*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 41504 ***

The Project Gutenberg eBook, Petőfi Sándor összes költeményei, by Sándor Petőfi

 

 

Megjegyzés: Az eredeti képek elérhetők innen: http://archive.org/details/sszeskltmn00petf
Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam

 

 

-2-

PETŐFI SÁNDOR
ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEI.

 

HAZAI MŰVÉSZEK RAJZAIVAL DÍSZÍTETT
NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS

 

A KÖLTŐ ARCZKÉPÉVEL

 

 

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA

Szabadság, szerelem!
 E kettő kell nekem,
 Szerelmemért feláldozom
 Az életet,
 Szabadságért feláldozom
 Szerelmemet.

10588. – Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.

-5-

ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK.
(1844–1848.)

* * *

1844.

* *

JÁNOS VITÉZ.

I.
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
 Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
 Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon,
 A juhásznak úgy is nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
 Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
 Faluvégen nyája mig szerte legelész,
 Ő addig subáján a fűben heverész.
Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
 De ő a virágra szemét nem vetette;
 Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
 Bámuló szemei oda tapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
 Hanem a patakban egy szőke kis lyányra,
 A szőke kis lyánynak karcsu termetére,
 Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva,
 Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
 Kilátszik a vizből két szép térdecskéje
 Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző juhász
 Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
 Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
 Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.
»Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!«
 Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája:
 »Pillants ide, hiszen ezen a világon
 Csak te vagy én nekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
 Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg;
 Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
 Rá csókolom lelkem piros ajakadra.«
»Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
 Ha a mosással oly igen nem sietnék;
 Sietek, mert máskép velem roszul bánnak,
 Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.«
Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
 S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
 De a juhászbojtár fölkel subájáról,
 Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:
»Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém!
 A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
 Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
 Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.«
Kicsalta a leányt édes beszédével,
 Átfogta derekát mind a két kezével,
 Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor,
 Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor.
II.
Az idő akközben haladott sietve,
 A patak habjain piroslott az este.
 Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája:
 Hol marad, hol lehet oly soká leánya?
A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott;
 Követték ezek a szók a gondolatot:
 (S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki),
 »Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!«
Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány!
 Hátad mögött van már a dühös boszorkány;
 Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,
 S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:
»Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
 Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?
 Lopod a napot, és istentelenkedel…
 Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el« –
 -6-
»Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
 Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
 Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
 Hogy kihullanak még meglevő fogai.«
Reszkető kedvese védelmezésére
 Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
 Azután haragos szemmel fenyegetve
 Az elmondottakhoz e szavakat tette:
»Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
 Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
 Ugy is töri magát, dolgozik eleget,
 És még sem kap száraz kenyérnél egyebet.
Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved,
 Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. –
 S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
 Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.«
Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,
 S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,
 Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,
 Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.
III.
A nap akkor már a földet érintette,
 Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;
 Nem tudja, hol lehet annak másik fele:
 Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele?
Akárhová lett az, csakhogy már oda van;
 Búsulás, keresés, minden haszontalan.
 Most hát mihez fogjon? neki szánva magát
 Haza felé hajtja a megmaradt falkát.
»Majd lesz neked, Jancsi… no hiszen lesz neked!«
 Szomorún kullogva gondolta ezeket,
 »Gazd’ uramnak ugy is rosz a csillagzatja,
 Hát még… de legyen meg isten akaratja.«
 -7-
Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;
 Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.
 Kapu előtt állt az indulatos gazda,
 Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.
»Soh’se olvassa biz azt kelmed gazd’ uram!
 Mi tagadás benne? igen nagy híja van;
 Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.«
 Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.
Gazdája meg ezt a feleletet adta,
 S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:
 »Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem;
 A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«
Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd,
 Jancsi gazdájának majd elvette eszét;
 Jancsi gazdája bőg, mint a ki megbőszül:
 »Vasvillát! vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.
Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
 Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
 Ezért tartottalak? ezért etettelek?
 Soha se kerüld ki a hóhérkötelet.
Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!«
 Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;
 Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat,
 A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt.
Kukoricza Jancsi elfutott előle,
 De koránsem azért, mintha talán félne,
 Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,
 Noha nem érte meg még huszszor a telet.
Csak azért futott, mert világosan látta,
 Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája,
 S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje?
 Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte.
Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;
 Azután ballagott, megállt, meg ballagott
 Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar?
 Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.
IV.
Mikorra a patak vize tükörré lett,
 Melybe ezer csillag ragyogása nézett:
 Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;
 Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.
Megállt, elővette kedves furulyáját,
 Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;
 A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,
 Tán a szánakozó csillagok könnye volt.
Iluska már alutt. A pitvar eleje
 Volt nyár idejében rendes fekvőhelye,
 Fekvőhelyéről a jól ismert nótára
 Fölkelt, lesietett Jancsi látására.
Jancsinak látása nem esett kedvére,
 Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:
 »Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,
 Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?«
»Hejh, Iluskám! hogy ne volnék én halovány,
 Mikor szép orczádat utószor látom tán…«
 »Jancsikám, látásod ugy is megrémített;
 Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!«
»Utószor látlak én, szivem szép tavasza!
 Utószor szólt itten furulyám panasza;
 Utószor ölellek, utószor csókollak,
 Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!«
Most a boldogtalan mindent elbeszéle,
 Rá borúlt zokogó kedvese keblére,
 Rá borúlt, ölelte, de képpel elfordult:
 Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.
»Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám!
 Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.
 Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,
 Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.«
»Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!
 A jó isten legyen minden lépéseddel.
 Ha látsz tört virágot útközépre vetve,
 Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.«
Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;
 Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.
 Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,
 Jancsi letörölte inge bő ujjával.
Indult, nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?
 Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut.
 Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,
 Kolompolt a gulya… ő észre sem vette.
A falu messzire volt már háta megett,
 Nem látta lobogni a pásztortüzeket;
 Mikor utójára megállt s visszanézett,
 A torony bámult rá, mint sötét kisértet.
 -8-
Ha ekkor mellette lett volna valaki,
 Hallotta volna őt nagyot sohajtani;
 A levegőeget daruk hasították,
 Magasan röpűltek, azok sem hallották.
Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
 Csak nehéz subája suhogott nyakában;
 Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,
 Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.
V.
Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
 A puszta, mint tenger, fekütt körülötte;
 A nap fölkeltétől a nap enyésztéig
 Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.
Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,
 A harmat apró gyér fűveken csillogott;
 Oldalvást a napnak első sugarára
 Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.
A tónak szélénél a káka közepett
 Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,
 És a tó közepén gyors halászmadarak
 Hosszu szárnyaikkal le s föl szállongtanak.
Jancsi csak ballagott sötét árnyékával
 S elméjének sötét gondolkozásával;
 Az egész pusztában széjjelsütött a nap,
 De az ő szivében éjek éje maradt.
Mikor a nap elért az ég tetejére,
 Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,
 Tennap ilyen tájban evett utójára,
 Meg alig is birta már lankadó lába.
Letelepűlt, elővette tarisznyáját,
 Megette maradék kevés szalonnáját.
 Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább
 Ragyogó szemével a tündér délibáb.
A kis ebéd neki jó izűen esett,
 Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,
 Kalapjának bele mártá karimáját,
 Ekkép enyhitette égő szomjuságát.
A tónak partjáról nem távozott messze:
 Az álom szemének pilláját ellepte;
 Vakandokturásra bocsátotta fejét,
 Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.
Az álom őt oda vitte, a honnan jött,
 Iluskája pihent hű karjai között,
 Mikor a kis leányt csókolni akarta,
 Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.
Szétnézett a puszta hosszában, széltében;
 Nagy égi háború volt keletkezőben.
 Oly hamar támadott az égi háború,
 Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.
A világ sötétbe öltözködött vala,
 Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
 Végtére megnyílt a felhők csatornája,
 S a tó vize sűrű buborékot hánya.
Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,
 Lekonyította a karimás kalapot,
 Nagy szőrű subáját meg kifordította,
 Úgy tekintett bele a vad zivatarba.
De a vihar a mi hamar keletkezett,
 Oly hamar is hagyta el megint az eget.
 Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
 Ragyogott keleten a tarka szivárvány.
Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
 Miután lerázta, ujra utnak eredt.
 Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
 Kukoricza Jancsit még vitte két lába.
Vitte őt két lába erdő közepébe,
 Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe,
 Ott őt köszöntötte holló károgása,
 Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.
Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,
 Kukoricza Jancsi ment a maga utján;
 Erdő közepében sötét ösvényére
 Leküldte világát a hold sárga fénye.
VI.
Az idő járása éjfél lehetett már,
 Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.
 Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény
 Ablakból világít az erdő legmélyén.
Jancsi e látványra ekkép okoskodék:
 »Ez a világ aligha csárdában nem ég;
 Bizonyára úgy lesz – hál’ a jó Istennek!
 Bemegyek az éjre, benne megpihenek.«
 -9-
Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,
 Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.
 Nem állott üresen a ház, a zsiványok
 Mind a tizenketten odabenn valának.
Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok…
 Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;
 De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,
 Azért is közéjök nagy bátran belépe.
»Adjon az úristen szerencsés jó estét!«
 Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést;
 Erre a zsiványok fegyverhez kapának,
 Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:
»Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?
 Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.
 Vannak-e szüleid? van-e feleséged?
 Akármid van, nem fog többé látni téged.«
Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben
 E szókra, sem nem lett haloványabb színben;
 A zsiványkapitány fenyegetésire
 Meg nem ijedt hangon ily módon felele:
»A kinek életét van miért félteni,
 Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.
 Nekem nem kedves az élet, hát közétek,
 Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.
Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,
 Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;
 Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,
 Hitvány életemet védeni nem fogom.«
Ezt mondta, nyugottan a jövendőt várva,
 A tizenkét zsivány csodálkozására.
 A kapitány ilyen szókat váltott véle:
 »Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;
 -10-
Te derék legény vagy, azt a bátor szented!
 Téged az isten is zsiványnak teremtett.
 Éltedet megveted, a halált nem féled…
 Te kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled.
Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,
 E derék tréfának díja gazdag préda.
 Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?…
 Nos hát elfogadod a czimboraságot?«
Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,
 S tettetett jó kedvvel szólt ilyeténképen:
 »Czimborátok vagyok, itt a kezem rája!
 Rút életemnek ez a legszebb órája.«
»No, hogy még szebb legyen«, felelt a kapitány,
 »Lássunk embereim, az áldomás után;
 Papok pinczéjéből van jó borunk elég,
 Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!«
S a kancsók mélységes fenekére néztek,
 S lett eltemetése fejökben az észnek;
 Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,
 Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.
Álmot hozott a bor latrok pillájára…
 Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.
 Mikor a zsiványok jobbra-balra dőltek,
 Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:
»Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más,
 Majd csak az itéletnapi trombitálás!
 Élete gyertyáját soknak eloltátok,
 Küldök én örökös éjszakát reátok.
»Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám,
 Haza viszem neked, szerelmes Iluskám!
 Czudar mostohádnak nem lészsz többé rabja,
 Feleségül veszlek… isten is akarja.
»Házat épittetek a falu közepén,
 Ékes menyecskének oda vezetlek én;
 Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,
 Mint Ádám és Éva a paradicsomban…
»Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?
 Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit?
 Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak,
 S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?
»Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem,
 Nincs elromolva a lelkiismeretem. –
 Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet,
 Bízd a jó istenre árva életedet!«
Mikor elvégezte Jancsi a beszédet,
 Az égő gyertyával a házból kilépett,
 Meggyujtá födelét mind a négy szögleten,
 Elharapózott a mérges láng sebesen.
Egy láng lett a födél szempillantás alatt,
 A láng piros nyelve az ég felé szaladt,
 Feketévé vált a tisztakék égi bolt,
 Elhaloványodott a teljes fényü hold.
A szokatlan világ a mint elterjedett,
 Fölriasztotta a baglyot, bőregeret;
 Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása
 A falombozatok nyugalmát fölrázta.
A föltámadó nap legelső sugára
 Lesütött a háznak füstölgő romjára,
 Pusztult ablakán át benézett a házba,
 Ott a haramjáknak csontvázait látta.
VII.
Jancsi már hetedhét országon túl jára,
 Nem is igen gondolt a zsiványtanyára;
 Egyszerre valami csillámlott előtte,
 Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte.
Katonák jövének, gyönyörű huszárok,
 A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
 Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
 Kényesen rázták szép sörényes fejöket:
Mikor őket Jancsi közeledni látta,
 Alig fért meg szíve a baloldalába’,
 Mert igy gondolkodott: »Ha befogadnának,
 Be örömest mennék én is katonának!«
A mint a katonák közelébe értek,
 Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek:
 »Vigyázz, földi! bizony rá lépsz a fejedre…
 Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?«
Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot:
 »Én a kerek világ bujdosója vagyok;
 Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék,
 A ragyogó nappal farkasszemet néznék.«
Szólt megint a vezér: »Jól meggondold, földi,
 Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
 Rá rontott a török a franczia népre;
 Francziáknak megyünk mi segedelmére.«
 -11-
»Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném,
 Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
 Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú –
 Nagyon kivánt dolog nekem a háború.
Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem,
 Mivelhogy juhászság volt a mesterségem.
 De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
 Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.«
Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével,
 De még többet mondott sugárzó szemével;
 Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek
 Megtetszett, és be is vette közlegénynek.
Czifra beszéd kéne azt elősorolni,
 A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
 Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
 S villogó kardját a napnak megmutatta.
Csillagokat rúgott szilaj paripája,
 Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
 De ő keményen űlt rajta, mint a czövek,
 A földindulás sem rázhatta volna meg.
Bámulói lettek katonapajtási,
 Nem győzték szépségét, erejét csodálni,
 És a merre mentek, s beszállásozának,
 Induláskor gyakran sírtak a leányok.
Lyányokra nézve a mi Jancsit illeti,
 Egyetlen egy leány sem tetszett ő neki,
 Az igaz, hogy, noha sok földet bejára,
 Sehol sem akadt ő Iluska párjára.
VIII.
Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
 Tatárországnak már elérte közepét;
 De itten reája nagy veszedelem várt:
 Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.
Kutyafejű tatár népek fejedelme
 A magyar sereget ekkép idvezelte:
 »Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
 Tudjátok-e, hogy mi emberhussal élünk?«
Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak,
 Minthogy a tatárok ezerannyin voltak;
 Jó, hogy akkor azon a vidéken jára
 Szerecsenországnak jószivű királya.
Ez a magyaroknak mingyárt pártját fogta,
 Mert Magyarországot egyszer beutazta,
 S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe
 Igen becsületes módon bánt ő véle.
El sem feledte ezt a szerecsen király,
 Azért a magyarok védelmére kiáll,
 S a tatár császárral, kivel jó barát volt,
 Kiengesztelésűl ily szavakat váltott:
»Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget,
 Legkisebbet sem fog ez ártani neked,
 Igen jól ismerem én a magyar népet,
 Kedvemért bocsásd át országodon őket.«
»A kedvedért, pajtás, hát már csak megteszem.«
 Szólt kibékülve a tatár fejedelem;
 De még meg is írta az úti levelet,
 Hogy senki se bántsa a magyar sereget.
Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása,
 De mégis örűlt, hogy elért a határra,
 Hogy ne örűlt volna? ez a szegény vidék
 Egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét.
IX.
Tatárország hegyes-völgyes tartománya
 Messziről nézett a seregnek utána,
 Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
 Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.
Itt semmi különös nem történt népünkkel.
 Csak hogy küzködnie kellett a hideggel,
 Mert Taljánországban örökös tél vagyon;
 Mentek katonáink csupa havon, fagyon.
No de a magyarság erős természete,
 Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele;
 Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
 Leszálltak s hátokra vették a lovokat.
X.
Ekképen jutottak át Lengyelországba,
 Lengyelek földéről pedig Indiába;
 Francziaország és India határos,
 De köztük az út nem nagyon mulatságos.
India közepén még csak dombok vannak,
 De aztán a dombok mindig magasabbak,
 S mikor a két ország határát elérik,
 Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.
 -12-
Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
 Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót…
 Hogy ne az istenért? a nap fejök felett
 Valami egy órajárásra lehetett.
Enni nem ettek mást, mint levegőeget;
 Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet.
 Hanem még italhoz is furcsán jutottak:
 Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.
Elérték végtére tetejét a hegynek;
 Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.
 Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:
 Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.
A mint ballagtak a csillagok közepett,
 Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett:
 »Azt mondják, a hányszor egy csillag leszalad,
 A földön egy ember élete megszakad.
Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha,
 Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;
 Nem kínzanád tovább az én galambomat –
 Mert lehajítanám mostan csillagodat.«
Eztán nem sokára lejtősen haladtak,
 Alacsonyodtak már a hegyek alattok,
 A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett,
 Mentül beljebb érték a franczia földet.
XI.
A francziák földje gyönyörü tartomány,
 Egész paradicsom, egész kis Kanaán,
 Azért is vásott rá a törökök foga,
 Pusztitó szándékkal azért törtek oda.
Mikor a magyarság beért az országba,
 A törökök ott már raboltak javába;
 Kirabolták a sok gazdag templom kincsét,
 És üresen hagytak minden boros pinczét.
Látni lehetett sok égő város lángját,
 Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták,
 Magát a királyt is kiűzték várából,
 S megfosztották kedves egyetlen lyányától.
Igy találta népünk a franczia királyt,
 Széles országában föl s le bujdosva járt;
 A mint őt meglátták a magyar huszárok,
 Sorsán szánakozó könnyet hullatának.
A bujdosó király ily szókat hallatott:
 »Ugy-e, barátim, hogy keserves állapot?
 Kincsem vetélkedett Dárius kincsével,
 S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.«
A vezér azt mondá vigasztalására:
 »Ne busúlj, francziák fölséges királya!
 Megtánczoltatjuk mi ezt a gonosz népet,
 Ki ily méltatlanul mert bánni te véled.
Ez éjjelen által kipihenjük magunk,
 Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk;
 De holnap azután, mihelyt fölkel a nap,
 Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.«
»Hát szegény leányom, hát édes leányom?«
 Jajdult föl a király, »őtet hol találom?
 Elrabolta tőlem törökök vezére…
 A ki visszahozza, számolhat kezére.«
Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek;
 Minden ember szivét reménység szállta meg.
 Ez volt mindenkinek fejében föltéve:
 »Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.«
Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak
 Meg nem hallója az elmondott dolognak;
 Jancsinak az esze más egyeben jára:
 Visszaemlékezett szép Iluskájára.
XII.
Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,
 De nem lát és nem hall olyat minden reggel,
 Mint a milyet hallott, mint a milyet látott
 Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.
Megszólalt a sereg harsány trombitája,
 Minden legény talpon termett szózatára;
 Jól kiköszörülték aczél szablyáikat,
 Azután nyergelték gyorsan a lovakat.
A király erőnek erejével rajt volt,
 Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harczol;
 Hanem a huszárok bölcs eszű vezére
 A királyhoz ilyen tanácsot intéze:
»Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,
 A te karjaid már gyöngék a csatára;
 Tudom, meghagyta az idő bátorságod,
 De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.
 -13-
Bízd az isten után mi reánk ügyedet;
 Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy,
 Országodból tova űzzük ellenséged,
 S elfoglalhatd ujra a királyi széket.«
Erre a magyarság lóra kerekedett,
 S keresni indult a rabló törököket;
 Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt,
 És egy követ által izent nekik hadat.
Visszajött a követ, harsog a trombita,
 Rémséges zugással kezdődik a csata;
 Aczélok csengése, torkok kurjantása
 Volt a magyaroknál harczi jel adása.
A sarkantyút vágták lovak oldalába,
 Dobogott a földön lovak patkós lába,
 Vagy talán a földnek dobbant meg a szive,
 E vészt jövendölő zajra megijedve.
Törökök vezére hét lófarkú basa,
 Öt akós hordónak elég volna hasa;
 A sok boritaltól piroslik az orra,
 Azt hinné az ember, hogy érett uborka.
A török csapatnak nagy hasu vezére
 Rendbe szedte népét a harcznak jelére;
 A rendbeszedett nép ugyan csak megállott,
 A mint megrohanták a magyar huszárok.
De nem volt gyerekség ez a megrohanás,
 Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás:
 Izzadott a török véres verítéket,
 Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.
Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez,
 Hegygyé emelkedett már a török holttest.
 De a basa még él mennykő nagy hasával,
 S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.
 -14-
Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának,
 S ily szóval megy neki a török basának:
 »Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek:
 Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.«
S akként cselekedett, a mint megfogadta,
 Szegény török basát ketté hasította,
 Jobbra-balra hullott izzadó lováról,
 Igy múlt ki ő kelme ebből a világból.
Mikor ezt látta a gyáva török sereg,
 Ucczu! hátat fordít és futásnak ered,
 Futott, futott s talán mostanság is futna,
 Hogyha a huszárok el nem érték volna.
De bezeg elérték, le is kaszabolták;
 Hullottak a fejek előttök, mint a mák.
 Egyetlen egy nyargal még ló halálába,
 Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.
Hát a török basa fia vágtatott ott,
 Ölében valami fehérféle látszott.
 A fehérség volt a franczia királylyány;
 Nem tudott magáról semmit, elájulván.
Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte,
 »Megállj, a hitedet!« kiálta feléje.
 »Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput,
 Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«
De a basa fia meg nem állott volna,
 Ha a ló alatta össze nem omolna,
 Összeomlott, ki is fujta ott páráját.
 Basa fia ilyen szóra nyitá száját:
»Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!
 Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;
 Ifjú vagyok még, az életet szeretem…
 Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!«
»Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!
 Kezem által halni vagy te érdemetlen.
 Hordd el magad innen, vidd hirűl hazádnak,
 Haramja fiai hogy és mikép jártak.«
Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,
 És bele tekintett gyönyörű szemébe,
 Melyet a királylyány épen most nyita ki,
 Mialatt ily szókat mondának ajaki:
»Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy?
 Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.
 Háladatosságból én mindent megteszek,
 Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.«
Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett,
 Szívében hatalmas tusa keletkezett;
 De lecsillapítá szíve nagy tusáját,
 Emlékezetébe hozván Iluskáját.
Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:
 »Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz,
 Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«
 S ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.
XIII.
Kukoricza Jancsi meg a királyleány
 Csatahelyre értek a nap alkonyatán.
 A leáldozó nap utósó sugára
 Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.
Nem látott egyebet, csak a véres halált,
 S hollósereget, mely a halottakra szállt;
 Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége,
 Le is ereszkedett tenger mélységébe.
A csatahely mellett volt egy jókora tó,
 Tiszta szőke vizet magába foglaló.
 De piros volt az most, mert a magyar sereg
 Török vértől magát vizében mosta meg.
Miután megmosdott az egész legénység,
 A franczia királyt várába kisérték;
 A csatamezőtől az nem messzire állt…
 Ide kisérték hát a franczia királyt.
Alighogy bevonult a várba a sereg,
 Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.
 Olyan volt mellette az ékes királylyány,
 Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.
Hogy az öreg király leányát meglátta,
 Reszkető örömmel borult a nyakába,
 S csak azután mondta a következőket,
 Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:
»Most már örömemnek nincsen semmi híja
 Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,
 Készítsen a mi jó, mindent vacsorára,
 Az én győzedelmes vitézim számára.«
»Király uram! nem kell híni a szakácsot«,
 A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,
 »Elkészítettem már mindent hamarjában,
 Föl is van tálalva a szomszéd szobában.«
 -15-
A szakács szavai kedvesen hangzottak
 Füleiben a jó magyar huszároknak;
 Nem igen sokáig hivatták magokat,
 Körülülték a megterhelt asztalokat.
A mily kegyetlenül bántak a törökkel,
 Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel;
 Nem is csoda biz az, mert megéhezének
 A nagy öldöklésben a derék vitézek.
Járta már a kancsó isten igazába,
 Ekkor a királynak ily szó jött szájába:
 »Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,
 Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.«
S a magyar huszárok mind figyelmezének,
 Fölfogni értelmét király beszédének.
 A ki egyet ivott, azután köhhentett,
 S végre ily szavakkal törte meg a csendet:
 -16-
»Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,
 Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.«
 »Kukoricza Jancsi becsületes nevem;
 Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«
Kukoricza Jancsi ekképen felele,
 Azután a király ily szót váltott vele:
 »Én a te nevedet másnak keresztelem,
 Mától fogva neved János vitéz legyen.
Derék János vitéz, halld meg beszédemet:
 Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
 Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
 És vele foglald el királyi székemet.
A királyi széken én sokáig ültem,
 Rajta megvénültem, rajta megőszültem.
 Nehezek nekem már a királyi gondok,
 Annakokáért én azokról lemondok.
Homlokodra teszem a fényes koronát,
 Fényes koronámért nem is kivánok mást,
 Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,
 Melyben hátralevő napjaimat éljem.«
A király szavai ím ezek valának,
 Nagy csodálkozással hallák a huszárok.
 János vitéz pedig e szives beszédet
 Alázatos hangon ekkép köszöné meg:
»Köszönöm szépen a kelmed jó ’karatját,
 A mely reám nézve nem érdemlett jóság;
 Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
 Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.
Hosszu históriát kéne elbeszélnem,
 Miért e jósággal lehetetlen élnem;
 De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;
 S én másnak terhére lenni nem szeretek.«
»De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;
 Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.«
 Igy biztatta őt a jó franczia király,
 S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll:
XIV.
»Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte
 Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?
 Kukoricza között találtak engemet,
 Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.
Egy gazdaember jó lelkü felesége
 – A mint ő nekem ezt sokszor elmesélte –
 Egyszer kinézett a kukoriczaföldre,
 S ott egy barázdában lelt engem heverve.
Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,
 Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
 És haza felé ezt gondolta mentiben:
 »Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«
Hanem volt ám neki haragos vad férje,
 A kinek én sehogy sem voltam ínyére,
 Hej, a mikor engem az otthon meglátott,
 Ugyancsak járták a czifra káromlások.
Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:
 »Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal;
 Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
 Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?
Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan:
 Kendnek gazdasága, ökre és juha van;
 Ha felcsuporodik a kis istenadta,
 Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.«
Valahogy, valahogy csakugyan engedett;
 De azért rám soha jó szemet nem vetett.
 Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben,
 Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,
 Részesültem nagyon kevés örömökben;
 Az egész örömem csak annyiból állott,
 Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.
Ennek édes anyja jókor a síré lett,
 Édes apja pedig vett más feleséget;
 Hanem az apja is elhalt nemsokára,
 Igy jutott egyedűl mostoha anyjára.
Ez a kis leányzó volt az én örömem,
 Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
 Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!
 Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.
Már gyerek koromban hogyha őt láthattam,
 Egy turós lepényért látását nem adtam;
 Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
 És vele játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré lettem,
 S izegni-mozogni elkezdett a szivem!
 Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam,
 Hogy a világ összedőlhetett miattam.
 -17-
Sokszor megbántotta gonosz mostohája…
 Isten neki soha azt meg ne bocsássa!
 És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
 Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.
Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,
 Bele fektettük a jó asszonyt a sírba,
 A ki engem talált, és a ki, mondhatom,
 Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom.
Kemény az én szivem, teljes életemben
 Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
 De nevelő anyám sírjának halmára
 Hullottak könnyeim zápornak módjára.
Iluska is, az a szép kis szőke leány,
 Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
 Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek
 Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek.
Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak!
 Én még benneteket összeházasítlak;
 Olyan pár válik is ám ti belőletek,
 Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!«
Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;
 Meg is tette volna, hiszem az egy istent
 (Mert szavának állott ő minden időbe’),
 Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.
Azután, hát aztán, hogy meghalálozott,
 A mi reménységünk végkép megszakadott:
 Mindazonáltal a reménytelenségbe’
 Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.
De az úristennek más volt akaratja,
 Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.
 Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
 Annak következtén elcsapott a gazdám.
Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,
 Keserű érzéssel mentem a világnak.
 Bujdosva jártam a világot széltére,
 Mígnem katonának csaptam föl végtére.
Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,
 Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
 Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –
 Tudtuk, hogy hűségünk ugy sem szegjük mi meg.
Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot;
 Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:
 Nem is fogok birni senkit e világon,
 Ha elfelejtkezik is rólam halálom.«
XV.
János vitéz ekkép végzé történetét,
 Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;
 A királylyány arczát mosta könnyhullatás,
 Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.
A király e szókat intézte hozzája:
 »Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra;
 Hanem a mit nyujtok hálámnak fejében,
 Elfogadását nem tagadod meg tőlem.«
Erre kinyitotta kincstárát a király;
 Parancsolatjára egy legény előáll,
 S aranynyal tölti meg a legnagyobb zsákot,
 János ennyi kincset még csak nem is látott.
»Nos hát, János vitéz, lyányom megmentője«,
 Beszélt a király, »ez legyen tetted bére.
 Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,
 És boldogítsd vele magadat s mátkádat.
Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál,
 Kivánkozol lenni már is galambodnál,
 Eredj tehát – hanem társid maradjanak;
 Éljenek itt néhány mulatságos napnak.«
Ugy volt biz az, a mint mondotta a király,
 János vitéz kivánt lenni galambjánál.
 Búcsuzott a királylyánytól érzékenyül;
 Aztán a tengerhez ment és gályára ült.
A király s a sereg elkisérte oda,
 Tőlök sok »szerencsés jó utat« hallhata,
 S szemeikkel néztek mindaddig utána,
 Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.
XVI.
Ment János vitézzel a megindult gálya,
 Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,
 De sebesebben ment János gondolatja,
 Utjában semmi sem akadályoztatta.
János gondolatja ilyenforma vala:
 »Hejh, Iluskám, lelkem szépséges angyala!
 Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?
 Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?
 -18-
Haza tartok én, hogy végre valahára
 Sok küzködés után legyünk egymás párja,
 Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;
 Senki fiára is többé nem szorulok.
Gazd’uram ugyan nem legszebben bánt velem,
 Hanem én ő neki mind azt elengedem.
 S igazság szerint ő oka szerencsémnek;
 Meg is jutalmazom, mihelyt haza érek.«
Ezt gondolta János, s több ízben gondolta,
 Mialatt a gálya ment sebes haladva;
 De jó messze volt még szép Magyarországtól,
 Mert Francziaország esik tőle távol.
Egyszer János vitéz a hajófödélen
 Sétált föl s alá az est szürkületében.
 A kormányos ekkép szólt legényeihez:
 »Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.«
Hanem János vitéz nem figyelt e szóra,
 Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
 Őszre járt az idő: ezek a madarak
 Bizonyosan szülő-földéről szálltanak.
Szelíd epedéssel tekintett utánok,
 Mintha azok neki jó hirt mondanának,
 Jó hirt Iluskáról, szép Iluskájáról,
 S oly régen nem látott kedves hazájáról.
XVII.
Más nap, a mint az ég alja jövendölte,
 Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge.
 Zokogott a tenger hánykodó hulláma
 A zugó fergeteg korbácsolására.
Volt a hajó népe nagy megijedésben,
 A mint szokott lenni olyan vad szélvészben.
 Hijába volt minden erőmegfeszítés,
 Nem látszott sehonnan érkezni menekvés.
Sötét felhő is jön; a világ elborúl,
 Egyszerre megdördül az égiháboru,
 Villámok czikáznak, hullnak szanaszerte:
 Egy villám a hajót izről porrá törte.
Látszik a hajónak diribje-darabja,
 A holttesteket a tenger elsodorja.
 Hát János vitéznek milyetén sors jutott?
 Őt is elsodorták a lelketlen habok?
Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze,
 De mentő kezét az ég kiterjesztette,
 S csodálatos módon szabadította meg,
 Hogy koporsója a habok ne legyenek.
Ragadta őt a víz magasra, magasra,
 Hogy tetejét érte már a felhő rojtja;
 Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel
 Megkapta a felhőt mind a két kezével.
Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta,
 S nagy erőködéssel addig függött rajta,
 Mígnem a felhő a tengerparthoz ére:
 Itten rá lépett egy szikla tetejére.
Először is hálát adott az istennek,
 Hogy életét ekkép szabadította meg;
 Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette,
 Csakhogy el nem veszett a kincscsel élete.
Azután a szikla tetején szétnézett,
 Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket.
 A grifmadár épen fiait etette,
 Jánosnak valami jutott az eszibe.
Oda lopózkodott a fészekhez lassan,
 És a grifmadárra hirtelen rápattan,
 Oldalába vágja hegyes sarkantyúját,
 S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt.
Hányta volna le a madár nyakra-főre,
 Lehányta volna ám, ha birt volna véle,
 Csakhogy János vitéz nem engedte magát,
 Jól átszorította derekát és nyakát.
Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül;
 Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül:
 Hát a viradatnak legelső sugára
 Rá sütött egyenest faluja tornyára.
Szent isten! hogy örült ennek János vitéz,
 Az öröm szemébe könycseppeket idéz;
 A madár is, mivel szörnyen elfáradt már,
 Vele a föld felé mindinkább közel jár.
Le is szállott végre egy halom tetején,
 Alig tudott venni lélekzetet szegény;
 János leszállt róla és magára hagyta,
 És ment, elmerűlve mély gondolatokba.
»Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,
 De meghozom régi hűséges szívemet,
 És ez elég neked, drága szép Iluskám!
 Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.«
 -19-
Ily gondolatokkal ért a faluvégre,
 Érintette fülét kocsiknak zörgése,
 Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása;
 Szüretre készűlt a falu lakossága.
Nem figyelmezett ő szüretremenőkre,
 Azok sem ismertek a megérkezőre;
 A falu hosszában ekképen haladott
 A ház felé, a hol Iluskája lakott.
A pitvarajtónál be reszketett keze,
 S mellében csakhogy el nem állt lélekzete;
 Benyitott végtére – de Iluska helyett
 Látott a pitvarban idegen népeket.
»Tán rosz helyen járok«, gondolta magában,
 És a kilincs megint volt már a markában…
 »Kit keres kegyelmed?« nyájasan kérdezte
 János vitézt egy kis takaros menyecske.
 -20-
Elmondotta János, hogy kit és mit keres…
 »Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres!
 Bizony, bizony alig hogy reá ismértem«,
 Szólott a menyecske meglepetésében.
»Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg,
 Oda benn majd aztán többet is beszélek.«
 Bevezette Jánost, karszékre ültette
 S így folytatta ismét beszédét mellette:
»Ismer-e még engem? nem is ismer talán?
 Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány,
 Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…«
 »Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?«
Szavaiba vágott kérdezőleg János,
 A menyecske szeme könnytől lett homályos.
 »Hol van Iluska, hol?« felelt a menyecske:
 »Szegény Jancsi bácsi!… Hát el van temetve.«
Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken,
 Mert lerogyott volna kínos érzésében;
 Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott,
 Mintha ki akarná tépni a bánatot.
Igy űlt egy darabig némán merevedve,
 Azután szólt, mintha álmából ébredne:
 »Mondjatok igazat, ugy-e hogy férjhez ment?
 Inkább legyen férjnél, mintsem hogy oda lent.
Akkor legalább még egyszer megláthatom,
 S édes lesz nekem e keserű jutalom.«
 De a menyecskének orczáján láthatta,
 Hogy nem volt hazugság előbbi szózata.
XVIII.
János reá borúlt az asztal sarkára,
 S megeredt könnyének bőséges forrása;
 A mit mondott, csak ugy töredezve mondta,
 El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja:
»Miért nem estem el háború zajában?
 Miért a tengerben sírom nem találtam?
 Miért, miért lettem e világra, miért?
 Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!«
Kifáradt végre őt kínozni fájdalma,
 Mintha munkájában elszenderűlt volna.
 »Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?«
 Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája:
»Sok baja volt biz a szegény teremtésnek,
 Kivált mostohája kinzása törte meg;
 De meg is lakolt ám érte a rosz pára,
 Mert jutott inséges koldusok botjára.
Aztán meg magát is szörnyen emlegette,
 Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete:
 »Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg,
 Más világon, ha még szeretsz, tied leszek.«
Ezek után kimult az árnyékvilágból;
 A temetőhelye nincsen innen távol.
 A falu népsége nagy számmal kisérte;
 Minden kisérője könnyet ejtett érte.«
Kérelemszavára a szíves menyecske
 Jánost Iluskája sirjához vezette;
 Ottan vezetője őt magára hagyta,
 Lankadtan borult a kedves sirhalomra.
Végig gondolta a régi szép időket,
 Mikor még Iluska tiszta szive égett,
 Szíve és orczája – s most a hideg földben
 Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten.
Leáldozott a nap piros verőfénye,
 Halovány hold lépett a napnak helyébe,
 Szomorún nézett ki az őszi homályból,
 János eltántorgott kedvese hantjától.
Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
 Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
 Leszakította a virágszálat róla,
 Elindult s mentében magában így szóla:
»Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
 Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
 Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
 Míg kivánt halálom napja megérkezik.«
XIX.
János vitéznek volt utjában két társa:
 Egyik a búbánat, a mely szívét rágta,
 Másik meg kardja volt, bedugva hüvelybe,
 Ezt a török vértől rozsda emésztette.
Bizonytalan úton ezekkel vándorolt.
 Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,
 S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát,
 Mikor így szólitá meg szíve bánatát:
 -21-
»Mikor unod már meg örökös munkádat,
 Te, a kínozásban telhetetlen bánat?
 Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hijába;
 Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.
Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz,
 Látom, a halálért kell fordulnom máshoz;
 Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok!
 Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.«
Ezeket gondolta s elhagyta bánatát;
 Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt,
 Hanem ismét eltünt (mert be volt az zárva,
 S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára).
Utóbb a könynyel is végkép számot vetett,
 Csupán magát vitte a megunt életet;
 Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,
 Ott szekeret látott, a mint bele lépe.
Fazekasé volt a szekér, melyet látott:
 Kereke tengelyig a nagy sárba vágott;
 Ütötte lovait a fazekas, szegény;
 A szekér azt mondta: nem mozdulok biz’ én.
»Adj’ isten jó napot!« szólott János vitéz;
 A fazekas rútul a szeme közé néz,
 S nagy boszankodással im ezeket mondja:
 »Nem nekem… van biz’ az ördögnek jó napja.«
»Be rosz kedvben vagyunk!« felelt neki János.
 »Hogyne? mikor ez az út olyan posványos,
 Nógatom lovamat már reggeltől kezdve;
 De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.«
»Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak,
 Ezen az úton itt vajon hova jutnak?«
 Kérdé János vitéz, egy utra mutatva,
 Mely az erdőt jobbról végig hasította.
»Ezen az úton itt? dejsz’ erre ne menjen,
 Nem mondok egyebet;… oda vesz különben.
 Óriások lakják ott azt a vidéket,
 Nem jött még ki onnan, a ki oda lépett.«
Felelt János vitéz: »Bizza kend azt csak rám.
 Mostan a szekérhez lássunk egymás után.«
 Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta,
 S csak tréfamódra a sárból kiragadta.
Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája,
 De mégis kicsiny volt az álmélkodásra;
 A mire föleszmélt, hogy köszönjön szépen,
 János vitéz már jól benn járt az erdőben.
János vitéz ment, és elért nem sokára
 Az óriásföldnek félelmes tájára.
 Egy vágtató patak folyt a határ mellett;
 Hanem folyónak is jóformán beillett.
A pataknál állt az óriásföld csősze;
 Mikor János vitéz a szemébe néze,
 Oly magasra kellett emelnie fejét,
 Mintha nézné holmi toronynak tetejét.
Óriások csősze őt érkezni látta,
 S mintha mennykő volna, igy dörgött reája.
 »Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; –
 Talpam ugy is viszket, várj, majd rád gázolok.«
De az óriás a mint rá lépett volna,
 János feje fölött kardját föltartotta,
 Bele lépett a nagy kamasz és elbődült,
 S hogy lábát felkapta: a patakba szédült.
»Épen ugy esett ez, a mint csak kivántam!«
 János vitéznek ez járt gondolatában;
 A mint ezt gondolta, szaladni is kezdett,
 S az óriás felett átmente a vizet.
Az óriás még föl nem tápászkodhatott,
 A mint János vitéz a túlpartra jutott;
 Átjutott és neki suhintva szablyáját,
 Végig metszette a csősz nyaka csigáját.
Nem kelt fel többé az óriások csősze,
 Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;
 Napfogyatkozás jött szeme világára,
 Melynek elmulását hasztalanúl várta.
Keresztül futott a patak vize testén,
 Veres lett hulláma, vértől befestetvén. –
 Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség?
 Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég.
XX.
János az erdőben mindig beljebb haladt;
 Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt,
 Mert nem látott minden léptében-nyomában
 Olyat, a mit látott Óriásországban.
Volt ennek a tájnak sok akkora fája,
 Hogy a tetejöket János nem is látta.
 Aztán olyan széles volt a fák levele,
 Hogy szűrnek is untig elég volna fele.
 -22-
A szunyogok itten akkorákra nőttek,
 Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének.
 Volt is mit aprítni János szablyájának,
 Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak.
Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám!
 Látott egyet űlni egyik fa sudarán,
 Lehetett valami két mérföldre tőle,
 Még is akkora volt, hogy felhőnek vélte.
Igy ballagott János bámulva mód nélkül.
 Egyszerre előtte valami sötétül:
 Az óriás király nagy fekete vára
 Volt, a mi sötéten szeme előtt álla.
Nem hazudok, de volt akkora kapuja,
 Hogy, hogy… biz’ én nem is tudom, hogy mekkora,
 Csak hogy nagy volt biz’ az, képzelni is lehet:
 Az óriás király kicsit nem építtet.
Hát oda ért János s ekkép elmélkedék:
 »A külsejét látom, megnézem belsejét.«
 S nem törődve azon, hogy majd megugratják,
 Megnyitotta a nagy palota ajtaját.
No hanem hisz ugyan volt is mit látnia!
 Ebédelt a király s tudj’ isten hány fia.
 Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok;
 Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat.
Mikor János vitéz a házba belépett,
 Nem igen kivánta meg ezt az ebédet;
 De az óriások jó szivü királya
 Az ebéddel őt ily szépen megkinálta:
»Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk,
 Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk;
 Fogadd el, különben száraz ebédünket
 Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.«
Az óriás király ezt nem ugy mondotta,
 Hogy János tréfára gondolhatta volna;
 Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt:
 »Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;
De ha kivánjátok, megteszem, miért ne?
 Társaságotokba beállok ebédre;
 Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek,
 Számomra előbb kis darabot törjetek.«
Letört a sziklából valami öt fontot
 A király, s a mellett ily szavakat mondott:
 »Nesze, galuskának elég lesz e darab,
 Aztán gombóczot kapsz, hanem összeharapd.«
»Harapod bizony te, a kínos napodat!
 De fogadom, bele is törik a fogad!«
 Kiáltott fel János haragos beszéddel,
 S meglódította a követ jobb kezével.
A kő ugy a király homlokához koppant,
 Hogy az agyveleje azonnal kilocscsant.
 »Igy híj meg máskor is kőszikla-ebédre«,
 Szólt s kaczagott János, »rá forrt a gégédre!«
És az óriások elszomorodának
 Keserves halálán a szegény királynak,
 S szomorúságokban elfakadtak sírva…
 Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna.
A legöregebbik szólt János vitézhez:
 »Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz!
 Mert mi téged ime királynak fogadunk,
 Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«
»A mit bátyánk mondott, közös akaratunk,
 Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«
 A többi óriás ekképen esengett:
 »Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.«
Felelt János vitéz: »Elfogadom tehát
 Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát:
 Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem,
 Itt hagyok valakit királynak helyettem.
Már akárki lesz is, az mindegy énnekem,
 Kendtektől csupán ez egyet követelem:
 A midőn a szükség ugy hozza magával,
 Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.«
»Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot,
 S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.«
 Az öreg óriás ezeket mondotta,
 S János vitéznek a sípot általadta.
János bedugta a sípot tarsolyába,
 Kevélyen gondolva nagy diadalmára,
 És számos szerencsekivánások között
 Az óriásoktól aztán elköltözött.
XXI.
Nem bizonyos, mennyi ideig haladott,
 De annyi bizonyos, mennél tovább jutott,
 Annál sötétebb lett előtte a világ,
 S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát.
 -23-
»Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?«
 János vitéz ekkép kezdett gondolkodni.
 Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
 Hanem hogy ez volt a sötétség országa.
Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag;
 János vitéz csak ugy tapogatva ballag,
 Néha feje fölött elreppent valami,
 Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.
Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen,
 Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen;
 Boszorkányoknak a sötétség országa
 Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája.
Ország gyűlését ő kelmök itt tartanak,
 Éjfél idejében ide lovaglanak.
 Most is gyülekeznek ország gyülésére,
 A sötét tartomány kellő közepére.
Egy mélységes barlang fogadta be őket,
 A barlang közepén üst alatt tűz égett.
 Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet
 János vitéz s annak irányán sietett.
Mikor János vitéz oda ért: valának
 Egybegyülekezve mind a boszorkányok.
 Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene,
 Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.
A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett,
 Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet,
 Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,
 Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.
De ki tudná sorra mind előszámlálni?
 Csakhogy János mindjárt át kezdette látni,
 Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya.
 Erre egy gondolat agyán átvillana.
 -24-
Tarsolyához nyult, hogy sípját elővegye,
 Az óriásoknak hogy jőjjön serege;
 Hanem megakadt a keze valamiben,
 Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen:
A seprők voltak ott egymás mellé rakva,
 Miken a boszorkány-nép oda lovagla.
 Fölnyalábolta és messzire elhordá,
 Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.
Ekkor visszatért és sípjával füttyentett,
 És az óriások rögtön megjelentek.
 »Rajta, törjetek be szaporán, legények!«
 Parancsolá János, s azok betörének.
No hisz’ keletkezett czifra zenebona:
 A boszorkány sereg gyorsan kirohana;
 Keresték a seprőt kétségbeeséssel,
 De nem találták, s igy nem röpülhettek el.
Az óriások sem pihentek azalatt,
 Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,
 S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’,
 Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.
Legnevezetesebb a dologban az volt,
 Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
 Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
 S derült lassankint a sötétség országa.
Már csaknem egészen nap volt a vidéken,
 Az utolsó banya volt a soron épen…
 Kire ismert János ebbe’ a banyába’?
 Hát Iluskájának mostoha anyjára.
»De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!«
 S óriás kezéből kivette hirtelen,
 Hanem a boszorkány kicsusszant markából,
 Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol.
»A keserves voltát, rugaszkodj’ utána!«
 Kiáltott most János egyik óriásra.
 Szót fogadott ez, és a banyát elkapta,
 És a levegőbe magasra hajtotta.
Igy találták meg az utolsó boszorkányt
 Halva, János vitéz faluja határán;
 S minthogy minden ember gyülölte, utálta,
 Még csak a varju sem károgott utána.
Sötétség országa kiderült végképen,
 Örökös homálynak napfény lett helyében;
 János vitéz pedig rakatott nagy tüzet,
 A tűz minden seprőt hamuvá égetett.
Az óriásoktól azután bucsút vett,
 Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget.
 Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek,
 S János vitéz jobbra és ők balra mentek.
XXII.
Vándorolgatott az én János vitézem,
 Meggyógyult már szíve a bútól egészen,
 Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
 Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett.
Ott állott a rózsa mellére akasztva,
 Melyet Iluskája sirjáról szakaszta;
 Valami édesség volt érezésében,
 Ha János elmerült annak nézésében.
Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott,
 Hagyva maga után piros alkonyatot;
 A piros alkony is eltünt a világról,
 Követve fogyó hold sárga világától.
János még ballagott; a mint a hold leszállt,
 Ő fáradottan a sötétségben megállt,
 S valami halomra fejét lehajtotta,
 Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.
Ledőlt, s el is alutt, észre nem is véve,
 Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;
 Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
 Harczoltak hantjai a rontó idővel.
Mikor az éjfélnek jött rémes órája,
 A száját mindenik sírhalom feltátja,
 S fehér lepedőben halvány kisértetek
 A sírok torkából kiemelkedtenek.
Tánczot és éneket kezdettek meg legott,
 Lábok alatt a föld reszketve dobogott;
 Hanem János vitéz álmai közepett
 Sem énekszóra, sem tánczra nem ébredett.
A mint egy kisértet őt megpillantotta:
 »Ember, élő ember!« e szót kiáltotta.
 »Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő,
 Tartományunkba belépni mikép mer ő?«
És oda suhantak mind a kisértetek,
 És körülötte már karéjt képeztenek,
 És nyultak utána, de a kakas szólal,
 S a kisértet mind eltünt a kakasszóval.
 -25-
János is felébredt a kakas szavára,
 Testét a hidegtől borzadás átjárta;
 Csipős szél lengette a síri füveket,
 Lábra szedte magát s utra kerekedett.
XXIII.
János vitéz egy nagy hegy tetején jára,
 Hogy a kelő hajnal rásütött arczára.
 Gyönyörüséges volt, a mit ekkor látott,
 Meg is állt, hogy körülnézze a világot.
Haldoklófélben volt a hajnali csillag,
 Halovány sugára már csak alig csillog,
 Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre,
 Mikor a fényes nap föllépett az égre.
Föllépett aranyos szekeren ragyogva,
 Nyájasan nézett a sik tengerhabokra,
 Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének,
 Elfoglalva térét a végtelenségnek.
Nem mozdult a tenger, de ficzkándoztanak
 Sima hátán néha apró tarka halak,
 S ha napsugár érte pikkelyes testöket,
 Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.
A tengerparton kis halászkunyhó álla;
 Öreg volt a halász, térdig ért szakála,
 Épen mostan akart hálót vetni vízbe;
 János oda ment és tőle ezt kérdezte:
»Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya,
 Átszállít-e engem tenger más partjára?
 Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem,
 Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.«
»Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem«,
 Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden.
 »Megtermi mindenkor a tenger mélysége
 A mi kevésre van éltemnek szüksége.
De micsoda járat vetett téged ide?
 Az óperencziás tenger ez, tudod-e?
 Azért semmi áron által nem vihetlek,
 Se vége, se hossza ennek a tengernek.«
»Az óperencziás?« kiáltott fel János,
 »Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos;
 De már igy átmegyek, akárhová jutok.
 Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.«
És megfújta sipját. A sipnak szavára
 Egy óriás mindjárt előtte is álla.
 »Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?«
 Kérdi János vitéz »gázolj által velem.«
»Át tudok-e?« szól az óriás és nevet,
 »Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet.
 Igy ni, most kapaszkodj’ meg jól a hajamba.«
 És már meg is indult, a mint ezt kimondta.
XXIV.
Vitte az óriás János vitézünket;
 Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett;
 Három hétig vitte szörnyü sebességgel,
 De a tulsó partot csak nem érhették el.
Egyszer a távolság kékellő ködében
 Jánosnak valami akad meg szemében.
 »Nini, ott már a part!« szólt megörvendezve.
 »Biz’ az csak egy sziget«, felelt, a ki vitte.
János ezt kérdezte: »És micsoda sziget?«
 »Tündérország, róla hallhattál eleget.
 Tündérország; ott van a világnak vége,
 A tenger azon túl tűnik semmiségbe.«
»Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom,
 Mert én azt meglátni fölötte kivánom.«
 »Elvihetlek«, felelt az óriás neki,
 »De ott életedet veszély fenyegeti.
Nem olyan könnyü ám a bejárás oda,
 Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…«
 »Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig;
 Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.«
Szófogadásra így inté az óriást,
 A ki tovább nem is tett semmi kifogást,
 Hanem vitte őtet és a partra tette,
 És azután utját vissza felé vette.
XXV.
Tündérország első kapuját őrzötte
 Félrőfös körmökkel három szilaj medve.
 De fáradságosan János keze által
 Mind a három medve egy lett a halállal.
»Ez elég lesz mára«, János ezt gondolta,
 Nagy munkája után egy padon nyugodva.
 »Ma ezen a helyen kissé megpihenek,
 Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.«
 -26-
És a mint gondolta, akkép cselekedett,
 Második kapuhoz másnap közeledett,
 De már itt keményebb munka várt ám rája,
 Itt őrzőnek három vad oroszlán álla.
Hát neki gyürközik; a fenevadakra
 Ráront hatalmasan, kardját villogtatva;
 Védelmezték azok csunyáúl magokat,
 De csak mind a három élete megszakadt.
Igen feltüzelte ez a győzedelem,
 Azért, mint tennap, most még csak meg sem pihen,
 De letörölve a sűrü verítéket,
 A harmadik kapu közelébe lépett.
Uram, ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa;
 Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása:
 Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban;
 Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.
Bátorság dolgában helyén állott János,
 Találós ész sem volt ő nála hiányos;
 Látta, hogy kardjával nem boldogul itten,
 Más módot keresett hát, hogy bemehessen.
A sárkánykigyó nagy száját feltátotta,
 Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja;
 S mit tesz ez a dolog ilyen állásába’?
 Hirtelen beugrik a sárkány torkába.
Sárkány derekában kereste a szívet,
 Ráakadt és bele kardvasat merített;
 A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett,
 S kinyögte magából a megtört életet.
Hejh, János vitéznek került sok bajába,
 Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába;
 Végtére kifúrta, belőle kimászott,
 Kaput nyit, és látja szép Tündérországot.
XXVI.
Tündérországban csak híre sincs a télnek,
 Ott örökös tavasz pompájában élnek;
 S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
 Örökös hajnalnak játszik pirossága.
Benne tündérfiak és tündérleányok
 Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
 Nem szükséges nekik sem étel, sem ital,
 Élnek a szerelem édes csókjaival.
Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül
 Gyakran a tündérek szeméből könny gördül;
 Leszivárog a könny a föld mélységébe,
 És ennek méhében gyémánt lesz belőle.
Szőke tündérlyányok sárga hajaikat
 Szálankint keresztülhúzzák a föld alatt;
 E szálakból válik az aranynak ércze,
 Kincsleső emberek nem kis örömére.
A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak
 Szemsugarából a tündérleányoknak;
 Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták,
 Ékesítik vele a felhős ég boltját.
Van a tündéreknek virágnyoszolyája,
 Örömtől ittasan heverésznek rája;
 Illatterhes szellők lanyha fuvallatja
 Őket a nyoszolyán álomba ringatja.
És a mely világot álmaikban látnak,
 Tündérország még csak árnya e világnak.
 Ha a földi ember először lyányt ölel,
 Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.
XXVII.
Hogy belépett János vitéz ez országba,
 Mindent, a mit látott, csodálkozva láta.
 A rózsaszín fénytől kápráztak szemei,
 Alig hogy merészelt körültekinteni.
Meg nem futamodtak tőle a tündérek,
 Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,
 Illették őt nyájas, enyelgő beszéddel,
 És a szigetbe őt mélyen vezették el.
A mint János vitéz mindent megszemléle,
 S végtére álmából mintegy föleszméle:
 Kétségbeesés szállt szivének tájára,
 Mert eszébe jutott kedves Iluskája.
»Itt hát, hol országa van a szerelemnek,
 Az életen által én egyedül menjek?
 A merre tekintek, azt mutassa minden,
 Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?«
Tündérországnak egy tó állott közepén;
 János vitéz búsan annak partjára mén,
 S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
 Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:
 -27-
»Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
 Mutasd meg az utat, én is majd követlek.«
 S beveté a rózsát a tónak habjába;
 Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…
De csodák csodája! mit látott, mit látott!
 Látta Iluskává válni a virágot.
 Eszeveszettséggel rohant a habokba,
 S a föltámadt leányt kiszabadította.
Hát az élet vize volt ez a tó itten,
 Mindent föltámasztó, a hova csak cseppen.
 Iluska porából nőtt ki az a rózsa,
 Igy halottaiból őt föltámasztotta.
Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
 Csak János vitéznek akkori kedvét nem,
 Mikor Iluskáját a vizből kihozta,
 S rég szomjas ajakán égett első csókja.
Be szép volt Iluska! A tündérleányok
 Gyönyörködő szemmel mind rá bámulanak;
 Őt királynéjoknak meg is választották,
 A tündérfiak meg Jánost királyokká.
A tündér-nemzetség gyönyörű körében
 S kedves Iluskája szerető ölében
 Mai napig János vitéz ő kegyelme
 Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Pest.)

-28-

1844.

* *

A HELYSÉG KALAPÁCSA.

Hősköltemény négy énekben.

ELSŐ ÉNEK.
Szeretnek az istenek engem,
 Rémítő módra szeretnek:
 Megajándékoztanak ők
 Oly ritka tüdővel,
 Mely a csatavészek
 Világrendítő dúlakodásit
 Illendőn elkurjantani képes,
 S melyet tőlem minden kántor irígyel.
 És hogy férfi legyen,
 Méltó e tüdőhöz,
 Lőn az égi hatalmak irántami hajlandóságából
 A széles tenyerű Fejenagy,
 A helységi kovács,
 Vagy mint őt a dús képzeletű nép
 Költőileg elnevezé:
 A helység kalapácsa. –
 Ti, kik erős lélekkel birván
 Meg nem szeppentek a harczi morajtól,
 Halljátok szavamat!
 De ti, a kiknek szíve
 Keményebb dolgoknál
 A test alsó részébe hanyatlik,
 Oh ti kerűljétek szavamat!

* * *

»Ámen!« szólt az áhítat
 Szent hangján
 A menny szolgája; s az egyház
 Négy fala, régi szokása szerint,
 Komolyan mondotta utána, hogy: »Ámen.«
 A nép pedig, a mely esti imára
 Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal
 Elhordta magát,
 S egy-egy kancsó bor előtt
 Otthonn vagy a csapszék asztala mellett
 Dícsérte az istent.
 A becsukott templomban csend lett;
 Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem,
 Mikor a gém, bíbicz s béka elalszik.
 Csend vala hát;
 Csak két éhes pók harczolt
 Életre, halálra
 Egy szilvamagon-hízott légy czombja felett;
 De, oh balsors! a czombot elejték.
 Egy egér fölkapta, s iramlott
 Véle az oltár háta mögé
 A tiszteletes reverendájába,
 S lakomáz vala,
 S a pókok szeme koppant.
Hah, de mily szörnyű zaj,
 Mily lárma riasztja
 Egyszerre az egyház
 Temetői nyugalmát!
 Mennydörgés?
 Vagy kásának forrása fazékban?…
 Nem!
 Ott ember hortyog.
Ugy van! ez emberalak.
 Egy zugban két öklére hajolva
 Alszik… hanem íme fölébredt,
 Miután elhortyantotta magát.
 Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz…
 Lát és sejt… sejtése pogány.
 Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét.
 És rázta hijába.
 Éles eszével
 Átlátta azonnal
 A dolog állását,
 És ezt mondotta: »Bezártak.«
 S még egyszer mondotta: »Bezártak.«
 Azután, mint férfihoz illik,
 Téged híva segédül,
 Lelki jelenlét!
 S kére: ne hagyd el.
 S te nem hagytad el őt.
 Védő szárnyadnak alatta
 Ily gondolatok születének
 Nem tökkelütött koponyájában,
 Mialatt orrát mutató ujjára tevé:
 -29-
»Hogy szabaduljak?
 Kiabálni potyára,
 Valamint a puskagolyóbics
 Kétannyira nem megy,
 Mint a mennyire megy:
 Szintugy az emberi hang.
 Igy hát hahogy orditanék is
 Meghallani nem volnának
 Képesek a falubéli fülek,
 Mert innen a helység
 Majd félórányira fekszik
 Lenn a völgy tekenőjében. –
 Leugorjam az ablakon által?
 Az igaz, gyerkőcze-koromban
 A cseresznyefa legtetejéről
 Gyakran ugortam alá,
 Ha csősz-szagot érzék.
 De az régen volt. Már az idén
 A negyvenedikszer
 Értem meg a krumplikapálást.
 Lelkem hüvelyét
 A férfiuság kora
 Megnehezíté;
 S ha leugornám:
 Nyakamat szegném,
 Vagy más bajom esnék.«
Igy főzte a gondolatok seregét
 Feje bográcsában
 A bölcs férfiu, a ki
 Az idén már negyvenedikszer
 Éré meg a krumplikapálást.
 -30- Ezután folytatta tünődve:
 »Mást kell kitalálnom…
 Vagy itt húzom ki az éjet,
 S ez nem lesz módnélkűli mulatság.«
 S komoran nézett a híg levegőnek
 Egy pontjára,
 Miként a gólyamadár néz
 Fenekére a tónak,
 Mikor a prédát lesi, melylyel
 A kémény tetején
 Várakozásba merűlt fiait
 Megvendégelni akarja.
»Megvan!… ahá, megvan!« rikkanta,
 S komoly orczájára derű jött:
 Mint kiderűl példának okáért
 A föld, mikor a nap
 Letépi magáról
 A felhők hamuszín ponyváját;
 Szintén így kiderűl
 A sötétlő konyha is éjjel,
 Ha kólyika kezdi gyötörni
 A mopszli-kutyácskát,
 S a tekintetes asszony
 Réműlve kiált
 A cselédi szobába:
 »Panni te! kelj fel,
 Rakj tüzet, és melegíts téglát…
 De szaporán!«
 Panni pediglen
 Föltápászkodik… egy-két
 Botlásnak utána
 Kijut a konyhába… kovával, aczéllal
 Meggyujtja a taplót,
 Taplóval a kéngyertyát,
 Kéngyertyával a szalmát,
 Szalmával a fát,
 Hogy téglát melegítsen
 Hasacskájára a mopszli-kutyának.
 Mondom: valamint ilyenkor
 Kiderűl a konyha sötéte,
 Úgy oszlott a ború
 Hősünk komor orra hegyéről,
 Midőn e szót ejtette ki: »Megvan!«
S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?
 Hegyezd füledet,
 Kiváncsi világ!
 Lantom neked elzengendi: mi van meg.
 S ha ekkorig aggodalommal
 Néztél hősünk sorsának elébe,
 S netalántán arczodat
 Érette a búnak könnye füröszté:
 Most már szemeid pilláin
 Az öröm könnyének
 Gyöngye ragyoghat,
 Mint fekete atila-dolmányon
 A csinos ezüst gomb –
 Mert megvagyon a szabadúlás terve,
 Jeles terv! illő
 Ily okos emberhez.
»Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!«
 Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan.
 »A toronyba megyek fel,
 És a toronyablakon által
 Leereszkedem
 A harang kötelén…
 De ha megkondúl?
 Majd úgy intézzük a dolgot,
 Hogy szólni ne tudjon:
 A kötél jó hosszu.«
Mig a bölcs férfiu tervét,
 Leleményes eszének
 Fényes tanuját,
 Teljesülés koronázza:
 Pihennénk tán egyet, – aztán
 Uj erővel
 Térjünk a tettek más mezejére.
MÁSODIK ÉNEK.
Regényes domb tetejében
 A helység nyúgati részén,
 Honnan faluszerte
 Legjobban látni sarat, port,
 Már mint az idő járása vagyon; –
 Mint mondom: a helység
 Nyúgati részén,
 Környékezte csalántól
 S a növények több ily ritka nemétől,
 Áll a díszes kocsma, a melyet
 Sajátjának nevez
 Isten kegyiből
 És egykori férjének szorgalmából
 A szemérmetes Erzsók asszony…
 Mint őt nevezék.
Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el:
 Honnan ez elnevezés.
Erzsók asszonyom ékes,
 Holdkerek arczulatán, – hol még csak
 Ötvenöt év lakozik, –
 Örökös hajnalnak
 Pirja dereng.
 -31- S innen ez elnevezés.
 Vannak ugyan, kik
 Állítni merészek,
 Hogy Erzsók asszonyom arczát
 Nem a szende szemérem,
 Hanem a borital festette hasonlóvá
 A hajnali pirhoz.
 De ezek csak pletyka beszédek;
 Mert Erzsók asszony nem is iszsza a bort…
 Csak ugy önti magába.
 Ilyen a rágalom aztán!
 Oh ez előtt nincs
 Szentség a föld hátán,
 A legszűzebb ártatlanságnak
 Tiszta vizét is
 Bémocskolja iszappal,
 A hóra sarat hány,
 És… De hová ragadál?
 Oh fölhevülésnek
 Gyors talyigája!
Vissza tehát
 A szemérmetes Erzsók
 Ötvenöt éves bájaihoz.
Bájos vala ő!
 Mint a pipacsból
 Font koszorú,
 Vagy mint a bakter dárdájába ütődött
 Éjjeli holdsúgár.
 És ennek okáért
 Látogatá őt
 Az egész falu népe
 Oly szorgalmatosan;
 Elannyira, hogy
 Be se’ nézett más kocsmába…
 Az igaz, más kocsma nem is volt
 A faluban.
Ide járt hát
 A falu népe, kivált
 Vasárnapi délnek utána,
 És nagy mértékben vígadozott,
 S a vígadozásnak
 Végéről szó sem volt,
 Mig a kisbírói tekintély
 Tudtokra nem adta
 Szívreható mogyorófa-beszéddel,
 Hogy már haza menni tanácsos.
Ma is így megy
 A szemérmetes Erzsóknál.
 Az isteni tisztelet elmúlt,
 A csapszék népesedik,
 Valamint a mezőség,
 Hol a tehenek csordája legel,
 Megnépesedik
 Két szárnyú seregélyekkel
 A nyári napoknak
 Forró idejében.
Jelen volt
 Közepette a vendégek seregének
 A helybeli lágyszivü kántor,
 Torkának szárazságával
 S szerelemvágyas kebelének
 Tengerkínjaival.
 Őt ugyan is
 A szemérmetes Erzsókért
 Öröműző lángok emészték,
 Mint a vér rozsdája emészti
 Ólmos fütyköseinket, a mikkel
 Tisztújítási csatákban
 Egymást simogatjuk.
 Ki vetemednék
 Bámúlatra tehát,
 Hogy ő egyikével
 Feje ablakinak
 Le-lenéz a folyó bor
 Billikomába,
 A másikkal azonban
 Andalgva mereng
 A szemérmetes Erzsók
 Kellemes arczán.
Nem maradott el
 A béke barátja
 Bagarja uram sem,
 A csizmacsinálás
 Érdemkoszorúzta müvésze.
 Méltóságos termetü férfi.
 Majd akkora volt ő,
 Mint a bajúsz orrának alatta.
 Oldala mellett
 A bort szörpölte Harangláb,
 A fondor lelkületű egyházfi,
 Ki, mikoronta Bagarja uram
 E kérdést terjesztette elébe:
 »Hát Fejenagy koma hol lehet?«
 Igy hallatta a választ:
 »Ott van, a hol van;
 Hanem itten nincs… s ma alig lesz.«
 S miután ezeket mély titku alakkal
 Elmondotta: kiprémzé
 -32- Szája vidékét
 Sátáni mosolylyal.
 Bagarja uram pedig űle,
 S oly formán néze szemével,
 Mint nézni szokott a halandó,
 Ha nem érti a dolgot.
S vala még több érdemteljes egyén
 A vendégek koszorújában.
Megnyílt akközben az ajtó,
 S lett széles az ő nyílása,
 Mint szája a helybeli kántornak,
 Mikor éneket énekel
 A sok sípú orgona mellett.
 S ki volt, ki az ajtót
 Kinyitotta imígyen?
 Ha a hagyomány állításának
 Hinni szabad:
 Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó,
 A tiszteletes két pej csikajának
 Jó kedvű abrakolója.
 Jöttek nyomban utána
 A hangászkarnak tagjai hárman:
 A kancsal hegedűs,
 A félszemü czimbalmos
 S a bőgő sánta huzója –
 Mind ivadéki
 A hősi seregnek,
 Mely hajdan Nagy-Idánál
 A harczi dicsőség
 Vérfestette babérját
 Oly nagyszerüen kanyarítá
 Nem-szőke fejére
 S nem-szőke fejének
 Göndör hajára.
A kancsal hegedűs,
 A félszemü czimbalmos
 S a bőgő sánta huzója
 Föltelepűlt kényelmesen
 A kemenczének tetejére; mi közben
 Vitéz Csepü Palkó,
 A tiszteletes két pej csikajának
 Jó kedvű abrakolója,
 Így adta bizonyságát
 Ékesszólási tehetségének:
»Bort!«
Fölfogta azonnal
 A szemérmetes Erzsók
 E szónoklat magas értelmét,
 S eszközlé annak teljesülését
 Nem fontolva haladván.
 Miután a vitéz Csepü Palkó
 Az orra alatti nyiláshoz
 Emelte a kancsót,
 És miután mértékletesen
 Egyet kortyanta belőle:
 (Körülbelül annyit,
 A mennyivel öt vagy hat ürgét
 Lehetne kicsalni lyukának
 Mélységeiből,)
 Annakutána
 Fölnéze az ég tájéka felé –
 A kemenczetetőre,
 S ilyféle szavakkal
 Terhelte meg a levegőnek
 Könnyű szekerét,
 Hogy szállítná azokat
 A derék hangászi fülekbe:
»Húzd rá, Peti,
 A fűzfán fütyülődet is,
 A ki megáldott!«
S Peti nem késett,
 A háromság más ketteje sem.
 Czimbalom és hegedű és bőgő
 Hangot adott…
 Jaj de mi hangok ezek! –
 Ezeknek hallata visszaidézi
 Tündérhatalommal
 Emlékezetembe
 Éltem legszebb idejét,
 A gyermek-időt.
 Látom, mint játsztam öcsémmel
 S kis házi kutyánkkal.
 Aztán a kutyát elvette öcsém,
 Én meg nem akartam od’adni,
 S így hajba kapánk.
 Mi jött ki belőle?
 Az jött ki belőle,
 Hogy a zajra apánk kirohan,
 Nálunk terem, és mindkettőnket
 Jól megnadrágol.
 Azalatt a kutyát mi elejtők,
 S rá hágtunk farka hegyére.
 Mikor e perczben mindhárman
 Összevisítánk:
 Ez összevisítás
 Alig lehetett szebb,
 Mint a Peti és két társa zenéje.
És lett a zenére
 A szemérmetes Erzsók
 -33- Teremében nagy vigalom.
 Mindennek előtte
 Összeütötte bokáját
 Vitéz Csepü Palkó,
 A tiszteletes két pej csikajának
 Jó kedvű abrakolója.
 Követé e csáberejű példát
 A többi legénység,
 Béhurczolva szelíden
 Egy pár fürge leányzót,
 Kik eddig az ablakon által
 Kukucsáltak kandi szemekkel,
 S kiknek már viszkete talpok
 A táncznak vágya miatt,
 Hallván a mennyei báju zenét,
 S kóválygani kezdtek
 Mindnyájan a táncz gyönyörében,
 Mint a ki nadragulyával
 Füszerezte ebédjét.
 A lábak dobogása pedig
 Rendes vala,
 Mint ama zaj, mit
 Néha a tiszteletes hall,
 Mikor űl a biblia mellett,
 S olvassa nagy elmerüléssel;
 És a mely zajra imígyen
 Teszi megjegyzését
 Jámbor szívvel:
 »Oh az a Palkó
 Istentelen ember!
 Megint nyaggatja csikóimat,
 A szegény párákat,
 Korbácsa csapásaival.«
Míg ily események
 Gazdagiták a világ történeteit
 A kocsmaterem közepén:
 Szélről a béke barátja,
 Bagarja s Harangláb,
 A fondor lelkületű egyházfi,
 Űltenek, ittanak egyre. –
 A helybeli lágyszivü kántor
 Még mindig pislogatott
 A szemérmetes Erzsók
 Ötvenöt éves bájaira.
 Arczúlata lelki tusának
 Volt tűkörözője.
 Látszék, hogy valamit
 Akar és nem akar,
 Vagy inkább, hogy valamit
 Merne, ha merne.
 Mikoron meglátta Harangláb,
 A fondor lelkületű egyházfi,
 Hogy a lágyszivü kántor
 Se’ széna se’ szalma:
 Hozzája vonúlt,
 S ily szókat láta helyesnek
 Intézni a késedezőhöz
 Bátoritásnak okáért
 Hangtalan hangon,
 Mint a sugólyuk
 Lakói beszélnek a színpadokon,
 Holott nők s férfiak által
 Szomorú- és vigjátékok adatnak.
 S közbe bohózatok és operák
 A közönségnek gyönyörére:
»Oh kántor uram!
 Hát elmegy a nap,
 Megjön az alkony,
 Utána az éj,
 Elűlnek a csirkék
 És ludak és verebek,
 Mielőtt ügyesen szőtt
 Tervünknek drága gyümölcse megérik? –
 Gondolja meg azt komolyan
 És nem csak ugy átabotába,
 Hogy századok adnak
 Tervkivitelre
 Egy ilyen pillanatot.
 Az ilyen pillanatokkal
 Fukaran kell bánni tehát
 Az előre tekintő
 Emberi léleknek,
 Valamint fukaran bánik
 Beszédeivel
 Biró uram,
 A bölcs aggastyán. –
 Előre tehát,
 Hogy az alkalom el ne sikoljék,
 Mint elsiklik néha a hal
 A halásznak körme közől,
 Ha ügyetlen kézzel
 Kap utána az ostoba filkó. –
 Rajta azért,
 Oh kántor uram!
 Most vagy sohasem. –
 Mért engedni helyet kebelében
 A félelem érezetének?
 Hiszen részt vett a győri csatában.«
Ekképen szóla Harangláb,
 A fondor lelkületű egyházfi.
 A helybeli lágyszivü kántor
 Egyebet nem válaszola,
 Mint a mi következik:
 -34- »Oh te tudója szivem titkának!
 Igaz egy betüig
 Tartalma beszédidnek,
 Mint igaz a szent-írás.
 Bölcsen tudom azt.
 De a mint van okom,
 Nem hordani többé
 A titkolt szerelemnek
 Életölő fájdalmát:
 Szintúgy van okom,
 Elfojtani lelkem
 Mélységes mélyében e titkot.
 Ha az emberek itten
 Észre találnák venni?…
 Avvagy ha pofon vág
 A szemérmetes Erzsók
 E szörnyü merényért?…
 Hát feleségem,
 Az amazontermészetü Márta?…
 Ó én a legboldogtalanabb
 Valamennyi teremtmény közt,
 Mely látta a nap karimáját,
 A sugarakban uszót,
 Ha felleges ég
 Vagy éjszaka nem volt! –
 Olyan az én lelkem,
 Mint a Duna legközepében
 A szélvészhányta dereglye,
 Vagy mint a dióhéj,
 Mit a gyerekek
 Pocsolyába vetének: –
 Hánykodik erre, amarra…
 De bátorság; a ki nem mer, nem nyer.
 Oh szólj erre, Harangláb,
 Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?…
 Akként áldja meg isten
 Életedet s unokáidat is,
 A mily őszinte leszen
 E kérdésemre a válasz,
 A melyet adandasz!«
S őszintén szóla Harangláb,
 Mondván: »Úgy van, kántor uram!«
»No, ha úgy van: hát neki vágok!«
 S ezzel a helybeli lágyszivü kántor
 Fölemelte s letette a kancsót;
 Csak hogy mikoron fölemelte,
 Csordultig vala az, –
 És a midőn letevé,
 Üres vala az,
 Valamint üresek zsebeim
 Most, mikor ezt éneklem
 Nagy lelkesedéssel
 Költői dühömben. –
 Annakutána a lágyszivü kántor
 Egyet rántott a lajblija szélén,
 S kétségbeesett elszántsággal,
 Mint a ki hidegfürdőt
 Éltében először használ,
 Oda rontott
 A szemérmetes Erzsókhoz.
HARMADIK ÉNEK.
Oh nagyon is jó szívü közönség,
 Különösen ti,
 Szép lyánykái hazámnak,
 Kiket annyira szeretek én,
 Hanem a kiktől
 Nem nyerek egy makulányi szerelmet, –
 Ha szépen kérlek benneteket:
 Ugy-e nem fogtok haragudni reám,
 Hogy a helybeli lágyszivü kántornak
 Szerelemvallásától
 S a táncz kellő közepéből
 Drága figyelmeteket
 A templom tájékára csigázom?
 Hol a leleményes eszű fogoly
 Épen mostan ereszti
 Magát lefelé a harang kötelén,
 Valamint leereszkedik a pók
 Gyakorta szobám tetejéről
 Saját fonalán.
És íme leért,
 És kutyabaja.
 A kötél ugyan azt akará,
 Hogy hála fejében
 Hagyná ott bőrét tenyerének;
 Hanem a hűséges bőr
 Konokúl így szólt a kötélhez:
 ȃn ugyan itten nem maradok,
 Avvagy ha maradnom kell,
 Hát szinte maradjanak itt
 Hús és csont testvéreim is.«
 A kötél jó szíve megindult
 E ritka bizonyságán
 A szép testvérszeretetnek,
 S lemonda kivánságáról.
Már este felé volt.
 A nap gombócza piroslott,
 Valamint a paprika,
 Vagy mint a spanyolviasz.
 Oh te piros nap!
 Mért vagy te piros?
 -35-
Szégyen-e vagy harag az,
 Mi arany súgáraidat
 Megrezesíti,
 Mint a bor az emberek orrát?
 Nem szégyen, de nem is harag az,
 Csak én tudom ennek okát,
 Én, kit földöntúli izék
 Földöntúli izékbe avattak.
 Ez vésznek előjele,
 A mely még ma lesujt a világra,
 Miként a mészáros taglója lesujt
 Az ökörnek szarva közé.
 S nem csak a nap hirdette a vészt,
 A már közelállót;
 Az egész természet
 Elhagyta a régi kerékvágást.
 Két kutya, melyek előbb
 Őszinte barátságnak
 Példái valának hosszu időktől,
 Most egymást marta dühödve
 Egy nyomorú juhbőr-darabért,
 Mit a mészárszéknek előtte találtak.
 S még száz ily példát zengene lantom,
 Melyek mind iszonyú pusztúlást
 Jóslának a földnek,
 De csak a legnevezetesbet
 -36- Közleni légyen elég:
 A lágyszivü kántornak felesége
 Ma nem ivott meg többet
 Egy messzely pálinkánál.
Igy állt a világ,
 A midőn a szentegyházi fogoly
 Elereszté a mentő kötelet,
 S ekképen szóla magában:
 »Lenn volnék…
 Hála a mennyek urának!
 Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz.
 Ó szemérmetes Erzsókom,
 Szivem mühelyének
 Örök árendása te! nemde
 Vársz epedve reám?
 Valamint én várom a tiszteletestől
 Kontójának megfizetését,
 Melyért nála hetenként
 Kunyorálok hiába.
 Nem fogsz te sokáig várni reám;
 A szerelem lesz sarkantyúm,
 Hozzád rohanok,
 Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
 Ha kukoriczát csörgetnek.«
Még bé sem fejezé
 Költői beszédét,
 S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz,
 Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
 Ha kukoriczát csörgetnek.
 A midőn megfogta kilincsét
 A kocsmai ajtónak:
 Ketyegett hő szíve erősen
 Üdv-kéjek gyönyörétől.
 A mint benyitott a terembe,
 A táncz még egyre dühöngött,
 S csak a béke barátja,
 Bagarja, vevé őt észre,
 S őszinte örömmel
 Idvezlette, kiáltván:
 »Jó napot adj’ isten,
 Fejenagy koma!«
 (Mert ő, a nagy férfiú, volt ez,)
 »Jó napot adj’ isten;
 Hát kelmed is eljött?«
Ezek voltak szavai
 Bagarja uramnak,
 A béke barátjának;
 De a széles tenyerű Fejenagy,
 A helység kalapácsa,
 A »jó napot adj’ isten«-re
 Nem mondta: »fogadj isten«,
 Nem mondott semmit;
 De nem is hallotta beszédét
 Bagarja komájának,
 Dehogy hallotta, dehogy…
 Ő csak látott –
 Oh mért kellett látnia ekkor?
 Mért nem született vakon inkább?
 És átaljában mért született?…
 Ott látá térdepelésben
 A helybeli lágyszivü kántort
 A szemérmetes Erzsók
 Ötvenöt éves lábainál.
 E látványra szivét,
 A tiszta szerelmü szivet,
 Pokolbeli kínnak
 Százharminczhatezer bicskája
 Hasitotta keresztűl,
 S fölgyujtá agyvelejét
 A haragnak czintmasinája legott.
 Mint prédájához a macska,
 Zajatlan léptekkel
 S szeme égő üszkével
 Sompolygott a lágyszivü kántor
 Háta mögé,
 A ki titokban
 Gyötrődő szive érzelmét
 Ekkép foglalta szavakba:
 »Szemérmetes Erzsók,
 Koronája az asszonyi nemnek,
 S kezelője a bornak
 S a pálinkának!
 Lesz-e engedelem számomra szivedben,
 Ha lelkem tartalmát
 Előtálalni merészlem?…
 De nekem már mindegy, akár van,
 Akár nincs engedelem számomra,
 Kimondom:
 Mi furja az oldalamat.
 Kimondom, igen,
 Nem holmi czikornyabeszéddel,
 De az érzés egyszerü hangján: –
 Keblem kápolnájában
 A hűséges szerelemnek
 Az öröklétnél
 Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
 Szent lobogással.
 S éretted lobog az,
 Ó szemérmetes Erzsók!
 S ha meg nem koppantod
 A viszonszerelem koppantójával:
 El fog aludni,
 És vele el fog aludni
 Életem is!…
 Itt várom itéletemet;
 -37-
Most, rögtön, ezennel
 Mondja ki szűz ajakad:
 A reménység zöld koszorúja
 Övedze-e homlokomat,
 Vagy a kétségbeesésnek,
 Bunkósbotja
 Üssön agyon?…«
»Én ütlek agyon…
 Én vagyok a kétségbeesés«
 Szólt… nem! mennydörgött egy hang,
 A széles tenyerű Fejenagynak hangja;
 S széles tenyerével megragadá
 A lágyszivü kántor gallérját,
 S fölemelte a térdepelésből,
 Hogy talpa sem érte a földet,
 Aztán meg letevé,
 Hogy az orra is érte a földet;
 »Én ütlek agyon…«
 Folytatta tovább
 A széles tenyerű Fejenagy,
 »Én morzsolom össze
 Csontjaidat,
 Mint a malomkő
 A búzaszemet!
 Hogy mertél… de előbb
 Téged vonlak kérdőre, oh Erzsók!
 Mondd meg nekem azt:
 A hűtlenségnek fekete posztaja
 Vagy az ártatlanságnak
 Patyolatlepedője takarja-e lelked?
 Oh, szólj nekem erre!«
A szemérmetes Erzsók
 Nem szóla reá;
 De tengervízszinü szemének
 Bájdús kifejezéséből
 Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
 A széles tenyerű Fejenagy:
 »Oh széles tenyerű Fejenagy,
 Helységünk kalapácsa
 S csapra ütője szivem hordójának!
 Még kétkedel?…
 Ártatlan vagyok én,
 Mint az izé…«
 -38- Érté e néma beszédet
 A helybeli lágyszivü kántornak
 Dühteljes dögönyözője,
 S engesztelve sohajtott:
 »Lelkem lelke, bocsáss meg,
 Hogy kételkedni merék
 Hűséged aczél lánczának
 Állhatatosságában. –
 Most pedig, oh kántor!
 Téged veszlek elő;
 Készülj a meglakolásra –
 Rémséges leszen az,
 Valamint rémséges a bűn,
 Mit elkövetél.
 Példádon okúljanak a késő unokák,
 Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
 Hogy kell konkolyt hinteni
 Két szerető szívnek
 Tisztabuzája közé!«
Miután a nyelve megállott,
 Két keze kezdett mozgani
 A széles tenyerű Fejenagynak:
 A helybeli lágyszivü kántort
 Úgy ütögette a földhöz,
 Mint a gyertyát mártani szokták.
 A helybeli lágyszivü kántor
 El kezdett bőgni, a mint még
 Nem bőgött soha
 Sem temetéseknél,
 Sem a soksípú orgona mellett.
 Bőgése zavarnak
 Lett okozója
 A mulatók közt.
 Megbomlott a táncz;
 A kancsal hegedűs,
 A félszemü czimbalmos
 S a bőgő sánta huzója
 Feledte tovább hallatni
 Hangszere égi zenéjét.
 A nép oda csődült,
 Karéjt képezve, holottan
 A széles tenyerű Fejenagy
 Példát ada a késő unokáknak,
 Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
 S hogy kell konkolyt hinteni
 Két szerető szívnek
 Tisztabuzája közé.
 A helybeli lágyszivü kántor
 Bőgései közben
 Ily szókkal esengett
 A helység kalapácsához:
 »Csak addig várjon, a míg
 Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok –
 Aztán verjen kelmed agyon,
 Ha jónak látja.«
A széles tenyerű Fejenagy,
 Ki már belefáradt
 A példaadásnak kedvéérti
 Földhözütésbe,
 Ezeket szuszogá:
 »Beszéljen, kántor uram!
 Mentse magát,
 Meghallgatom én az okos szót
 Minden időben…
 Mentse magát.«
 S a helybeli lágyszivü kántor
 Igy mentette magát,
 Heverve a földön:
 »Bűnös vagyok egy részt,
 Nem tagadom,
 Mert megszeretém
 Lángzó szerelemmel
 A szemérmetes Erzsókot…
 De tehettem-e róla?
 Oh a szerelem
 Nem oly portéka, a melytől
 Elzárni lehetne a szívet;
 Tündéri madár ez, a melynek
 Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,
 Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. –
 De szerelmemet én
 Titkoltam volna örökké,
 Elvittem volna magammal
 A más életbe, a hol tán
 Nincsen is élet –
 Ha nem veszi észre Harangláb.
 Ő észrevevé,
 S bujtotta tüzem,
 Mi okért, mi okért nem?
 Arról nincs tudomásom.
 Ő volt, ki, midőn ma
 Az isteni tisztelet alkalmával
 Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,
 Ezt javasolta nekem:
 Zárjuk kelmedre az ajtót,
 S így zárva levén,
 Ma baj nélkűl tehetem
 Hódításaimat
 A szemérmetes Erzsóknál…
 S én balga, szavát fogadám!«
 Mind ezeket mondá
 A helybeli lágyszivü kántor
 A megbánásnak örömtelen hangján.
Mint megfordúl a rézkakas
 A templom tetején,
 -39- Ha más tájról kezd fúni a szél,
 Ugy vett más fordulatot
 A széles tenyerű Fejenagynak
 Lelke s irányt,
 Mikor e szók érinték füle dobját.
 »Mit szól kend erre, Harangláb?«
 Voltak szavai,
 S nem szeliden mondott szavai.
 »Igazolja magát kend,
 Vagy akkép vágom fültövön,
 Hogy azonnal megsiketűl bele.«
Oda álla Harangláb,
 A fondor lelkületű egyházfi,
 S rendűletlen nézve szemébe
 A széles tenyerű Fejenagynak,
 Ily bátor szókra fakadt:
»Igazolni fogom magamat,
 Nem, mintha remegnék
 A kend fenyegetésitől.
 Jobban felkösse gatyáját,
 A kitől meg kelljen ijednem…
 Érti-e kend ezt? –
 Mind igaz, a mit kántor uram szólt,
 A ki, úgy mellesleg mondva,
 Gyáva, haszontalan ember,
 Hogy oly pimaszúl rám vallott. –
 Én bujtogatám őt,
 Hogy csapja el a kelmed keziről
 A szemérmetes Erzsókot,
 Mert én kendet utálom,
 Mint a kukoricza-gölődint.«
»Ugyan úgy-e?«
»Biz úgy ám!«
»Hát kend azt gondolja talán,
 Hogy én kendet szeretem
 Avval a macskapofájával?«
»Micsodával?«
»Avval a macskapofájával!«
»Macskapofámmal?
 Hát te, te süldisznó?
 A ki kovácsnak tartja magát,
 Pedig holmi czigánytól
 Tanulta meg a kalapálást…«
»Hát még mesterségemet is
 Gyalázni mered?
 Te hitvány templomegér…
 No megállj! majd megkalapállak.«
S úgy megütötte
 Öklének buzogányával
 A fondor lelkületű egyházfinak orrát,
 Hogy vére kibuggyant.
 Erre Harangláb
 Ügyesen leütötte fejéről a kucsmát,
 Megkapta hajának fürtözetét,
 S oly istenesen kezdette czibálni,
 Mint a harang-kötelet.
Ez iszonyu látvány
 Megragadá gyöngéd idegét
 A szemérmetes Erzsóknak,
 S a szegényke
 Ájulat örvényébe bukott.
 Bagarja, a béke barátja,
 Fölemelte szelíden,
 S ápolva tevé őt
 Az ágy párnái közé.
 Élettelenűl feküvék ott,
 Mint a lepuskázott vadlúd
 A tó közepén. –
 De most jön a haddelhadd!
A midőn a vitéz Csepü Palkó,
 A tiszteletes két pej csikajának
 Jó kedvű abrakolója
 Látá, hogy komolyabb kezd lenni
 A dolog fordúlata:
 Fejenagynál terme serényen,
 S magát frígyestársának ajánlá.
 Őt kedves kötelek csatolák
 A széles tenyerű Fejenagyhoz:
 Nála tanúlá tudnillik
 A kovács-mesterséget
 Valami két hétig. –
 Hanem ekkor eleblábolt,
 Mert nem volt hajlama a mesterséghez.
 Vakarta i’kább a lovat,
 Semmint patkolta.
 De azért kedveltje maradt
 A széles tenyerű Fejenagy,
 S neki most is »mester uram« volt.
»Mester uram!«
 Kurjanta vitéz Csepü Palkó,
 A tiszteletes két pej csikajának
 Jó kedvű abrakolója,
 »Ne féljen semmit, mester uram,
 Itt vagyok én is.«
 S ezzel neki ugrék
 -40- A fondor lelkületű egyházfinak,
 Hátán termett, s kezdte püfölni.
 Nem bírta Harangláb
 Csepü Palkónak terhét,
 És összerogyott,
 De véle rogyott
 A helység kalapácsa is,
 Mivel üstöke mindig
 Marka között volt még.
 Nagyszerű volt ez esés,
 Igy hullnak alá a kövek
 A romladozó várak tetejéről
 A völgy mélységébe.
 A tusázókhoz több forró vérü legény
 Csatlakozék,
 Két pártra szakadva.
 S lett rúgás, harapás,
 Fejbetörés, vérontás és a többi.
A lyányzók pedig elvonulának
 A kocsmateremből,
 Mint elvonul a napnak sugara,
 Ha zivatar támad.
 S elkotródott a lyányok után
 A béke barátja, Bagarja.
NEGYEDIK ÉNEK.
Merre, Bagarja uram,
 Test-épületének
 Élő oszlopain,
 Oh merre szalad kend
 Gyors szaladással,
 Mint a kugli-golyóbis?
 Hát férfihoz illik
 Megfutamodni a harczi veszélytől?
 Lemondani a csatabajnak
 Hősi jutalmáról,
 A dicsőség tölgykoszorújáról?
Ne kárhoztassuk a jámbort!
 A gondviselésnek
 Választott embere ő,
 Ki elhárítani termett
 A vég pusztúlást falujáról.
 Avvagy ha nem ekképen cselekednék,
 Mért híná őt a világ
 A béke barátjának?
Ő e nevezetnek megfelelőleg
 Intézé tette irányát,
 S könnyű inakkal iramlott
 Az öregbírói lakáshoz,
 A melynek előtte
 Méltóságosan állott
 A kaloda.
Bagarja, a béke barátja,
 Alva találta
 A kevés szavu bírót,
 A bölcs aggastyánt.
 Ottan feküvék ez
 Testének egész hosszában
 A pamlagon…
 Azaz a fapadon.
 Párnáúl ködmöne szolgált,
 Az öregebbik,
 Mert az ujat kímélnie kellett. –
 Bagarja uram
 Megdöfte az oldalbordáját,
 Hogy az álom sűrű ködét
 Szétoszlassa szeméről.
 De korán sem volt ez
 Oly könnyű munka, minőnek
 Első látásra talán
 Gondolja az ember.
 Soká bajlódék véle Bagarja,
 Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen,
 S lelki nyugottsággal kérdezte:
»Mi baj?«
»Baj van, bíró uram, és nagy baj!
 Csak talpra, de gyorsan,
 Ha azt nem akarja,
 Hogy vége legyen helységünknek,
 Vége örökre!
 Kiütött a háboru, és dúl.
 A szemérmetes Erzsók
 Csapszéke lőn a csatatér.
 Az egész falu népe
 Egymást kaszabolja,
 Hogy nézni iszony.
 Potyognak az emberek,
 Mint a legyek őszi időben.
 A föld a kifutott vértől
 Olyan, mint a vörös posztó.
 Az enyészet gyászlobogója
 Leng a szomorú csatatéren.
 Tápászkodjék föl, bíró uram,
 És menjünk szaporán!
 Mert csak bíró uram az,
 Ki követ gördíteni képes
 A rohanó romlásnak elébe.«
Így végzé a csata festését
 A béke barátja, Bagarja.
 -41- A kevés szavu bíró,
 A bölcs aggastyán,
 Fölnyitva szemének másodikát is,
 E kérdést látá szükségesnek:
 »Hát menjünk?«
»Pedig tüstént!« volt a felelet.
»Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal
 A bölcs aggastyán,
 S miután uj ködmöne rajt’ volt,
 És botja kezében:
 Utnak eredtek. –
 Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz
 A hívatalában pontos kis-bíró.
 Beszóltanak ehhez az ablakon által,
 És mondák: jőne velök.
 S szót fogadott a hívatalában
 Pontos kis-bíró,
 Bár nem nagy örömmel,
 Mert legszebb kedvtöltésében zavarák:
 Éppen feleségét verte.
 Mikor a kántorlak elébe jutottak,
 Az amazontermészetü Márta
 Szomszédnéjával
 Akkor végzette pörét,
 Mely onnan eredt,
 Hogy a rosz lelkű szomszédné
 Egy tyúkját agyon ütötte,
 Mert ez mindig az ő csirkéi közé járt
 S elette előlök az árpát.
Képzelni lehet,
 Hogy mekkora volt dühödése
 Az amazontermészetű Mártának
 Hallatlan kára miatt;
 De azt már képzelni lehetlen,
 Hogy mekkora lett dühödése,
 A midőn a béke barátja
 Tudtára adá férjének csínját.
 Szólni akart,
 De a szó elakadt gégéjén.
 Szeme vérszinü lett
 S arczúlata kék,
 És reszkete minden tagja,
 Valamint a kocsonya.
 Szétnézett vizsga tekintettel,
 Mellette hevert egy seprő-nyél,
 Azt fölragadá,
 S bőszülve kiálta: »Utánam!«
A midőn a kevés szavu bíró,
 A béke barátja, Bagarja,
 A hivatalában pontos kis-bíró
 S az amazontermészetü Márta
 Elértenek a csatahelyre:
 Iszonyú vala a látvány látása,
 A melyet láttak.
 A harcz járta javában.
 A béke barátja, Bagarja,
 Nem füllentett, mikor azt mondá
 A kevés szavu bírónak,
 Hogy az enyészet gyászlobogója
 Leng a szomorú csatatéren.
 Ugy volt egy betüig!
 A kemencze a honnan –
 A kancsal hegedűs,
 A félszemü czimbalmos
 S a bőgő sánta huzója
 Az ifjuságot tánczra vidítá
 Hurjai bájos pengésével, –
 A kemencze lezúzva
 Ugy mered a levegőbe,
 Mint valami sziklai vár
 A tatárjárásnak utána.
 Tört asztalnak s tört poharaknak
 Romjai lepték
 A véráztatta szobát,
 S a vérnek közepette
 Búsongva tünődött
 Egy leharapott fül.
Az amazontermészetü Márta
 Hős elszántsággal törte magát át
 A vívó tömegen,
 Mígnem férjére talált,
 Ki egy szögletbe vonultan,
 Kínjában most is nyögve, kuczorgott.
Oh Hamlet! mi volt ijedésed,
 Mikoron megláttad atyád lelkét,
 Ahhoz képest, a mint megijedt
 A helybeli lágyszivü kántor
 Feleségének látásán!
 Egy fél-ép asztal alá bújt,
 S kezeit könyörögve kinyujtá
 Az amazontermészetü Mártához.
 De ez nem könyörűlt.
 Megfogta egyik lábszárát,
 S kihúzta az asztal alól,
 És addig döngette, a míg csak
 A seprő-nyélben tartott.
 Aztán ott ragadá meg haját,
 A hol legjobban fáj,
 És elhurczolta magával,
 Mint a zsidó a lóbőrt;
 S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak,
 Itt a világ szeme láttán
 -42-
Nem akarlak csúffá tenni… de otthonn
 Majd megkapod a magadét!«
 S miután ura volt mindenha szavának
 Az amazontermészetü Márta:
 Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt.
Az alatt a kevés szavu bíró,
 A bölcs aggastyán,
 Nem ékesszólásánál,
 De tekintélyénél fogva
 Lecsillapitá a harcznak fergetegét.
 A vérontásnak idője lejárt.
 Meghunnyászkodtak a küzdők,
 Mint a marakodó ebek,
 A mikor gazdájok előjön,
 S rájok bőgi: »Kimenj!«
 A háboru közkatonái
 Elsompolyodának.
 A fondor lelkületű egyházfi
 S a helység kalapácsa
 Bírói parancsra előállt,
 S mindkettő fölterjesztette ügyét.
 A kevés szavu bíró,
 A bölcs aggastyán,
 Megdorgálta keményen
 A fondor lelkületű egyházfit –
 S a helység kalapácsát,
 Mint kezdőjét a csatának,
 A hívatalában
 Pontos kis-bíró által
 Kalodába csukatta.
Ott nyögi most fájdalmát hősünk
 A kalodában.
 -43- S csak azzal vígasztalja magát,
 Hogy elleneit megverte vitézűl,
 S ha innen az isten megszabadítja,
 Megkéri azonnal
 A szemérmetes Erzsókot.

* * *

Te pedig, lantomnak húrja, pihenj!
 Nagy volt a munka, s bevégzéd
 Emberül e munkát.
Én is pihenek
 Babéraimon,
 Miket a hírnek mezején
 Borzas főmre kaszáltam.
Mostan akár ma megássa
 Gödrömet a sírásó,
 Bánom is én!
Azért én élni fogok,
 Míg a világnak
 Szappanbuboréka
 Szét nem pattan.
Pislogni fog a hír mécse siromnak
 Koszorús halmán,
 Mint éjjel a macska szeme.
Eljő az irígység
 Letépni babéraimat… de hiába!
 Nem fogja elérni;
 Magasan függendnek azok,
 Mint Zöld Marczi.
S ha sötét zsákjába dugand
 A feledés:
 Fölhasogatja sötét zsákját
 A halhatatlanságnak fényes borotvája.
Mutató tábla,

mely azt mutatja, hogy az

I. énekben

fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez – azonban az nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervező, álmából fölébredt fogoly? csupán azért, hogy később a meglepetés annál meglepőbb legyen. – A

II. énekben

már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb kocsmája? mily ékes e kocsma birtokosnéja? miben sántikál a kántor? ki buzdítja merényének végbevitelére? sat. – A

III. énekben

megszabadúl a fogoly, s börtönéből a kocsmába megy; s a mily szörnyű dolgokat lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik. Itt már az is orrára köttetik a nyájas olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint a költemény hőse. – A

IV. énekben

a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény hőse szörnyű véget ér.

-44-

1845.

* *

SZERELEM ÁTKA.

Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva?
 Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba?
 Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál
 S kezedben villogó kardod aczélánál?
Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,
 Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,
 De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,
 Azért a tündöklő szikra szemeiben.
Szép szeretője van vitéz Barangónak,
 Híják szeretőjét a szép Ildikónak.
 Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja;
 Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.
Barangó szerette őt véghetetlenűl,
 Föl is szólította, menjen hozzá nejűl.
 Ildikó felele: »Kezem neked adom,
 Hogyha teljesíted három kivánatom.
Hozz nekem az égből szivárványdarabot,
 Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;
 Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül
 Koszorúnak főmre nászi ékességül;
Végső kivánságom a gönczölszekere,
 Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.
 Ha teljesíted e három kivánságot,
 Férjem leszesz, veled élek házasságot.«
Im ezek valának Ildikó szavai.
 Barangó alig hogy hallá kimondani,
 Paripáján termett s gyorsan elrobogott,
 S hozott először is szivárványdarabot.
Azután berontott a hajnal kertébe,
 És a legvirítóbb rózsákat letépte.
 Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,
 De vitézségének nem állt gátul semmi.
Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért.
 Magára öltötte minden jó fegyverét;
 Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar,
 Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.
Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,
 Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs;
 Őriztetik is ám a fenevadakkal,
 Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.
Barangó oda ér, kéri a szekeret;
 De mihelyest kérő beszéde megeredt,
 Végét nem is várva, neki rohantanak
 Dühös méreggel az őrző fenevadak.
Esztendeig harczolt Barangó hős keze,
 Mig elhullt a szekér egész őrizete,
 Mig kivívta a nagy és véres diadalt,
 A melybe maga is majd hogy bele nem halt.
Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,
 Az istállóból négy tátost kivezetett.
 A legszebb négy tátost vezette ki onnan,
 S befogta őket a szekérbe legottan.
A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe,
 Csillagsugárostort a másik kezébe,
 Saját paripáját saraglyához köté,
 Ugy hajtott serényen szeretője felé.
Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?
 Gondolta Barangó, búsan várja őtet.
 Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója,
 Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!
Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,
 Közeledem immár, szivem Ildikója!
 Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén.
 És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.«
 -45-
Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!
 Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,
 Van már kis magzata, van már férje neki,
 Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi.
Feledte Ildikó régen igéretét,
 A jött-ment Kevének adta szívét, kezét.
 Keve bírja mostan azt a boldogságot,
 Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.
Ildikó most is ott űl Keve ölében,
 Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.
 A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz,
 Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.
De föllázad a vér félholt nyugalmábul,
 Barangónak összeszorult szive tágul,
 Eszeveszett harag fut égő agyába,
 Kirántja szablyáját és megindul lába.
A két szeretőnek borsózott a háta,
 Mikor a vitézt így közeledni látta,
 Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,
 Megszökni előle a szilaj haragnak.
Hős Barangó erre kardját elvetette,
 És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve:
 »Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által
 Ismerkedjetek meg a méltó halállal!
Nem fogja szivetek kardom hegye érni,
 Te szószegő asszony, te csábító férfi!
 De a mi átka van a széles világnak,
 Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.
Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,
 Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.
 Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,
 Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.
Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,
 Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.
 Te csábító férfi, a mint most kebled ég:
 Azt olyan mértékben örök lángok egyék.
S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid
 Szüntelen folyjanak a világ végeig,
 És a patakba, mely szemeidből ered,
 Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.
S az én életem is legyen halhatatlan,
 Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!«
 Barangó vitéz az átkot így végezte,
 Meghallgatta isten s beteljesítette.
Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.
 Csábitó Kevéből tűzokádó leve,
 Hányja magából a tüzet szakadatlan,
 Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.
És a mely Ildikó volt egykor, a hegyből
 Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,
 E forrásokba fult be kicsiny magzata,
 Kit isten a völgyben fává változtata.
Barangóból pedig sötét fergeteg lett,
 Mely ottan borong a két átkos hegy felett.
 Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög,
 Reájok Barangó rettentőn mennydörög.

(Borjád.)

-46-

1846.

* *

TÜNDÉRÁLOM.

Sajkás vagyok vad, hullámos folyón,
 Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,
 Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál
 Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
 Sors, életemnek haragos dajkája,
 Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,
 Ki rám zavartad fergeteg módjára
 A csendriasztó szenvedélyeket.
Elfáradtam már, messze még a part?
 Mely béfogad révébe;… vagy az örvény?
 Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn
 Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.
 Sem part, sem örvény nincsen még előttem,
 Csak hánykódás, csak örökös habok;
 Hánykódom egyre a folyó nagy árján:…
 Ki sem köthetek, meg sem halhatok.
De mily hang ez, mily túlvilági hang,
 Mely bévegyűl a habzugás közé?
 Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
 Hol büntetését már átszenvedé?…
 Egy hattyu száll fölöttem magasan,
 Az zengi ezt az édes éneket –
 Oh lassan szállj és hoszszan énekelj,
 Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…
Nem voltam többé gyermek, s nem valék
 Még ifju. Ez az élet legszebb éve,
 Mint legszebb percz, midőn a hajnalégről
 Az éj kárpitja félig van levéve.
 Sötétség volt még egyfelől szivemben,
 De másfelől már pirosan kelének,
 Mint a közelgő nap szemeiből
 Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.
A mire vágytam, bírni is reméltem,
 S a mit reméltem, azt el is nyerém;
 Talán azért, mert nem sok volt… egyéb sem,
 Mint pihenés egy hű barát ölén.
 Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még
 Nincsen kikelve a rejtett önérdek,
 E mindent elrágó hernyója a
 Baráti hűség virágos kertének.
Barátom hű volt; ürítgettem véle
 A boldog órák édes poharát,
 S a lelkesűlés égi mámorában
 Sasként röpültem a világon át.
 S a merre szálltam, minden az enyém volt;
 A dúsgazdagság bársony pamlagára
 Hajtám le főmet, melyet övezett
 A dicsőségnek csillagkoronája.
Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,
 S már hittem is, hogy ez való, nem álom…
 De most egyszerre szívem, melyet a
 Világgal tölték meg, tágulni látom;
 Szivem tágúla, vagy tán a világ
 Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,
 Hogy kebelemben hézag támadott,
 Hézag, keblemnek legmelegebb részén.
És napról-napra nőttön nőtt ez ür,
 S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem,
 Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé
 Mit eddig olyan lángolón öleltem,
 Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség.
 Mind a kettő oly fénytelen vala!
 Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,
 Ha elkopik majd csillagfátyola.
Nem kelle semmi, még a jó barát sem,
 Magam magamnak voltam terhire,
 S futottam, mint kit rémek serge üldöz,
 Az életzajtól messzi-messzire.
 Csöndes magányban keresék tanyát,
 Sötét erdő völgyébe telepedtem…
 Oh e magányban milyen alakok
 Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem.
 -47-
Szivembül jöttek e tündéri lények,
 Szivemnek nem rég támadt üregébül,
 Tündéri lények, milyenekre félig
 Emlékezém a szép gyermekregékbül.
 »Megálljatok! megálljatok!« kiálték,
 »Oh, csak egy álljon meg közűletek,
 Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!«
 Nem álltanak meg; mind eltüntenek.
Kerestem őket, és meg nem lelém,
 Még csak nyomukra sem akadhaték;
 Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,
 Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.
 S minél messzebbre távozának tőlem,
 Minél homályosabban láttam őket:
 Annál dicsőbbek voltak, és szivem
 Annál emésztőbb sovárgásban égett.
Szivem sovárgott és én sorvadék;
 Társim nevettek a sápadt fiún,
 Csak jó barátom, ő nem nevetett,
 Fejét csóválta búsan, szomorún.
 Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,
 Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.
 Szomjas valék s vizet hiába ittam,
 Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.
S meguntam ezt a földi életet,
 Mely elvesztette szépségét szememben.
 Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová
 Fájó szivemnek tündérnépe lebben;
 Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,
 Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget…
 S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok
 Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –
Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,
 Égő szivárvány százezer virágbul;
 De rám oly búsan néztenek talán…
 Tudták, hogy elkészűlök a világbul.
 A legnagyobb hegy tetejére mentem,
 Onnan tekinték föl az ég felé.
 Átlátszó kék volt a felhőtlen ég…
 Belé láttam… tisztán láttam belé…
Ábránd-alakjaim legszebbike
 Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte
 Hallottam hívó hangjait… de jól
 Láthattam, hogy felém kezével inte.
 Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem,
 A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam.
 Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg…
 Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.
Midőn eszméltem: a dicső alak,
 Kit az egekben láttam az imént,
 Ott állt mellettem… oh, mit érezék?
 Leirhatatlan édes érzeményt!
 »Ilyen közel van hát a föld az éghez?«
 Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam,
 »Im a mennyben vagyok szép angyalomnál,
 S elébb egy perczczel még a földön voltam.«
Ezt gondolám, de szólni nem tudék,
 Avvagy talán nem mertem szólani,
 Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,
 Keblemből a menny ki fog szállani.
 És megragadtam angyalom kezét,
 Hogy el ne tünjék tőlem újolag,
 És derekát átövezé karom,
 Átövezé, mint egy égő szalag.
S merőn szemléltem fényes arczulatját.
 Most is csodálom, hogy szemem világa
 El nem veszett e földöntúli fénytől,
 Midőn benéztem szeme csillagába.
 Sötétkék csillag volt az ő szeme,
 És szemöldöke fekete szivárvány,
 S vállán ugy úsztak barna fürtei,
 Miként az éj egy rózsatenger árján.
Meg mertem végre nyitni ajkamat,
 S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.
 Nagyon homályosan beszélheték,
 Mert ő nem értett semmit e beszédből.
 »Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal;
 A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
 S te itt a mélybe estél volna, ámde
 Én mentésedre még jókor jövék.«
»Legyünk tehát a földön«, válaszoltam,
 »Földön vagy égen, az mindegy nekem,
 Csak oldaladnál, kedves oldaladnál;
 Hisz a hol te vagy, ott az én egem.
 De űlj le mellém, s engedd, hogy karom
 Szorosabban fűzhessen át, oh engedd!
 Ugy is sajátom vagy, tulajdonom,
 Mert téged az én képzetem teremtett!«
Leültünk ott a szikla tetején,
 S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok?
 »Egy bús sohajtás voltam eddig«, szólék,
 »Öledben ím e csókkal meghalok.
 Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen
 Föltámadásom… – ím, föltámadok,
 Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék,
 Most a gyönyörnek mosolya vagyok.«
 -48-

-49-

Ó megcsókolt. Nem kéreté magát,
 Első szavamra ajkamon volt ajka;
 E csók! ez ajk!… mért nem váltunk itt kővé?
 Hadd függtem volna mindörökre rajta!
 E csók, e csók! ez édesb volt a méznél
 S az anyatejnél. Csak ezóta élek;
 Midőn elcsattant e csók ajkamon,
 Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.
»Tekints körül«, szólott a csók után
 A lyányka, »látod, milyen változás?
 Én nem tudom, honnan s miként van ez,
 De mostan ég és föld egészen más.
 Kékebb az ég, sugárosabb a nap,
 S e fák alatt is hűvösebb az árnyék,
 S pirosb a rózsa, illatosb a lég…
 Ah, mintha csak egy más világban járnék!«
»Más a világ, más, nem olyan, minő volt«,
 Feleltem én, »vagy csak mi változánk?
 De bármiként van, mit törődünk véle,
 Midőn e változás áldás reánk!«
 Egymás ölében így fontuk tovább
 Beszélgetésünk rózsakötelét,
 S a mint eszméltünk szép ábrándjainkból,
 Láttuk, hogy a nap már a földre lép.
Alkonyodék. Arany felhőkön szállott
 A nap violaszín hegyek mögé.
 A messzeségbe nyúló rónaságot,
 E száraz tengert, halvány köd födé.
 A szikla, melyen állottunk, piroslott
 A végsugártól, miként bíbor párna
 A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta
 A boldogság ifjú királyi párja.
Elbúcsuzánk; nem szóval, szemeinkkel;
 S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman!
 Az éjt ugy néztük, mint a haldokló
 A sirt, a melyen túl egy szebb világ van.
 Nem ígértük, hogy holnap eljövünk,
 De mind a ketten eljövénk hiven,
 S igy éltük által az egész tavaszt,
 Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.
S igy éltük által az egész nyarat.
 Minden napunk egy virágszál vala
 A bokrétából, melytül illatot nyer
 Az istenek olympi asztala.
 De e virágok elhervadtanak már;
 Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket?
 Repűlj ki e szép kornak édenéből,
 Haldokló hattyúm, bús emlékezet!
Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka
 A természetnek. Kérlelhetlen karja
 Letépi a szegény fák levelét,
 A földre sujtja, és lábbal tiporja.
 Lábbal tiprá boldogságunkat is;
 Reánk küldé enyészetes szelét
 Elválás képiben, s ez arczainknak
 Leszaggatá szép rózsalevelét.
Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé.
 Komoly borongó volt az őszi este;
 A ködön át a távolból lyánykámat
 Könnyes szemem még egyszer fölkereste
 Aztán futottam, útat nem tekintve,
 Arczom, kezem tövistől vérezék…
 Futottam árván, mint a hullócsillag,
 Melyet magából kilökött az ég. – –
Azóta arczom és kezem begyógyult,
 Arczom s kezem, mit tüske sérte meg,
 S szivemből is ki vannak irtva már
 Az elválástól támadott sebek;
 De e sebeknél jobban fáj nekem most,
 Jobban fáj az, hogy már-már feledem
 Ábrándjaidnak édes üdvességét,
 Oh tündérálom, első szerelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

-50-

SALGÓ.

Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el
 A Mátra egyik erdőséges ága,
 Miként sörényes, elfáradt oroszlán,
 Nézvén sötéten messze tájakig.
 E hegytetői kősziklára ül
 Borús napokban a pihenni vágyó
 Terhes felhőknek vándor serege;
 Ez a műhely, hol a komor kovács,
 A dörgedelmes égi háború,
 Készítni szokta a villámokat,
 Haragvó isten égő nyilait.
 Itt állt Salgóvár, mint egy óriás,
 Ki az egekre nyujtja vakmerő
 Kezét, hogy onnan csillagot raboljon;
 -51- Itt állt Salgó… az éghez oly közel,
 És benne még is a pokol tanyázott.
 A századoknak döntő lábai
 Elgázolák rég e vár tornyait.
 Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely
 Szomorkodással tölti idejét,
 Mint a ki lármás ifjuság után
 Éltét megunva remetéskedik.
 Fölmentem a hegy sziklatetejére,
 S letelepedtem a romok fölött.
 Verőfényes nap volt, tekintetem,
 Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
 Mint börtönéből megszökött madár,
 S vigan köszönté a kék messzeséget,
 Hol a faluknak tornyán, a mezőknek
 Juhnyájain s a patakok vizén
 S mindenhol a nap fénye tündökölt.
 De lelkemet nem ily képek körözték,
 Nem ily vidámak; lelkemet homályos
 Látkörbe vitte a komoly merengés,
 Holott körűle kétes ködruhában
 Mogorva árnyak lengtek, a kihalt
 Sötét középkor véres napjai.

* * *

Megvirradott a tizennegyedik
 Század s hazánkra éj következék.
 Borús éj jött rá… ekkor áldozott le
 Az ő napjának, az Árpád családnak
 Végső sugára. Harmadik Endre halt meg.
 Pártok kelének, s a párt fergeteg,
 S a fergetegben a folyó zavart,
 S zavart folyóban könnyü a halászat.
 Elfeledék a hazaszeretetnek
 Örök szentségét a fejetlen ország
 Önzés bünébe sűlyedt tagjai,
 S rabolni kezdték édes anyjokat,
 A gyámolától elesett hazát.
 Haramjabarlang lett sok sziklavár,
 Honnan le a kipusztitott vidékek
 Sohajtására gunykaczaj felelt,
 Miként az őszi bús szellő után
 Jön a süvöltő téli zivatar. – –
 Salgón Kompolti Péter volt az úr,
 Nevét rettegve emlité a táj, mert
 A meddig kardja s buzogánya ért,
 Övé lett minden, a mi kincs vala,
 S hol ellenállás szálla szembe véle,
 A kincs helyén vérfoltokat hagyott.
 Követte őt a rablás útain
 Kompolti Dávid és Kompolti Jób,
 Zsivány apjoknak méltó fiai.
 Kipusztiták már a szomszéd Somoskőt,
 Utána jött a távolabb Fülek,
 S most a fölött van a tanácskozás:
 Hová fordítsák léptöket jelenleg?
 Ottan hevernek, apa és fiúk,
 Komor teremben medvebőr felett,
 Mit kaczagányul vetnek vállaikra,
 Ha indulóra a kürt megriad.
 Ottan hevernek és Eger borával
 Sürítik úgy is sűrü véröket,
 Mely ereikben rémesen kereng,
 Mint a világok közti téreket
 Keresztülkasul bolygó üstökös.
 »Emeljétek föl a kupát, fiúk«,
 Kiálta Péter, »és kocczantsatok
 Gedő Simonnak egészségire!…
 Ha élünk és az isten megsegít,
 Még holnap éjjel vendégei leszünk;
 Azért sokáig éljen ő kegyelme!«
 ‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a fiúk
 Utána harsány, mennydörgő torokkal,
 És a teremnek hangos boltozatja
 Az éljenekre, mint a nyughelyéről
 Fölvert szelindek, elkezdett morogni,
 S morgott hosszan, mig bele fáradott.

* * *

Gedővár csöndös, mintha halva volna;
 Reá borult az éj, mint rá borúl a
 Halottra a koporsó födele.
 Ki viraszt még a késő éjszakán
 Gedővár néma falai között?
 A szerelem s a hazaszeretet,
 Az égnek e két legszebb csillaga.
 Mindenki szunnyad, csak Gedő Simontól
 Riasztja messze álma nyúgodalmát
 A honfigondok éber tábora.
 És míg a férj bús lámpa fénye mellett
 Pusztult hazája sorsán elmereng,
 Szomszéd teremben nője térdepel,
 A szépségében ragyogó Perenna,
 S imát sohajt az égiek felé,
 Hogy boldogítsák a magyar hazát,
 Mert míg a honnak boldogsága nincs,
 Mindaddig férje is boldogtalan.
 Egyszerre a nő felsikolt ijedve,
 Hallván közelgő fegyvercsörgetést,
 S belép férjéhez s rémülve áll meg…
 A másik ajtó ekkor nyilt s azon
 Kompolti Péter jött be kardosan.
 »Gedő uram, szép jó estét kivánok«,
 Szólt a haramja, »vendégid jövének;
 -52- Remélem, szíves házigazda lészsz,
 S kérés nélkűl is átadod nekik,
 A mit kivánnak… minden vagyonod.
 Csodálkozol, hogy ily váratlanúl
 Leptünk meg és ily észrevétlenűl
 Léptünk eléd? Ez… egyszerű dolog:
 Megvesztegettük a jó porkolábot,
 S ő megnyitotta várad kapuját,
 S bejöttünk százan… százan! érted-e?
 És most legényid egyig megkötözvék.
 A jó fiúk javában álmadoztak,
 Midőn kezökre a hurok került.
 Azért, Gedő ur, add elő, a mid van…
 Vagy szavaimban tán kételkedel?
 Im hát tekints ki!« Megnyitá az ajtót,
 S láthatta a száz fegyverest Gedő,
 Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot.
 »Foszsz hát, zsivány, és vidd, a mit találsz!«
 Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám,
 Eredj szobádba, és az aggalom
 Ne bántsa lelked: tégedet mególak,
 Téged, legdrágább kincse életemnek!
 A többivel nem gondolok sokat…
 Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.«
 Kompolti Péter ment kutatni s véle
 A martalékra vágyó czinkosok;
 Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok
 Le nem pecsétli a csodálkozás,
 Ezt kérdték volna: milyen látomány ez?
 Melyik tündére az álomvilágnak
 Szállott a földre, e falak közé?
 S midőn a méla bámulás ködében
 Eltévedt lelkök ismét visszatért:
 Egyszerre léptek az ajtó felé,
 A mely Perenna teremébe nyilt,
 S a mely előtt vont karddal állt a férj,
 Vont karddal és rettentőn, mint az angyal,
 Ki őrizé a paradicsomot.
 »Eddig s tovább nem!« dörgött a jövőkre,
 »Eddig s tovább nem!… a kétségbesés, a
 Halál szolgája áll e küszöbön,
 E szent ajtónak tiszta küszöbén!«
 Ekkép a férj; de a két zordon ifjut
 Nem rettenték meg a dörgő szavak,
 Sem a szemeknek átszuró világa,
 Mely villámlásként szállt a hang előtt.
 »Utamba állasz?« így kiálta Jób,
 »Utamba mersz még állni? jaj neked!
 Keresztültörnék, bárha kezeidben
 Száz kard villogna s minden kard hegyéről
 Ezer halál vigyorgna is reám!«
 És összecsaptak csengő fegyverökkel
 Gedő és Jób, mint két kőszikla, melyet
 Egymás felé sujt a földindulás.
 Akközben Dávid rést lelt s besuhant,
 A hol Perenna elszorúlt kebellel
 Az aggódalmak árján fuldokolt.
 Egy jajsikoltás és egy halk sohaj…
 A nő sikoltott és a férj sohajtott,
 A nő, kit Dávid vett ölébe s vitt,
 S a férj, kinek Jób átdöfé szivét.

* * *

Salgó s Gedővár közt emelkedék
 Hajnácskő, szinte sziklaormi vár.
 Csend volt a várban és a vár alatt.
 Mindenki alvék; a toronynak őre
 Viraszta csak még félig nyilt szemekkel.
 A fövenyóra éjfélt mutatott.
 Mi zaj hasítja a csendet keresztül?
 Még halk, de perczről perczre hangosabb.
 Az őr keresztet hány és a toronyból
 Fél bátorsággal néz a völgybe le;
 Ki más zavarná a világ nyugalmát
 Az éjszakának kellő közepén,
 Mint boszorkányok és kisértetek?
 Lenéz az őr… a teljes hold világa
 Arany fátyolként leng a vár körül,
 S a vár alatti völgy ezüst ködével,
 Mint két szerelmes lélek, összeolvad.
 A félhomályban Gedővár felől a
 Salgói úton nyargal egy lovag,
 Ölében egy hölgy hófehér ruhában,
 Hollósötét haj lengő fürtivel.
 Mögöttök távol ismét egy lovag. –
 Olyan tünékeny volt e jelenés,
 Hogy a toronynak őre más nap ezt,
 Midőn fölébredt, álomnak hivé.

* * *

Midőn fölére Salgó udvarába
 Kompolti Dávid a szép martalékkal,
 Ez életének nem adá jelét,
 Aléltan fekvék annak karjain;
 Szivében a vért és eszméletet
 Megállitá a félelem s futás.
 Gyöngéd karokkal tette őt az ifju
 Egy kerevetre; csínnal bánt vele,
 Miként a gyermek a kicsiny madárral,
 Melyet fészkébül épen most lopott ki;
 S megállt előtte s elmerűlve nézte
 És lelkesedve így szólt: »Oh miért
 Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi
 Szem volna rajt, a hány csillag van ott,
 Hadd bámulnálak valamennyivel!…
 -53- Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős
 Előttem arczod mindenik vonása;
 Találkozám már veled?… oh igen, most
 Emlékezem, hogy egykor láttalak,
 Régen, fölötte régen. Még midőn
 Mint gyermek jártam a vadon homályin,
 Miként ártatlan gyermek, a kinek
 Vérzett szive, ha vérezett az őz
 Szilaj vadászok gyilkoló nyilától:
 Oh akkor, akkor gyakran láttalak.
 Ha szenderegtem a kis völgyi forrás
 Virágos partján: édes álmaimban
 Meg-megjelentél, tündérek leánya!
 Hozzám jövél s lehajlottál reám,
 Miként lehajlik földre a szivárvány,
 S fülembe égi hangokat sugál.
 Karom kinyujtám, hogy öleljelek,
 S fölébredék… te már távol valál,
 A rengeteg sötétzöld mélyiben
 Láttam fehérlő árny-alakodat,
 S futék utánad, mint az esti szél
 A tünedékeny pillangó után,
 Futék a hegyre… a hegy tetején
 Bámulva álltam és szomorkodám; már
 Oly messze voltál tőlem, fönn az égen
 Az esti csillag képiben ragyogtál. –
 Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel
 Eltünt regényes ábrándim világa,
 S vad ifjuvá lett a szelid fiú,
 S azóta véled nem találkozám…
 De én beszélek hozzád, és te nem
 Hallod beszédem; mozdulatlanul
 Fekszel, miként az elesett szobor.
 Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj,
 Inkább hervadjon el minden virág
 A föld szinén, s ne légyen több tavasz!…
 Hah, végre, végre nyílnak szemeid;
 Milyen szemek, mily égetőn-vakítók…
 Hová jutottam? hol vagyok? talán a
 Teremtő műhelyében, a hol a
 Napok készülnek? ottan, ottan… oh
 Ha e két nap az égre fölkerűl,
 A mindenséget porrá égeti!…«
 ‚Elég már, bátya, most én rajtam a sor‘,
 Ily hang szakasztá félbe Dávidot,
 Jób hangja, a ki mostan érkezett meg,
 ‚Elég volt, bátya, most én rajtam a sor;
 E drága kincsen ketten osztozunk!‘

* * *

Eszmélt Perenna, és csodálkozással
 Nézett körűl, és töredezve szólt:
 »Férjem!… de ez nem férjem… ez sem az;
 És e terem… hisz ez nem a mienk.
 Hová juték? és férjem hol marad,
 Hogy így magára hagyja hitvesét?«
 »Férjed, menyecske, messze útazott«,
 Ekkép felelt Jób, »kár lesz várnod őt,
 Mert míg utából ismét visszajő,
 Rég elvirítnak ifju bájaid.
 Azért feledd őt, s add nekünk magad,
 Hogy részesűljünk mink is a gyönyörben,
 Mit férjed a mennyországtól bitorlott.«
 »El oldalamtól! vissza, szemtelen!«
 Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj,
 Mert minden szóért s minden léptedért,
 Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…«
 »Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób,
 »Hisz mondtam már, hogy messze útazott,
 Oly messzire, hogy onnan, a hová ment,
 Porszemnek látja a nagy földtekét.
 Szóval – hogy őt ne várd hiába – nézd
 E kardot s rajta ezt a szép piros vért:
 Ez férjed vére… én megöltem őt.
 Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad!
 A női hűség rabbilincsei
 Nem korlátozzák többé lelkedet.
 Szabad vagy, használd szabadságodat.
 Két kar helyett most négy kar vár reád,
 Hogy boldogítson ölelésivel.«
 Perenna némán és merően állt,
 Némán, merően, hidegen, fehéren,
 Miként holt, csendes téli éjszakán a
 Száraz bokor, mit ellepett a hó.
 Ott állt Perenna és a kardra bámult,
 A melyen olyan drága vér alutt meg. –
 E mozdulatlan némaság alatt
 Szivét, lelkét mily harczok szaggaták!
 A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött,
 Ugy küzködött, ugy jajgatott, miként
 A jég alatt a befagyott patak.
 Kitört végtére a kétségbesés,
 Kitört belőle, mint a tűzokádó
 Hegy méhéből a füst s lángoszlopok,
 És átkokat szórt, rémes átkokat
 Zsivány fejére férje gyilkosának.
 De mintha minden átok egy virág
 Lett volna, egy-egy illatos virág,
 Miket feléje dobnak, hogy szagolja,
 Olyan kedvtelve állt a hölgy előtt Jób,
 S midőn az végzé, így kezdette ez:
 »Hah, istenemre, hogyha átkozódva
 Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként,
 S én férjedet naponként megölöm!…
 Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom,
 Ha minden átkod megfogamszik is.«
 -54- Perenna Dávid lábaihoz borult,
 Átfogta térdét, és így esdekelt:
 »Oh ifju, arczod nem oly ördögi,
 Miként ezé itt… légy könyörülő,
 És ój meg tőle, ój meg engemet!
 Szeretni foglak, szolgálód leszek,
 Csak ments meg engem férjem gyilkosától,
 Csak e sátán ellen légy paizsom.«
 »Meg foglak óni, gyermekálmaim
 Földönfölűli tündérgyermeke!«
 Kiáltá Dávid, fölemelve őt,
 »Meg foglak óni, paizsod leszek;
 S ki hozzád nyúlni kíván: annak e
 Paizst előbb ketté kell törnie.
 Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!«
 »Nem ugy, jó bátya«, monda Jób, s szemében
 Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt,
 »Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk.
 Mi nálunk minden martalék közös,
 Azért kettőnké e menyecske is;
 És ha nem engedsz, tudd: e kard, a melylyel
 Férjének irtam úti levelet
 A más világra, e kard most is éles,
 S karomnak sincsen legkisebb baja!«
 Egymás elébe állt a két fiú,
 Egymás elébe állt és hallgatott,
 Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek.
 Kompolti Péter jött be s rájok ordít:
 »Megálljatok!« s a bajvivók megálltak.
 »Apánk, te légy hát köztünk a bíró«,
 Igy szóla Jób, »ez asszonyt itt magának
 Akarja Dávid bátya tartani;
 De én azt mondom: ehhez nincs joga,
 Mert ő kettőnké. Nincs-e igazam?«
 »Hitvány fiúk«, szólt megvetőleg apjok,
 »Ily hasztalanság annyira feltüzel,
 Hogy egymás ellen karddal rontotok?
 S ilyen mihaszna pörben engemet
 Mertek biróul híni, engemet!… jó;
 Igazságot hát én szolgáltatok.
 Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem,
 Sem egyiké, sem másiké… igen,
 E hölgyet bírni én fogom, magam!«
 Kihullt a kard a két fiú kezéből,
 Vérök föllázadt, sustorgott, miként
 A víz, a melybe a villám csapott,
 S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat.
 Keresztülszúró lángtekintetét
 Jártatta végig rajtok az apa,
 S parancsolólag így kiálta föl:
 »Ki mer mocczanni és morogni, hogyha
 Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!«

* * *

Miből teremté isten a szivet?
 Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg,
 A mennyi érte a szegény Perennát. –
 Őrizve Salgó szűk falai között
 Ült a fogoly hölgy napok óta csak,
 De mindenik nap századokra nyúlt,
 Azokra nyujtá azt a szenvedés.
 Az árva lélek mennyit szenvedett!
 Egy pillanatban keble meggyuladt
 A fájdalomtól, és más pillanatban
 A rettegéstől ismét megfagyott.
 Hosszan tünődék, véghetetlenűl:
 Hogy szabaduljon e falak közűl,
 S hogy álljon bosszut férje gyilkosán?
 És nem talála semmi, semmi módot!
 S most jött reá a legnagyobb csapás;
 Kompolti Péter így nyilatkozék:
 »Szép asszony, benned a sátán lakik,
 Te megbüvöltél, napról napra jobban
 Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem:
 Én feleségül veszlek tégedet.«
 »Hozzád megyek«, szólt elhatározottan
 Perenna, ámde oly hangon, mikéntha
 Lett volna a halálnak angyala,
 S ezt mondta volna ama szók helyett:
 »Kompolti Péter, végórád ütött!« –
 Magához híta Dávidot Perenna,
 S így szóla: »Ifju, igazán szerettél?
 Vagy pillanatra fellobbant lidércznek
 Volt lángja csak, mit érezél irántam?
 És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?«
 »Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju,
 »Szeretlek, mint a völgyet a patak,
 Szeretlek, mint a csillag az eget,
 Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt!
 S ha te szeretnél… oh szólj, asszonyom,
 Hogy érdemeljem meg szerelmedet?«
 »Hogyan?« felelt a nő, »egy módja van:
 Öcséd megölte férjemet, s apád most
 Engem magának hitvesűl kiván.
 De én apádat, ezt a második
 Leendő férjemet szintúgy utálom,
 Miként első férjemnek gyilkosát.
 Szeretsz valóban? ugy hát szabadíts meg
 E két gonosztól. – A tiéd leszek, ha
 Apádat és öcsédet megölöd.«

* * *

Örök rejtélyü érzés, szerelem!
 Te nagy folyó, mely egyszer szemetet,
 Máskor virágot hordasz vizeden,
 S mind egy helyről: az emberek szivéből.
 -55- Oh szerelem, te végtelen óczeán,
 Melynek határát még nem látta senki,
 S melynek le nem szállt fenekére senki.
 Ott állsz te, óriások óriása,
 Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol,
 Meglátja széles tükrödben magát a
 Határtalan menny minden csillaga;
 S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak
 Az alvilágnak minden szörnyei.
 Mindenható erő vagy, szerelem!
 Mindenható vagy… angyallá az embert,
 Az angyalt ördöggé, az ördögöt
 Emberré könnyen átváltoztatod… – –

* * *

Derűlt, kék éj volt, tiszta csendes éj,
 Vidáman néztek felhőtlen magasból
 A földre a hold és a csillagok,
 Olyan vidáman!… hah, pedig mi történt
 A földön? apa- és testvérgyilkolás!
 Kigyóként csúszott Dávid a terembe,
 Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét
 Széttolta halkan… reszketett keze,
 Mintha kősziklát hengerítene.
 »Itt fekszik, alszik«, így gondolkodék,
 Merőn szegezve rá égő szemét,
 »De mily szelíd most arcza, melynek ébren
 Minden vonása egy-egy Luczifer;
 Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek,
 Te mindig-gyáva lelkiismeret?
 Eredj, hivatlan vendég, menj tova;
 Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan
 Nyujtod felém fenyítő ujjadat,
 Hijába intesz oly parancsolólag,
 Nem hallgatok rád… nézd, nem hallgatok!«
 Az alvót ekkor torkon ragadá,
 S beléje fojtá a lélekzetet…
 Nem is nyögött… egy rángás, s vége volt.
 Bevonta ismét a függönyt s mene,
 De a küszöbnél visszafordula,
 Hogy megtekintse: nem maradt-e élet
 Ama testben? nem támadand-e föl?
 Az ágy előtt megállt… állt, s nem meré
 A kárpitot szétvonni újolag.
 Nem mert benézni rettentő müvére,
 S lélekszakadva kifelé rohant
 Másik terembe, a hol öcscse volt.
 A zajra Jób fölébredett s fölült,
 S fél eszmélettel nézte a jövőt,
 S midőn egészen eszmélt, akkorára
 Keblében járt a gyilkoló aczél,
 A melyet bátyja a falról ragadt le.
 De nem halálos volt Dávid szurása,
 Feléje lépett tántorogva öcscse,
 Hogy megragadja öldöklő kezét…
 Egy új suhintás és Jób homlokát
 Elboritotta vére, s összedőlt.
 A kardot messze dobta Dávid, és
 Futott, futott ki, mintha lépteit
 Követte volna százezer boszorkány,
 Lidércz, kisértet, ördög s minden, a mi
 Irtóztató a képzeletben él.
 Futott; futott, és nem tudá: hová fut?
 Sötét sarokban megvoná magát,
 Szemét behunyta, hogy ne lássa a
 Számithatatlan rémeket; de látta
 Még akkor is, ha behunyá szemét.
 S majd apja halvány arcza állt előtte,
 Majd öcscse véres, megvagdalt alakja.
 Intett kezével, hogy távozzanak;
 Nem távozának. Mindig közelebb
 Jöttek hozzája… egyre közelebb…
 Beléje vágták végre körmüket…
 Torkon ragadták… lég után kapott,
 S egy jajnyögéssel összeroskada.
 Midőn fölébredt, reggeledni kezdett,
 A hajnalfény betört az ablakon;
 Körűltekinte, s akkor látta meg,
 Hogy apja ágya mellett feküvék.
 »Apám, ébredj föl, ébredj… hallod-e?«
 Szólott megrázva a holttetemet,
 »Mit alszol, hosszan, mint a mormotér?
 Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni…
 Szabad vásár van, minthogy nincs király.
 Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedővárt;
 Tiétek minden kincs, arany… nekem
 Nem kell egyéb, csak a vár asszonya.
 De kelj föl hát! ne rángattasd magad
 Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi,
 Fölébredsz majd az ítéletnapon.
 De akkor ki ne böffentsd valahogy
 Az istennek, hogy én voltam, ki téged
 Elaltatálak, mert megfojtalak!«
 Elindult és ment a szomszéd terembe,
 »Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse testét
 Megrugva, »mit? te volnál, Jób öcsém?
 Mi a manó, hát a földön heversz?
 Neked bezeg jó ágyad lehetett.
 Bordáidnak becsűletére válik,
 Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon.
 Hanem hát kelj föl s mosd meg arczodat,
 Hiszen merő vér; kelj föl, hallod-e?
 Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma
 Fölkelni nincsen kedve senkinek.
 Annál jobb. Oh ez pompás alkalom!
 Szép kedvesem most megszöktethetem…«
 -56- S ment a szobába, hol Perenna volt.
 »Megölted őket?« kérdezé a hölgy.
 »Kit öltem én meg?« fölkiálta Dávid,
 »Én meg nem öltem senkit, senkit is!
 Ottan feküsznek szépen, csendesen,
 Egyik fehér és a másik piros.
 Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak;
 Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre.
 Fölnyargalunk a bástya tetejére,
 S onnét aztán az égbe röpülünk!«
 »Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna,
 S borzadva hátrált; de az ifju őt
 Ölébe fogta s vitte kifelé.
 A nő sikoltott. »Csitt, légy csendesen,
 Mindenre kérlek, a mi szent előtted!«
 Szólott az ifju, »fölkel valaki
 Zajodra, s akkor el nem szökhetünk,
 Elfognak… hah nézd, nézd, már jőnek is!«
 Ezzel rohanni kezde, fölrohant
 A bástyafalra. »Most röpülj!« kiálta,
 »Mingyárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben«,
 És átszoritva a hölgyet, leugrott…
 Alant a mélység sziklacsúcsai
 A vértül és a hajnaltól pirultak.

* * *

Dávidnak már nem kelle temetés,
 Elnyelte őt a vár alatti mélység,
 El volt temetve. S a ki eltemesse
 Apját s öcscsét: nem volt ember reá.
 Kipusztulván mind a Kompoltiak,
 Elosztották a rablott kincseket
 Legényeik; de osztozás alatt
 Egymásnak esvén kardot fogtanak.
 Kevés jutott el épen közülök.
 Nagy részt elestek, és holttesteik
 Az éhes hollók tápláléki lettek.
 Igy állt sokáig Salgó zajtalan,
 Csak a hollóknak károgása szólt
 Holttetemekkel megtelt udvarában;
 S alant a völgyben a népség futott
 A szél elől, mely Salgóról jöve.

(Dömsöd.)

-57-

SZILAJ PISTA.

I.
Jó ideje, hogy a nap lenézett.
 Pihennek az elfáradt révészek,
 A révházban pihennek, alusznak.
 Szilaj Pista maga nem alszik csak.
Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,
 Hogy miért vagy te még most is ébren?
 »E kérdésre én csak azt felelem,
 Hogy ébren tart engem a szerelem.«
Holdvilágos éjben Szilaj Pista
 Csónakát a partról eloldozta,
 Az evezőt is kezébe vette,
 Át is ment a vízen a szigetbe.
A Dunának kellő közepében
 Áll a sziget virágos kertképen.
 A szigetnek legszebb virágszála
 Egy vén halász fiatal leánya.
A vén halász nádvityillójában
 Subaágyán alszik már javában.
 A vén halász fiatal leánya
 Sziget partján vár Szilaj Pistára.
Mikor átért a szép révész legény,
 Jó dolga lett rózsája kebelén.
 Csókolóztak… de nem mondom ezt el!
 Tele van a világ irígyekkel.
Legtüzesebb bor a szép lyány csókja,
 Csók az észnek könnyen zavarója;
 Pistának is megzavarta eszét,
 Származott is tőle tarka beszéd.
»Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,
 Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,
 Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,
 Csókolj agyon hajnal hasadtára.
Fekete a pillád, kék a szemed,
 Mint mikor a felhő kettéreped.
 A megrepedt felhőben kék az ég,
 S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.
Ha egyetlen egy füzért fonnának
 Minden virágából a világnak,
 Át nem érné az én szerelmemet,
 Olyan nagy!… s az egyedül a tied.
Szerelmemnek nincs határa, vége;
 Hát a tied ily végtelenség-e?
 Csak szerelmed határát ne érjem,
 Mert ott, kis lyány, jaj néked, jaj nékem!
Egy óriás alszik ott, angyalom,
 Egy óriás, az én indulatom;
 Mihelyt oda érkezünk: fölébred,
 S összeszaggat engem úgy, mint téged.«
Igy beszélt az ifju révészlegény,
 De megnyugott a lyány tekintetén,
 Tekintetén, mely ezt magyarázta:
 Szerelmének nincs vége, határa.
Még sokáig váltogatták a szót.
 Közelökben a fülemile szólt;
 Vagy tán nem is madár dalolása
 Volt ez, hanem szivök dobogása.
Elváltanak egymástól végtére
 Szép reménynyel a jövő estére.
 Az ifju ment a révésztanyába,
 A leány ment apja kunyhajába.
Csendesség volt az egész vidéken,
 Hajlott a hold lefelé az égen,
 Gönczölszekér rúdja is leállott,
 A fiastyúk föl magasra szállott.
Csendes a révkocsmárosnak háza,
 A szellő a bokrokat nem rázza,
 Semmi sem szól, csak a Duna habja,
 Mely a komp oldalát locsolgatja.
II.
A vén halász város piaczára
 Hordta halát a hetivásárra.
 »Gyere velem a városba, lyányom.«
 »Ha kivánja keed, apám, nem bánom.«
 -58-
Apa, leány a városba mentek.
 Hejh, csak ne lett volna épen péntek!
 Először volt a városban Lidi,
 Azért nem tetszett ez a nap neki.
De csakhamar ezt elfelejtette
 A városi zajnak közepette.
 Jöttek czifra, szép ruhás urfiak,
 S a szép lyánynyal csintalankodtanak.
Szólt egy urfi, ki mellette megáll:
 »Hol termettél, gyönyörű virágszál?«
 Felelt Lidi: »Lenn a szigetségben
 Termettem a Duna közepében.«
Szólt az úrfi: »Már ez derék dolog!
 Mert hisz én is oda való vagyok.
 Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?
 Ha van, inkább engem szeress, ne őt.«
Felelt Lidi: »Hogy van-e szeretőm?
 Azt én senki orrára nem kötöm,
 Ha az úrfi tudni ugy kivánja:
 Van czigányné s van annak kártyája.«
Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi
 Csak igy apró pénzzel fizette ki;
 De még is a lyány meg nem állotta,
 Egyet pillantott utána lopva. –
Ezek után egyszer sok időre
 Kiült Lidi a Duna szélére,
 Dunaparton vad virágok között
 Ülve a kis leány hálót kötött.
Ereszkedett már a nap lefelé,
 Festegette a bokrok levelét,
 Befestette pirosra, sárgára,
 Piros fátyolt huzott a Dunára.
A kis lyány a hálót csak kötötte,
 S im megzörren a bokor mögötte,
 Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász.
 »Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?«
»Ha nem vak, hát látja, mit csinálok;
 Látja az úr, hogy kötöm a hálót;«
 Igy felelt a kis leány kereken,
 Hogy melléje lépett az idegen.
Szólt a vadász: »Te hamis kis leány!
 Arczod rózsa, de beszéded csalány.
 Látom, te még most is a régi vagy,
 Szemed s szavad a szívben sebet hagy.
De ismersz-e, jut-e még eszedbe,
 Hogy láttuk már egymást az életbe’?
 Láttuk egymást egy hetivásáron…
 Emlékszel-e még rá, szép virágom?«
Felelt Lidi: »Azt én megengedem,
 Hogy úrfi már találkozott velem;
 De nem olyan nagyok szépségei,
 Hogy el ne lehetne felejteni.«
S így a mit a vadász úrfi szólott,
 Minden szóra kapott egy jó tronfot,
 Még sem tudott bosszankodni rája,
 Arra a kis csintalan leányra.
Hát csak azon vette észre magát,
 Hogy a sötét éjszaka már beállt,
 És így szóla: »Tudod-e, aranyom,
 Hogy az útat innen én nem tudom.
Rám nézve hát rettenetes baj van,
 Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.
 Légy kisérőm csak az erdőszélig,
 Vagy akár a szobám közepéig.«
Lidi végig gondolta a dolgot:
 Ez az úrfi oly sok szépet mondott,
 Oly nyájasan, oly szivesmelegen,
 S ő mindezért háladatlan legyen?
»Világért sem leszek háladatlan!«
 Szólt a lyányka elhatározottan,
 Szólt magában, azután ezt mondta
 Fennszóval, a vadászra pillantva:
»Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,
 De hazáig el nem kisérhetem,
 Elkisérem csak az erdőszélig…
 Mert az embert könnyen megitélik.«
És elmentek. Mire Lidi megjött,
 Szilaj Pista már régen kikötött.
 »Régen várlak, hol jártál, galambom?«
 Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?
III.
Lidinek a magaviselete
 Akkor este különös lehete,
 Mert Pistának az sehogysem tetszett,
 S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.
 -59-

-60-

Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig!
 Mihelyest a világra születik,
 Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik;
 S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.
Mit tett Pista? már a másik este
 Bokor mögé bujt titokban, s leste…
 Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?
 Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.
Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,
 S hallott tőle édes beszédeket,
 Mikre Lidi csak ugy irult-pirult.
 Szilaj Pista mérgében majd megfult.
S ha még nem lett volna más, csak beszéd,
 De az úrfi meg is fogta kezét
 A leánynak, sőt meg is ölelte…
 Poklokra szállt Pistának a lelke.
Fölugrik, az urfit megrohanja:
 »Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!
 Igy csábítsd el más ember mátkáját…«
 S kirántotta zsebéből bicskáját.
A bicska a vadász szivének ment,
 De a vadász puskával állt ellent,
 Puskaagygyal úgy ütötte főbe,
 Hogy hosszában elbukott a fűbe.
Mikor Pista magához tért megint,
 Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,
 Senkit sem lát… sem vadász, sem leány.
 Azt gondolja: csak álmodott talán.
Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,
 Mert vére még akkor is csepegett.
 Sírt bujában, sírt, sírt… könnye, vére
 Összefolyva csorgott le képére.
IV.
Szép Lidihez a vadász el-eljár,
 S bátorsággal ölelkezhetnek már,
 Nem tartanak semmi ellenségtől,
 Szilaj Pista eltűnt a vidékről.
Szilaj Pista elment nagy bujában;
 Hol bujdosik most, melyik világban?
 Erős szélvész volt szive bánata,
 Szegény fiút messze ragadhatta.
Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén,
 Meg sem állt, csak a Bakony közepén;
 Bakonyerdő kellő közepében
 Megpihent egy vén cserfa tövében.
Pihent ám, de nem pihent, csak teste,
 Lelkét ő le nem csendesíthette.
 Teste tó volt, lelke benne a hal.
 Bár a tó áll: a hal benne nyargal.
»Zsivány leszek, zsivány, utonálló,
 Végesvégül bitófa-czifrázó!
 Mit bánom én? jussak a bitóra,
 Az lesz nekem legboldogabb óra.«
Kiült a nagy országút szélére,
 S várakozott jó módú vendégre,
 Kinek oly nagy teher lesz zsebében,
 Mint ő neki bátorság szivében.
Jött is egy úr nem igen sokára,
 Gyorsan hozta őt négy paripája,
 Négy paripa czifra szép hintóban.
 Fönn a bakon kocsis és hajdú van.
»Megállj!« kiált Szilaj Pista rája,
 »Mozduljon, a ki halálát várja!«
 A halálra egynek sem volt kedve,
 Megállottak, kővé merevedve.
Pista oda lépett s minden zseben
 Keresztülment lelk’ismeretesen;
 A mit talált, szépen ki is szedte,
 Messzely bor árát sem hagyott benne.
»Elmehettek!« szóla mostan Pista;
 »Hó megállj!« kiáltá a kocsisra,
 Ki az ostort már kezébe vette,
 »Nem vagyok én zsiványnak teremtve…
Itt van, uram, egy fillérig pénze.«
 Az úr reá nagy szemekkel néze,
 Nem tudta: a dolgot mire vélje?
 Tán csak tréfál a haramja véle?
Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,
 A hintónak hátát forditotta,
 És elindult és tovább bujdosott.
 Vitt magával bánatos haragot.
Meddig tartott bizonytalan utja?
 Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;
 Mig egyszerre csak azt veszi észre,
 Hogy a Duna partjaihoz ére.
 -61-
Dunaparton áll a révház felett,
 Hol annak előtte révészkedett,
 Átellenben Lidiék kunyhaja…
 Pistának kél keserves sóhaja.
»Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?…
 De, szegény lyány, tán meg is bántad már,
 Hű szeretőd tán már megsirattad,
 A ki annyit szenvedett miattad.
Ha megbántad hűtelenségedet,
 Elfelejtem a megtörténteket.
 Magadat csak ezután becsüld meg:
 Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!«
Ezt gondolta s a ladikba lépe,
 Hogy átevezzen a szigetségbe,
 S hogy Lidinek szóval azt elmondja,
 A mi mostan volt csak gondolatja.
Épen mikor a ladikba lépett,
 Háta mögött hallott ily beszédet:
 »Hejh, atyafi, mi is átakarunk,
 Várjon kend, jó borravalót adunk.«
Pista majd befordult a Dunába,
 Mert Lidit s a vadász-urfit látta;
 Rájok ismert, bár jó messze voltak,
 S vége járta már az alkonyatnak.
Félig-meddig összeszedte magát,
 Míg amazok elérték csónakát.
 Hejh, mikor a csónakba bementek,
 Gondolhatni, mint rémültenek meg.
Pista gyorsan el kezdett evezni,
 Nem lehet azt a kínt megnevezni,
 A mit a lyány és az úrfi érzett.
 Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.
Pista nem szólt, hanem csak evezett.
 Már közel volt hozzájok a sziget,
 És csak akkor vette észre magát,
 S hirtelen megfordítá csónakát.
»Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?«
 »Nem egészen«, felelt neki Pista,
 »Csak a Duna közepéig… ottan
 Veletek egy kis számadásom van.«
És a mire kimondta ezeket,
 Már a Duna közepén evezett.
 Itt a vízbe dobta a lapátot,
 S a ladiknak legvégére hágott.
»Tudjátok, mit?… meguntam éltemet,
 És azt ti miattatok untam meg;
 Elmegyek a más világra… hanem
 Nektek is el kell ám jőni velem!«
Szólt s fölforditotta a ladikot.
 Mind a három a Dunába bukott.
 A csalfa lyányt Pista megölelte,
 Hogy mellette hagyja őt el lelke.
De a midőn az úrfit meglátta,
 Hogy úszni tud, hogy úszik javába’:
 Utána ment, és őt ölelte meg,
 S küzdöttek, mig el nem merültenek.

(Szalk-Szent-Márton.)

-62-

1847.

* *

BOLOND ISTÓK.

»Jön biz a, tagadhatatlan,
 Mindjárt itt lesz a hátam megett,
 S mily haragos! soh’ se láttam
 Ilyen gyilkos szemeket.
Korbácsolja lovait,
 S a gyeplőt közéjök vágta,
 Ugy jön egyenest nekem
 Sebesen, ló halálába.
Hallj’ az úr,
 Legyen annyi embersége,
 Hagyjon békét én nekem,
 Menjen félre pokol fenekébe.
Hisz elég nagy ez a puszta,
 Megférünk egymás mellett is könnyen
 Mért törnénk tehát egymásra?
 Egyik jobbra, másik balra menjen.
És ha épen úgy kivánja,
 Hát meg is süvegelem,
 Csak térjen ki az utamból,
 Csak hagyjon békét nekem.«
Igy beszél a jámbor ifju
 A záporhoz, mely utána nyargal,
 De biz ez nem fordul el, hanem
 Utóléri, s dől rá vad haraggal.
És az ifju?
 Ott helyben megáll merően,
 Mint Caesar, midőn meglátta
 A gyilkot Brutus kezében.
S köpenyét, mint Caesar,
 Rá voná a képire…
 Azaz hogy rá vonta volna,
 Ha lett volna köpenye.
De azért, mint a kinek nyakában
 Egy pár bunda és köpönyeg,
 Oly nyugottan áll, s ezt mondja
 Kimondhatatlan egykedvüleg:
»Jó; ha nem hallgatsz rám,
 Üssön a mennykő beléd.
 Majd meglátom, melyikünk
 Unja meg elébb.
Istenemre, én vagyok tán
 A világon a legjobb keresztyén,
 Mert biz annyiszor még senki sem
 Keresztelkedett meg, mint én.
Mennyit, mennyit mos a zápor engem!
 Hanem hiszen szerecsent mos,
 Mert biz én a milyen
 Egykoron valék, olyan vagyok most.
Leáztathat rólam
 Az eső minden ruhát,
 De nem áztathat le egyet: a
 Philosophiát.
Az már aztán a szabó,
 A ki ezt a ruhát varrja;
 S milyen olcsó! ingyen kapni,
 S még is milyen kevés hordja.«
Igy elmélkedik az ifju ember,
 S erre oly jó ízűt kaczagott,
 Hogy a zápor megbosszankodott rá,
 S még kegyetlenebbűl szakadott.
De az ifju győzte türelemmel,
 Állt vidáman és nyugodtan;
 Gondolá, hogy zúgolódni
 Teljesen méltóságán alul van.
 -63-
Végre is a mérges felhő
 Szégyent vallva távozék,
 S szivárványos lett – talán az
 Ifju kedvétől – az ég.
»Szép szivárvány!« szólt a vándor,
 »Mint életem, olyan tarka,
 S olyan fényes, mint jövendőm
 S mint a paradicsommadár farka;
Szép szivárvány, szép diadalív,
 A verőfény tiszteletire,
 Hogy a vészen, a felhőkön
 Győzelmet nyere;
Szép szivárvány, messze vagy te tőlem,
 Jaj de messzebb még a város,
 A nap vége pedig már közel,
 És az út irtóztatóan sáros.
Én ugyan próféta nem vagyok,
 Hanem annyit merek jóslani,
 Hogy ma nem gyönyörködhetnek már
 Bennem a város leányai.
Sajnálom szegényeket,
 De hijába, nem tehetek róla…
 Hogyha még is szállni tudnék,
 Mint amottan az a gólya.
Mit csináljak hát?
 Ha az éjet itt kinn töltöm,
 Gyönyörű mulatságocska lesz,
 Nedves háttal sáros földön…
Bár Bolond Istóknak hínak,
 Ily bolond csak nem leszek –
 Mit tünődöm? amott egy tanya,
 Bemegyek.
Zsiványfészek is lehet
 Barátságos alakjára nézve,
 De nincs annak félelem szivében,
 A kinek még bányában a pénze.
És a kémény füstölög,
 Ergo tűz van a konyhán,
 Ergo megmelegszem, sőt még
 Vacsorálok is talán.
Mily szerencse, mily boldogság,
 Hogy tanultam logikát,
 Most ezt föl sem érném észszel…
 Éljenek az iskolák!«
Ez komor tanya,
 A hová az ifju mégyen,
 Mélyen benn a
 Puszta közepében.
Félig ép,
 Félig rom;
 Ház-e vagy
 Sírhalom?
Mint az árva gyermekek
 Anyjok sírhalmánál,
 Egy pár vad fa körülötte
 Olyan szomorún áll.
És pedig nagy épület,
 Nem paraszt kőmíves rakta,
 Drága mű,
 Csak hogy az enyészet lába rajta.
Oldaláról hull a vakolat,
 Kopott zsaluk lógnak lefelé,
 Mint helyökből kifeszíté
 Egyik-másik kósza szél.
Az ajtó előtt egy
 Életúnt komondor,
 Ellenséget s jó barátot
 Egyaránt megmormol.
Hátul a cselédház, oldalánál
 Egy öreg mogorva béres lézeng;
 Dolgoznék, ha dolgoznék,
 Balta és járomszög a kezében.
Minden oly bús,
 Oly kedvetlen,
 Mintha egy világnak
 Átka volna itten.
Gondolá is fiatal barátunk,
 Hogy elért e tanya közelébe:
 »A tatárjárásnak itt talán még
 Mostanában volt csak vége.
De ha benn még mostan is Timurlán,
 Dzsengizkhán s az egész Tatárország,
 Még ugy is belépek; lábamat
 Vissza még ez urak sem riasztják.«
S a küszöbre
 És belépett,
 S láta egy vénséges
 Asszonyképet.
 -64-
A parazsat túrta
 Csiptető vasával…
 Szólt az ifju hozzá
 Elragadtatással:
»Jó estét magának
 Szerelem galambja,
 Ifjuság rózsája,
 Nagyanyám nagyanyja!…«
De az érdemes hölgy közbevágott
 A beszédnek végét el nem várva:
 »Mit keres kend? isten hírivel
 Menjen arrébb, ez nem csárda.
Majd biz itt minden sehonnait
 Befogadni, hát hogy is ne!
 Kivált ilyen tájban,
 Mikor itt van már az este.«
»Ejh, babám«, felelt a vándor,
 »Hisz nem ment el az eszem,
 Hogy beüssem orrom ilyen helyre,
 Ha el nem esteledem.
Ép azért, mert este van…«
 De szavát el nem végezheté,
 Nagy csetepatéval küldte
 Őt az asszony kifelé.
Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?«
 Kérdezé,
 »Véle szólok; vigyük az ügyet
 Ő elé.«
»Itt az úr, mi a baj?«
 Szólt egy tompa hang,
 Mintha szólna tenger
 Fenekén harang.
Hófejér aggastyán volt az úr,
 Hófejér bajuszszal és szakállal,
 Homlokán kevés haj, sok redő,
 Úgy állt ottan komoly méltósággal.
Úgy állt ott merően,
 Mint egy sírkereszt,
 Melyet tél-időben,
 Tiszta hó fedez.
Úgy állt, mint egy egész temető,
 Melyben oly sok, oly sok a halott,
 S látható volt jól, hogy az öröm van
 Legrégebben eltemetve ott.
És az ifju lelke a pajkosság
 Tarka köntösét rögtön letette,
 S szólt illendő szerénységgel
 S tisztelettel közeledve:
»Jó uram, bocsánat!
 Útazó vagyok;
 Még ugyan nem fagytam meg, de
 Nem is izzadok.
Nagyon utolért a zápor,
 Át találtam ázni egy kicsit,
 Engedelmeddel fölmelegenném
 S megszárítnám a ruhámat itt.
S ha jóságodból ezen kivűl
 Még maradna egy darabka hátra,
 Azt csak arra használnám, hogy
 Megmaradnék itten éjszakára.«
»Jól van«, volt a kurta válasz,
 S ezzel befordult az agg.
 Kurta volt a válasz, ámde több
 Nem kellett az ifjunak.
Fönn termett a tűzhelyen,
 A láng mellé guggolt szépen,
 S űlt kevélyen és vidáman,
 Mintha űlne egy királyi széken.
»Most nekem áll a világ!«
 Ekképen gondolkodék,
 »Tudtam, így lesz, és azt is tudom,
 Hogy vacsorám is lesz még.«
Ezt gondolta, s összevissza
 Gondolt minden tarkabarkát,
 És miért ne gondolt volna?
 Hisz Bolond Istóknak híták.
A mi volt és a mi lesz,
 A mi nem volt s nem leszen,
 Minden, minden
 Megfordult a fejiben.
S a mit ő magában gondolt,
 Ki is szokta mondani;
 No hiszen a vén anyónak
 Volt mit hallani!
Három vendégoldalas szekér
 Sem bírná el, annyit fecsegett ott,
 S olyakat, hogy rajtok az anyó is
 Néha még – uram bocsá’! – mosolygott.
 -65-
Hejh pedig ezt vajmi régen,
 Régen nem tevé már,
 Szinte csikorgott belé a szája,
 Mint a megrozsdásodott zár.
De hogy minden mértéken fölűl
 Hosszu ne legyek:
 Mint az ifju jóslá, meghivá őt
 Vacsorára az öreg.
»Ejnye, ejnye«, gondolá az,
 Másod ízben rakva meg a tányért,
 »Ez a Matuzsálemína
 Hogy kitett magáért!
Hiszen ez királyi vacsora;
 Kár, hogy ilyen búsan költjük el…
 Megszólitom az öreg urat,
 Ha felel, ha nem felel.
Jó uram, tisztelt úr,
 Ételed jó, de egy híja van.
 Az az egy híja, hogy
 Nagyon sótalan.
Nem ezt a sót értem… mással
 Szoktam sózni én az ételt:
 Mulatással,
 Víg beszéddel.
A halak is kaczagnának rajtunk,
 Ekkép látva minket…
 Avagy siralomházban vagyunk tán,
 S holnap már kivisznek?
Fél halál a hallgatás,
 Tőle szinte félek én;
 Ha te restelsz beszélni,
 Majd beszélek én.
Történet, földmívelés, müvészet,
 Csillagászat, természettan,
 Költészet, jogtudomány, kuruzslás,
 Mind, mind, mind a fejemben van.
Ismerős előttem
 Éjszak, dél, kelet, nyugat,
 Jártam fényes palotákban
 És rongyos kunyhók alatt.
Mondd, miről beszéljek?«
 És az agg (inkább szemeivel,
 Mint hangjával) ekkép válaszolt:
 »Engemet már mi sem érdekel.«
»Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju,
 »Isten ellen vétkezel vele…
 Elzárkozni e dicső világtól,
 A mely széppel, jóval úgy tele!«
»Tele széppel, jóval«, mormogá az
 Aggastyán fejét megrázva,
 »Tele széppel, jóval, meglehet, de
 Legfölebb csak néhányok számára.
Majd ha hetven, nyolczvan év keservét
 Hordod a szíveden,
 S közte még csak egy hervadt virág,
 Egy szép emlék sem leszen,
Majd ha dőlni készül élted fája,
 S azt sem mondhatod,
 Hogy ágán a boldogság-madár
 Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott.
Hanem a kínszenvedések függtek
 Rajta, mint akasztott emberek:
 Akkor mondd meg, milyen a világ,
 Akkor mondd meg, fiatal gyerek.
Tél vala már ifjuságom,
 Hát öregkoromnak,
 Hát ennek még
 Milyen nevet adjak?
Szerettem; szerelmem angyal volt,
 Ott fönn született az égben,
 S gyalázat sarával megdobálva
 Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.
Hogy virágtalan volt tavaszom,
 Kétségemnek rémeit legyőzve,
 Jó reménynyel néztem a kalászos
 Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.
Eljött s elment mind a kettő,
 És mi hasznom benne?
 Hogyha mindent elbeszélnék,
 Szíved megrepedne.
Hosszu fájdalom rövid tartalma:
 Sírban két jó gyermekem,
 Még egy él, és ez rosz ember
 És irántam idegen.
Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem
 A világot tíz esztendő óta,
 És ezóta nincs egyéb érzelmem,
 Mint bevágyni, be a koporsóba.
 -66-
Én bevégzém számadásom
 Az élettel,
 Mit akarhat még velem, hogy
 Nem ereszt el?
Kiivott már mindent, bennem
 Semmi nem maradt,
 Mért nem dobja hát el már az
 Üres poharat?
Átkozott légy, élet,
 Légy elátkozott,
 A ki rabszolgádat
 Ekkép kínozod!
Átkos, átkos a világon minden,
 Egy van csak, mi áldást érdemel,
 Az az egy kicsiny gödör, hová az
 Élet minket nem kisérhet el.
Milyen áldás, ott lenn porladozni,
 Elfeledni, hogy valánk,
 Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,
 A melynek neve világ!«
Itt megállott a sok évnek
 És sok búnak embere,
 És az ifjú szót emelni
 Csak hosszú szünet multán mere:
»Szent előttem minden fájdalom,
 Kettősen szent az öreg szivé…
 Nem akarlak bántani; bocsáss meg,
 Ha beszédem lelked sértené.
Jó uram, te vétkezél,
 Tűrd tehát a büntetést,
 Mely ha nagy, azért az, mert
 Bűnöd is nagy: a kétségb’esés.
Ez a bűnök koronája,
 Minthogy ez nem más,
 Mint a legsötétebb
 Istentagadás.
A kétségb’esés pokoli hang,
 A mely fölkiált az égre:
 Nincs tebenned isten, a kinek
 Gondja volna az emberiségre.
S méltó rá bizonynyal,
 A ki ezt kimondja,
 Róla hogy kezét a
 Jó isten levonja;
Mert van a világnak atyja,
 Van egy hű gondviselője,
 Minden ember megláthatja,
 A ki el nem fordul tőle.
Csak ne légyünk türelmetlenek!
 Néki sok a gyermeke,
 Ne kivánjuk, hogy minket tegyen
 Mindeneknek elibe.
Itt a törvény: »várj sorodra«,
 És nem vársz hiába;
 Mint a nap a föld körűl, úgy
 Vándorol jósága.
S nincs itt a kit elkerűlne,
 Ha ma nem jött, eljön holnap…
 Míg az ember boldog nem volt,
 Addig meg nem halhat.
S a boldogság soh’ sem késő,
 És ez oly bűvszer, mitül
 – Essék csak egy csepp beléje –
 Egy tenger megédesül.«
Még soká beszélt az ifju,
 És az agg mindig jobban figyelt,
 S ugy szivá be lelke e beszédet
 Mint a gyermek az anyatejet.
És midőn elhallgatott az,
 Álmélkodva kérdezé az agg:
 »Hol tanultad ezeket?
 Ki vagy, ifju, hogy hínak?
Az pedig a komolyságot
 Már nagyon megunta,
 S válaszát vidáman, pajkosan
 Ilyeténkép mondta:
»Hol tanultam ezeket?
 Egy bagoly beszélte,
 A midőn egy vészes éjjel
 Egy odúban háltam véle.
Ki vagyok? sehonnai,
 Se országom, se hazám,
 Valamely vándormadár
 Lehetett az ősapám.
Járok-kelek a világban,
 Ma itt vagyok, holnap ott,
 És a kinek tetszik, annak
 Emelek csak kalapot.
 -67-
Minél többet éhezem és fázom,
 Annál több az örömem,
 Mert annál szebb lesz jövendőm,
 Minél rútabb jelenem.
S hogy hínak? biz én már jóformán
 Elfeledtem igaz nevemet,
 Azt tudom csak, hogy most a világ
 Bolond Istóknak hí engemet.«
Másnap reggel Bolond Istók
 Fölvevé kis batyuját,
 Oda állt a vén gazdához
 És elmondá búcsuját:
»Isten hozzád, jó öreg, ha egykor
 Boldog lészsz, gondolj reám,
 Jussak akkor az eszedbe, a ki
 Boldogságodat megjósolám.«
Megfogá kezét a
 Remegő aggastyán,
 S szóla, s egy nehéz könny
 Pergett végig arczán:
»Isten hozzád, ifju ember,
 A kitől én… a ki bennem…
 A ki nékem… látod, látod,
 Hogyan kell a szót keresnem.
Isten hozzád… vagy nem,
 Mondok valamit:
 Ne bucsúzzunk még el,
 Maradj vélem itt.
Maradj itt, míg meg nem únod
 E tanyát,
 És ha tetszik, maradj itt az
 Élten át.
Mondd el, a mit tennap mondtál,
 Mondd még százszor el nekem,
 Olyan jól esik azt hallanom,
 S végre majd el is hiszem.
Úgy-e itt maradsz, barátom?«
 Szólt az ifju: »Maradok;
 Kötelességem maradni,
 Ha már így van a dolog.
Az olyan beszédben
 Ha kedved telik,
 Elbeszélek én, ne félj, akár
 Száz esztendeig…«
Kinn azonban zaj van,
 Kocsi érkezett;
 Kocsi itt e pusztán!
 Vajon ki lehet?
»Nem szabad bejőni senkinek!«
 Igy kiálta ki az agg…
 »Én nekem sem, nagyapám?«
 Szól kivűl egy édes női hang.
És kinyílt az ajtó,
 És bejött a lyány,
 Oly fiatal, oly szép,
 És oly halovány!
S rá borult a bámuló öregre,
 Könnye, csókja égeté két arczát,
 S így önté ki
 Lelke harczát:
»Unokád függ rajtad, nagyapám,
 Úgy ölellek át, mint a keresztet,
 Áhitattal és reménynyel… hangom
 Fájdalomtul és örömtül reszket.
Jöttem hozzád ótalmat keresni,
 Hol találnám azt, ha nálad nem?
 Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor
 Jaj, hogy apám az én ellenem!
Tőle futok, védj meg ellenében;
 Szívtelenűl férjhez menni készt,
 Van-e annak, van-e annak szíve,
 Ki egy szívet összetörni kész?
Kérelem s könny, mind hiába volt,
 Kőszoborra hulltak könnyeim…
 Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,
 Lesz-e több ily sors, mint az enyim?
Értem, értem, mit jelent e
 Szemrehányás szemeidben,
 Úgy-e azt, hogy az utósó
 Szükségből vagyok csak itten?
Ne itélj meg, százszor jöttem volna,
 S apám tiltá, hogy ne jőjek el,
 Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te…
 Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!
Csak hogy itt vagyok végtére,
 El sem hagylak már ezentul,
 Hogyha csak te
 Ki nem kergetsz hajlékodbul.«
 -68-
Mennyit nem akart felelni
 E beszédre az aggastyán,
 És, egy szó kevés, de annyi
 Sem jöhetett ki az ajkán.
Könnyhullása, zokogása
 Volt a felelet,
 És hogy édes könnyeket sír,
 Látni lehetett.
Mint két árviz, a mely
 Összejő,
 Összefolyt fölötte
 Múlt s jövő,
És e tenger őt örök
 Elnyeléssel fenyegette,
 Vagy ha életét nem is, de
 Elméjét nagyon féltette.
Végre is csak tört eszméket monda:
 »Van tehát, ki engem is szeret,
 Mintha feketedni érzeném
 Ezeket a fejér fürtöket!
Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam…
 Milyen szépen néz reám…
 Ifju ember, hol vagy? nézz ide,
 Ez az én kis unokám!
Ifju ember, addsza kezedet,
 Mert hiszen te mondtad:
 Míg az ember boldog nem volt,
 Addig meg nem halhat.
Ő hozzám jött, volt bizalma bennem…
 Többé már el sem hagy…
 Védni foglak isten, ember ellen,
 Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.«
És ki tudja, még mit
 Össze nem beszélt,
 Összevissza hányva
 Végét, elejét.
Kinn azonban ujra zaj van,
 A leányért apja jött,
 De kilép az agg s reá dörg:
 »Át ne lépd e küszöböt,
Nem szentségtelen lábnak való ez,
 A tied szentségtelen…
 Vagy jer, azt megteheted: taszíts el
 És gázolj keresztűl testemen.
Lyányod itt van… lyányod?
 Többé nem tiéd,
 Mért is volna? őt ugy is csak
 Veszni kényszerítenéd.
Megtagadtad egykoron apádat,
 Megtagad most téged gyermeked…
 Él az isten s őrizi törvényét,
 Őrködik az igazság felett.
Meg nem átkozlak, de
 Meg sem áldalak…
 Menj el ugy, hogy többé
 Ne is lássalak.«
És a fiú nem mert közeledni,
 Összezúzva távozék,
 Apja keményen parancsolólag
 Nyujtotta ki jobb kezét;
Úgy állt ott az aggastyán
 Bús hideg fönségben,
 Mint a jégnek oszlopa
 Éjszak tengerében.
A midőn már messze járt fia,
 Egy sohajt küldött utána,
 Egy kebeltépő sohajt,
 S beballagott hajlokába.
Odabenn nagy hallgatás lett,
 Mélyen hallgatának.
 Végre szólt az ifju vándor
 Az öreg gazdának:
»Most, uram, már ugy hiszem, hogy
 Én fölösleges vagyok,
 Van már, aki majd vigasztal,
 A ki földerítni fog.
Jó kedvemmel és vándorbotommal
 Megyek én megint a magam útján…
 Isten hozzád, öreg ember,
 Isten hozzád, ifiú lyány.«
Menne is, ha őt a gazda
 Meg nem fogná,
 S nyájas keménységgel így nem
 Szólna hozzá:
»Az elébb maradni kértelek,
 Mostan ezt parancsolom,
 Láss boldogságomban is,
 Hogyha láttad bánatom.«
 -69-
»Maradok, ha úgy kivánod,
 Sőt maradok örömest«,
 Szólt az ifju, »de egy kikötéssel:
 Én leszek a gazda, mindenes.
Lyány levén a háznál,
 Rendnek is kell lennie,
 És így bízni kell a kormányt
 Ügyes ember kezire.
Én világlátott ember vagyok,
 Meglásd, mit csinálok
 E házból, mely most beillenék
 Medve- és farkastanyának.«
S hozzá látott a dologhoz,
 A cselédség véle,
 Lusta nép volt, hanem őket
 Váltig ösztökélte.
Seprő, meszelő, sikárló,
 Szappan, minden működék,
 S harmad napra a tanyát már
 Majd magok sem ismerék.
Minden tiszta, fényes, mint a
 Katonaruhán a gomb,
 Nincs sehol a régi rozsda,
 Régi szenny és régi gond.
S ez, Bolond Istók öcsém,
 Ez mind a te munkád,
 Ember vagy, ember a lelked is,
 Akárki mit mond rád.
Tudja ő jól, mit hogyan kell,
 Hagyjátok csak őt magára,
 Tudja azt is, hogy a szép lyány
 Nem haragszik a virágra.
Annak hát az ő okáért
 Hajnalonként kimegy a pusztába,
 Összeszedi a sok szépen-nyíló
 Vadvirágot, s köti bokrétába,
És ezt a lyányka,
 Hogyha felkel,
 Ablakában látja
 Minden reggel.
Reggelenkint szép virágbokréta,
 Nap hosszában tarka víg beszéd…
 Hejh dicséri az öreg az ifju
 Elméjét, a lyány pedig szivét!
És igy telnek, igy röpűlnek
 Órák és napok,
 Sőt még ugy sem hazudok, ha
 Mondok egy pár hónapot.
Hogy mult el, hogyan nem,
 Azt nem tudja senki,
 De hogy elmult szépen,
 Nem tagadja senki.
S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk,
 Végre is csak el kell mondani…
 Szinte restelem leírni,
 Olyan furcsa valami.
Nagyon egyszerű dolog különben:
 A fiú fölszedte holmijét,
 S a vándorbottal kezében
 Az öreg elébe lép,
S szólt, azaz csak szólott volna,
 S nem tudott, csak szája mozgott,
 Elfelejtett
 Minden hangot.
De az öreg szó nélkűl is
 Általlátott szándokán,
 Nem különben, a ki ott állt
 Másfelől, a kis leány.
És egyszerre csak elkezdtek
 Sírni mind a ketten,
 S rá kezdte az ifju is, tán
 Még keservesebben.
Ugy megsírtak, sírdogáltak,
 Jobban sem kell,
 Egyszer űlőhelyéből a
 Gazda fölkel,
És hátáról a tarisznyát
 Leveszi,
 A leány meg kezéből a
 Botot veszi ki.
És azóta nyugszik
 A tarisznya s bot,
 Bolond Istók többé
 El nem távozott.
Nem volt bolond,
 Hogy távozzék,
 Onnan, a hol
 Ugy szerették! – – –
 -70-

-71-

Már kevés virág van a pusztában,
 Mert az őszi szelek fújnak,
 De vagyon még annyi, hogy elég lesz
 Menyasszonyi koszorúnak. – – –
A midőn a templomból mint
 Feleség s férj jöttenek,
 E szavaknál egyebet nem
 Mondhatott a jó öreg:
»Gyermekeim, legyetek
 Mindig ilyen boldogok…
 Már én is tudom, mi a
 Boldogság, meghalhatok.«
»Nem szabad meghalnod«, súgta a vő,
 »Hátra van még valami:
 Unokádnak gyermekit idővel,
 Őket is meg kell még áldani!« – –
Évek jöttek, évek mentek,
 Mindenik vetélkedett,
 Melyik adjon a másiknál
 Ő nekik több örömet.
Most pedig… elmondjam-e, ne mondjam?
 Űzik a felhőket a szelek,
 Nagy pelyhekben sűrűn omlik a hó,
 Hó a földön, éj a hó felett.
A pusztában csak egy fény világít,
 A tanyának mécsvilága ez,
 Boldogokra vetheti világát,
 Ugy tetszik, hogy örömében rezg.
A tanyában, jó meleg szobában,
 Pattogó, szikrázó tűz körűl
 Az aggastyán, a férj, a menyecske
 És egy pár kis pajkos gyermek űl.
A menyecske fon s dalol; nagyapja
 S férje játszik a két fiuval. –
 Kün süvít a tél viharja… ott benn
 Perg a rokka s vígan zeng a dal… –

(Pest.)

-72-

SZÉCSI MÁRIA.

Zordon, de ragyogó, lovagkor! kiégett
 Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak,
 Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged,
 S lángodnál látszik a tündérkert újolag,
 Melynek oly szép fája volt s oly szép virága:
 Vitézség cserfája, szerelem rózsája! – –
Idősb Rákóczi György két száz esztendővel
 Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot,
 S a hitszabadságért küzdő seregével
 Bátran, elszántan a magyar földre vágott;
 Gömör bérczei közt magas Murány vára
 Rá s katonáira nyilt kapukkal vára.
Bethlen szép özvegye volt Szécsi Mária,
 Ki megérkezésén ekkép üdvözölte:
 »Üdvez légy, fejdelem, Erdélynek hős fia,
 Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke.
 Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket,
 Azért kezet fogni mi gátolna minket?
Itt van íme jobbom, add ide jobbodat,
 Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod:
 Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat
 Asszony létemre is hallani nem fogod.
 Igy, Rákóczi bátya; most szent a frígy velem,
 Barátod barátom s ellened ellenem!«
Tovább ment Rákóczi a frígykötés után,
 Serege kis részét hagyván csak ott őrül,
 Ha jön ellen, jőjön; csak mosolyog Murány
 Rá a víhatatlan sziklai tetőrül…
 Magas és meredek, fölnyúl a fellegig,
 Tán még a villám is alatta születik.
Jött is az ellenség, pedig nem sokára,
 A haragra lobbant császár emberei;
 Őket a pártütő várnak ostromára
 Vitéz Vesselényi Ferencz vezéreli,
 Követet nevez ki, hogy a várba menne,
 S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne.
Elindult a követ, be is bocsáttaték,
 Bethlen szép özvegye kérdé: mit kivánna?
 »Vár kapitányával szólni óhajtanék.«
 ‚Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.‘
 Elbámult a követ, hogy ne bámult volna?
 Ily kapitánnyal még soha sem volt dolga.
Azután elkezdé s mondta mondókáját,
 Mely röviden hangzék, csak ennyibül állott:
 »Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát?
 Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?«
 Kurta megtagadás volt a válasz érte,
 Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte.
 Visszakullogott a követ a vezérhez,
S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt.
 Vesselényi maga sem tudja mit érez?
 Mijét bántja e hír: szivét-e vagy eszét?
 Lelkére sötéten, sűrün jött a felleg,
 És belőle ilyen villámok löveltek:
»Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra,
 Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat;
 Rá találok lépni, jó asszony, pártádra,
 S majd pártáddal együtt fejed is leszakad.
 Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,
 Hogy főzőkanál helytt most a kardot fogod.
Soha sem hallotta ez asszony híremet?
 Vesselényi hírét, hogy így ki mer kötni?…
 Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed,
 Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni,
 S mire ő elszalad és a nap föltámad,
 Murány égő romján gyujtom meg pipámat.
Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet,
 Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi.
 Tehát amazonok csakugyan termenek,
 Melyekről nem egyszer hallottam regélni?…
 S mondja követem, hogy szép és ifju asszony.
 Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom.«
A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu,
 Két madár szállott rá, türelmét ostromló:
 Tarka kiváncsiság és fekete bosszu,
 Kerepelő szarka és károgó holló.
 Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett…
 A vár tetejéről lesz szép nézni eztet.
 -73-
Jött az ifju hajnal, az ékes levente,
 Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,
 S vállán újdonat-új piros bársony mente:
 Igy jött elé fényes diadalszekerén…
 Megölte az éjet, fejét vette: vére
 Fölfeccsent egész a fellegek szélére.
A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,
 Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,
 S oszladozott számos apró csoportokra,
 És elbújt a völgyek legtitkosabb táján,
 Ott végső kétségbeesés szálla rája,
 S fölakasztá magát fenyőfák ágára.
Ezalatt Murányon a nép talpon terme,
 Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik.
 Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre!
 Szava, mint pacsírta éneke, ugy hangzik,
 Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,
 Vagy talán leesett a hajnal csillaga?
Pej paripa tombolt, prüsszögött alatta,
 Békétlenűl rágván szájában a vasat;
 Oldalán aranyos kardját csattogtatta,
 Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak.
 Fényes volt pánczélja, sisakja, szablyája,
 De legfényesebb volt szeme két gyémántja.
Állt sorban a sereg, s előtte vezére,
 Várván, hogy megszólal a sok ágyú-torok,
 Melyek, kitéve a szomszéd hegytetőre,
 Néztek, mint a lánczrakötött komondorok,
 De ím, a várba az ágyúdörgés helyett
 Az ellenségtől egy új követ érkezett.
Szép ifjú, a milyen csupán magyar lehet,
 Tüzes két szeme a bátorság fáklyája,
 Mely koporsóba vagy diadalhoz vezet…
 Még is, nézzétek, hogy Máriát meglátja,
 Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik,
 Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.
Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt,
 És, mint a nyelvetlen harang, oly szótalan.
 Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,
 Csak Mária tudja, csak ő: mi baja van.
 Az asszony ne látna férfiak lelkébe?
 Ne látná, mennyire hatott be szépsége?
S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?…
 Egyet emelt fején a fiatal özvegy,
 Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik,
 S a megzavarodott ifjuhoz közel megy.
 Egy ugrással vitte mellé paripája.
 Nagy nehezen megnyílt a követnek szája:
»Asszonyom, még egyszer küld hozzád a vezér
 Császári királyi fönségünk nevében.
 Add meg magad, add meg a várat, a mig kér.
 Megbánás terem a makacsság földében.
 Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok,
 Melyek tüzet hánynak s halált bőgnek rátok.«
Mária mosolygott, s szólni ekkép kezdett:
 »Köszönöm vezéred szíves jó ’karatját,
 Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet,
 De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják.
 Küldje oroszlánit; mire ide jutnak,
 Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak.
Magasak a sziklák, erősek a falak…
 És hogyha nem volna sem egyik, sem másik,
 Itt vannak kardjaink, hogy oltalmazzanak
 Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!«
 S megüté oldalán a fölcsengő kardot,
 S lelkesedve tovább ily beszédet tartott:
»Jertek, ha jöhettek: ha gyöngék falaink,
 Megmutatjuk azt, hogy karjaink erősek;
 Eldőlhet a sáncz, de bátorságunk nem ing:
 Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hősek:
 Ha itt e lobogó helyett más lengedez,
 Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz.«
Végig hallgatá a követ e beszédet.
 Vagy tán nem is hallá, csak az asszonyt látta,
 S szemeitől lelke meggyuladt s ugy égett,
 Mint itéletkor majd az isten világa.
 Meghajtá magát – vagy meg sem hajtá talán –
 Ment, s vitte mélységes sebét bal oldalán.
Bethlenné pediglen, titkos kedvtelésben
 Küldé tekintetét a távozó után,
 S ezt gondolta: »Kár volt, tovább nem beszélnem,
 Maradt volna még itt, s nézett volna… reám.
 Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna,
 Mint vezére minden fegyveres hatalma.«
Midőn már a követ a kapuhoz ére,
 A hogy úgy fölszedte elszórt eszméletét,
 És a porkolábtól iróeszközt kére,
 Irt, s ily szókkal adta át megirt levelét:
 »Ugy jártam, barátom, mint járt hajdanában
 A szultán követe Mátyás táborában.
 -74-
Tudod, hogyan történt? a nagy király elé
 Vitték a törököt. ‚A szultán üdvezel,‘
 Megzavarodtában e két szót hebegé,
 S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel.
 Miket el nem mondtam, mik reám bizattak,
 E levélbe írtam, add át asszonyodnak.«
Ezt cselekedni a porkoláb nem késék.
 Lóhátról olvasta a hölgy az iratot.
 Jó, hogy meg nem látták nagy meglepetését,
 Mely miatt a lóról csak hogy le nem bukott.
 Le is szállt hirtelen, magát összeszedé,
 S tettetett közönynyel ment szobája felé.
Alig várta, alig várta, hogy benn legyen,
 És midőn beére, pánczélát ledobta,
 Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen,
 S zajló szíve meg ne repedjen alatta.
 Sisakja sem kellett, messze félreveté…
 Elég súly most szíve; mért terhelje fejét?
És ha már nincs pánczél, sem sisak fölötte,
 Mit csináljon a kard egyedűl oldalán?
 A kardot is többi fegyveréhez tette,
 S oly kimélve, mintha félne tőle talán.
 Igen, melyet eddig kivonva forgatott,
 Mostan fél a kardtól, bár hüvelyében volt.
Marsból Venus termett. Igy változik által
 A haragos vihar bágyadt fúvalommá,
 Igy változik át, mely gyujtott sugarával,
 A tüzes nap, enyhe szelid alkonyattá.
 És a szem, mely elébb villámot lövelt szét,
 Arcza két rózsáját harmattal füröszté.
Többször olvasá már a kapott levelet,
 S ujra elolvassa… reszket keze s lelke…
 »Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett!
 Egy eszem volt, azt is látásod elvette,
 De ez egy ész helyett adott ezer szivet…
 Csillagok csillaga, valamennyi tied!
Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt,
 Melyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak.
 A kárhozat keze vonna rám szemfedőt,
 Ha már nem látnálak, dicső tündér alak.
 Mutasd meg magad egy rövid pillanatban,
 Csak a mig előttem szíved egyet dobban.
Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek,
 Ha az alvilágon visz is az keresztül,
 És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg!
 Szívesen veszem a halált is kezedbül. –
 Vesselényinek irj vagy izenj, ha izensz
 Mert, ki előtted volt, Vesselényi Ferencz.«
E lángoló szavak voltak e levélben,
 De ki írná le azt, leírni ki tudná:
 Mi volt és mi nem volt Mária szivében,
 A midőn szemeit e sorokon tartá?
 Tengeri szélvész ment át zajongó keblén,
 Fehér hullámait magasan emelvén.
És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka,
 A szív, hánykodott, de evezett vakmerőn;
 Egy egész világnak kincsét vitte rajta
 A félelmet hírből sem ismerő remény.
 Messze látszott még a part, de immár látszott,
 És, ha nem volna, ez adna bátorságot.
»Irok neki«, szólott a szép hölgy magában.
 Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet,
 De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van,
 Azt vette észre, hogy megint messze tévedt.
 Végre csak ezt írta válaszul hamarján:
 »Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.« –
Hogy ért Vesselényi hogy sem táborába?
 Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta.
 Bement, de nem soká maradt sátorába’,
 Olyan kemény volt a medvebőr alatta.
 Puhább fekvőhelyért indult ki a dőre,
 S kapta magát, ráűlt egy sziklatetőre.
Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral,
 Hol leűlt a vitéz mélán elmerengve;
 Fenyőfa borítá sötét árnyékával,
 Mellette kis patak és kis madár zenge.
 Azt sem tudta eddig, van-e madárének?
 S most elhallgatta s oly jól esett szivének.
Végre bosszankodva szóla: »Istenemre,
 Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt!
 Egy a gondolatom s ez ő… szemeimre
 Vont az egész földet betakaró fátyolt.
 Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása,
 És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.
Oly szép, s olyan bátor! én hozzám illenék.
 Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette,
 Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég,
 De nagyon sok gondja volt a feszületre.
 Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza,
 Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.
 -75-
Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég,
 Itt vagy végre, itt; de nem átkozlak-e meg,
 Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd,
 Hogy megmozdítottad gránitkő-szívemet?
 Ha hidegen felel a forró levélre…
 Őrülés, ne vezess örvényed szélére!«
Fölugrott és szinte fenyegetve nézett
 A vár felé, ugy ment vissza sátorába.
 Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett,
 Mert ott Máriának levelét találta.
 Nagy volt, a mig bontá, nagy volt lelki harcza,
 S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza? –
Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél,
 A szellemeknek e fényes fejedelme…
 Kinek koronája dúsabb az övénél?
 S több csillaggal kinek van megrakva melle?
 De most koronáját letevé, a holdat,
 S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak;
Egyszerű fekete felhőpalástban jött,
 Tán mert ő is titkos kalandokra készül,
 Miként Vesselényi. – Sűrű bokrok között
 Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül,
 Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra
 Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla.
Olyan hatalmasan dobogott kebele,
 Mintha azt belülről buzogány döngetné,
 Mert ím kötélhágcsó indul meg lefelé;
 A vitéz elfojtott sóhajjal köszönté:
 »Mennyországba megyek… vagy vérpadra talán…
 Mindegy!« ment, s belépett a vár kis ablakán.
Mária fogadta, egyedűl várt rája,
 Egyedűl? nem!… együtt ezer szépségével,
 Fehér kebelével, fekete hajával,
 Piros ajkaival, sötétkék szemével.
 Az asztalra téve reszketett a lámpa;
 Tán szerelemféltés volt reszkető lángja.
»Eljöttem, asszonyom!« szólalt meg a lovag,
 »Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet,
 A mit már megírtam, elmondjam újolag?
 Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet?
 Keblemnek egykori holt, rideg magánya
 Most a szerelemnek hangzatos tanyája.
Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa,
 Mely fölött elsuhant az esti fuvalom,
 Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha
 Földindulás tör át alatta szilajon.
 Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett,
 Hogy meghódíthassa e pánczélos keblet.
Oh de te, asszonyom, szólj, miért hívattál?
 Azért-e, hogy lássad kínomat, s kinevess,
 Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál?
 Inkább erre vagyok, mint arra érdemes…
 Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére
 Reményvárat építs… asszonyom, ezért-e?«
»Ezért, sőt még többért«, szólt Szécsi Mária,
 »Szeretlek tégedet, szívemet megnyeréd,
 Szívem már tied és kész rá hajolnia,
 Hogy bírd kezemet is… de egy föltételért.
 Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz:
 Szerelmem- s kezemért pártom közé állasz?«
»Nem!« szólt Vesselényi gondolkodás nélkül,
 Szólt ünnepélyesen és határozottan,
 »Ezen föltétellel elmém meg nem békül,
 Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van,
 Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem,
 De becsületemet nem adom érted sem.
A mely zászlónak én hűséget esküvém,
 Annak fogok élni, az alatt halok meg;
 És ha másnak adott eskümet megszegném,
 Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek?
 Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet,
 Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek.«
Mária csendesen, némán nézte a hőst,
 Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott.
 »Ily nagynak hittem és ohajtottam is őt!«
 Lelkének mélyében ekkép gondolkodott,
 »Oh de most mit tegyek, mihez tartsam magam?
 Én törjek hűséget, én szegjem-e szavam?«
Azután fennszóval mondá a vitéznek,
 S szavában tettetett haragláng lobogott:
 »Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek
 Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod.
 Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam,
 Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan.«
S megnyitván egy ajtót, a vérpadra mutat,
 Mely állott a szomszéd szobában sötéten.
 Vesselényi látja… a félelem utat
 Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen.
 »Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!«
 Ezt gondolja, s tudtán kívül el is mondja.
 -76-
»Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna,
 Sőt gyanítottam is… és még is eljöttem.
 Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga?
 Mert nem igen van több szó közted s közöttem.
 Üttesd le fejemet, és a hol elásnak,
 Tétess szamárfület síromhoz fejfának.
Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene
 Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg. –
 De mért zúgolódom, miért ő ellene?
 Hiszen minden ember úgy arat, a mint vet.
 Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom!
 Nem átkozlak téged, magamat átkozom.«
»Nem, nem a vérpadra!« kiált föl az asszony,
 »Ide karjaimba, forró karjaimba!
 Nincs hatalom, a mi tőlem elszakaszszon,
 Sorsom és sorsod egy csillagra van írva.
 Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét,
 Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.
Tudom, mit várhatok pártom híveitől,
 De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted,
 S a jövendő tán majd szelidebben itél,
 S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet,
 Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek,
 Hogy elfelejtette végét szerepének.
Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség,
 Elhagyom a csata térét, a színpadot;
 A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték,
 Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.
 Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája,
 Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!«
És rövid nap mulva az ágyúk dörgének,
 De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná,
 Lakadalmat adtak hírül a vidéknek,
 A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát.
 Meddig tartott, meddig nem a lakodalom?
 Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. –
Kétszáz esztendővel utóbb, hogy itt jártam,
 Híre sem volt többé az egykori zajnak,
 Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban
 Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak.
 Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt…
 Talán a szép asszony szíve porából nőt… –

(Szatmár.)

-77-

1848.

* *

AZ APOSTOL.

I.
Sötét a város, rá fekütt az éj,
 Más tájakon kalandoz a hold,
 S a csillagok behunyták
 Arany szemeiket.
 Olyan fekete a világ,
 Mint a kibérlett lelkiismeret.
Egyetlen egy kicsiny fény
 Csillámlik ott fönn a magasban
 Bágyadtan s haldokolva,
 Mint a beteg merengőnek szeme,
 Mint a végső remény.
Padlásszobának halvány mécse az.
 Ki virraszt ott e mécs világa mellett?
 Ki virraszt ott fönn a magasban?
 Két testvér: a nyomor és az erény!
Nagy itten, nagy itten a nyomor,
 Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
 Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
 S a fecskefészeknél nem díszesebb.
 Kietlen puszta mind a négy fal,
 Azaz hogy puszta volna, ha
 Ki nem czifrázta volna a penész,
 S csikosra nem festette volna az
 Eső, mely a padláson át befoly…
 Aláhuzódik az
 Eső vastag nyoma,
 Mint gazdagok lakában
 A csengetyűzsinór.
 A lég olyan nyomasztó
 A sóhajoktól s a penész szagától!
 A nagy urak kutyái tán,
 A melyek jobb tanyához szoktanak,
 Eldöglenének e helyen.
Fenyőfaágy, fenyőfaasztal,
 Mely a zsibvásáron sem kelne el,
 Az ágy lábánál egy vén szalmazsák
 S az asztal mellett egy pár szalmaszék
 S az ágy fejénél egy szu-ette láda,
 Ez a szobának minden bútora.
Kik laknak itten?
 A lámpa fáradt pislogása mellett
 Küzd a homály és fény… az alakok
 Mint álomképek el vannak mosódva
 S a félsötétben félig rémlenek.
A mécs világa csalja a szemet?
 Vagy e födél alatt lakók mind
 Oly halványak valóban,
 Oly kísértetszerűek?
 Szegény család, szegény család!
Az ágy fejénél űl a ládán
 Csecsemőjével az anya.
 Boldogtalan kis csecsemő!
 Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja
 Anyjának száraz emlejét,
 S hijába szíja.
 Az asszony elgondolkodik,
 S fájók lehetnek gondolatjai,
 Mert mint megolvadt hó a házereszrül
 Sürűn omolnak könnyei,
 Omolnak végig arczán
 A kisded orczájára le…
 Vagy tán nem is gondolkodik,
 Csak megszokásból, öntudatlanúl
 Szakadnak a könnyek szeméből,
 Mint a sziklából a patak?
Idősebb gyermeke,
 Istennek hála, alszik
 (Vagy csak alunni látszik?)
 A fal mellett a nyoszolyán,
 Mely födve durva lepedővel,
 A mely alól kikandikál a szalma.
 -78- Aludj’, kicsiny fiú, aludj’,
 S álmodj’ aszott kezedbe kenyeret,
 S álmad királyi lesz!
Egy ifju férfi, a családapa,
 Az asztalnál sötét homlokkal űl…
 Tán e homlokrul árad a ború,
 Mely a szobát betölti?
 E homlok egy egész könyv, a mibe
 A földnek minden gondja van beírva;
 E homlok egy kép, melyre miljom élet
 Insége és fájdalma van lefestve.
 De ott alatta a sötét homloknak
 Két fényes szem lobog,
 Mint két bolyongó üstökös,
 Mely nem fél senkitől,
 S melytől mindenki fél.
 Tekintete
 Mindig messzebb, mindig magasbra száll,
 Mig elvesz ott a végtelenben,
 Mint a felhők között a sas!
II.
Csendes kivűl a nagy világ,
 Csendes belűl a kis szoba,
 Csak néha sóhajt kinn az őszi szél,
 Csak néha sóhajt ott benn az anya.
A kis fiú halkan fölűl az ágyon,
 Falhoz támasztva bágyadt tagjait,
 S rimánkodólag, mintha temető
 Földéből jőne a hang, így susog:
 »Apám, ehetném!
 Erőködöm, hogy elaludjam,
 Erőködöm, de el nem alhatom;
 Apám, az éhség fáj, adj kenyeret.
 Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.«
»Várj holnapig, kedves kicsiny fiam,
 Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret,
 Kakastejjel sütött fehér czipót.«
»Inkább ma száraz barna kenyeret,
 Mint holnap lágy fehér czipót, apám.
 Mert holnapig meghalhatok,
 Meg is halok, tudom…
 Olyan sokáig nem jön az a holnap,
 Mióta mondod azt a holnapot,
 S mindig ma van, mindig csak éhezem!
 Vajon ha meghalunk, apám,
 Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?«
»Nem, gyermekem,
 Ha meghalunk, többé nem éhezünk.«
 »Ugy én ohajtom a halált, apám.
 Kérlek, szerezz nekem koporsót,
 Egy kis fehér koporsót,
 Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
 Vitess a temetőbe
 És tégy a föld alá…
 A holtak olyan boldogok,
 Mert nem éheznek ők!«
Ki mondja ártatlannak
 A gyermeket?
 Hol a tőr, hol van a kard, a mely
 Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
 Sebet vón képes ejteni,
 Mint apja szívén ejtett
 E gyermek ajaka?
 Szegény apa!
 Tartóztatá magát,
 De könnye hirtelen kicsordult,
 S ő arczához kapott
 S azt megtörölte reszkető kezével,
 Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből
 Feccsent reá a vér!
Ő a panaszhoz nem szokott, de most
 Kitört belőle ellenállhatatlanúl:
 »Oh ég, isten! mi végre alkotál?
 Miért nem hagytál ott a semmiségben,
 A melybe lelkem testem visszavágy?
 Vagy embernek miért teremtél
 És miért adál családot,
 Ha már azt nem táplálhatom
 Saját véremmel, mint a pelikán?…
 De állj meg ajkamon, szó,
 Az isten tudja, mit cselekszik,
 Magas tervébe nem lát a vak ember,
 S kérdőre vonnunk őtet nem szabad.
 Rá külde a tengerre engem,
 Lelkembe tette az iránytűt,
 A merre ez vezet, megyek. –
 Nesze, fiam, nesze
 E kis darab kenyér, egyél,
 Edd jóizűn, ez a végső darab,
 Holnapra szántam, s ha most megeszed,
 A jó ég tudja, holnap mit eszel.«
Mohó örömmel
 Kapott a kis fiú utána,
 Az ágyra visszaguggolt,
 S oly jóizűen falatozta
 Az istenadta száraz kenyeret,
 Hogy csillogott belé szeme,
 Mint két szerelmes szentjánosbogár;
 S midőn a végső falatot
 -79- Lenyelte, rá borult az álom,
 Mint völgyre a napalkonyat köde,
 S lehajtá a párnára kis fejét,
 S alutt, és álmodott mosolygó arczczal…
 Vajon mit álmodott, miről?
 Koporsóról-e vagy kenyérről?
Álomba sírdogálta
 Magát az anya is,
 A másik mellé tette kisdedét,
 Karjával mind a kettőt átölelte
 S a nyoszolyának szélén úgy alutt.
A férfi fölkelt asztalától,
 Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen,
 Megállt előtte összefont karokkal,
 És elgondolkodék:
»Végtére boldogok
 Vagytok, szeretteim!
 Az életet nem érzitek,
 Levette vállaitokról az álom
 E nagy súlyt, mit napestig hordotok,
 Szegény, szegény szeretteim.
 Én istenem, hát jobban szereti
 Az álom őket, mint én szeretem, hogy
 Ez tészi őket boldogokká,
 A mikké én nem tehetem?
 De hisz mindegy, elég hogy boldogok…
 Aludjatok, kedveseim,
 Aludjatok, jó éjszakát!
Megcsókolá a három alvót,
 Szentháromságát családéletének,
 Áldásadólag terjeszté föléjök
 Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott
 Nekik, mint puszta áldást!)
 S helyére visszaballagott.
 Még egy szelíd tekintetet
 Vetett a népes nyoszolyára,
 Egy oly szelíd, édes tekintetet,
 Melytől az alvók álmaikban
 Rózsák és angyalok között mulattak,
 Aztán kinézett ablakán,
 Beléje nézett a sötétbe,
 Nézett beléje oly merően, mintha
 Azt föl akarta volna gyujtani
 Északfényével lángoló szemének.
III.
Hol járhat e virasztó férfi lelke?
 Minő utat választott s kit keres?
 Ott fönn bolyong azon magasban,
 Hová csak őrültek s félistenek
 Merészlenek s birnak fölszállani!
Ledobta a ház és nap gondjait, mint
 Tojása héját a madár,
 Kikelt s röpűl.
 Az ember meghalt benne s él a polgár.
 Ki a családé volt elébb,
 Most a világé;
 Ki három embert ölelt az imént,
 Most milliókat ölel át.
Ott fönn csattognak lelke szárnyai,
 Honnét a föld olyan parányinak
 Látszik, mint a megégett
 Papír hamván a szikra.
 Sebes röptében a hogy elsuhant
 Egy-egy csillagnál, ez megreszketett
 A gyertyalángként, melyre rá leheltek.
Röpűlt, röpűlt.
 Miljom s miljom mérföldnyire
 Van egyik égi test a másikától,
 S azok mögötte még is
 Oly hirtelen maradtak el,
 Mint vágtató lovas mögött
 Sürű erdőben a fák.
S midőn immár fölűl volt
 A csillagoknak milliárdjain,
 Elért… elért…
 A mindenség végére tán?
 Nem… a mindenség közepére!
 S ott volt előtte,
 Ki kormányozza a világokat
 Pillantatával,
 Kinek valója fény,
 S kinek szeméből minden szikra egy nap
 Mit földek s holdak forganak körűl.
És szólt a lélek, az
 Ős-szellem fényében fürödve,
 Miként a hattyu fürdik
 A tónak átlátszó vizében:
 »Isten, légy üdvöz, légy imádva!
 Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
 Előtted leboruljon,
 S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
 Kemény pályára útasítál,
 De én nem zúgolódom,
 Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
 Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
 A föld lakói elfajultanak,
 Eltértek tőled, rabszolgák levének…
 -80- Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
 A többi ennek apró gyermeke.
 Ember hajol meg emberek előtt!
 Ki embertársának fejet hajt,
 Az, isten, tégedett csufol!
 Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
 De ez örökké nem maradhat így,
 Dicsőségednek helyreállni kell.
 Egy éltet adtál én nekem, atyám,
 S én azt szolgálatodra szentelem.
 Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
 Nem kérdezem;
 A legrosszabb rabszolga is kész
 Fáradni, hogyha megfizetnek érte.
 Én dijkívánat, díj reménye nélkül
 Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.
 De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz,
 Azt látni majd, hogy embertársaim
 Rabokból ujra emberek levének,
 Mert én őket, bár vétkesek,
 Vétkökben is fölötte szeretem.
 Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
 Hogy munkálhassak embertársimért!«
Igy szólt a lélek,
 És visszaszállott a nagy égből
 A földre, a kicsiny szobába,
 Hol elzsibbadva várta őt a test.
A férfiú fölrezzene,
 Hideg futott át tagjain,
 Veríték folyt le homlokán…
 Nem tudta, ébren volt-e eddig,
 Vagy álmodott?…
 Ébren volt, mert elálmosodni kezdett,
 Nehéz pilláin ült az álom.
 Fölszedte fáradt tagjait,
 És vánszorogva vitte
 A földön fekvő szalmazsákra.
Ki fönn az égben járt imént,
 Ottan hever most durva szalmazsákon!
 Mig a világ hohérai
 Selyempárnákon nyugszanak,
 Ő, a világnak jótevője,
 Daróczon hentereg.
De íme végsőt lobban a mécs,
 Kialszik bágyadt élete,
 S kivűl az éj mindegyre oszlik,
 Mint a tovább-tovább adott titok,
 S a hajnal, a vidám kertészleány,
 Rózsákat szór a ház kis ablakára
 S rideg falára a szobának,
 S a fölkelő nap legelső sugára
 Az alvó férfi homlokára szállt,
 Miként egy arany koszorú, miként egy
 Fényes meleg csók isten ajakárul!
IV.
Ki vagy, csodálatos teremtmény,
 Ki vagy te, férfiú?
 Lelked ruhája
 Csillagsugárból szőtt fényes palást,
 És testedet
 Kopott rongyok fedik.
 Családod éhes, éhes vagy magad,
 S vasárnapod van,
 Ha lágy kenyér kerűl véletlenűl
 Abrosz nélkűli asztalodra,
 S mit a tiéidnek s magadnak
 Nem bírsz megszerezni,
 A nagy világot
 Törekszel boldogítani.
 Az égbe van szabad bejáratod,
 S ha úri ház előtt kopognál,
 Az ajtót bezárnák előtted;
 Az istennel társalkodol,
 S ha nagyurat szólítanál meg,
 Nem állna szóba véled.
 Az embereknek
 Egy része szent apostolnak nevez,
 A másik rész pedig
 Szentségtelen gonosztevőnek.
 Ki vagy? kitől van származásod?
 Büszkén neveznek-e szülőid
 Fioknak, vagy szégyenre gyúlad arczok
 Nevednek hallatára?
 Min születél? ponyván vagy bársonyon?
Elmondjam a történetet,
 E férfi életét?
 Elmondom azt… ha festeném,
 Ugy festeném le, mint egy patakot,
 Mely ismeretlen sziklából fakad, mely
 Sötét szűk völgyön tör keresztül.
 Hol károgó hollók tanyáznak,
 Minden nyomon egy kőbe botlik,
 S örök fájdalmat nyögnek habjai.
V.
Az óra nyelve éjfélt hirdetett.
 Kegyetlen téli éj vala,
 A téli éjszakák két zsarnoka
 Uralkodott:
 -81- A hideg és sötétség.
 Födél alatt volt a világ,
 Ki is kisértené az istent
 Ilyenkor szabad ég alatt?
Az utczák, melyeken nem régiben
 Tolongva járt az embersokaság,
 Üres-puszták voltak, mint a meder,
 Melyből kiszáradt a folyó… a
 Népetlen utczákon csak egy
 Őrült bolyongott,
 A fergeteg.
 Nyargalt az utczákon keresztül,
 Mikéntha ördög űlne hátán,
 És lángsarkantyút verne oldalába.
 A háztetőkre ugrott fel dühében,
 És besüvített a kéményeken.
 Tovább rohant s teli torokkal
 Ordítozott belé a
 Vak éj siket fülébe.
 Aztán a fellegekbe markolt,
 Rongyokra tépte éles körmivel,
 S reszkettek a megrémült csillagok,
 S a felhődarabok között
 Idébb-odább hömpölyge a hold,
 Mint a holt ember a hullámokon.
 Egy pillantás alatt
 Lélekzetével ismét
 A felhőket tömegbe fujta,
 És a magasból lecsapott a földre,
 Mint prédájára a rablómadár,
 Egy ablak tábláját ragadta meg,
 Megrázta és sarkából kifeszíté,
 S midőn mély álmokból a bennlakók
 Sikoltva fölriadtak,
 Elvágtatott ő rémesen kaczagva.
Népetlen a város… ki járna ily
 Időben kinn?… és még is, még is ott egy
 Élő alak… vagy kísértet talán?
 Járása olyan kísértetszerű.
 Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony,
 De a sötétség titka, hogy
 Koldúsnő-e vagy úri hölgy?
 Körültekint leselkedőleg,
 Amott a bérkocsit pillantja meg,
 Tolvajléptekkel hozzá sompolyog,
 A kocsis alszik a bakon,
 Halkan kinyitj’ a hintó ajtaját,
 És lop talán? ellenkezőleg
 Belétesz valamit, becsukj’ az ajtót,
 S elillan, mint a gondolat.
 Nyílt nem sokára a kapu,
 Kijött egy asszonyság s egy úr,
 Beűlnek a hintóba, a kocsis
 Indítja lovait, rohan…
 Ott benn nyögés, aztán sikoltás…
 Az asszonyság sikolta föl,
 Mert lábánál egy kis gyermek nyögött.
Elérte a hintó a czélt,
 Az úr s az asszonyság kiszáll,
 S az asszony így szól a kocsishoz:
 »Nesze a díj, fiú,
 S itt benn a kocsidban a borravaló,
 Egy szép kis gyermekecske,
 Viseld gondját, mert isten adománya.«
 Igy szólt az asszony s ment az úri pár.
Szegény kisded te ott a kocsiban!
 Miért kutyának nem születtél?
 Ottan lett vón neveltetésed
 Ez asszonyság ölében,
 Eltáplált volna gyöngéd-gondosan;
 De mert ember lettél és nem kutya,
 Az isten tudja, milyen sorsra jutsz!
A bérkocsis fülét, fejét vakarta,
 S imádkozott-e vagy káromkodott,
 Nem tudni, csak hogy morgott valamit.
 Az istenáldás nem tetszett neki.
 Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel?
 Ha elviszi haza,
 Otthon a gazda majd fejéhez vágja,
 S kidobj’ az ajtón mindkettőjöket.
 Nagy mérgesen csap a lovak közé,
 És hajt keservesen.
A külvárosban egy szurtos lebujban
 Mulatnak még, a lámpafénytől
 Piroslik ím az ablak,
 Mint az iszákos ember orra.
 A bérkocsisnak sem kellett egyéb,
 Az istenáldást oda tette szépen
 A kocsma küszöbére, s ment.
Alig hogy elhordá magát,
 Jó éjszakát mond ott benn társinak
 Egy részeg czimbora,
 S a mint kilép a küszöbön,
 Olyat botlik, hogy képivel
 Barázdát húz a megfagyott havon.
 Teremtettéz a tisztes férfiú,
 Hogy méltósága ilyen pórul járt.
 »Az a küszöb nőtt tennap óta«,
 -82- Ugymond, »tennap nem volt ilyen magas,
 Ha ily magas lett volna, tennap is
 Meg kellett volna botlanom,
 De én tennap meg nem botoltam,
 Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma,
 Mert én rendes, pontos vagyok,
 Minden nap egyformán iszom.«
Igy dörmögött, és föltápászkodék,
 S indult és folytatá a dörmögést:
 »Hiába is beszéltek, mert az a
 Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb;
 Már ettül el nem állok, nem bizony.
 Hisz mekkorát emeltem lábamon!
 S még is hogy jártam, szégyen és gyalázat.
 Az a küszöb megnőtt, igen…
 Vagy tán követ tett oda valaki?
 Az meglehet, mert hejh rosz a világ,
 A gáncsolódást szörnyen szereti.
 Rosz emberek, rosz emberek,
 Követ gördítnek lábaim alá,
 S lábam vakságát orrom bánja meg.
 Csak az vigasztal, hogy a többi is,
 Ha majd kijő, rajt átbukik.
 Kedvem vón ottan lesbe állani,
 És nézni, mint potyognak el,
 Mikor kilépnek, hehehe…
 De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz?
 Hát illik ez,
 Illik hozzád ily káröröm?
 Nem, ez nem illik, s én ezennel
 Azzal javítom meg magam,
 Hogy visszamék, és elhajítom
 Az ajtó mellől a követ.
 Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén
 Rabló is, és ha rá kerül a sor,
 Az embert főbe kollintom, de azt,
 Hogy orrát így beverje,
 Azt el nem birná lelk’isméretem.«
És visszaballagott a jó öreg,
 Hogy elhajítsa a gonosz követ.
 Utána nyúl… csóválja… hah,
 Milyen visítás!
Meghökken a vén ember és
 Tünődve ekkép szól magában:
 »A mennydörgős mennykőbe is,
 Ilyen kő még nem volt kezemben,
 Olyan puha s azon fölül sikít is!
 Sikító kő, ez furcsa egy kicsit.
 Nézzük csak itt az ablaknál… hohó,
 Hisz ez gyerek, valóságos gyerek.
 Jó estét, kis öcsém
 Vagy kis hugom… nem is tudom, mi vagy?
 Hogy a manóba jutottál ide?
 Megszöktél úgy-e szüleidtől,
 Te kis gonosztevő?
 De mit beszélek én megint,
 Milyen bolond beszédek már ezek!
 Hiszen pólyában van szegényke,
 Talán épen ma született.
 Vajon kik a szülői?
 Tudnám csak, vissza is vinném nekik.
 De már ez még is csak czudarság
 Igy elhajítani a gyermeket, mint
 Az elviselt bocskort, czudarság.
 Ezt a disznók, de még
 A rablók sem teszik.
 Pólyája vén kopott ruha.
 Szegény asszonynak gyermeke…
 Hm, hátha gazdagé? s azért
 Takarta anyja e rongyokba, hogy
 Ne is sejthessék úri származását?
 Ki tudja, nem tudhatja senki sem,
 Már ez titok, s örökre az marad.
 Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?…
 Ki? én leszek!
 Biz isten, az leszek, apád.
 Miért ne? fölnevellek tisztesen.
 Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha
 A munkából végkép kivénülök,
 Számomra majd te lopsz. Ez így van,
 Igy mossa egyik kéz a másikat.
 Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek
 Lesznek lopásim, kettőnkért lopok.
 Majd még kevésbbé furdal
 A lelkiismeret.
 De a patvarba, még neked
 Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj,
 Hisz ott a szomszédasszony, épen
 Tennap temette el kis gyermekét.
 Majd fölvállalja ő a szoptatást,
 Bizony föl ám, jó fizetésért
 Elszoptatná az ördögöt magát is.«
Igy elmélkedve ballagott haza
 A jó öreg. Keskeny sikátorok
 Vezettek elrejtett lakához,
 Mely földalatti pinczelyuk vala.
 A szomszédasszonyt fölveré
 Álmábul ökle döngetésivel,
 Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt.
 -83- »Szomszédasszony, gyertyát, világot«,
 Szólt a vén ember, »gyertyát hirtelen,
 A házat gyujtom fel különben.
 Minek? minek? mit kérdezi?
 Gyertyát, ha mondom, szaporán!
 Igy… most egymásután
 Szoptassa meg e gyermeket.
 Hol vettem? ugy találtam,
 Az isten áldott meg vele.
 Hisz mindig mondtam én, hogy engem
 A jó isten szeret. Szeret bizony
 Jobban, mint a papok hiszik.
 Hm, ez nagy kincs! magára bízom,
 Szomszédasszony, viselje gondját,
 De jobban, mint saját fiának.
 Nevelje föl, neveltetési
 Költségeit magamra vállalom,
 Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást.
 Igaz, hogy a pénz mostanában
 Szüken terem, mert tudja ördög,
 Az emberek mind százszeműek;
 De én azért királyilag
 Fogok fizetni, isten megsegít.
 Hanem mondom, viselje gondját,
 Ugy bánjék véle, mint szemfényivel,
 Mert e gyermek vén napjaim reménye.«
Megalkuvának.
 A félfagyott kisded fölmelegűlt
 Az emlőn, mit szájába vett,
 A melyből édesen szivá a
 Keserű életet.
 Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már!
 Mennyit nem fog hánykódni ezután!
VI.
Más nap korán az öreg úr
 A szomszédasszonyhoz kiváncsian
 Bekukkantott, és szólt vala:
 »Nos, hogy van a vendég? remélem, jól.
 De itten egy kissé hüvös van,
 Szomszédasszony, boszorkányadta,
 Fűtsön be… százszor mondjam-e,
 Hogy a költség enyém?… de úgy, igaz,
 Fiú-e vagy lány? még nem is tudom.«
 »Fiú, szomszéd uram, fiú,
 Olyan fiú ő kelme, mint a pinty.«
»Annál jobb. Hét, nyolcz esztendő alatt
 Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus,
 Dicsőséges tolvajjá nevelem!
 Szó a mi szó, már ahhoz értek,
 Hogyan kell a fiút nevelni,
 Értek hozzá, mint senki más.
 A vak Tamást is én neveltem,
 Kit a minap kötöttek föl…
 Ez volt a tolvaj! félszemű volt,
 S még is meglopta az ezerszemű
 Istent is. – Kis fiam, ne félj,
 Belőled sem lesz kontár, esküszöm.
 De, szomszédasszony, tán nevet
 Csak kéne adni néki, melyet
 Hiressé tégyen a világ előtt.
 Mit gondol, angyalom,
 Minek nevezzük?… hadd lám csak, mi volt
 Tennap?… Szilveszter napja… jó,
 Legyen Szilveszter. Én a pap leszek,
 Szomszédasszony lesz a keresztanya.
 Kereszteljük meg, hogy nevét
 Törvényesen viselje,
 S legyen keresztény, nem pedig pogány,
 Hogy egykor el ne útasítsa
 Szent Péter bátya a menny ajtajától.
 Van víz ebb’ a fazékba’?… van.
 Emelje csak föl a fiút,
 És hozza hozzám… de megálljunk,
 Hisz pap vagyok, hát reverenda kell…
 Ahol van egy zsák, azt kötöm nyakamba.«
Az öreg úr a zsákot felköté,
 Kezébe vette a fazék vizet,
 S egész pompával s ünnepélylyel
 Keresztelé meg a fiút.
 És Szilveszter lett a neve.
VII.
Négy év haladt el,
 És gyermek lett a csecsemő.
 Ott nőtt fel a sötétben
 A föld alatt, a bűnnel
 S férgekkel egy tanyán.
 Nem szítta a menny tisztább levegőjét,
 Nem látta a földnek szépségeit.
 Élt, s olyan volt, mint a halott.
Az öreg úrnak benne kedve telt,
 Mert ész s ügyesség villant ki belőle,
 Miként a tűzkőből a szikrák,
 És gondolá az öreg úr:
 Szikrából támad a láng.
 Alig négy esztendős és már lopott
 Gyümölcsöt a kofától, és kilopta
 -84- A vak koldús kalapjából a krajczárt.
 Jó nevelője minden csínjáért
 Adott szép szót és kenyeret neki,
 De egyszersmind megdöngeté, ha
 Egész nap semmit sem lopott.
 Azonban ez ritkán fordult elő.
 S az öreg úr reményei
 Szemlátomást növének,
 S építé fáradatlanúl a
 Jövő szikláin a légvárakat,
 És addig épité, míg egyszer
 Ott fönn akadt a levegőben,
 A jó öreg, a gondos nevelő!
 Akasztófára kellett jutnia,
 Ki annál sokkal többet érdemelt.
A szomszédasszony ott vala
 Fölmagasztaltatásán,
 Látá, midőn a mester
 Hurkot kötött nyakán, s ő
 Nyelvét hosszan kiölté,
 Mintegy csúfolva a világot,
 Ki ilyen csúffá tette őt.
 S midőn a czerimónia után
 A szomszédasszony haza ment,
 A kis fiúhoz így szólt nyájasan:
»Most már az ördög elvihet, fiam; menj
 Isten hirével a pokolba.
 Mától megszűnt a fizetésem érted,
 S magam költségén, nem kivánhatod,
 Hogy itt hizlaljalak mint a libát,
 Jer, azt a szívességet megteszem,
 Hogy kikisérlek a kapun. De
 Ha visszajösz, a csatornába doblak.«
A kis fiú ezt a dolgot nem érté,
 Némán engedelmeskedett.
 Midőn becsukták az ajtót mögötte,
 Még egyszer visszapillantott e zajra,
 Aztán elindult s ballagott.
Ment, mendegélt
 Egy utczából ki, a másikba be.
 Ily hosszu útat még nem tett soha,
 Uj volt előtte minden, a mit látott…
 Szép czifra boltok, czifra emberek,
 Bámulva állt, bámulva ment tovább.
 S a mint egy utczát elhagyott, a másik
 Ott volt azonnal s így végetlenűl,
 A városnak végét nem érte.
 Sok bámulástól, sok menéstől
 Elfáradt a kis fiú,
 Egy utczasarkon lekuporodott,
 A szögletkőhöz támasztá fejét,
 Átellenében tarka játékszerrel
 Vigadt egy pár virgoncz gyerek,
 Azokra nézett, és mosolyga, mintha
 Ott játszanék ő is velök,
 És addig-addig nézte őket,
 Mig szép lassacskán elalutt.
Alutt sokáig; egyszer
 Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas
 Közelg feléje, mindig közelebb
 Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt…
 Nyöszörgött félelmében és
 Kétségbeesve ébredett föl…
 Az éj immár késő vala,
 Az égen csillagok valának és
 Az utczákon nem voltak emberek,
 Csak egy öreg banya
 Állott előtte
 Merő szemekkel,
 Miktől még jobban félt a kis fiú, mint
 Álmában a tüzes vastól… oda
 Húzá magát a szögletkőhöz, hogy
 Majd belapult feje,
 S rá sem mert nézni a banyára,
 El sem mert nézni róla.
A vén asszony végig czirógatá
 Arczát, s szólt hozzá oly szelíden,
 A mint csak tőle telt:
 »Hogy hínak, kis fiam?
 Ki az apád, ki az anyád,
 S hol laknak? majd elkísérlek haza,
 Jer, addsza kezedet.«
»Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám,
 Nem is volt, úgy találtak engem,
 És haza mennem többé nem szabad;
 A szomszédasszony azt igérte:
 Ha visszamék, a csatornába dob.«
»Hát jer velem, fiacskám,
 Jer hozzám, én anyád leszek,
 Gondos, szelíd anyád… jerünk.«
Kézen fogá a kis fiút az asszony,
 Követte őt az aggodalmasan
 S reszketve, szinte eszméletlenűl,
 Nem tudva, hogy mi történik vele?
»Nézd, itt lakunk, fiacskám«,
 Szólott otthonn a vén banya,
 »Az én lakásom e szoba,
 Tied pedig a konyha lesz.
 -85- Nem fogsz magadban lakni… hejh, kutyus,
 Kutyus ne!… itt van… úgy-e szép kutya?
 Ezzel tanyázol itten.
 Ott a pokrócz, elfértek rajta ketten,
 Olyan jó ágy, hogy jobb se kell,
 És a kutyus majd meleget tart,
 Ne félj, nem bánt, jó kis kutya,
 Látod, mily nyájasan tekint rád,
 Hogyan csóválja farkát?
 Mint testvérek fogjátok egymást
 Szeretni, nem kételkedem.
 Fekügy’ le mellé, s alugyál, fiam.
 Ehetnél tán? adnék is vacsorát,
 De már késő van, látom alhatnál,
 Aztán rosz is, kivált gyermeknek, az
 Alvás előtti vacsora,
 Mert tőle ördögökkel álmodik.
 Fekügy’ le hát és alugyál, fiam.«
Ott hagyta őt a vén banya;
 Félénken kullogott a
 Pokróczra a kutyához,
 S a pokrócz szélén meghuzá magát,
 Nem mert társához közeledni.
 De a kutya
 Hozzá simúlt barátilag,
 Átcsillogott szeme
 Az éj sötétségén, s e csillogás
 Olyan szelíd, olyan testvéri volt,
 Hogy barátságot és bizalmat
 Öntött a kis fiúba.
 Egymáshoz egyre közelebb
 És közelebb huzódtak.
 Az eb szőrét simítgatá a gyermek,
 S az ennek arczát nyalogatta,
 Beszélt is véle a fiú, s az állat
 Válasz gyanánt halkan nyöszörgött.
 Meleg, forró barátságot kötöttek.
Más nap pediglen a fiúhoz
 Igy szólt a vén boszorkány:
»Mostan figyelj rám, gyermekem,
 Képzelheted, hogy ingyen
 Nem tartalak,
 Mert ingyen a Krisztus koporsóját
 Sem őrizék.
 Dolgozni fogsz, mert írva van:
 A ki nem dolgozik, ne is egyék.
 Azonban dolgod könnyü lesz,
 Valódi kiskirályság…
 Koldulni fogsz, mást nem teszesz.
 Én a munkát már restelem,
 Mert elhíztam nagyon,
 S elűznek, hogyha koldulok,
 Elűznek a kegyetlen emberek.
 Te fogsz koldulni hát helyettem,
 Te rajtad szánakozni fognak,
 S megajándékoznak, fiam.
 Azt mondod majd, hogy árva vagy,
 Apád most halt meg, és anyád
 Honn fekszik éhen s betegen.
 Én a távolban lesni foglak,
 S vigyázok rád, azért te is vigyázz,
 Különben nem lesznek jó napjaid,
 Becsűletemre mondhatom.
 Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok,
 De nagyon rosz vagyok, ha rosz vagyok,
 Ezt írd fejedbe és szivedbe,
 Kedves fiam.
 Koldúlni fogsz mindenkitől,
 Kinek jobb a ruhája, mint tiéd,
 És ilyet eleget találsz, ne félj.
 Előre nyujtod kezedet,
 Oldalra hajtod fejedet,
 Fel- s összehúzod a szemöldököd,
 A szádat le fogod biggyeszteni,
 S szemed megnyálazod
 És ugy rimánkodol
 Beteg anyád s az isten szent nevében.
 Megértettél-e, gyermekem?
 Ha meg nem értél, ujra magyarázom,
 S ha szó után egyáltalában
 Meg nem tanúlod ezt a tudományt,
 Bottal verem beléd.«
A gyermek állitá, hogy
 Mindent tud s nem felejti el.
 Az asszony elpróbáltatá vele
 A jelenést és elcsudálkozott a
 Fiúnak mesterfölfogásán.
»Aranybányát találtam
 Benned, fiacskám, hihihi!«
 Vigyorgott a boszorkány,
 »Valódi grófi életünk lesz,
 Valódi grófi életünk!
 Lássunk mingyárt az aratáshoz…
 Ehetnél? majd ha megjövünk, fiam,
 Akkor jól lakhatol.
 Neked különben nem szabad sokat
 Enned, mert mint én elhizol,
 Aztán elillan a nyúl
 S üthetjük bottal a nyomát.
 -86- Kövér koldusnak
 Soványan jár az alamizsna.«
Egy népesebb utczába mentenek,
 Ott a banya
 Kiállitá a gyermeket,
 S ő egy közel csapszékbe tért,
 És onnan kandikált ki,
 S a hányszor a fiú kezébe
 Dobának valamit,
 Fölvette a pálinkás poharat,
 Egyet kortyantott és vigyorgott.
VIII.
Egyik nap úgy folyt, mint a másik.
 Koldúlt és koplalt a fiú;
 A vén banyának gondja volt reá,
 Hogy el ne hízzék valahogy szegényke.
 Koldult és koplalt, e kettőt tudá
 Az életből s nem egyebet.
 Elnézte sokszor,
 Midőn játszottak gyermektársai,
 Nézett rájok merően,
 S gondolta, milyen jó lehet
 Az a játék, az az öröm!
 S elméje napról napra érett,
 S érezni kezde, érezé,
 Hogy ő boldogtalan…
 Két évet élt már át a koldulásban.
 Nem volt többé szükség reá,
 Hogy megnyálazza szemeit,
 Gyakorta telt meg az könyűivel.
Egyetlen egy barátja volt,
 Ki nyájasan nézett reá,
 Kit szeretett, ki őt szerette,
 S kivel megosztá
 Sovány falatjait,
 A melyeket otthonn kapott,
 S a melyeket a városban talált…
 Ez egy barátja a kutya,
 Mely hálótársa volt.
Mint vágya hozzá, hogyha reggelenként
 Elhagyta őt, s ha este haza ment,
 Minő örömmel volt vele!
 A vén anyó már írigyelni kezdé
 A barátságot, a melyet kötének,
 Irígyelé, hogy a kutya
 A gyermeket jobban szerette, mint őt,
 És sokszor megveré, s midőn az állat
 Fájdalmában keservesen vonított,
 A gyermek sírt, zokogva sírt.
 És a vén asszony elkergette végre
 A háztul a jó állatot,
 Több ízben elkergette, de
 Az visszajött mindanyiszor,
 S a kis fiúhoz mindig nyájasabb lett.
Igy élt a gyermek. Már hat éves volt,
 S átélte hat századnak nyomorát
 És néhány percznek árva örömét.
 Ott állt egy utcza szögletében egyszer,
 S didergett… késő őszi este volt.
 Sár volt az utczán, s köd a sár felett,
 Nehéz, komor köd, s ő a sárban, ködben
 Mezítláb és hajadon fővel állt,
 S az elmenőkhöz nyöszörögve
 Nyujtotta sárga kis kezét.
 Ugy ment be hangja a szivekbe,
 Miként egy égő fájdalom.
 Mint a harang szava,
 Mely haldokló ember számára szól.
Egy vén mogorva úr
 Megállt mellette s hosszan nézte őt,
 Hosszan, merően, átfuró szemekkel.
 A gyermek elszaladni készült.
 »Megállj!« morgott reá az úr.
 A gyermek állt s mocczanni sem mert,
 S az úr kérdé: »vannak szülőid?«
»Va…« azt akarta mondani,
 Van anyja, a ki éhezik s beteg,
 S most halt meg apja,
 De a mogorva úr előtt
 Nem mert hazudni,
 Torkán akadt a szó, azt gondolá,
 Hogy ez mindent tud, és így válaszolt:
 »Nekem szülőim nincsenek,
 Vagy nem tudom, hogy vannak-e?
 Mert én talált gyermek vagyok.«
»Kövess tehát«, szólt a mogorva úr,
 S utána indult a fiú.
 A vén asszony kilépett rejtekéből,
 És rá kiáltott »itt maradsz,
 Hazug kölyök!…
 Ez a fiú az én fiam, uram!«
»Nagyságos úr«, rimánkodott a gyermek,
 »Nagyságos úr, én nem vagyok fia,
 Mentsen meg engemet, vigyen magával,
 Az isten s a szentek nevére kérem!
 -87- Meguntam már a koldulást,
 Az ő számára kellett kéregetnem,
 És engemet koplaltatott,
 Hogy csak minél rosszabb színben legyek,
 Hogy szánakozzék rajtam, a ki lát.
 Oh istenem, most is hogy éhezem!«
 Igy szólt a gyermek, a mogorva úrra
 Fölnéze, s esdeklő szeméből
 Könny folyt le, könnyek zápora.
»Oh gaz dög, oh te istentagadó,
 Te ördögfának makkja te!«
 Rivalt a vén boszorkány a fiúra,
 »Te bocskortalpra sem méltó pofa,
 Te hazugság kalásza,
 Te minden rosz, te semmi jó!
 Még hogy nekem koldult, uram fia,
 Mikor halálba szégyenlem magam,
 Hogy kéreget, s e rosz szokása megvan,
 Mihelyt elforditom szemem,
 És hányszor vertem már meg érte,
 Hogy ilyen szégyent hoz reám!
 Szegény vagyok, de koldulásra
 Nincsen szükségem, mert elélek
 Becsűletes munkám után.
 És még hogy én őtet koplaltatom!
 Én! a legjobb falatokat
 A szájamtól szakítom el,
 S belé tömöm!
 De mind ez hagyján… még meg is tagad.
 Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
 Te csúf poronty, anyádat megtagadni,
 Szülő anyádat? hogy ki nem szakadt e
 Szóval belőled a lép és tüdő
 S a májad és a zúzád?
 A földön sincs jobb nagyanya,
 Mint én vagyok, s ő ily rosz unoka!
 De már nincs messze az itélet…
 Saját tulajdon anyját
 Tagadja meg a gyermek,
 Édes szülőjét!«
Ennyit darált a vén malom
 Egy lélekzés alatt;
 Itt a mogorva úr
 Szóhoz jutott s szólt:
 »Elég már a komédiából,
 Különben e bottal némítlak el,
 Undok szipirtyó!
 Részeg vagy mint a csap;
 Ha kijózanodol,
 Jőj hozzám a keresztlevéllel,
 (Ott ama nagy házban lakom,)
 S a gyermeket elviheted,
 De csak ha a keresztlevéllel jősz.
 És most hordd el magad… s te
 Kövess, fiú.«
És a fiú követte az urat,
 Koronként vissza-visszanézett,
 Azt képzelé, hogy a banya
 Már nyúl utána s galléron ragadja;
 De az nem mert közelgeni,
 Ottan maradt állóhelyében,
 Csak öklével fenyegetőzött,
 S forgatta égő szemeit, mint
 A kovács a tüzes vasat.
IX.
Jobban lett dolga a fiúnak.
 Nem kellett többé lopnia,
 És nem kellett koldulnia,
 Milyen boldogság, mily jótétemény!
 Csak néha szállt az aggalomnak ölyve
 Föléje: hátha a boszorkány
 Előjön a keresztlevéllel,
 Mi lesz akkor megint belőle?…
 És néha szállt a bú galambja
 Föléje, ha eszébe
 Jutott a hű kutya,
 A hálótárs és a barát.
 Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt
 A vén banyához visszamenni,
 S koldúlni, csak hogy együtt legyenek.
 Gyakorta álmodott felőle,
 Álmodta, hogy ölelte a kutyát
 S ez nyalta képét és kezét,
 S midőn fölébredt, s társát nem lelé,
 Elkezdett sírni, s hosszan sírdogált.
Midőn haza ért a fiúval a
 Nagyságos úr, átadta őt a
 Cselédségnek. Kitisztiták őt
 A régi szennyből, mely reá nőtt
 És régi rongyai helyett
 Kapott szép uj ruhát.
 Mily jól esett neki!
 Azt vélte, eddig nem is élt,
 Azt vélte, hogy most született.
 Ekkor magához hívatá
 Az úr, és így szólt szigorúan:
 -88- »Fiú, e gyermek itt fiam, te őt
 Nagyságos úrfinak hivod,
 Ő lesz parancsolód,
 S te szót fogadsz neki,
 Ő lesz az úr, te lészsz a szolga.
 Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni,
 De ennek pontosan tégy eleget.
 Minden szem-intés egy parancsolat;
 Ha teljesíted, nem lesz semmi baj,
 Lesz enned, innod és ruhád…
 Ellenben ócska rongyodat,
 A melyben fölfogadtalak,
 Nyakad közé akasztatom,
 Aztán mehetsz a nagy világba
 S koldulsz, mint eddig koldulál.«
Szolgált az árva gyermek a
 Nagyságos úrfinak,
 Mögötte ment, mögötte állt,
 Mindig árnyéka volt,
 És leste ajka mozdulását,
 S alig volt a parancs kimondva,
 Midőn már teljesűlt is,
 S a jó fiú
 Még is mennyit nem szenvedett!
 Mert a nagyságos úrfi
 Oly gazkölyök vala,
 A milyenek rendesen a
 Nagyságos urfiak.
 Érezteté, hogy ő az úr,
 Érezteté minden nyomon.
 Ha száját a leves megégeté,
 Kis szolgáját üté pofon;
 Ha nem köszönt más nékie,
 A kis fiú fejéről
 Ütötte le a kalapot,
 És ennek markolt üstökébe,
 Ha a fésű belé akadt hajába,
 S nem volt olyan csíny, oly gonoszság,
 Mit rajta el nem követett,
 Mihelyt eszébe jut vala.
 Lábára lépett készakarva,
 Aztán ellökte, hogy mért áll az utban?
 Sarat kent rá, s aztán nyakon veré,
 A mért olyan tisztátalan,
 Szemébe önté a vizet, s ha sírva
 Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte.
Sok szenvedése volt szegény fiúnak,
 És napról napra többet szenvedett,
 De tűrte békén bajait,
 Tűrt elszántan, miként egy férfiú,
 Kiben magas lélek lakik.
 S mi végre tűrt, miért el nem hagyá
 Kínos helyét, mint gyakran volt eszében?
 Ha tudnátok, miért maradt!
Nem a jó étel és a jó ruha
 Csalá őt vissza, hogyha útnak indult,
 Hogy elbujdossék a széles világba;
 Nem volt ő olyan, mint a tyúk vagy a lúd,
 Mely elbarangol, s ha megéhezik,
 Jóllakni ismét visszamegy helyére,
 Mig ellenben a csalogány s pacsírta,
 Ha megnyílt börtönének ajtaja,
 Ott hagyva a kész és jó eledelt,
 Elszáll örökre s megelégszik azzal,
 Mit kinn a szabadban talál.
Igy érezett a kis fiú,
 Mint e szabadba vágyó madarak,
 S még is maradt, mint a tyuk és a lúd,
 S ha indult, ismét visszatért.
 Mi csalta vissza őt?
 A tanulás.
Az úrfi mellett eltanulgatott.
 Ott állt mögötte észrevétlenűl,
 Könyvébe kandikált,
 S a nevelő minden szavára
 Figyelmezett,
 S mit egyszer megtanúlt,
 El nem feledte.
 Előbb tudá az írást, olvasást,
 Mint a nagyságos úrfi.
És a mint szaporodtak évei,
 Azokkal szaporodtak
 Isméreti,
 Mint a szarvas szarván az ágak,
 S ő büszke kezdett lenni rája,
 S ha a nagyságos úrfi
 Bolondokat beszélt szokás szerint,
 Kijobbitá magában,
 S mosolyga a badar beszédeken.
 S a nevelő előtt
 Nem tűnt el észrevétlen
 A szolga fensősége
 Az ifju úr fölött,
 S ha nem tudá
 Leczkéit a tanítvány,
 Azzal piríta rá,
 Hogy a szolgával mondatá el,
 Ki azt hallás után tanulta meg.
 -89- Becsűletére vált ez a fiúnak,
 De nem vált örömére, erre nem,
 Mert a kevély nagyságos úrfi
 Mindannyiszor keményen
 Lakoltatá, hogy őt megszégyeníté.
 Naponta új és durvább üldözések
 Jutottak a szegény fiúnak,
 És ő naponta jobban érezé
 A szenvedett méltatlanságokat,
 S most már, ha megüté az úrfi őt,
 Nem teste érezé, de lelke,
 Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki,
 Hanem mert szégyenlé magát.
Tizenhat esztendős vala.
 Minden nap egy-egy sugarat lövelt
 Elméje oszladó ködébe,
 S minden sugár egy-egy betű volt,
 És ilyen írat lett a sok betűből:
 »Mi jognál fogva vernek itten engem?
 Mi joggal bánt embert az ember?
 Különbnek alkotá az isten
 Az egyik embert, mint a másikat?
 Igazságosnak hirdetik az istent,
 Ha igazságos, úgy azt nem tehette,
 Úgy minden embert egyformán szeret.
 S én többé tűrni nem fogok.
 Akármi lesz belőlem.
 Táplálatot, ruhát, szállást kapok,
 De én ezért szolgálom őket,
 S ezzel leróva a jótétemény.
 Dolgoztathatnak, erre van jogok,
 De a verésre nincs.
 Még egyszer fognak csak megütni,
 De többször, istenemre, nem!«
Ugy is lett. Első alkalommal
 (És várni erre nem kellett sokáig)
 Midőn az úrfi rá kezét emelte,
 Ekkép kiálta föl:
 »Megálljon ön!
 Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
 Hogy megsiratja holta napjaig.
 Elég soká voltam kutya,
 Kit verni, rúgni lehetett,
 Eztán ember leszek,
 Mert ember ám a szolga is!
 Megvallom, itt jótéteményt
 Rakott egy kéz reám,
 De más kéz azt bottal veré le rólam,
 És e szerint
 Nem tartozunk egymásnak semmivel.«
 Az úrfi e szokatlan szókra
 Elképedett, megmerevűlt,
 S tájtékot turva, ekkép orditott:
 »Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!«
És a fiú így válaszolt,
 És hangja megvető volt:
 »Hm, szolgafaj? ha már a születést
 Veszszük, talán az én apám
 Különb úr volt, mint minden ivadékod,
 S hogy eldobott magától,
 Az ő hibája, nem enyém,
 S ha minden úr ilyen rosz lelkű, mint te,
 Jól is tevé, hogy eldobott,
 Mert úgy ennek köszönhetem, ha
 Becsűletes ember leszek.
 És lázadó?… ha lázadás az,
 Midőn az ember érzi és kimondja,
 Hogy ő is ember, mint akárki más,
 Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
 S tudnám csak mind azt, a mit érezek,
 Ugy, a mint érezem, kimondani,
 Föllázadnának milliók velem,
 S reszketne a világ,
 Mint Spartacustól Róma reszketett,
 Midőn eltépett lánczaikkal
 Verték falát a gladiátorok! –
 Nagyságos úrfi, isten önnel,
 Mi együtt többé nem maradhatunk,
 Én önnel mint ember beszéltem,
 És hogyha egyszer már
 A szolga emberré emelkedik,
 Éhen hal meg vagy a bitófán,
 De többé szolga nem lesz!«
Ezzel megfordult és kiment,
 Örökre ott hagyá a házat,
 Hol gyermeksége úgy uszott el,
 Mint a virág az iszapos patakban.
A merre látott, arra indult,
 Ment a világba czéltalan.
 Az ifjuság fölgyúladott szivében,
 Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég,
 A melyre rá fúj a viharnak
 Süvöltő óriása;
 S e lángokban milyen csudálatos
 Mesés képek keletkezének!
 S lelkét e lángok ugy megedzék,
 Mint a hámortűz a vasat.
A város végén utolérte őt
 Az úrfi nevelője.
 -90- Alig lélekzett a jó férfiú,
 Sokat futott, hogy utolérje.
 Kiverte arczát a veríték,
 Törölgeté mind untalan,
 Mi közben a fiúval így beszélt,
 S beszédiben
 Nem volt nagyon sok összefüggés:
»Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam,
 Nekem egy évi jövedelmem,
 Te nálad eltart évekig,
 Ha jól gazdálkodol.
 Nagy ember lesz belőled,
 Én mondom azt neked.
 Dicsőbb fiút még nem láttam te nálad.
 Én szórul szóra érzem azt, a mit te,
 De soha sem mertem kimondani.
 Féltem tőled s bámultalak,
 Midőn beszéltél.
 Az isten áldjon minden szavadért.
 Tanácsolom, parancsolom,
 Igen, parancsolom, fiú, hogy
 Tanúlj, végezd az iskolákat,
 Különben én
 Megátkozlak s megver az isten.
 Te nem magadnak születél,
 De a hazának, a világnak.
 Azt mondom néked, hogy tanúlj,
 A mit különben
 Nem is kén mondanom,
 Hiszen te úgy szeretsz tanúlni.
 És most az isten áldjon meg, fiam,
 Légy szerencsés, élj boldogúl,
 S emlékezzél meg rólam is koronként,
 De ha tanácsomat nem fogadod,
 Akkor felejts el engemet.«
Lehajlott a fiú,
 Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét,
 De ő nem engedé, sőt a fiút
 Megölelé s arczát csókolta meg,
 S úgy távozott könnyes szemekkel.
 Mily jól esett ez a fiúnak,
 Szegény fiúnak milyen jól esett!
 Ez volt az első szeretet,
 Melylyel találkozott.
 Tizenhat évig kelle élnie
 S kínlódnia,
 Mig oly emberre akadott,
 Ki nem taszítá el magától,
 Ki megölelte őt!
X.
Kiért a városból az ifju.
 Midőn kiért a szűk falak közűl,
 Azt gondolá: börtönből szabadúlt,
 S mohón szivá a tiszta léget,
 Az isten legdrágább ajándokát,
 Melytől a láb erőt kap és a
 Léleknek szárnya nő.
Egyszer sokára visszanézett,
 Nagyot haladt már, messze volt a város,
 A házak összeolvadának
 Egymással, és a barna tornyokat
 Elnyelte félig a távol köde,
 S méhdongás volt az ezerek zaja.
 Az ifjú biztatá magát:
 »Tovább, tovább,
 Semmit ne halljak, és semmit ne lássak
 Onnét, hol eddig éltem,
 Ha életnek mondhatni éltemet.«
 S ment, mint a ki ostorhegyet fut.
S midőn végkép eltünt a város,
 S ott álla ő a végtelenben,
 Szabadnak akkor érzé csak magát.
 »Szabad vagyok!« kiálta föl,
 »Szabad vagyok!«
 Többet nem mondhatott,
 De könnyei beszéltek,
 S jobban mondták el érzeményeit,
 Mint nyelve mondta volna.
 Oh milyen érzés, milyen gondolat,
 Midőn az ember először szabad!
És ment az ifju, egyre ment,
 A merre szép táj csalta, arra
 Irányozá lépéseit.
 Megbámulá a síkot és hegyet,
 A sík mezőt és a hegy erdejét
 És mindent, a mi csak szemébe tünt,
 Mert minden oly új volt előtte,
 Először látta a természetet
 A természet szépségeit.
És ott a rengetegben,
 A fellegekbe
 Ágaskodó bérczek között,
 A hol mennydörgés a folyam zugása
 S a mennydörgés itéletnap rivalma…
 Vagy ott a puszták rónaságán,
 Hol némán ballag a csendes kis ér,
 S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj…
 Ottan megállt az ifjú,
 -91- Körültekintett áhitattal,
 S midőn szemét s lelkét meghordozá
 A láthatár fönségein,
 Erőt vett rajta egy szent érzemény,
 Letérdepelt s imádkozék:
 »Imádlak, isten; most tudom, ki vagy,
 Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
 De nem értettem nevedet.
 A nagy természet magyarázta meg
 Hatalmad és jóságodat…
 Dicsértessél, dicsértessél örökre!
 Imádlak, isten; most tudom, ki vagy.«
A merre csak ment, mindenütt
 Oly szépnek látta a természetet,
 De benne mindenütt az embert
 Olyan boldogtalannak;
 Nyomor s gazság gyötörte mindenütt.
 Azt kezdte észrevenni,
 Hogy ő nem a legszerencsétlenebb,
 És fájt nagyon neki,
 Hogy vannak nála szánandóbbak is.
 Mindig kicsínyebb lett előtte
 Saját baja,
 Mig végre végkép elfelejté,
 S nem látta és nem érezé azt,
 Csak a mások baját,
 És homlokát a hideg kőre tette,
 S forró keserves könnyeket sírt.
XI.
Eszében tartá, mit szivére
 Kötött a jámbor nevelő,
 Midőn bucsút vett tőle
 És pénzt adott neki;
 Eszében tartá ezt az ifju,
 S nem hagyta teljesítlenűl.
 Beállt az iskolába,
 S tanúlt szorgalmasan,
 S olyan volt társai körében,
 Mint csillagok között a hold.
 Azok csodálták őt, de nem szerették,
 Lelkének fensősége rajtok
 Mint sziklakő nehezkedett,
 És ellenében
 Irígység és gúny támadott föl,
 És rá lövöldözé
 A sebesítő nyilakat.
»Mért bántotok ti engemet?«
 Szólott szelíd jószívüséggel
 Gyakorta társihoz,
 »Mért bántotok, barátim, engem?
 Én nem tanúlok a magam javára,
 Ti értetek tanúlok én;
 Mit én tudok, higyétek, annak
 Más fogja venni hasznát,
 Akárki más, csak én nem.
 Ha belátnátok lelkem mélyibe,
 Ragaszkodnátok hozzám, jó fiúk,
 Ugy szeretnétek, mint most nem szerettek,
 Mint én szeretlek titeket.
 Ha belátnátok lelkem mélyibe,
 Általlátnátok gyarlóságtokat,
 S nem vagdalnátok a fa ágait,
 Mely egykor számotokra hoz majd
 Árnyékot és gyümölcsöt,
 Szegény rövidlátó fiúk ti!
 De majd szerettek még ti engemet,
 Szeretni fogtok, istenemre, engem!«
Kaczaj követte ilyetén beszédit,
 S csak újabb töltésül szolgáltanak
 A gúnyolódás fegyverébe,
 A mely mindég szivének állt.
És elvadúlt lassanként a világtól,
 Mindegyre mélyebben szállott magába,
 S kerűlt mindenkit… egy barátja volt,
 A senkitől meg nem zavart magány.
Ott élt azon képek között, miket
 Üres ábrándoknak tart a világ,
 De melyekről ő tudta, hogy azok
 Élő valódi lények,
 Az ő lelkébe néző
 Jövő alakjai.
Ott a magányban buzgón olvasá,
 Miként a hívő a koránt
 S mint a zsidó a bibliát,
 Olvasta ott buzgóan a
 Világtörténetet.
 Világtörténet! mily csodálatos könyv!
 Mindenki mást olvas belőle.
 Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
 Egyiknek élet, másiknak halál.
 Egyiknek így szól s kardot ad kezébe:
 »Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan,
 Az emberiségen segítve lesz.«
 Másikhoz így szól: »tedd le kardodat,
 Hiába küzdenél,
 Mindig boldogtalan lesz a világ,
 Mint ezredévek óta az.«
 -92- Mit olvasott ez ifiú belőle?
 Mit gondolt ő, midőn e könyvet
 Becsukta reszkető keze?…
 Ezt gondolá:
»A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
 Egy nyár kell hozzá még is, hogy megérjék.
 A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
 S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
 Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
 A míg megérik? ez belékerűl
 Évezredek vagy tán évmiljomokba,
 De bizonyára meg fog érni egykor,
 És azután az emberek belőle,
 Világ végéig lakomázni fognak.
 A szőlő a napsugaraktul érik;
 Mig édes lett, hány napsugár
 Lehelte rája élte melegét,
 Hány százezer, hány miljom napsugár?…
 A földet is sugárok érlelik, de
 Ezek nem nap sugárai, hanem
 Az embereknek lelkei.
 Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
 Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
 Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
 A föld hamar megérjék?…
 Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
 A mely segíti a földet megérni.
 Csak egy nap tart a sugár élete,
 Tudom, hogy a midőn megérkezik
 A nagy szüret,
 Akkorra én már rég lementem,
 S parányi művemnek nyoma
 Elvész az óriási munka közt,
 De életemnek a tudat erőt ad,
 Halálomnak pedig megnyúgovást,
 Hogy én is, én is egy sugár vagyok! –
 Munkára hát,
 Föl a munkára, lelkem!
 Ne légyen egy nap, egy percz elveszítve.
 Nagy a föladat, az
 Idő röpül, s az
 Élet rövid. –
 Mi czélja a világnak?
 Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
 Szabadságért kell küzdenem,
 Mint küzdtek érte oly sokan,
 És hogyha kell elvérzenem,
 Mint elvérzettek oly sokan,
 Fogadjatok, ti szabadság-vitézek,
 Fogadjatok szent sorotok közé,
 Zászlótokhoz hűséget esküszöm,
 S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp,
 Kiontom azt, kifeccsentem belőlem,
 Habár szivemnek közepén lesz is!«
Ily vallomást tett… nem hallotta ember,
 De meghallotta odafönn az isten,
 Fölvette a szent könyvet, melybe
 Jegyezve vannak a martírok,
 S belé irá a Szilveszter nevet.
XII.
A gyermek ifjuvá lett
 S az ifju férfivá.
 Esztendő esztendő után
 Jött a földet meglátogatni,
 S bucsút sem véve távozának.
 Őt sem kerűlték ki az évek,
 Elment hozzája mindenik,
 S nyomot hagyott arczán, szivén.
Túl volt immár az iskolákon,
 Régen kijárta azokat,
 És benn volt a világban.
 Az életben, az emberek között,
 Hol minden lépten meglökik az embert,
 S minden lökés egy darabot töröl le
 A lélek zománczából
 S az orczának szinéből.
Beh másnak látta e világot,
 Mint a milyennek képzelé!
 Naponta kisebbnek tetszett előtte,
 Mélyebben sűlyedettnek
 Az ember, a kit isten
 Saját képére alkotott,
 Az ember, a kinek szemével
 A napba kéne néznie,
 És e helyett a porba néz,
 Mikéntha férgeket keresne,
 Hogy tőlök a csúszást tanulja.
 És mentül kisebbnek tetszett előtte
 Az ember, annyival nagyobbnak
 Látá a munkát, a mire
 Hivatva érezé magát.
 De el nem csüggedett.
 Tán oly parányit végzett, mint a hangya,
 De mint az, olyan fáradatlan volt.
 Szűk volt köre,
 De e kört teljesen betölté
 Lelkének fényivel.
 -93- Erkölcse, tudománya néki
 Nevet szerzett még iskoláiban,
 S midőn e pályát végezé,
 Több úr hivá meg őt
 Nagy s gazdag hívatalra
 Ilyen kecsegtetéssel:
 »Szegődjél hozzám; szolga lészsz, igaz,
 De ily urat szolgálni, mint én,
 Dicsőség, és azért, hogy
 Előttem meghajolsz,
 Előtted ezren hajlanak meg.
 Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
 Nyúznod tehetséged szerint, s e
 Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.«
Szilveszter megköszönte szépen
 E könnyü munkát és így válaszolt:
 »Azért, hogy én nekem
 Szolgáim legyenek,
 Én más szolgája nem leszek.
 Én nem kivánom, hogy előttem
 Embertársim hajlongjanak,
 De ne kivánja tőlem más se, hogy
 Előtte én hajoljak;
 Nem ismerek nálam kisebbet
 S nem ismerek nálam nagyobbat.
 S a gazdagságot illetőleg, az
 Nekem talán ingyen sem kellene,
 Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
 Hogy érte nyúzzak másokat!«
 Ekkép szokott beszélni ő
 Levett kalappal, de fölemelt fővel.
El nem fogadta a nagy hívatalt,
 De jöttek hozzá szegény emberek,
 És meghivák őt falujokba
 Jegyzőnek, és az ifju ment,
 Ment örömest és boldogan.
 S midőn elért a faluba,
 S körülvevék őt a lakók,
 Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel:
 »Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe,
 Tanítód és atyád leszek.
 A bölcső óta mit vertek fejedbe?
 Kötelességidet;
 Én megtanítlak jogaidra!«
És teljesíté, a mit ígért.
 Nem a kocsmába jártak ezután
 A munkavégzett gazdaemberek,
 Mint jártak eddig világkezdet óta;
 A faluház előtt karéjba
 Állottak, és az ifju jegyzőt
 Hallgatták a vén emberek,
 És jobban hallgatták, mint papjokat, mert
 Papjoknál jobbakat beszélt.
 S mit ott tanultak, elvivék haza,
 És elbeszélték fiaiknak,
 S a jegyző tiszteletben állt.
De két ház volt a faluban, mely
 Az ifju apostol fejére
 Átkot mondott áldás helyett,
 Az a két ház, hol a pap és
 Az uraság lakott,
 A kastély s a parochia.
 Naponta gyűlöltebb és rettegettebb
 Lett e két házban a
 Jegyző gazdálkodása,
 S elpusztulását tervezék, mert
 Látták, ha a jegyző marad,
 Ugy ők pusztulnak el.
De volt fönn a kastélyban is
 Egy lény, ki a nép emberét ugy
 Tisztelte, mint a nép maga,
 Kinek, midőn az ő dicséretét
 Hallotta, jól esett,
 Midőn pedig gyalázták, fájt neki.
 Ki volt e lény, a ki
 Oly rosz világitásban is
 Megismeré a kép becsét,
 S felőle helyesen itélt,
 Ki volt ez?… a kastély kisasszonya.
 Ki is lett volna más!…
 Dicső hely a hölgyek szive,
 Önzés előtt bezárva ajtaja,
 Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy
 Erőszak által,
 De nyitva áll mindennek, a mi szép s jó,
 S az üldözött igazság,
 Ha mindenhonnan számkivetve van,
 Végmenedéket ott talál.
 Dicső, dicső hely a hölgyek szive!
Nem is sejté az ifju, hogy barátja,
 Hogy pártfogója van
 Ott fönn az úri lakban,
 S olyan szép pártfogó!
 Látá koronként a leánykát,
 Midőn az végigsétált a falun
 Vagy ablakából nézett a vidékre,
 S ha látta őtet, hosszan elmerengett.
 Ilyenkor egy csodálatos
 Érzés szállotta meg szivét,
 -94- Mely hozzá igy beszélt:
 Az ember nem csak polgár,
 Egyszersmind ember is:
 Mindig másoknak éljen-e
 És soha se magáért?
 Szegény fiú te, mikor élsz magadnak,
 Lesz-e idő, midőn magadnak élsz?
 Te szétosztod mások közt lelkedet,
 Lesz-e, ki néked adja lelkét
 Vagy lelkének csak egy darabját
 Vagy egy tekintetét csak, a miből
 Gyanítanom lehetne legalább,
 Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy
 Fölinna egy záport, s talán
 Egy harmatcsepp sem hull reá soha!
 Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú,
 Viseld békén a rideg életet;
 Tégy másokat boldoggá, ha lehet,
 S maradj magad boldogtalan.
 Légy föld, a mely gabnát terem,
 Hogy mások learassák;
 Légy lámpa, mely mig másoknak világit,
 Tulajdon életét fogyasztja el.
A jó vagy rosz sors ugy hozá magával
 Egyszer, hogy a leányka véle
 Találkozott és szóba állt.
 Rövid volt a találkozás
 És keveset beszéltek,
 De attól fogva többször jöttek össze,
 Véletlenűl-e vagy tán készakarva?
 Sem a lyány, sem az ifju nem tudá.
 És egyre hosszabbak levének
 S bizalmasabbak a találkozások,
 De önmagokról soha sem beszéltek.
Azonban egykor (fölhivá-e a lyány
 Vagy csak magától nyílt meg kebele?
 Eszébe nem jutott) az ifju
 Elmondta életét.
 Elmondta, mily magában áll a földön,
 Hogy nincsen ember és nem volt soha,
 Kit őt testvérnek vagy barátnak
 Vagy gyermekének híta volna.
 Elmondta, a mint rá emlékezett,
 Hogy egy tolvaj találta őt az utczán,
 Aztán egy koldusnő fogadta föl,
 S aztán mint szolga ugy nevelkedett;
 Lopott, koldult és szolgált… így telék el
 Gyermek- s ifjúkora.
 Elmondta az irtóztató nyomort,
 Mely gyermekévein fekütt,
 S a lelki szenvedéseket,
 Mik ifjuságát terhelék,
 S mik a nyomornál még irtóztatóbbak;
 S a mint lenézett életébe, ez
 Örvénybe, melyből fölkapaszkodott,
 A melyben mint egy fekete vizű
 Tengerszem, úgy állt kínja özöne:
 Elszédült lelke, és szeméből
 A könnyek úgy rohantak,
 Mint csatatérről a vert hadsereg…
 És a lyány véle zokogott.
XIII.
Még ez nap a leány atyjával
 Egy egészen más jelenése volt.
 Fölhívatá a büszke földesúr őt
 S megleczkéztette irgalmatlanúl,
 A mért jobbágyait
 Tévutra vezeti,
 És pártütőket, lázadókat
 Csinál belőlök; s azzal végezé,
 Ha még tovább is bujtogat,
 El fogja csapni őt.
Méltósággal felelt az ifju:
 »Uram, kikérem a leczkéztetést,
 Kinőttem már az iskolából,
 De ahhoz szokva még ottan se voltam.
 Ha vétkem van, ha lázitó vagyok,
 Ott a törvény, az majd itél fölöttem;
 Ha vétkes nem vagyok, mi joggal
 Dorgál ön engemet?
 És a mi az ijesztést illeti,
 Az elcsapástól meg nem ijedek;
 Annyit mindenhol keresek,
 A mennyiből megélek.
 De innen én el nem megyek,
 Mert itt hasznosnak érzem magamat,
 S ön, hogy elcsapjon engemet,
 Nem fogja megkisérteni
 Saját javának érdekében,
 Mert vagy velem jön az egész falu
 Vagy ön lesz, a ki távozik…
 Nem mondom ezt, miként fenyegetést,
 Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot,
 Ki a lakókat ismerem,
 S tudom, hogy engem mennyire szeretnek,
 És mit nem lesznek értem tenni készek.«
 Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment.
Következő vasárnapon
 Ő róla szólt a prédikáczió,
 -95- Borzadva mondta a hiveknek a pap,
 Hogy milyen istentagadó ez ember,
 Istentagadó s lázitó!
 S ha még tovább is tűrik őt magoknál,
 El vannak veszve mind a két világon,
 Mert a mért lázitóval czimborálnak,
 Legyilkoltatja őket a király,
 S az istentagadó barátait
 Halál után az ég be nem fogadja.
 Intette, kérte őket, hogy
 Javuljanak, míg van idő,
 Mig rájok nem jön a vész, az itélet.
 Könnyezve kérte, hogy tekintsék földi
 És másvilági boldogságukat,
 Ne válaszszák a halált és a poklot
 Az élet és az üdvesség helyett!
Bőszülten hagyta el a nép
 A templomot
 (Az isten és a béke házát)
 S vadállatként rohant az ifjuhoz,
 Kit tennap még atyjának nevezett,
 S reá parancsolt: holnap ilyen tájig
 Ha itt látják, tüstént agyonverik.
Beszélt az ifju, a mint tőle telt,
 Beszélt oly lelkesen, mint még soha.
 Hiába. A hol pap emelt szót,
 Ott az igazság megfeszíttetik,
 Az igazság szörnyet hal ott. A pap
 Minden szavára
 Egy ördög áll elé,
 S az ördög nem hatalmasabb,
 De ékesebb szólásu, mint az isten,
 S ha tettel győzni nem tud,
 Tud elcsábítani. –
 Káromkodó fenyegetéssel
 Hagyá el az ifjút a nép.
Egy pillanatra meg volt lelke törve,
 Kétségbeejtő eszmék ültenek
 Megnehezűlt fejére,
 Mint a holttestre a hollósereg.
 »Ez hát a nép!« kiálta föl,
 »Ez hát a nép, a melyet én imádok,
 A melyért élek s halni akarok!
 Ilyen volt ezredév előtt…
 De semmi, semmi, ezredév után
 Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
 El lehet könnyen bolondítani,
 Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
 S épen mert gyermek, gyámolítni kell.
 Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
 Azon valának papok és királyok,
 E földi istenek,
 Hogy vakságban tartsák a népet,
 Mert ők uralkodni akarnak,
 S uralkodni csak vakokon lehet.
 Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt,
 S ha eddig küzdtem érte, ezután
 Kettős erővel fogok küzdeni!«
Beállt az est, beállt az éj,
 Utósó éje itt az ifjunak.
 Ott a fasornak árnyékában áll,
 S fölnéz a kastély amaz ablakára,
 A melybül a leány szokott kinézni.
 De puszta most ez ablak,
 Nincs ott virága, nincs ott a leány,
 S az ifju még is néz föl, néz merően,
 Mint egy kővé vált sírontúli szellem;
 Arczára halovány fátyolt borított
 A csendes bánat és a holdvilág.
Egyszer megfogva érezé kezét…
 Az első perczben észre sem vevé
 Az érintést, ugy elgondolkodék…
 Midőn megfordult, oldalánál
 Azt látta, a kit ott fönn keresett.
»Kegyedre vártam«, szólt az ifju,
 »Kegyedre vártam, azt reméltem,
 Hogy még egyszer meglátom ablakánál,
 Egy néma búcsút küldök föl szememből,
 Aztán örökre távozom,
 Reményemen túl jó a sors,
 Ajkam beszélhet szemeim helyett,
 S kezem foghatja e kedves kezet.
 Isten veled, te drága, drága lény, te
 Egyetlen egy a nagy világon, a ki
 Barátodnak neveztél engemet,
 S a kit barátomnak szabad nevezni.
 Emlékim nincsenek nekem,
 Magad fogsz állani szivemben,
 Mint a szegény kunyhó falán a szent kép,
 A mely előtt estenként térdepel
 Jámbor lakója és imádkozik;
 De hogyha telve volna szívem
 A legdicsőbb emlékek kincsivel,
 Kiszórnám azt e pillanatban mind,
 S téged hagynálak benne egyedül.
 Isten veled!… ha hallod híremet,
 Ha szépeket mond majd a hír felőlem,
 -96-
Hidd el, hogy a te érdemed lesz az.
 Azért törekszem jónak s nagynak lenni,
 Nehogy megbánd és szégyeneld, sőt
 Ellenkezőleg büszke légy reá,
 Hogy engemet barátodnak fogadtál.
 Isten veled, lelkem védangyala!«
Indult az ifju és ment volna, de
 Kezét tartotta a leány
 És görcsösen szorítá…
 Beszélni vágyott s elhagyá a hang,
 Hosszú szünet telt el bele,
 Mig akadozva ekkép szólhatott:
»Isten veled… menj… menj, isten veled,
 Te ifjak legnemesbike!
 Menj… bár mehetnék én is te veled,
 Mennék örömmel, édesörömest.
 S nem látjuk egymást soha, soha többé?
 Lehullsz egemről, fényes csillagom?
 -97- Mert én szeretlek tégedet,
 Ki kell ezt mondanom,
 Hogy ki ne vesse lelkemet belőlem,
 Mint a Vezúv a lángoló követ.
 Szeretlek, és tied nem lehetek!
 De istenemre,
 Ha a tied nem, másé sem leszek!
 Vedd e gyürűt… e jegygyürűt…
 Előbb fog széjjeltörni benne
 Ez a gyémántkő, mint az én hüségem.
 Isten veled, szép álma életemnek!«
Az ifiúra a mennyország
 Szakadt le üdvösségivel,
 Leomlott a leány előtt
 S ölelte és csókolta térdeit.
Más nap, midőn a falut elhagyá,
 Utjában százszor s százszor nézte meg
 A gyűrüt, mert csak a mikor
 Ezt látta, akkor nem kételkedék,
 Hogy a mult éji jelenet valóság
 S nem lázas lelke őrült álma volt.
Utját (miért, miért nem?
 Nem tudta maga sem)
 A fővárosnak vette, hol
 Lopott, koldult és szolgált egykoron.
 A külvárosban ott
 Egy kis padlásszobát
 Bérelt ki, s nem tudá még,
 Mihez fog kezdeni?
Egyszer kopognak ajtaján,
 S bejött egy fátyolos hölgy…
 Midőn belépett, fölveté a fátyolt,
 Némán és mozdulatlan állt…
 Az ifju szédelgett… megállt esze…
 Barátnéját ismerte meg.
»Utánad jöttem«, szólott a leány,
 »Utánad jöttem… ha terhedre van,
 Kiútasíthatsz e szobából,
 Ne félj, hogy rosz neven veszem.
 Akkor leűlök ott kinn a küszöbre,
 És ott ülök, mig megreped szivem.
 Utánad jöttem, nem maradhaték.
 Nyomodban voltam mindenütt.
 Egész idáig, és most itt vagyok.
 Szólj, mit teszesz velem?«
Az ifju kebelére hajlott,
 S együtt zokogtak hosszan, boldogan.
 »Nem űzesz el hát?« szólott a leány,
 »Veled maradhatok?… veled leszek, hogy
 Enyém legyen fájdalmaid fele
 S a tied legyen minden örömem!
 Együtt türök veled
 Bút és nyomort,
 S ha egyszer zúgolódom,
 Ne hidd azontúl, hogy szeretlek.
 Hogy valaha szerettelek!«
XIV.
Együtt maradtak, mint férj s feleség,
 Nem pap kötötte össze őket,
 Hanem az isten és a szerelem.
 Nem esküvének egymásnak hüséget,
 Nem vették e szót ajkaikra,
 Ott benn hagyák azt
 Szivök mélyében érintetlenűl,
 A hol s a hogy kell annak lennie,
 S azért maradt oly tiszta, mint a
 Csillag, melyhez még lélekzet sem ér.
És boldogságban teltek a napok,
 A hónapok… nem tudta a világ, hogy
 Ők élnek-e? s ők nem tudták,
 Van-e világ kivűlök?
De végre fölszólalt az ifjuban
 A lélek, és ezt mondta szigorún:
 »Ébredj, ébredj, te nem magadnak
 Te másokért születtél!
 Felejted hívatásodat?
 Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!«
 És szólt hozzá még szigorúbban is
 Egy hang, a házi gond:
 »Föl a dologra, mert különben
 Koplalni fogtok mind a ketten
 S maholnap mind a hárman.«
Dolgozni kezde, írt,
 Ugy írt, a mint sugallta lelke,
 Hozzája méltón, szabadan.
 Egy szerkesztőhöz vitte művét,
 Átolvasá az, és igy válaszolt:
 »Nagy ember ön, uram,
 S a mellett nagy bolond!
 Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű,
 Ennél különbet még Rousseau sem írt;
 És nagy bolond ön, mert azt képzeli,
 Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni.
 Soh’sem hallotta ön hirét
 A censurának?… hogyha nem,
 Hát megmondom, mi az?
 -98- Az a pokol cséplője, mely alá
 Kévéinket kell tartanunk, s ez
 Az igazságot, a magot
 Kicsépeli belőle, aztán
 Az üres szalmát visszadobja,
 S ezen rágódik a közönség.
 Ha ön nem hisz szavamnak, ám
 Próbálja meg, s én minden szem magért,
 A mely kévéjében marad,
 Egy ón golyót nyelek le.
 Ha azt akarja ön, hogy e
 Cséplő alá ne jusson,
 Ne gabonát, de maszlagot
 Termeszszen, mely kábít, bolondít,
 Ezt mindenestül
 Kitálalhatja ön,
 Sőt érte még meg is dijazzák.«
Bódultan tért az ifju vissza, mintha
 Falnak ment volna egyenest fejével,
 Asztalhoz űlt, és föltevé magában,
 Hogy szép lágyan szelíden ír
 S olyan simán, hogy a censor keze
 Elsiklik rajta, mint a bársonyon.
 Midőn müvét bevégezé,
 Azt vette észre, hogy még szabadabb,
 Még keserűbb, mint először vala.
 S így tizszer, százszor ujra s ujra írt,
 Aztán eltépte, belátván, hogy a
 Kerékvágásba csak nem jön bele.
 És meggyőződék végre is,
 Hogy a mi kinyomathatik,
 Abból nem fog tanulni senki,
 És a miből lehet tanulni,
 Az nem jut napvilágra.
»Irtóztató!« kiálta föl,
 »Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam?
 Lelkem tüzét, mely a világot
 Gyujtotta volna föl,
 Magamba kell hát fojtanom,
 Hogy ön magát emészsze el?
 És élnem is kell… mibül élek?
 Vagy megtagadjam elvemet,
 Azt a szentséges elvet?
 Oda szegődjem a gazokhoz,
 Az emberiség ámítóihoz?
 Nem, istenemre, nem!
 Inkább szeméten éhen veszek el,
 Inkább ugy végzem éltemet,
 A mint elkezdtem azt,
 Lopok, szolgálok, koldulok
 Mint egy betűt írjak, mi nem
 Lelkem forrásából fakadt,
 Mint gondolatim legkisebbikére
 Hamis pecsétet üssek! –
 Isten hozzátok, gondolatjaim, ti
 Befalazott rabok,
 Legyen fejem börtön s koporsó
 A számotokra… oh de nem,
 Ti nem halhattok ott el;
 Eljő a nap, mert el kell jőnie,
 Midőn kinyíl e börtön ajtaja,
 S ti bejárjátok a kerek világot,
 S fényt s meleget visztek magatokkal.
 Miként a nyári nap sugárai!«
És így az ifju
 Nyugonni hagyta gondolatjait,
 S hogy a kenyérből ki ne fogyjon,
 Másoknak gondolatjait
 Másolgatá. Keserves munka,
 Tán a favágásnál keservesebb.
 Elkezdte reggel s este végezé
 S gyakorta éjszakáit is
 A lámpa fénye látta elhaladni,
 S előbb alutt el ez, mint ő,
 És ennyi fáradás után is
 Elégszer állt az asztal üresen,
 És ablakára a fehér hideg tél
 Elégszer festett jégvirágokat,
 S a nő szemében megfagyasztá
 A könnyeket… de nem fagyaszthatá meg
 Örök hevű érzelmeit.
Igy jöttek évek, mentek évek,
 S megszaporodott a család,
 Hárman levének s nem sokára négyen,
 És négyszeres lett a nyomor
 Ott fönn a kis padlásszobában,
 Melynek falát
 Csikosra festé az eső
 És kiczifrázta a penész,
 Hol most egy ágyban hárman alszanak,
 Két gyermekével az anya,
 És láboknál a földön
 A durva szalmazsákon
 A férfiú… a felkelő nap
 Első sugára homlokára száll,
 Miként egy arany koszorú, miként egy
 Fényes meleg csók isten ajakárul.
XV.
Egyenként ébred a család, először
 A férj, ki legkésőbb alutt el,
 Aztán az anya, azután
 -99- A kis fiú… s a csecsemő?
 Ez még nem ébred, mélyen alszik…
 Testvére s a szülők lábujjhegyen
 Járnak, s beszédök csendes suttogás,
 Hogy el ne verjék a kisdednek álmát.
Jó testvér, jó szülők,
 Miért e halk járás, e suttogás?
 Dobogjatok, tomboljatok.
 Lármázzatok… ne féljetek,
 A kisded föl nem ébred,
 Mert nem hallják a lármát a halottak…
 A kisded halva van, éhen hala!
Mit érezhet, mit érez a szülő,
 Midőn meglátja, hogy szülötte meghalt?
 Hát még azon szülő, kinek
 Éhen veszett el gyermeke,
 Szép ártatlan kis gyermeke?
Ha jobb kezének erejét
 Az én kezembe öntené az isten,
 Leírhatnám-e úgy is azt a kínt,
 Mely a szegény asszony szivét
 Ezer körömmel szaggatá?
Hagyjátok őt a holttetemre
 Borulva sírni, sírni, sírni,
 Zokogni, fölüvölteni,
 A fájdalomnak mély örvényiből
 A magas égre fölkiáltani,
 S az isten arczát káromlással, a
 Lélek sarával meghajítani!…
 Hagyjátok őt, hagyjátok őt,
 Ne bántsátok szent őrjöngésiben.
A férfi néma fájdalommal
 Állt a kicsiny halott előtt,
 Avvagy, ki tudja, tán örömmel?
 Örömmel, hogy kiszenvedett.
 A kis fiú pedig merően
 Nézé testvérét, és azon
 Gondolkodék, hogy ő is ilyen
 Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan
 Leszen, ha majd meghal, ha többé
 Nem éhezik. –
 Lassan, lassan, de csak lefolytak
 Egymás után az órák, és az asszony
 Keserve meghalt kisdedére
 Ájulva vagy meghalva omlott,
 És szíve megkönnyebbedett,
 S lelkének fölvert habjai
 Nem ostromolták többé az eget,
 Csak halkan rezgedeztek,
 Mint a szellőben a kalászok.
 Ölébe vette a halottat
 S szelíden ringatá,
 És félig énekelve suttogott,
 Miként az erdő lombjai
 Az őszi alkonyatban:
»Alszol, kicsiny
 Kis magzatom;
 Mit álmodol?
 Mondd meg nekem,
 Szép álmokat
 Látsz, úgy-e bár?
 Hisz még nem a föld
 Ölében alszol,
 Anyád ringat még,
 Anyád ölel. –
 Aludj’, aludj’,
 Szép gyermekem,
 Fehér virág,
 Fehér sugár,
 Kit elnyel a
 Fekete föld. –
 Pirúl az ég,
 Megcsókolá
 Az alkonyat;
 Megcsókolom
 Én arczodat,
 S ez nem pirúl,
 Mért nem pirúl?
 Csak egyszer is
 Mosolyganál még
 Reám, anyádra,
 Lelkem szive,
 Kis magzatom! –
 Zöld sírhalom…
 Fehér kereszt…
 Alatta te…
 Fölötte én…
 Mi hulldogál rá?
 Nem az eső,
 Az én könyűm. –
 Halgassatok, ti
 Ákáczfa-lombok
 A temetőben,
 Kis gyermekemmel
 Beszélgetek,
 Szépet beszélünk,
 Hallgassatok. –
 Nem fáj fejed?
 Nem fáj szived? nem
 Nehéz a föld? mely
 Fölötted áll.
 -100-
Mi volt lágyabb, az
 Én karjaim
 Vagy a koporsó?…
 Aludj’, aludj’,
 Szivem galambja,
 Jó éjszakát,
 De egyre kérlek:
 Álmodj’ felőlem,
 Legyünk együtt.«
S mig így altatta a holt gyermeket,
 Mellette maga is elszenderűlt,
 S mig ő alutt, a férj azon tünődék,
 Miből szerez koporsót?
 Miként ásatja meg a sírt?
 Egy árva fillér sem volt birtokában.
 Körültekintett a szobában,
 Ha tán találna valamit,
 A melynek egy kis becse van,
 Hogy azt eladja… semmi, semmi sem volt!
 Mi jött eszébe, hogy e gondolatra
 Elsápadt és megreszketett?
 Ujján a gyűrüt pillantá meg,
 Lelkénél drágább jegygyürűjét…
 Ezt kell tehát eladnia,
 Hogy meztelen ne menjen
 A földbe gyermeke?
 E drága kincstől kell elválnia,
 Melyet szeménél jobban őrizett,
 Mit ujjáról le nem szakíthatott
 Olyan sok évnek oly sok nyomora;
 El kell most tőle válnia?
Hajszálai őszültenek meg
 A gond miatt… s nem volt más menedék!
Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
 Olyan volt, mintha kebléből a szívet
 -101- Szakítanák ki gyökerestül…
 Ketté lett vágva multja és jelenje,
 Fölbontatott a híd, mely a tavaszt
 A télhez kapcsolá,
 Eltört a lépcső, melyen a
 Földről a mennybe járt!
 De meg kellett történnie,
 Hogy meztelen ne menjen
 A földbe gyermeke. –
Szépen temették el a kisdedet,
 Kemény fából volt a koporsó,
 A szemfedő selyemből,
 És sírhalmához nagy követ tevének,
 Mert drágán kelt el a gyürű,
 S árát rá költék mind a temetésre…
 Lelkére nem vehette a férj,
 Hogy jegygyürűje árából csak egy
 Garast is tartson meg kenyérre,
 Bár erre olyan nagy szüksége volt.
 Méreggé vált vón benne e kenyér,
 Mely őt megölte volna,
 És néki még soká kell élnie!
XVI.
Megmondta ő, hogy gondolatjai
 Fejébe nem halhatnak el,
 Hogy eljön a nap, a midőn
 Ezek kijőnek börtönükből,
 S bejárják a világot.
És úgy történt. A mit sok évi
 Erőködés meg nem hozott, a mért
 Hiába volt olyan sok fáradás,
 Meghozta egy véletlen pillanat.
 Egy titkos nyomdát fedezett föl
 Alant, elrejtve föld alá,
 S ott kinyomatta műveit.
 Mi volt ezen müvekben? az,
 Hogy a papok nem emberek,
 De ördögök,
 S a királyok nem istenek,
 Hanem csak emberek,
 És minden ember ember egyaránt,
 S az embernek nem csak joga,
 Hanem teremtőjéhezi
 Kötelessége is
 Szabadnak lennie,
 Mert a ki isten legszebb adományát
 Meg nem becsűli,
 Magát az istent sem becsűli az!
 Kijött a könyv, s ország-világban
 Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
 Mikéntha villám hordta volna szét.
 Mohón nyelé el a szomjas világ
 E tiszta enyhitő italt,
 És lelke tőle megfrisült,
 De elsápadt a hatalom, kiűlt
 Ránczokba szedett homlokára a düh
 És elmennydörgé haragos szavával:
 »Ez lázitó könyv!
 Vallást s fölséget sért,
 Szerzőjének lakolnia
 Kell a törvény szerint.«
 És a megrémült nép utána mondá:
 »Valóban, e könyv lázitó,
 Vallást s fölséget sért.
 Szerzőjének lakolni
 Kell a törvény szerint.
 A törvény szent és sérthetetlen!«
S szerzője rémesen lakolt.
 Az utcza közepén
 Fogták el őt, s elhurczolák.
 »Megálljatok«, szólt esdekelve,
 »Oh irgalom, megálljatok!
 Nem akarok én menekűlni,
 Mindenhová megyek nyugottan,
 Csak egy kevéssé várjatok.
 Nézzétek azt az ablakot,
 Az én szobámnak ablaka,
 Ott nőm és gyermekem lakik.
 Vezessetek hozzájok egy,
 Csak egy rövid kis pillanatra,
 Mig egyszer ölelem meg őket
 S egy isten-hozzádot mondok nekik,
 Aztán nem bánom én, hurczoljatok,
 De én bucsú nélkül nem mehetek.
 Inkább megyek le a pokolba
 A búcsuzás után,
 Mint föl a mennybe búcsu nélkül.
 Nem vagytok férjek és apák?
 Mit mondanátok, és mit érzenétek,
 Ha véletek mások bánnának így?
 Nekem nincs senkim a kerek világon,
 Csak nőm és gyermekem,
 És ő nekik sincs a világon
 Kivűlem senkiök, de senkiök;
 Ereszszetek, jó emberek,
 Ereszszetek, hadd lássuk egymást
 Még egyszer és talán utószor.
 Ne rajtam szánakozzatok,
 De ő rajtok, hisz ők ártatlanok,
 Hisz nem vétettek ők
 -102- Sem a törvénynek, sem ti nektek,
 Ne öljétek meg őket!…
 Oh istenem, ha szavaimra
 Nem indultok meg, könnyeim
 Indítsanak meg… e könyűk
 Szivem vérének cseppjei,
 Halálveríték lelkem homlokáról!«
Zokogva térdepelt le,
 S mint szebb időkben egykor kedvesének,
 Most a poroszlók térdeit ölelte,
 De ők kegyetlen, gúnyos röhögéssel
 Emelték őt fel s vitték a szekérhez,
 Mely ott az ő számára állt.
 Midőn látá, hogy nem használ a szép szó,
 Düh szállta meg, s előszedé
 Testének minden erejét, hogy
 Erőszak által győzzön, menekűljön.
 Oroszlánbátorsággal és
 Őrült erővel küzködött,
 De hasztalan! legyűrték, megkötözték,
 S bedobták őt a szekér mélyibe,
 Ott ordított, mint a vadállat,
 Ordított ilyen átkokat:
»Átok reátok s maradékitokra,
 Ti emberbőrbe öltözött,
 Sátánokkal bélelt fenevadak,
 Kiknek keblében szív helyett
 Undok varangyos béka van!
 Borítsa el pofátokat
 A fekély olyan vastagon,
 Mint a gazság van lelketek felett,
 És aztán faljanak föl a
 Szemétdomb férgei!
 Átok reátok és királyotokra,
 Kinek nevében az erényt
 A mészárszékre viszitek!
 Átok reád, bitang, lator király,
 Ki istennek tartod magad,
 S ördög vagy, a hazugság ördöge!…
 Ki bízta rád a milliókat?
 Farkasra a nyájat ki bízta?
 Kezed vörös, mint bíborod,
 Arczod sápadt, mint koronád,
 Szived fekete, mint a gyász,
 Mely műveid után huzódik,
 Miként az esti hosszu árnyék.
 Meddig bitorlod még a
 Rablott hatalmat, rablott jogokat?
 Lázadjanak föl, mint az óczeán,
 Alattvalóid, és ha zsoldosidnak
 Százezrivel kiállasz ellenök,
 Ne adja isten, hogy meghalj vitézül
 Ott a csatán, mint illő férfihoz;
 Te légy, ki megkezdd gyáván a futást,
 Fuss és bújjál el trónusod alá,
 Mint ágy alá a megszeppent kutya,
 Onnan kotorjanak ki és kaczagva
 Köpködjenek könyörgő szemeidbe
 A gyermekek s vén asszonyok,
 S kik egykor lábad csókolák,
 Azoknak csókold majd te lábait,
 Azok rugdossák ki egyenként
 Vigyorgó fogadat,
 Azok rugdossák ki belőled a
 Nyomoruságos hitvány életet!
 Dögölj meg oly kétségb’esetten,
 A milyenné engem tevél!…
 Oh nőm… oh gyermekem…«
XVII.
Alutt-e s most fölébredett? vagy
 Eszét veszíté s ez most visszajött?
 Egy óra vagy több hónap óta volt
 Magán kivűl?… Szilveszter nem tudá.
 Gondolkodék, gondolkodék,
 Mi történt és mi történik vele?
 Körülnézett, nem láta semmit,
 Sötét volt, éktelen sötét.
 Igy szólt magában: »Éj van csakugyan,
 Aluttam s álmodtam,
 Álmam csak félig jut eszembe.
 De az borzasztó egy álom vala,
 El sem beszélem hitvesemnek,
 Nem háborítom föl vele.
 Csak már viradna, ilyen nyomasztó
 Éjem tán még nem volt soha.
 Alszol, szerelmem? alszol, kedvesem?…
 Alszik bizonynyal, mert nem válaszol.
 Aludjatok, szeretteim,
 Aludjatok szép csendesen.
 S még sem virad! mikor fog már viradni?
 Megfojt e sűrü vastag éj!
 Emeld föl, hajnal, fényes arczodat,
 Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét…
 Ugy ég a homlokom, mikéntha
 Egy tűzokádó hegy vón a fejemben;
 Majd szétröpűl az agyvelőm!«
S hogy megtörölje izzadt homlokát,
 Kezét emelte föl… hah,
 Mily csörrenés!…
 Megcsördült rajta a nehéz bilincs.
 Most már mindenre jól emlékezett,
 -103- S végigfutott rajta’ a hideg,
 Mint a romok között a szél.
Mindenre jól emlékezett…
 Elfogták őt az utcza közepén,
 S elhurczolák erőnek erejével,
 És kedvesét és gyermekét
 Nem láthatá, nem mondhatott nekik
 Isten-hozzádot, nem tekinthetett
 Még egyszer a kedves szemekbe,
 Mik boldogsága s gazdagsága voltak!
 S most itt van a börtönfalak között,
 A föld alatt, ki tudja milyen mélyen,
 Mélyebben, mint a rothadó halottak
 A temetőnek fenekén!
 S mikor lát újra fényes napvilágot,
 Mikor láthatja újra kedvesit?
 Talán soha!
 S miért jutott e kárhozat helyére?
 Mert amit isten meghagyott neki,
 Tudtára adta azt az embereknek,
 Hogy egy közös jó van, miből
 Egyenlőn jár mindenkinek
 A rész, s ez a közös jó a szabadság!
 Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is
 Mástól, halálos vétket követ el,
 S azt ki szabad, azt ki kell irtani!
»Oh szent szabadság, érted szenvedek«,
 Szólt elözönlő fájdalommal a rab,
 »S ha a világban magam állanék,
 Mint álltam egykor hosszu évekig,
 Nyugottan ülnék most e kőpadon
 S büszkén mint trónján a bitor király,
 S oly boldogan viselném e bilincset,
 Mint jegygyürűmet egykor viselém!
 De hitvesem van és van gyermekem…
 Mi lesz belőlök nélkülem?
 Ki fogja eltáplálni őket
 Kenyérrel és szerelemmel?
 S mi lesz belőlem nélkülök?
 Oh szív, ha kővé válni nem tudsz,
 Miért meg nem hasadsz!«
Sírt, jajgatott, dühöngött,
 És az örök sötétség
 Egykedvüleg szemlélte őt,
 Mig végre lassacskán elhallgatott,
 Kifáradt lelke megadá magát,
 És mozdulatlan néma volt s oly
 Érzéktelen, mint a kő, melyen űlt,
 Mint a sötétség, mely reá borult.
 Nem érzett, csak gondolkodék,
 Alant röpűltek gondolatjai,
 Mint a meglőtt szárnyú madár:
»Koporsónak testvére, börtönöm,
 Ki épitett, ki fog ledönteni?
 Mióta állsz, meddig fogsz állni még:
 Ki űlt előttem e rideg kövön?
 Ilyen martír, mint én vagyok,
 Vagy egy haramja tán?
 Itt hamvadott el csontja e helyen
 Vagy látta még az isten szép világát?
 Szép a világ, az erdők és mezők,
 A bérczek és a rónaságok, a
 Virágok és a csillagok… talán én
 Többé nem is látom már ezeket,
 Vagy oly későn, hogy akkorára
 Még nevöket is elfelejtem…
 Ha itt egy évig kéne lennem,
 Hol minden percz egy örökkévalóság,
 Hol az idő oly lassan ballag el,
 Mint két mankóján a vén sánta koldus…
 Egy évig? és ha tízig itt leszek,
 Tízig vagy húszig vagy többig talán?
 Jertek föl hozzám, ti halottak,
 Kik egykor e helyen szenvedtetek,
 Beszélgessünk egy keveset,
 Tanítsatok meg, az időt
 Hogyan kell itt eltölteni,
 Jertek föl hozzám, ti halottak,
 Talán én is halott vagyok már,
 S a sírban álmodom… rosz álom…
 Halott vagyok, kit élve
 Temettek el…
 Halott vagyok… már nem dobog szivem…
 E reszketés, melyet keblemben érzek,
 Beteg lelkem végvonaglása ez.«
Végtére megszűnt gondolkodni is,
 Nem volt szivében és fejében
 Sem érzelem, sem gondolat,
 Ott űlt merőbben a szobornál,
 S farkasszemet nézett az éjjel,
 Melylyel megtömve volt a börtön.
Zsibbadni kezdtek tagjai,
 Eszméletét kezdé veszítni,
 Feje huzódott lefelé,
 S ledőlt hosszában a kövekre…
 Elájult-e? vagy elalutt?
Soká fekütt ott mozdulatlanúl,
 Talán nem véve még lélekzetet sem;
 -104-
Egyszerre, mintha lőpor által
 Vetették volna föl, mikéntha
 Égő vasat sütnének oldalához,
 Fölugrott, s oly szívszaggató
 Hangon, hogy a hideg falak
 Utána jajdulának,
 Ekkép kiálta föl: »Megállj… megállj!«
 S kiterjesztette két kezét.
Soká, soká állott igy, azután
 Lankadtan hullatá le kezeit,
 Leroskadott ülő helyére,
 Fejét keblére hajtá,
 S két nagy könyűvel két szemében,
 S oly hangon, mintha lelkét
 Sohajtaná ki, ezt nyögé:
»Nem állt meg… elment… itt hagyott…
 Mindennek vége van!«
Mi lelte őt? ki hagyta itt?
 Minek van vége?… álmodott?
Nem álmodott, az nem volt puszta álom…
 Valónak képtelenség,
S még is való!
 A mint ott hosszában fekütt, előtte
 Egy hölgyalak jelent meg,
 Kiben rá ismert hitvesére,
 Oda hajolt melléje,
 Fülébe ezt sugá:
 »Én már kiszenvedék,
 Isten veled!«
 S megcsókolá a férfi arczát,
 S ez erre ugrott föl… midőn
 Kinyíltak szemei,
 Még látta kedvesét, de
 Egy pillanatnál kevesebb alatt
 Eltünt az, és a börtön, a mely
 Világos volt, ismét sötét lett
 Mint villámlás után az éjfél.
»Én már kiszenvedék, isten veled!«
 Ismétlé a hallott szavakat,
 »Ezt mondta édes hangja, melyet
 Nem hallok én többé soha:
 Én már kiszenvedék, isten veled…
 Isten veled hát, lelkem lombja te,
 Kit rólam lesodort a vész;
 Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem?
 -105- Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa?
 S hová sodort el a vihar?
 Hol foglak föltalálni téged
 Habár elhervadottan is,
 Hogy életemnek maradékát
 Szent romjaidnál kisohajtsam!…
 Nekem többé nem kell az élet,
 Mert czélját elveszítém;
 Te voltál czélja életemnek
 Te általad s te érted éltem,
 Szerelmem istenasszonya!
 Te egy magad voltál valóság;
 A többi? az emberiség, szabadság,
 Ez mind üres szó, puszta ábránd,
 Melyért bolondok küzdenek.
 Te egy magad voltál valóság,
 Szerelmem istenasszonya!
 És én örökre elvesztettelek!
 Föltúrhatom, mint a vakondok, az
 Egész földet, nem foglak megtalálni…
 Por lesz belőled, mint akárki másból,
 Olyan por, mint a többi, nem különb,
 És elvegyűlsz közötte, mintha
 Növény vagy állat lettél volna csak.
 De tűrném veszteségemet,
 Békén türném ez óriási terhet,
 A míg alatta megszakadnék,
 Csak elbucsúztam volna tőle, csak
 Egy szót mondhattam volna még neki,
 Egy kis rövid szót… vége, vége van,
 Az isten ezt sem engedé meg.
 Milyen kegyetlen az az isten!
 S a balga ember térdet hajt előtte,
 Atyjának híja és imádja őt…
 Zsarnok vagy, isten, és én
 Átkozlak tégedet!
 Ott űlsz az égi trónuson hideg
 Méltóságodban érzéketlenűl,
 Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok,
 S uralkodol kevélyen, és naponként
 Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
 Vérével ujra s ujra fested
 Királyi széked kopott bíborát!
 Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
 A mint te megtagadtál engem,
 Ugy tagadlak meg tégedet.
 Egy rabszolgáddal kevesebb lesz,
 Vedd vissza ezt az életet, a melyet
 Mint alamizsnát dobtál le nekem,
 Vedd vissza és add másnak ismét,
 Hadd tengődjék most rajta más,
 Nekem nem kell ez alamizsna-élet,
 Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,
 Mint a haszontalan cserép!«
 Ugy orditott a rab, hogy a sötétség
 Megijedett és reszketett belé,
 Ezt orditá, s veszett dühében
 Fejét a falhoz vágta és leroskadt,
 S a fal megkondult a rémes csapástól,
 Mikéntha néki fájna az.
Ott fekszik a rab, zúzott homlokának
 Alutt vérében a kövek felett,
 Ott fekszik, és nem halt meg, és él!
 Hozzá van nőve a keserves élet,
 Hozzája nőtt letéphetetlenűl,
 Miként lelkéhez a kínszenvedés,
 Mint börtönéhez az örök sötétség.
XVIII.
Tiz éve már, hogy e négy fal között ül!
 Tiz év még ott kinn a szabadban is sok,
 Hát még ott benn az iszonyú odúban!…
 Megnőtt szakálla és megnőtt haja,
 S ő sokszor nézte, nem fejér-e már?
 De azt mindig csak feketének látta,
 Pedig fejér volt már, mint a galamb,
 Csak hogy nem látszott színe a sötétben.
Tiz éve már, s ő néki e tiz év
 Egyetlen egy hosszú végetlen éj volt,
 És egyre várta, hogy mikor virad már?…
 Koronként ugy tetszett neki,
 Hogy már több század, több évezred óta
 Van e helyen, hogy a világ már
 Az ítélet napján rég túl vagyon,
 Hogy a föld régen elenyészett,
 Csak e börtön maradt belőle,
 És őt magát a börtönben feledték.
Kihalt immár a szenvedély szivéből,
 Nem átkozódék többé isten ellen,
 Eszébe sem jutott sem isten,
 Sem ember többé nékie,
 Kihalt szivéből már a bánat is,
 Csak néha sírdogál, midőn
 Álmából ébredett, mert
 Álmában meg-meglátogatta őt
 Ama szép tünemény, örökké
 Imádott kedvesének szelleme,
 Ki hozzá még a síron túl is oly hű!
 De mihelyest fölébredett,
 Eltűnt a kedves szép alak,
 És sírt a rab, sírt, sírdogált.
 -106-
De mért nem látogatta meg fia?
 Hisz ő neki volt fia is;
 Mért nem jött ez hozzá soha?
 Ezt kérdezé, s ekkép felelt magának:
 »Fiam még él bizonynyal, mert ide
 Élő nem jön, csak a halott jöhet,
 Csak te jöhetsz, szerelmem angyala!
 Fiam még él s már nagy lehet,
 Azóta rég felnőhetett.
 Vajon mi lett belőled,
 Szegény árvám, szegény fiam?…
 Ki tudj’, a szükség mire vitte,
 Talán rabló lett s hóhér temeté el…
 És hátha apja nyomdokát követte,
 És most, mint apja, föld alatt lakik,
 Talán ép ebben a börtönben,
 Talán épen szomszédom itten?
 Fiam, fiam, szeretsz-e engemet.
 Emlékszel-e apádra, gyermekem?«
De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok!
 Figyelmez a rab, mindinkább figyel,
 Ugy elmerűl a hallgatásba,
 Hogy lélekzeni sem mer,
 S bezárt lelkét e hangok megnyiták,
 Mint a virág kelyhét a napsugár,
 És ajka mosolyogni kezd,
 Tíz hosszu esztendő után először!
Madárka szállott a börtön falának
 Párkányzatára közel ablakához,
 Ott űl a kis madár s dalolgat,
 Ah, milyen édesen dalol!
 És szólt a rab, vagy csak gondolkodék,
 Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja
 A kedves vendéget szava:
»Oh istenem, mi jól, mi jól esik!
 Először hallok ilyen hangokat,
 Mióta itt vagyok, pedig már
 Nagyon rég óta vagyok itt.
 Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj,
 Eszembe jut dalodról,
 Hogy egykor éltem, hogy még most is élek,
 Eszembe jut dalodrul ifjuságom,
 A régen, régen elszállt ifjuság,
 A szép tavasz, s ezen tavasznak
 Virága, a szép szerelem!
 Dalod fölkelti szenvedésimet,
 De egyszersmind meg is vigasztal,
 S a megvigasztalt fájdalom talán
 Még édesebb, mint maga az öröm.
 Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!…
 -107- Ki küldött hozzám tégedet!
 Ki mondta néked, hogy e falra szállj,
 A melyre nem száll átoknál egyéb?…
 Szentséges ég, e sejtelem,
 Ez engemet megöl,
 Boldogságával öl meg engemet!
 Egy sejtelem azt súgja nékem,
 Hogy én szabad leszek,
 Hogy nem e dögvészes helyen halok meg,
 De kinn az isten szép ege alatt…
 Te kis madár ott a falon, te
 Szabad világnak szabad vándora,
 Te a szabadság hírmondója vagy! –
 Ez így van, így lesz, nem kételkedem.
 Erős légy, szív, ha meg nem tört a bú,
 Ne törjön meg majd az öröm.
 Valóban úgy lesz. A világ megúnja
 A jármot végre s a gyalázatot,
 S le fogja hányni, és először is
 Kinyitja e sírhalmok ajtait.
 S első örömkönyűi
 Azoknak orczájára folynak, a kik
 Itt a szabadságért szenvedtenek.
 Te kis madár ott a falon, te
 Szabad világnak szabad vándora,
 Te a szabadság hirmondója vagy!«
Csikorgott a börtön zárában a kulcs,
 A kis madár ijedve szállt tova,
 Megnyílt az ajtó, és a börtönőr
 A rabnak azt mondá: »Szabad vagy.«
Följajdult a rab édes örömében,
 S oda kapott fejéhez, mintha
 Eszét ragadta volna meg,
 Mely el akarta hagyni őt.
»Megvan!« szólt gyermekes örömmel,
 »Megvan! nem hagytam elrepülni,
 Nem tébolyodtam meg… tudom,
 Mi történt: én szabad vagyok…
 Szabad tehát a nemzet, a haza?«
A börtönőr mogorván válaszolt:
 »Mi gondod a hazára, golyhó?
 Köszönd meg, hogy te vagy szabad.«
De a rab ezt nem hallá, mert esze
 Már messze, messze járt… bejárta
 A félvilágot, azt a sírt kereste,
 A melyben édes kedves hölgye alszik.
 »Először is hozzád megyek,
 Lelkem halotta«, így szólott magában,
 »Hozzád megyek; miként te fölkerestél,
 Ugy fölkereslek én most tégedet,
 Hogy megcsókoljam azt a földet,
 Mely néked nyúgodalmat ád!…
 Oh, mily soká tart, míg e lánczot
 Kezem-lábamról leverik;
 Ez a nehány percz hosszabb, mint valának
 Itt átnyomorgott hosszu éveim!«
XIX.
Mint anyjának tejét a gyermek,
 Olyan mohón, oly édesen
 Szivá a szabad levegőt,
 S minden lehellet egy-egy kínos évet
 Emelt le bágyadt lelkiről,
 Míg ez könnyűnek érezé magát,
 Mint a pillangó, s szerte röpködött
 A természetnek uj virányin
 S szivének régi szép emlékein.
 Megifjitá a tiszta levegő,
 Megifjitá lelkének erejét,
 De teste vén és roskatag maradt,
 Csak vánszorogva, botra dőlve ment;
 Hosszú fejér haját s szakállát
 A szellők búsan lengeték.
 Tíz év alatt száz évet élt.
Elért a házhoz, melynek egykor
 Padlásszobájában lakott,
 Merőn megnézett minden embert,
 De nem lelt köztök ismerősöket.
 Tán új lakók valának, vagy hogy
 Nem ismert rájok, elfeledte őket.
 Kérdezte: emlékeznek-e
 Ama szegény családra, mely
 Ott fönn lakott, de már fölötte régen?
 Ezek s ezek valának tagjai.
 »Oh, én emlékszem, jól emlékezem«,
 Szólott egy jámbor öreg asszony,
 »Szegény menyecske, olyan szép teremtés
 És oly jó lelkü volt… de férje
 Istentelen gonosztevő volt,
 A mért aztán meg is lakolt ám,
 Elfogták és börtönbe dobták,
 S ha meg nem halt, még most is ott van.
 Midőn megtudta felesége,
 Hogy férjét elfogták, s nem látja többé,
 Szörnyet halt, szíve megrepedt.
 Én föl nem érem észszel, oly rosz
 Embert hogy lehetett szeretni,
 Hogy lehetett meghalni érte.«
Szilveszter érzéketlenűl
 Hallgatta a beszédet, mintha
 -108- Nem ő vón, a kiről beszélnek,
 S azt kérdezé: »Hová temették
 Az ifju asszonyt, és mi lett fiából?«
»Fiából nem tudom, mi lett,«
 Felelt a vén asszony, »nem láttam őt
 A temetés után soha.
 Hová temették a menyecskét,
 Azt sem tudom… szerettem volna
 Temetésére menni, de
 Épen keresztelőbe hítak.«
»Majd megtalálom«, szólt magában a férj,
 »Majd megtalálom kinn a temetőben,
 Megnézek minden sírt egyenként,
 Mig az övére akadok.«
S elballagott a temetőbe,
 Bejárta a sírhalmokat,
 Egyiktől a másikhoz ment,
 S midőn elvégzé, ujra kezdte,
 De kedvesének halmát nem lelé,
 Hát semmi, semmi nem maradt utána!
 Az a dicső lény elenyészett
 Nyom nélkül, mint a napsugár.
 Fejfáját a vihar kitépte,
 S dombját a zápor elmosá.
 Isten neki!…
Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek,
 Hogy nem lelé meg, a mit keresett, hogy
 Könyűiből, a mik még megmaradtak,
 Oly hosszu szenvedés után,
 A kedves édes lény porára
 Nem sírhatá le azokat… de
 Azzal vigasztalá magát,
 Hogy életében
 Ez az utósó fájdalom,
 Hogy itt örömmel s fájdalommal
 Számot vetett örökre,
 S ezentul ugy jár a világba’, mint
 Testetlen árnyék, mint lélektelen test.
Pedig csalatkozott.
 Ez nem végső fájdalma volt.
 Midőn a börtönből kilépett,
 Azt kérdezé: »Szabad tehát
 A nemzet, a haza?«
 S a feleletre ő nem is figyelt,
 Mert szentül hitte, hogy szabad.
És mit tapasztalt nem sokára?
 Hogy nemzete, hogy a világ
 Még mélyebben van meggörbedve, mint
 Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
 Az emberméltóság naponta törpül,
 És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
 Hiába annyi áldozat,
 Mit a magasztosabb szivek hozának
 Az emberiségnek? haszontalan
 Minden törekvés, minden küzködés?
 Az lehetetlen, százszor lehetetlen!
E gondolatra megerősödék,
 Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz,
 Görnyedt fejét az ég felé emelte,
 A roskadt aggból izmos ifju lett,
 És homlokán rejtélyes szándok űlt,
 Merész nagy szándok, elhatározás,
 Melytől egy nemzet vagy talán
 A nagy világnak sorsa függ.
 E terv nem új, már ezrek életébe
 Kerűlt, de hátha egynek sikerűl,
 S ha épen ő ez egy?…
 Mélyen titkolta szándokát,
 Alunni sem ment mások közelébe,
 Nehogy kimondja álmában, nehogy
 Megsemmisűljön, ha napfényre jön.
 Nem szerzett társakat magához,
 Nem dicsvágyból, hogy egy maga
 Végezze bé az óriási munkát,
 De hogy ne szálljon másra is veszély,
 Ha terve megbukik. – –
A város zajban s fényben úszik,
 A népség ezrivel tolong,
 Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az
 Utczákon át az »éljen« harsogása,
 Arczok s ruhák ünnepiek!
Mely alkalom, mely ünnep ez?
 Talán az isten jött a földre
 Saját képében, és saját kezével
 Átadta a rab-embereknek
 Rég elveszített szabadságukat?
 Hogy ily nagy a fény, az öröm.
Nem; nem az isten, más megy ottan, a ki
 Kisebb az istennél, azonban
 Magát nagyobbnak tartja: a király!…
 Lenéző gőggel megy az emberek közt,
 Mint a szelindek a kicsiny ebek közt,
 S a merre néz, térdek s fejek hajolnak,
 Mint a viharban a nád erdeje,
 -109- S torok szakadtáig kiáltja
 A szolgacsorda: »éljen a király!«
 Ki merne nem kiáltani
 Vagy épen mást kiáltani
 Az ezerek és ezerek között?…
 Ki merne?… egy mer… egy a sok között…
 Ez egy, oly hangon, mely a tömeget
 Túlbőgi, mást kiált,
 Ez azt kiáltja: »haljon a király!«
 És eldurrantja fegyverét, s a
 Gőgös király a porba rogy… –
Kelj föl, te gyáva zsarnok!
 Hisz nem talált a fegyver,
 Ruhádba s nem szivedbe
 Ment a tévedt golyó.
 Az ördög, a kinek eladtad,
 Megőrzé éltedet.
 Kelj föl, te gyáva zsarnok!
 S töröld le képedről a port.
Ki a gyilkos, ki s hol van ő?
 Ott áll… de már fekszik, nem áll,
 Félhalva fekszik, leverék
 Lábárul őt, és boldog, a ki
 Vén, ránczos orczájára köphet
 És megrúghatja ősz fejét.
Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
 Az isten átkát? nem elég,
 A mely már rajta fekszik?
 Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
 Minden megváltót megfeszítesz hát?
 Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!
Néhány nap mulva vérpad állt a téren,
 És egy ősz ember fönn a vérpadon.
 Midőn melléje lépett a bakó a
 Sötét halálnak fényes pallosával,
 Az ősz ember végigtekinte a
 Kárörvendő, szilaj tömeg során, és
 Sajnálkozó könny reszketett szemében,
 Sajnálta, a kik őt megrugdosák,
 S a kik gyönyörrel nézik most halálát…
 Suhant a pallos, rémesen suhant,
 S a fej legördűlt… Szilveszter feje.
 A nép rivalta: »éljen a király!«
 És a halottat a hóhérlegények
 Eltemeték az akasztófa mellett.
XX.
Vénült, kihalt a szolganemzedék,
 Uj nemzedék jött, mely apáit
 Arczpirulással emlité s azoknál
 Jobb akart lenni és az is lett,
 Mert csak akarni kell!…
 Fölkelt az új hős nemzedék,
 S mit örökségben hagytak rá apái,
 Leverte rabbilincseit,
 S kezéről, a kik ezt szerezték,
 Azoknak sírhalmára dobta,
 Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott
 A földben is szégyeljék magokat…
 S megemlékeztek a győzelmesek
 Ama szentekrül és nagyokrul, a kik
 A szolgaságban szabadok valának,
 És hirdették az igét,
 S díjok halál lett,
 Csúfos halál!…
 Megemlékeztek a győzők ezekről,
 S a diadalmak örömébe szőtték
 Szent neveiket koszorú gyanánt,
 S elvitték volna őket a
 Dicsőség templomába,
 De hol keressék, hol lelik meg őket?
 Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

(Pest.)

-110-

LEHEL VEZÉR.

(Töredék.)

ELSŐ ÉNEK.
1.
Nem nagy hírű város Jász-Berény városa,
 És itt a nyakam, hogy nem is lesz a’ soha,
 De van abban egy kürt, van annak nagy híre,
 Akkora, hogy nem fér a jászok földére,
 Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre,
 Mint a Tisza, mikor szűk neki a medre,
 Terjed a némettől a székely világig,
 A lengyel határtól egész a horvátig.
2.
Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi,
 Nem haszontalanság a felől beszélni,
 Megérdemli a szót és jobban, mint sok más,
 Mikre akárhányszor volt időfogyasztás;
 Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény.
 Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény?
 Széltében-hosszában mondom el a dolgot,
 Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott.
3.
De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást?
 Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság
 Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
 De beszélek szűrös gubás embereknek;
 Hisz az írástudók jobban tudják magok,
 Mint én, a miket most mondani akarok,
 Az uraknak pedig az ideje drága,
 Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.
 -111-
4.
Nem is igen bánom, ha ők nem figyelnek,
 A mint nélkülem elvannak ő kegyelmek,
 Csak ugy elvagyok én ő kegyelmek nélkül,
 Egyiknek sem élek az emberségébül.
 A kik ő előttök görnyesztik hátokat,
 Lesve asztalukról a morzsalékokat
 S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást:
 Őket ez érdemes emberek mulassák.
5.
Megvallom őszintén, épenséggel mások
 Azok, a kiket én mulattatni vágyok;
 Nem a palotáknak fényes gyertyaszála
 Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.
 Alant születtem én, szalmafödél alatt,
 Soh’sem tagadom meg a származásomat,
 Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya,
 S egyszerű nótákat kerepöl le róla.
6.
De vissza, vagy is rá térek a dologra…
 Hejh, felebarátim, régesrégen volt a’,
 A mit én elmondok; akkor még, látjátok,
 Szopós gyerek volt a huszadik apátok.
 Száz esztendő szép szám, pedig már azóta
 Az idő a földre azt kilenczszer rótta;
 Kilencz száz esztendő!… kilencz vén óriás,
 Egymás után egyik a másiknak sírt ás.
7.
Akkor más világ járt, elgondolhatjátok,
 Nem volt még korona, nem voltak királyok,
 Fejedelem volt az első a nemzetben,
 Nem hátul, de elől ment az ütközetben,
 Hejh pedig ugyancsak járta az ütközet,
 Nem űlt a nép otthon a kemencze megett,
 Mind háborúskodott, csak az maradt hátra,
 A ki épen kellett az eke szarvára.
8.
Kegyetlen legények kerekedtek akkor,
 Soha el nem váltak a kardmarkolattól,
 Egy felől őrizték a megszerzett hazát,
 Más felől kivűlről a sok kincset hozák.
 Félt is tőlök minden halandó nemzetség,
 Az adót nekik, mint a köles, fizették,
 Mert hisz nagyon bölcsen látták ők azt által,
 Hogy haláluk egy a hátramaradással.
9.
Fejedelmi ember Taksony volt a’ tájba’,
 Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája…
 De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak,
 Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak?
 Barátaim, mikor e nevet halljátok,
 Mintha oltár mellett templomban volnátok,
 Emeljétek meg a kalapjaitokat,
 Mert köszönhetitek néki hazátokat.
10.
Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,
 Rá a jó isten tíz annyi áldást rakott,
 Mint igazság szerint a mennyi illetné;
 Annyi az áldása, hogy alig fér belé.
 Ezt a tejjel mézzel folyó dús Kánaánt,
 Hol megdönti saját terhe a gabonát,
 S hol tűzzel van tele a szőlő gerezdje:
 E szép országot a nagy Árpád szerezte.
11.
Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld,
 Messze Ázsiában lakozánk azelőtt,
 Messze Ázsiában a világ más részén,
 Kaszpi tengeren túl Aral tó környékén.
 Irtóztató távol van az a hely innét!
 Ha megmondanám: hány mérföld? el se hinnék.
 Hejh, az vón a kulacs, az vón a tarisznya,
 Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.
12.
Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan,
 De biz nem fürödtek ők ott tejben vajban,
 Rengeteg erdőkben magas fűvek nőttek,
 Nyargalózó vadak nem tiporták őket,
 A hol meg kellett vón ló, barom számára,
 Vala a mezőkön a legelő árva.
 Kapják hát magokat, szedik a sátorfát,
 S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország.
13.
Tőlök napnyugatra – így szólt a hír szája –
 Fekszik Attilának egykori országa,
 Szörnyü Attilának, isten ostorának,
 A magyar nemzetség dicső ősapjának.
 Fölkeresik, abban állapodtanak meg,
 Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek.
 És ha rá akadnak, visszaszerzik aztat,
 Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.
 -112-
14.
Volt közöttük egy bölcs, józan ember, Álmos,
 Ezt szólították fel: »Vezess minket már most,
 Józan okosságod vezéreljen bennünk,
 Ha lehetséges, a kivánt földre mennünk;
 Mint a darusereg az előljáróját,
 Ugy követünk téged ország-világon át,
 Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban,
 Hol Attila alszik három koporsóban.«
15.
Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,
 A magyarság véle vándorolni kezdett.
 Meddig vándoroltak? a jó isten tudja;
 Mint a csillagok közt a nagy országutja,
 Itt alant a földön oly nyomot hagyának
 Magok után hosszan, a merre csak jártak…
 Csak hogy nem fejér volt e nyom, mint az égi,
 De sötétpiros, mert vérrel festették ki.
16.
Esztendők multán nagy hegygerinczen álltak,
 A hegy tetejéről tenger síkra láttak.
 »A határt elértük!« mondá Álmos nékik,
 »Tekintsetek ott a rónaságon végig,
 Birodalma hajdan ez volt Attilának,
 E hegyeket híják a Kárpát sorának.
 És itt hála néked, magyarok istene,
 Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!
17.
Megvénültem immár, fejemet hó fedi,
 Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei:
 Rólok a havat a tavasz leolvasztja,
 De a fejem havát le nem olvaszthatja.
 A méltóságot átadom, mit adtatok,
 Az új csatákra uj vezért válaszszatok;
 Rám nézve két határ e hely bizonyára:
 Jövendő hazánk és életem határa.«
18.
A mit Álmos sejtett, nem sejtette roszul,
 Mert azon a helyen Istenben boldogult;
 Leszállt fejér feje a fekete földbe,
 Zöld mohos sírhalom domborult fölötte.
 Körülállta sírját az egész magyar faj,
 S esküt tett le felhőt-szaggató morajjal:
 »E szent helytől kezdve kezökre kerítik
 Az egész tartományt, mely előttök nyílik.«
19.
Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád;
 Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá?
 Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek
 Kiáltotta ki az egész magyar nemzet.
 Pajzsra állították, úgy emelték fel őt,
 Ekkép mutatta meg magát népe előtt!
 A nép pedig rajta hogy ne örült volna?
 Képére volt írva harczok diadalma!
20.
Negyven nap pihentek Munkács róna földén,
 Az időt ünnepi lakomákkal töltvén,
 Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma
 Álmosért, s a haza keresztelő tora.
 Negyvenegyedik nap a midőn megviradt,
 Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad…
 Akkor még ifju volt, állán a gyönge szőr
 Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szűr.
21.
Takaros legény volt Lehel akkor tájban,
 Ott benn született még messze Ázsiában,
 Ott látta először a szép napvilágot,
 Már gyermekjátékból párduczra vadászott,
 S gyermekjátékot még alig hogy felejtett,
 Mikor nyilával egy elefántot ejtett,
 Kivette és kürtnek csinálta agyarát,
 A czifrát tulajdon keze faragta rá.
22.
Gyönge tüdejének erős volt még e kürt,
 De ő mindenféle nehézséget legyűrt,
 Vadon erdőkbe járt magános sziklákra,
 Ott szoktatta magát kürtje fuvására,
 Makranczoskodott a csont soká, de végre
 Szépen rá tanult az engedelmességre,
 S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett,
 Mely földet riasztott, mely eget repesztett.
23.
S hangját a magyar nép már nagyon ismerte,
 Jeladó volt, hogyha mentek ütközetre,
 Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett
 Öntene szivökbe nyári napmeleget.
 Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán,
 Felzúdúlt a tábor mint megannyi sárkány,
 De sirva fakadt rá nem egy apró gyermek,
 A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek.
 -113-
24.
Szétment a magyarság nyugatra keletre,
 Zászlóikat mindig szerencse követte,
 Nem kimélték a vért és nem az életet,
 De jutalmuk ez a gyönyörű haza lett.
 Öt esztendő multán Tokaj s Ménes borát,
 Buzáját az alföld, a Balaton halát,
 Vadait a Bakony, s gazdag Erdély földe
 Aranyját ezüstjét magyarnak termette.
25.
Lehel ifjusága e csatákban telt el,
 Nem ért rá játszani a szép szerelemmel,
 S a szerelemgalamb, gyönge erejével
 Nem győzött repűlni Lehel sas-lelkével.
 Volt még is kedvese, a kinek szerelmet
 Eskütt, ki mindig ott volt oldala mellett,
 Kit nem adott volna a félvilágért sem…
 Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?
26.
Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte;
 Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke.
 Mit elméje gondolt, a mit szíve érzett,
 Szózatos ajkával mindent elbeszélett.
 Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
 Tudott harsogni, mint az égiháború,
 S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
 Ki utána csalja párját ágrul ágra.
27.
Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor,
 Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol,
 Ott benn űlt a vezér kürtjét fújogatva,
 Elgondolkodott a katonaság rajta.
 Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák,
 Azok is a fűvet lassabban harapták,
 Mintha csak félnének rendzavarók lenni,
 Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.
28.
Egyik másik tűzhöz oda űltek többen,
 S némán figyelmeztek a nótákra ott benn;
 Akadt köztök legény, a ki suttogólag
 Magyarázgatta a többi hallgatónak:
 »Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában,
 Születő földünkön, hajdani hazánkban;
 Eztet fújta, mikor elindultunk onnan…
 Benne váltogatva öröm s fájdalom van.
29.
Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni,
 Mert az ember még is csak sajnálta vagy mi,
 Az igaz, hogy napról napra lett soványabb,
 De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
 Aztán meg ki tudta, czélt nem veszítünk-e,
 Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
 Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban,
 Mint üstökös-csillag az ég távolában.
30.
Figyelmezzetek!… új nótát kezd vezérünk,
 Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk,
 Kárpátok hegyéről először tekinténk
 Le e szép országra, mely most már a miénk.
 Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek,
 Mikor meghallották, hosszan döbörögtek,
 Elküldték keletre nyugatra szerteszét
 A kürt harsogását, a nemzet örömét.«
31.
A magyarázónak itt megállt a nyelve,
 Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve,
 A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak
 Emlékére ama nevezetes napnak,
 De az öröm-lárma nem tartott sokáig,
 Mert a vidám nóta kesergővé válik,
 Neki búsul a kürt, hangja méla tompa
 S bele-belemerül síró fájdalomba.
32.
Nem egyéb volt ez, mint temetési ének,
 Azok temetésén, a kik elesének
 A Latorcza mellett a legelső csatán,
 Melyet a magyarság küzdött az új hazán,
 Ennek hallatára szépen alább hagytak
 A kedvökkel, a kik elébb kurjogattak,
 Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére
 Nem egy könny perdült a vitézek képére.
33.
Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka,
 Ugy járta a nemzet, a mikép ő fujta,
 Kénye szerint osztott örömet, bánatot,
 Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott.
 Szerette is szörnyen, a mint mondtam is már,
 Napestig oldalán lógott, akárhol járt,
 Éjjelenként pedig od’ a párduczbőrre
 Tette maga mellé, s álmodott felőle.
 -114-
34.
De a milyen nagyon ő szerette kürtjét,
 A magyarok őt oly mértékben szerették,
 Nagy becsűlete volt jó Lehel vezérnek
 Mindenütt, a hol csak magyarul beszéltek;
 Szolgált a hazának nem csak vaskezével,
 De szolgált egyszersmind arany elméjével,
 Szent volt minden szó, mely száján kiröppene,
 Mintha szólna maga magyarok istene.
35.
És azért ki fogna csodálkozni rajta,
 Hogy midőn Árpádot a sír eltakarta,
 S kis fiára, Zoltánra, jutott az ország,
 Mellé kormányzónak Lehelt választották,
 Lehelt és még kettőt, Bulcsút és Botondot…
 Ők hárman viselték a hazai gondot,
 Viselték mindaddig fényes dicsőséggel,
 Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt fel.
36.
Mikor az a három kormányozni kezdett,
 Három fejű sárkány lett a magyar nemzet,
 S a mely országokra kinyujtá fejeit,
 Tán a mai napig sírva emlegetik.
 Konstantinápolynak ment Botond keletre,
 S szörnyü taglójával kapuját betörte.
 Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt,
 Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.
37.
Hát a kürtös Lehel útját merre vette?
 Ő leginkább csak a németet szerette,
 Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének,
 Ha csak a nevét is hallotta, hogy német,
 Hát ha még ott benn járt a termő földében,
 Kardja pedig benn a szívök közepében:
 Annak itta ám még meg az áldomását!
 Akkori kedvének világ látta mását.
38.
El is látogatott hozzájok gyakorta,
 A tavaszhírt oda rendesen ő hordta,
 Tudták már, ha ő jött, hogy a tavasz közel,
 S azon imádkoztak, bár csak már mulna el;
 De nem csoda, hejh mert az meleg tavasz lett,
 Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett,
 Nyárnak és veszettül fűtött kemenczének…
 Hideg aczél a kard, még is nagyon éget.
39.
S nem egyszer se kétszer ment oda vendégül:
 Minden esztendőben, míg csak ki nem vénült,
 Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett,
 A kire magát rá bízhatta a nemzet.
 Ekkor a magyarság három fővezére,
 Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére,
 Ottan a maga és két társa nevében
 Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:
40.
»Nemzetes nagyurak, országunk vitézi,
 Az ember életét isten úgy intézi,
 Hogy az idő nem áll, de folyton folyva mén,
 Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén.
 Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott,
 Mint jó magam, ki meg őszbe csavarodott,
 Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben,
 Éveink száma több, mint háromszor ötven.
41.
De lám, míg az idő fosztogatott minket,
 Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket,
 Mellettünk felnőtt az apró kis csemete,
 Az élet földébe kit Árpád ültete.
 Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe,
 Bátran oda áll már a vihar elébe,
 Nincsen rá szorulva senki istápjára,
 Annak okáért hadd űljön a kormányra.
42.
Mi pedig ezennel leteszszük a tisztet,
 Melylyel bizalmatok bennünket diszített,
 Fényes polczunkról lelépünk a homályba,
 A nyugalom fogad ölelő karjába.
 Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget,
 De jutalmaz érte a lelkiismeret,
 Megjutalmaz, mert oly bátorságos szót ád,
 Hogy jó rendbe hagyjuk az ország szénáját.
43.
Rendben van az ország, nem csonkult határa.
 Oroszlán-szemmel néz a félő világra,
 Sörénye rázása népek reszketése,
 Szeme pillantása városok égése.
 Ifjú ember, Zoltán, nevünk nagy és hires,
 Te dicsőségünkhöz még több sugárt keress,
 Az egész világot rángasd fülön fogva,
 Kivált a németet vedd pártfogásodba.«
 -115-
44.
Ennyit mondott Lehel. Utána még többen
 Előterjesztették, a mi volt fejökben,
 Ki a három öreg vezért magasztalta,
 Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította;
 Nem tanulták, még is sok szépet beszéltek,
 De legszebben szólott, – mindnyá’n úgy itéltek –
 Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma
 Az ország gyülését országos lakoma.
45.
Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind,
 S fényesen megülték e napot apáink.
 Délelőtt komolyan a hol tanácskoztak,
 Délután ott vígan ettek és boroztak.
 Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan,
 Válogatva Tokaj s Ménes boraiban…
 Jól tették, azt mondom; a ki inni nem mer,
 Ha talán ember is, de nem magyar ember.
46.
S mikor már az ebéd felén túl esének,
 Jöttek, a mint illik, a felköszöntések,
 Éltették a haza minden jelesebbjét,
 Éltették magát a magyarok istenét,
 És mikor vége lett a jó kivánságnak,
 A muzsikusok rá hangos tust huzának,
 A sok összeveszett hang forgott a légben,
 Mint a por a forgószélnek örvényében.
47.
Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség,
 Noha egy kicsit már nehezökre esék,
 Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma
 Ösztönözte őket zajra, rivalomra;
 De dicséretökre legyen mégis mondva,
 Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba,
 Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el,
 Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel.
48.
Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára
 Rá szállt a bor lelke, rózsaszín sugára,
 S lenn a képe alján torzonborz bajúsza
 S rengeteg szakálla széles-hosszan úsza;
 Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele
 A pirulni kezdő hajnallal van tele,
 A másik felén meg szürke felhőtábor
 Lengeti nagy szárnyát szellők játékától.
49.
Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván
 Egy hosszút simított bajuszán szakállán,
 Vesződött arczával, hogy mogorva legyen,
 Mert az volt ő neki a természetiben,
 Hogy a jó kedvet és a tréfát szerette,
 De ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte;
 Minél komorabb volt szeme pillantása,
 Lelke annál inkább hajlott a vigságra.
50.
Szólt pedig ekképen, a kupát emelve,
 A mely szinültig volt sötét borral telve:
 »Fűnek fának ittunk már egészségére,
 Talán el is fogyott már a hordók vére,
 Pedig még hátra van egy nagy isten éltess’,
 Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,
 És a kiért inni nekem áll tisztemben,
 Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.
51.
A mi szerelmetes szomszédunk, a német,
 A kiért ezennel csavarom elmémet,
 Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat,
 Mire engem forró barátságom nógat;
 Mert barátja vagyok a német sógornak,
 Mint e tolakodó légy itt az orromnak;
 Noha neki nem kell az én barátságom,
 Oda tolakodom és reá tukmálom.
52.
Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel,
 Én a lelkén függök teljes szeretettel…
 Bár szeretetemnek olyan súlya volna,
 Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba.
 Kedves németjeim, hogy ne szeretnélek,
 Legvigabb napjaim nálatok telének,
 S kinek boldogságom részét köszönhetem,
 Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?
53.
Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét
 Szerencse markai országodra hintsék,
 Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod,
 Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot,
 Adjon isten neked mindig bő nadrágot,
 Hogy elférjen benne egész bátorságod,
 S a mennydörgős mennykő ne üssön meg téged
 Bízza a magyarra ezt a mesterséget!«
 -116-
MÁSODIK ÉNEK.
1.
Jött és rá borult az este a határra,
 Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára,
 Halkan imádkozott, néma volt az ajka,
 Csak egy szellő-sohaj jött néha ki rajta.
 A lakmázó urak átalták zavarni,
 Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni,
 Elég a’ hozzá, hogy sátraikba bujtak
 S fáradalmaikhoz méltókép aluttak.
2.
Kaczagányaikat derékaljnak vették,
 Fejöket domború paizsra fektették,
 S álmadoztak vala nagy véres csatákról,
 S a mi következik: nagy boros kupákról.
 Kívül a lakoma maradványa fölött
 Éhes hollósereg zajos tábort ütött,
 Csunyául károgtak, szidták az urakat,
 Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak.
3.
Botond, Bulcsú, Lehel, nem várták a hüsön,
 Hogy a fölkelő nap a hasokra süssön,
 Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal,
 Lóháton valának, s indultak robajjal.
 Ifju kedvvel mentek az öreg legények,
 Bánatot magokkal haza nem vivének,
 Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán,
 Megbíztak te benned, fejedelmi Zoltán.
4.
Mentek, mendegéltek és elértek végre
 A Jászság és Kunság szép róna földére.
 Mely a délibábnak szülő tartománya,
 És a melynek Lehel volt a kapitánya.
 Valahányszor Lehel e földre rá lépe,
 A megilletődés szállott be szivébe,
 Most is ugy járt, most is meg volt illetődve,
 S szólt oly érzékenyen, a hogy csak telt tőle:
5. §

– – – – – – – – – – – – –

-117-

1847.

* *

A TÁBLABÍRÓ.

(Töredék.)

Előljáróbeszéd.
Ah siralmas idő! oh elfajult világ;
 Boldog mostan a vak, s jaj annak, a ki lát,
 Hajh százszor jaj annak, mert csak azt láthatja,
 Hogy küszöbön van már az itélet napja.
A földön minden fölfordult fenekestül,
 Lábra kap a gonosz és a jó elrestül,
 Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája,
 Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája.
Életem sok drága éjét virasztám át,
 Az elmélkedésnek égetvén lámpáját:
 Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul,
 Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul?
És egy éjszakának a dereka felé,
 Midőn lelkem már az álom borát nyelé,
 Feltűnt előttem a rettentő kisértet,
 Melytől e világra jön a vég-itélet.
Nem síri kisértet fejér lepedőben
 Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben;
 Francziaország az ő laka, nem kripta,
 A neve pediglen: jacobínus-sipka.
Oh e sipka ördögkezektől van varrva,
 Ez a piros sipka a bőségnek szarva,
 A melyből minden rosz csak úgy dűl szerteszét,
 Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét.
»Újítás« a jelszó e sátán zászlaján,
 S még a dögvésznél is harapósabb talán;
 Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó
 »Előljáróbeszéd«, mostan csak »előszó«.
De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom!
 Ez csak haszontalan czifra az asztalon;
 Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is,
 Bebujt az ördög a politicába is.
S hah szentségtörése a szentségtörésnek!
 A táblabírák is oda esküvének,
 Od’ ahhoz az isten nélkül való néphez,
 A mely újitást, mely haladást visz véghez.
Igen, már a táblabirák közt is vannak,
 A kik parókájok porának rohannak,
 Kik parókájokról a szent port lerázzák,
 Melylyel a századok őket koronázák.
Ah siralmas idő! oh elfajult világ!…
 De hála istennek, maradt még legalább,
 Maradt egy-kettő a táblabirák között,
 Kikhez, te rosz szellem, nincsen semmi közöd.
A dicső férfiak! fölirom nevöket,
 Kalapomba vetem, s aztán a melyiket
 A szerencse éri, a mely’ket kikapom,
 Halhatatlanítni fogja harsány dalom… –
Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri
 Fegyveres Tamás… hah, épen jól jöve ki!
 Ő méltó dalomra! testi-lelki képe
 Bátran oda illik Árpád idejébe.
I-ső §.
Régi példabeszéd: »nehéz minden kezdet«,
 De én csak most kezdem tapasztalni eztet;
 A midőn kezdeni kellene dalomat,
 Tollnak rágásában gyakorlom magamat.
 -118-
Kitaláltam végre!… hősöm vezetem be,
 De hogy is nem jutott ez mingyárt eszembe?
 Bevezetem hősöm… kérem az urakat,
 Emeljék meg, a mint illik, kalapjokat.
Először is pedig leírva mi lenne.
 Hogyha nem az, a mi legfontosabb benne?
 Szerencse, hogy írom, és hogy nem rajzolom,
 Erre nagyon kicsiny volna papirosom.
Fegyveres Tamás úr legfontosabb része
 Az, mely arra van, hogy az ételt emészsze.
 Ki látta a Gellérthegyet életébe’?
 Ama hegy e hasnak miniature-képe.
Tiszteletgerjesztő, méltóságteljes has!
 Csak azt ne adja az ég, hogy megapadhass,
 Hova lenne akkor ama nagy tekintély,
 Melyet gazdádnak oly fényesen szereztél?
Ritka szép látvány, ha a megyeházánál
 Fegyveres Tamás úr szónokolni föláll,
 Első tempója, hogy hasát ügygyel-bajjal
 Föltálalja… csak ugy recseg a zöld asztal.
Különben arányos testalkata vagyon,
 Mert hasához feje hozzá illik nagyon,
 Egyik a másiknál nem rútabb s nem kisebb,
 Csak az a különbség, hogy a fej üresebb,
S ezt a physicából könnyü magyarázni:
 A teher mindenkor alá szokott szállni,
 S innen van – a mit sok hinni vonakodik –
 Hogy táblabíró ur mélyen gondolkodik.
Arcza kellemdús arcz, bár az orra kurta…
 Tán mert az alkotmány árkát annyit túrta:
 Hát ne is fitymáljuk ezt az orrot, melyet
 Invalidussá ily nagy és szent dolog tett.
Valami rejtélyes van vonásaiban,
 Nem tudhatni: mihez hasonlit legjobban?
 Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához,
 Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához.
Nincsen az igazság sem egy, sem más részen!
 Én a természettant keresztülfürkésztem
 Csupán csak e miatt s a legnagyobb gonddal,
 S ugy találtam, hogy ő valóságos czethal.
Táblabíró úr hű gyermeke a földnek,
 Lelke-teste rajta hűséggel ragad meg,
 Egy van benne, mit az ég magához húza,
 Ez egy: kaczkiásan kipödrött bajúsza.
S ezzel kész az arczkép. Érzem, tökéletlen;
 De van egy vigaszom ebb’ a tekintetben:
 Mit ecsetem roszul festett vagy felede,
 Pótolja olvasóm kegyes képzelete.
Külsőképen immár táblabíró urat
 Ismernők, most már csak a belseje marad,
 S ez még nagyobb munka, ezt egy lélekzettel
 Ugy kutya futtában nem végezhetni el.
Lelkiismeretem fölvigyázó lészen,
 Hogy dolgom valahogy el ne hevenyészszem,
 S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus,
 De igazat szóljak… segíts, uram Jézus!
II-dik §.
Betyárok nélkűl nem szűkölködik hazánk,
 De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk,
 Rakonczátlan legény, nincsen semmi módja,
 Merre kedve tartja, arra van az útja.
Fél óra a medre Felső-Kis-Kálnótul,
 De ha eszébe jut, neki-neki lódul,
 És a szegény falun olyanokat ölel,
 Hogy a dereka is csak ugy ropog bele.
Ugy kell neked, hazám! mért nem tanítottad,
 Iskolába mért nem járattad folyódat?
 De hogyan járatnál folyót iskolába,
 Mikor ez alig van fiaid számára?
S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal
 Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal;
 Mint ez környékének, ugy esnek ők neked,
 S ezt tőlök még csak rosz néven sem veheted. –
Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája,
 Mert Fegyveres Tamás residentiája.
 Genialis egy kis falu… a mennyiben
 Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen.
Ugy állnak a házak, oly egyenes sorba’,
 Valamint a mezőn a legelő csorda,
 Egyik nyugatra néz, a másik keletre,
 Harmadik, negyedik, isten tudja, merre.
A paraszt kunyhók a tehenek és borjak,
 Köztök, mint ökrök, a közbirtokos urak…
 Azaz csak házaik, engedelmet kérek,
 Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek.
 -119-
Se szere se száma Kálnón az uraknak,
 Itt a faluvégen Latócziék laknak,
 Tőszomszédságokban az öreg Gödördi,
 Tovább Badallóék s a többi, s a többi.
Fegyveres Tamás úr háza a más végen
 A tiszteletes-lak s templom közelében,
 Homlokára írva: 1603…
 Utána illenék: az újítást várom.
Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja,
 Mert Tamás úr ennek rettentő barátja,
 Semhogy újitólag kezeit tenné rá,
 Inkább töstön-tőbűl azokat kivágná.
»Szentségtelen kezek soha se bántsanak,
 Ti az idők által szentesített falak!«
 Szól táblabíró ur lelkesedésébe’,
 Ha javítást súg a rosz szellem fülébe.
»S miért javítanám? azért, hogy repedez,
 Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez!
 Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül,
 Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dül.«
Négyszögű épület, majd egy hossza, széle,
 Van elől középütt holmi tornácz-féle;
 Itt szuszog a háznak érdemes gazdája,
 Ha a délutáni álom borul rája.
A tornácz teteje torony, s óra rajta,
 Mely az időt három oldalra mutatja:
 Éjszak-,kelet- s délre; csak nyugat felé nem…
 Rövid kis történet, tehát elbeszélem.
Az én táblabíróm és Latóczi Endre
 Régi ellenségek, pörlekednek egyre,
 S a boszút, ha kezök ügyére eshetik,
 Egymás ellen teljes szívből elkövetik.
Latóczi Endrének nyugatra a háza,
 S hogy ez az időnek járását ne lássa,
 Tamás úr, követvén örökös boszúját,
 Kivette nyugati óramutatóját. –
Jobbra a cselédház, az istállók balra,
 Középütt egy almafa a nagy udvarba’,
 Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája,
 Három következő esztendő megbánja.
Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád:
 Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád,
 Régi karosszékek, régi almárjomok,
 Az egyik roskadoz, a másik tántorog.
A vén bútoroknak talán a legvéne
 Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje,
 De van köztük új is, egy kis gyémánt láda:
 A szép kis Piroska, Tamás úr leánya.
Az ebédlő terem egyszersmind képcsarnok,
 Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok,
 A kik a Fegyveres családból erednek,
 Kiket a törökök annyiszor kergettek.
S immáron ismervén a háznak mivoltát,
 Kivül is belül is annak állapotját,
 Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne
 Elkezdeni végre, mi történik benne?
III-dik §.
Kukorít a kakas hajnal hasadtára,
 Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála?
 Borbála kisasszony, gazdaság tengelye,
 Tővel-hegygyel állna minden ő nélküle.
Talán a mióta század ez a század,
 Nem érte Borbálát még az a gyalázat,
 Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna,
 Midőn piros orrát a hajnal föltolta.
Istentelen nyelvek azt regélik ugyan:
 A pálinkás-üveg a kamarába’ van,
 S ez az, a mi őt oly jókor oda vonja,
 Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja.
De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra,
 Rágalom malmára, pletyka-darálóra;
 Üssön le a mennykő a feje búbjára,
 Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. –
Tehátlan tehát a kakasság kukorít,
 Borbála kisasszony a kamrában virít,
 A konyha számára ád ki főzeléket,
 S ex tempore pofon vágja a cselédet.
Ugy kell neked, ugy kell, te kotnyeles Sára!
 Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára,
 Bele is markoltál, de Borbála lesett,
 Rajta is kapott… most dugd el a poflevest.
Fegyveres Tamás úr azonban még alszik,
 Még pedig ugy, hogy a szomszédba is hallik;
 Gyermekek hallják a hortyogást az utczán,
 S azt hiszik: trombita… katonák jőnek tán.
 -120-
De most megrázkodik, torka muzsikája
 Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája,
 Szemöldöki, mint két ellenséges medve,
 Egymásnak rohannak, s megállnak meredve.
Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik,
 Kiegyenesűl mind az utolsó szálig,
 Redő-árkak nyílnak homloka rónáján,
 S képe tetemesűl, orczáit fölfújván.
Hirtelen fölébred és az ágyán fölül,
 Harag és iszonyat lángol szemeibül:
 »Borzadalmas álom!« szuszogja, lihegi,
 »Arczomat a hideg veríték verte ki.
Irnom kellett volna… írni erőtettek…
 Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg.
 Hah, ki föltaláltad az írást, gazember,
 Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger!
Alva sem hagy békét az átkozott írás!
 Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.«
 Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban,
 Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban.
Eszébe is jutott nem igen sokára,
 Nyilalt az oldala, borsózott a háta,
 Káprázott a szeme, izzadt az üstöke,
 Kiszáradt gégéje, viszketett a feje.
Eszébe jutott, hogy van egy édes fia,
 A kinek levelet kell még ma írnia,
 S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni,
 Azért is fölfelé kezdett tápászkodni.
Fölkelt, felöltözött, bebujt ruhájába,
 Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába,
 Meg is reggelizett, két font húst bevága,
 Éh-gyomorra csak nem kaphat ily munkába.
Az almáriomnak tetejéről pedig
 A toll s kalamáris előkerittetik,
 Kiszáradt belőle a tenta fenekig,
 Annakokáért is borral föleresztik.
Most már teljességgel nincsen egyéb hátra,
 Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra,
 Irja meg levelét… de mi hagyjuk őt itt!
 Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.
Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is,
 Illendő megnéznünk a kis Piroskát is;
 Hol találjuk őt fel karcsu derekával,
 Mosolygó szemével, pajkos mosolyával!
Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig,
 A kertnek legalsó sötét lugosáig,
 Hiába keressük, ha ott meg nem lelnők,
 Reggelenkint a nap ottan üdvezli őt.
Ime, nem megmondtam? a lugos mélyében
 Űl, mint a csalogány űl rejtett fészkében.
 Mért rejtezik így el a világtól mindig,
 S riad föl, ha szellők a lugost legyintik?
Megmondom, hogy miért?… aztán borzadjatok,
 Mert iszonyúságos az, a mit hallotok!
 Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál,
 S már is és még is az ördöggel czimborál.
Ördöggel czimborál! apja is bevallja,
 Gátolná is, hanem hiába gátolja;
 Lel módot, hogy a jó öreget rá szedje…
 Áldoz a gonosznak… könyvet olvas egyre.
Itt, és leginkább a napnak kezdetével,
 Itt táplálkozik ő a pokol főztével;
 Keze, zsebe most is könyvekkel van teli…
 A kárhozat magvát milyen mohón nyeli!
Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak,
 Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak;
 Ez már a pokolnak rá lövelő lángja.
 Sajnálatra méltó szegény kis leányka.
Azonban kinn a kert mögött ostor pattan
 (Tiszai rév felől jön el az út ottan),
 Ostorpattogásra, kocsi zörgésére
 Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére.
Bántotta őt a zaj, bántotta fölötte,
 Mely ábrándjaiból őt felijesztette,
 De a kiváncsiság szinte felkelt benne,
 Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne?
Több jött, mint ismerős; bátyja jött meg, bátyja,
 Kitörő örömmel nevét elkiáltja:
 »Dezső, Dezső, lelkem!« s kinyitá a kertet,
 S a kis ajtón által az hugánál termett.
»Hogy vagy, édes húgom?« kérdezé a bátya,
 »Egyre vig? szívedet a bú most se bántja?
 Arczod most is piros, szemed most is élénk,
 Mint midőn búcsúszót és csókot cserélénk.«
»Oh!« felelt a lyányka, »nekem semmi bajom!
 Mindennapos vendég ugyan az unalom,
 De ez az öreg úr éppen ugy utálja
 A könyvet, mint apánk… fut, mihelyt meglátja.
 -121-
Igaz, a könyvekkel csak titkon mulatok,
 De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod.
 Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet!
 Mintha nyilni látnám fölöttem az eget.
Abból olvasom a világ tarkaságát,
 S feledem falunknak bús egyformaságát,
 S a hová magamnak elmenni nem szabad,
 Legalább elküldöm oda vágyaimat.
Igy élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy?
 Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy?
 Ilyen váratlanul haza mi vezetett?
 Szarka sem jelenté megérkezésedet.«
»Mi vezetett haza? az a mi elhajtott«,
 Válaszola Dezső s kínosan sohajtott,
 »Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem,
 A hogy neki tetszik, megyen és jön velem.
Néha elővettem férfiuságomat,
 Hogy kiszabadítsam öléből magamat,
 Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem,
 S ujra elgyöngülék, s karjaiba dőltem.
De nem küzdök többé. Merre kedve tartja,
 Vigyen… s először is vezetni fog karja
 Az elhatározás erős sziklájához…
 Azonban jer, hugom, menjünk most apánkhoz.«
IV-dik §.
Táblabíró úr az ég segedelmével
 Óriási dolgát ép akkor végzé el,
 A midőn az ajtón kopogtattak vala,
 S kopogás után belépett Dezső fia.
»Ejnye, akasztani való rosz portéka,
 Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!«
 Ilyen barátságos szavak hangozának
 Nyájas üdvezletűl ajkán az apának.
Dezső pedig örömkönnyekre nem fakadt,
 Hallván ez édesen üdvezlő szavakat;
 Bátor volt kérdezni, folyvást hűledezve:
 E szép fogadtatást hogyan érdemelte?
»Hogyan érdemelted!« kiálta föl apja,
 S kezéből a tollat dühösen eldobja,
 »Nem tudott az ördög elébb haza hozni
 Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni?
Itt van, kész a levél, nincs egy betű híja,
 És az ember ezt mind, mind hiába írja!
 Kinos fáradságom nagy potyára történt;
 Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt.
Hogyha nem sajnálnám az úti költséget,
 Ebb’ a nyomba’ visszakergetnélek téged,
 Olvasnád levelem ott Pest városába’,
 Ne írtam légyen azt ily szörnyen hiába.
Azt írtam: jőj haza; henyéltél eleget,
 Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet.
 Itt a tisztújitás, egy becses virágot
 Terem neked e kert: szolgabíróságot.«
Nem felelt egyebet erre Dezső, csak azt,
 Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt,
 S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez
 A mint eddig elvolt nélküle, el is lesz.
»Hogyha vétek«, ugymond, »a közügyi terhet
 El nem fogadni, ha az ember rá termett,
 Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni,
 Ha viselésére gyöngék a vállai.
Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek,
 Foglalják el a tért markosabb legények,
 Én majd benn maradok csendes hajlékomban
 A nekem való, a rejtett nyugalomban.«
»Kivel beszélsz, kölyök?« kurjantott reája
 Az apa oly igen méltó haragjába’,
 »Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded,
 Hogy apádnak minden hangja parancs neked?
Ki sem lépsz? röpűlni fogsz, ki az ablakon,
 Hogyha vonakodol szót fogadni vakon;
 Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya,
 S tizenkét vármegye főtáblabirája!«
Dezsőben nem nyargal szilaj vér patakja,
 De szelidségéből e beszéd kikapja,
 S a fiúi érzés tusakodik benne:
 Nem lenne-e jobb, ha szivéből kimenne?
Végre, a mint illett, csak erőt vett magán,
 S így kezdé szavait nagy hallgatás után:
 »Jól van, apám, tehát legyen, mint kivánja,
 Ki fogok lépni a nyilvány piaczára.«
Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe,
 Béke angyalaként szállt e szó fülébe;
 Hejh pedig ha tudná fiának szándokát,
 Csibének nézné őt s kitekerné nyakát.
V-dik §.

– – – – – – – – – – – – –

(Koltó és Pest.)

-122-

LYRAI KÖLTEMÉNYEK.
(1842–1849.)

* * *

1842.

* *

Hazámban.

Arany kalászszal ékes rónaság,
 Melynek fölötte lenge délibáb
 Enyelgve űz tündér játékokat,
 Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
 Árnyékain utószor pihenék,
 Fejem fölött mig őszi légen át
 Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
 A búcsu tördelt hangját rebegém;
 S a jó anyának áldó végszavát
 A szellők már régen széthordozák.
Azóta hosszu évsor született,
 És hosszu évsor veszte életet,
 S a változó szerencse szekerén
 A nagy világot összejártam én.
A nagy világ az életiskola;
 Verítékemből ott sok elfolya,
 Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
 Az ember annyi sivatagra jut.
Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
 Kit ürömével a tapasztalás
 Sötét pohárból annyiszor kinált,
 Hogy ittam volna inkább a halált!
De most a bút, a hosszu kínokat
 Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
 És minden szenvedés emlékzetét
 Egy szent öröm könnyűje mossa szét;
Mert a hol enyhe bölcsőm lágy ölén
 Az anyatejnek mézét izlelém:
 Vidám napod mosolyg ismét reám,
 Hű gyermekedre, édes szép hazám!

A Dunán.

Folyam, kebled hányszor repeszti meg
 Hajó futása s dúló fergeteg!
S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
 Minőt a szíven nem vág szenvedély.
Még is, ha elmegy fergeteg s hajó,
 A seb begyógyul, s minden ujra jó.
S az emberszív ha egyszer megreped:
 Nincs balzsam, mely hegeszsze a sebet.

(Komárom.)

K… Vilmos barátomhoz.

Katonának számüzött balvégzetem,
 S kétszer élt a szép tavasz a ligeten,
 A ligeten, oh de nem e szív fölött,
 Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.
Még is – bár a léleksujtó vész miatt,
 Mely emésztő hatalommal rám szakadt,
 Keservesen megsiratni van okom –
 E két tavaszt megsiratni nem fogom.
Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet
 Tőn enyémmé mindörökre tégedet;
 S nem két évet, volna kettő életem:
 Érted adnám mind a kettőt szívesen.
Én tudom, mit érsz te nékem, jó barát!
 Jó, minőt az isten többé sohsem ád;
 Te valál, ki vélem híven felezéd
 A nyomornak végső falatkenyerét.
E falattal nekem adtad lelkedet,
 E falattal lelkünk összeköttetett;
 És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő,
 Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.
 -123-
S a mint nincs hely, sem erőszak, sem idő,
 Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:
 Nincs is ember, a ki oly két szívre lel,
 Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.
Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,
 Minket egy csillagnak fénye vezetett,
 Még szerelmet is egy lénynek áldozánk –
 Neked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember homlokát
 Néma bánat mély redői ránczolák:
 A ki látta, nem gondolta, jól tudom,
 Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!
És ha néha jobb időkben a pohár
 Bútemetni köztünk kézről kézre járt:
 Ott is a hon éltetését zengte szánk,
 Ott is a hon megvetőit átkozánk.
Messze vagy most, messze tőlem, jó barát!
 De ne nyomd el a reménynek szép szavát,
 Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor,
 Hol szivünk hév ölelés közt összeforr.
S él az isten, s tudni fogja, hogyha él:
 Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél;
 Él az isten, a ki annyi bánatért
 Tán megadja akkor a várt pályabért.

(Mező-Berény.)

Két vándor.

Honán kül a fiú,
 Honában a patak
 Magas hegyek között
 Együtt vándorlanak.
De míg az ifju megy
 Csüggedt lépésivel,
 Sziklákon a patak
 Gyorsan sikamlik el;
S az ifju ajkain
 Míg néma csend honol,
 Az illanó vizár
 Vig hangokat danol.
A hegysor elmarad;
 Az ifju s a patak
 Sík róna térein
 Tovább vándorlanak.
De, ifju és patak!
 Oly gyorsan szerepet
 A róna térein
 Miért cseréltetek?
Hallgatnak a habok,
 S ballagva lejtenek,
 Míg gyors szökés között
 Az ifju dalt zeneg.
Az elnémult patak
 Honát vesztette el;
 A dalra kelt fiú
 Ismét honára lel.

(Pápa.)

A borozó.

Gondüző borocska mellett
 Vígan illan életem;
 Gondüző borocska mellett,
 Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
 Hogy csak a bor istene,
 A kit én imádok, a ki
 E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
 Füttyentek rád, zord világ!
 Szívemet hol annyi kínnak
 Skorpiói szaggaták.
Bor taníta húrjaimra
 Csalni nyájas éneket;
 Bor taníta elfeledni,
 Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
 A halál ha űzni jő:
 Még egy korty – s nevetve dűlök
 Jégöledbe, temető!

(Pápa.) -124-

Furcsa történet.

»Öcsém uram, vigyázzon magára,
 Vagy inkább az oldalbordájára;
 Fiatal is szép is a menyecske –
 Ugy segéljen, kutya van a kertbe’.«
‚Bátyám uram, mit nem kell hallanom?
 Szomorú az eset, ha úgy vagyon;
 No de míg másnak fúja kásáját,
 Meg ne égesse a maga száját.‘
»Öcsém uram! mit gondol, az égre?
 Az én öregem ezt már túllépte…«
 ‚Hja, a sót vén kecske is megnyalja.
 Hanem ez csak ugy van mondva, tudja.‘
 -125-
Igy az agg szomszéd jó indulatja
 Öcscse urát gyakran látogatja;
 S sohsem hiányzik ilyetén leczke:
 Fiatal is szép is a menyecske.
Történik, hogy a jó szomszéd bátya
 Öcscs’ urától elmarad sokára.
 Megtudni, hogy mi ennek az oka,
 Öcscse ura hozzája ballaga.
S akközben, hogy ballagott hozzája,
 Már készűlt is erősen reája,
 Mit feleljen? ha majd szól a leczke:
 Fiatal is szép is a menyecske.
De most ez egyszer szomszéd bátya
 Jó tanácsával elő nem álla;
 Hanem, ülvén a kemencze mellett,
 Nagy szomorún ilyen szókat ejtett:
»Öcsém uramnak igaza vala,
 Mikoriban azt mondotta, hogy a…«
 S felsikolt felesége magzatja,
 S a jó öreg – mit tegyen? – ringatja?

(Duna-Vecse.)

Hortobágyi kocsmárosné…

Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
 Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
 Debreczentől Nagy-Hortobágy messze van,
 Debreczentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyürésznek a szelek,
 Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
 Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
 Fölmelegszem kökényszeme sugarán.
Kocsmárosné, hejh hol termett a bora?
 Savanyú, mint az éretlen vadalma.
 Csókolja meg az ajkamat szaporán,
 Édes a csók, megédesűl tőle szám.
Szép menyecske… savanyu bor… édes csók…
 Az én lábam ide s tova tántorog;
 Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
 Ne várja, mig itt hosszában elesem.
Ejh galambom, milyen puha a keble!
 Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
 Úgy is kemény ágyam lesz az éjszaka,
 Messze lakom, nem érek még ma haza.

(Hortobágy.)

Első szerepem.

Szinészszé lettem. Megkapám
 Az első szerepet,
 S a színpadon először is
 Nevetnem kelletett.
Én a szerepben jó izűn
 S szivemből neveték;
 Pályámon, oh ugy is tudom,
 Leend ok sírni még.

(Székes-Fehérvár.)

Vadonban.

Éj leng alá a mély vadonra,
 S az út majd jobb-, majd balra tér;
 Lépteim bolyongva tévedeznek –
 Ki lesz előttem hű vezér?
A menny ivén ugyan fölöttem
 Ragyognak égő csillagok,
 De vajh talál-e czélra pályám,
 Ha lángjaiknak hinni fog?
Az égi fények ezredénél
 A lyányszem tündöklőbb vala,
 S még is, ki hittem súgarának,
 Hajh, engem még is megcsala!

(Veszprém.)

Felköszöntés.

Miljom átok! bort a billikomba,
 Részegítő, lánghullámu bort!
 Mely keservet és bút martalékul
 A felejtés örvényébe hord.
Bort öblébe váltig a kehelynek,
 Bort elémbe szakadatlanúl!
 Ide nézzen a puszták homokja,
 És ha nem tud inni, megtanúl.
Kedvben ég e csont velője már is,
 És eremben a kéj habja forr;
 Üdv neked, te mámorok homálya!
 Üdv neked, te mámor anyja, bor!
Hah, e kancsó a mesés világnak
 Feneketlen hordaja talán?
 Bort belé! mert nem szivelhetem, ha
 Puszta szájjal ásitoz reám;
 -126-
Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam –
 Éljen a nemes keblű barát,
 Ki midőn a vész harangja zúgott,
 Szent hűséggel nyujtá jobb karát;
Éljen a világ dicső folyása…
 És az élet… és a szép világ…
 S az igazság védpalástja, mely az
 Üldözöttnek menedéket ád;
Éljen a szív biztató vezére,
 A varázsdalt pengető remény;
 Éljen a menny, a pokol és minden,
 Minden éljen… oh csak veszszek én!

(Pápa.)

Disznótorban.

Nyelvek és fülek… csend,
 Figyelem!
 Szóm fontos beszédre
 Emelem.
Halljátok, mit ajkim
 Zengenek;
 Egyszersmind az ég is
 Hallja meg.
Hosszan nyuljon, mint e
 Hurkaszál,
 Életünk rokkáján
 A fonál.
Valamint e sültre
 A mi szánk:
 Mosolyogjon a sors
 Szája ránk;
S pályánk áldásával
 Öntse le,
 Mint e kasát a zsír
 Özöne.
S életünk fölé ha
 A halál
 Romboló torát meg-
 Ülni száll:
Egy gömböcz legyen a
 Magas ég.
 És mi a gömböczben
 Töltelék!

(Székes-Fejérvár.)

Mi haszna, hogy a csoroszlya…

Mi haszna, hogy a csoroszlya
 Az ugart fölhasogatja?
 Hogyha magot nem vetsz bele,
 Csak kóróval leszen tele.
Hejh kis leány, pillantatod
 Mélyen a szivembe hatott;
 Mint a földet a csoroszlya,
 Azt keresztűlhasogatta.
De hiába hasogatta,
 Azért csak bú terem rajta!
 Ültesd bele szerelmedet,
 Ugy nő rózsa tövis helyett.

(Pápa.)

Járnak, kelnek sokan…

Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;
 Vagyon a nap épen lemenőben.
 Rózsákat fest utósó sugára
 Dombtetőre, lombok sudarára.
De veszik ők mind ezt csekélyebbnek,
 Semhogy rajta megörvendezzenek;
 Párosult két vad galamb búgása –
 Ebben fakad örömök forrása.
Járok, kelek én is zöld erdőben.
 Nap lementén van gyönyörüségem,
 Nap lementén, nap piros sugarán,
 A mint játszik a lombok sudarán.
Csak ne volna galambok búgása –
 Ebben fakad bánatom forrása;
 Mert ha látom szép páros voltokat,
 Megsiratnom kell árva magamat.

(Mező-Berény.)

-127-

1843.

* *

Távolból.

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
 Oh mi drága e lakocska nékem!
 Könnyben úszik két szemem pillája,
 Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
 De az embert vágyai vezérlik;
 Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
 S oda hagytam ős lakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben,
 Hogy bucsúmnak csókját rá leheltem;
 S kínja lángi el nem aluvának
 Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karával!
 Mint marasztott esdeklő szavával!
 Oh, ha akkor látok a világba:
 Nem marasztott volna tán hiába.
Szép reményink hajnalcsillagánál
 A jövendő tündérkert gyanánt áll;
 S csak midőn a tömkelegbe lépünk:
 Venni észre gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó reményem
 Biztatott csak, minek elbeszélnem?
 S hogy mióta járom a világot,
 Bolygó lábam száz tövisre hágott.
… Szép hazámba ismerősök mennek;
 Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
 Szóljatok be, földiek, ha lészen
 Útazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
 Mert fiának kedvez a szerencse – –
 Ah, ha tudná mily nyomorban élek,
 Megrepedne a szive szegénynek!

(Pozsony.)

Az én mátkám.

Istenem, be várva várom
 Azt az órát, a midőn,
 Kit nekem rendelt a végzet,
 A leány ölembe jön.
És ugyan ki és minő lesz
 Majd az én szerelmesem?
 Ugy sovárgok tudni, mint még
 Nem sovárga senki sem.
Szőke, barna lesz-e fürte?
 Szeme kék vagy fekete?
 Felnyuló-e, mint a czédrus,
 Gömbölyű-e termete?
Szép a szőke, szép a barna,
 Mind a kettő szép, ha szép;
 Hátha még a bájjal aztán
 A jóság is frígybe lép!
Isten, ilyet adjsza nékem,
 S nem bánom – csak ilyet adj –
 Akár szőke, akár barna,
 Akár kicsiny, akár nagy!

(Pozsony.)

Érik a gabona…

Érik a gabona,
 Melegek a napok,
 Hétfőn virradóra
 Aratásba kapok.
Érik szerelmem is,
 Mert forró a szivem;
 Légy te aratója,
 Édes egyetlenem!

(Pest.)

-128-

-129-

Jövendölés.

»Mondád, anyám, hogy álmainkat,
 Éjente festi égi kéz;
 Az álom ablak, melyen által
 Lelkünk szeme jövőbe néz.
Anyám, álmodtam én is egyet,
 Nem fejtenéd meg, mit jelent?
 Szárnyim növének, s átröpűltem
 A levegőt, a végtelent.«
‚Fiacskám, lelkem drága napja,
 Napomnak fénye! örvendezz;
 Hosszúra nyujtja élted isten,
 Álmodnak boldog titka ez.‘ –
És nőtt a gyermek, lángra lobbant
 Meleg keblén az ifju kor,
 S a dal malasztos enyh a szívnek,
 Midőn hullámzó vére forr.
Lantot ragadt az ifju karja,
 Lantjának adta érzetét,
 S dalszárnyon a lángérzemények
 Madárként szálltak szerteszét.
Égig röpűlt a bűvös ének,
 Lehozta a hír csillagát,
 És a költőnek súgarából
 Font homlokára koronát.
De méreg a dal édes méze;
 S mit a költő a lantnak ad,
 Szivének mindenik virága,
 Éltéből egy-egy drága nap.
Pokollá lett az érzelemláng,
 És ő a lángban martalék;
 A földön őt az életfának
 Csak egy kis ága tartja még.
Ott fekszik ő halálos ágyon,
 Sok szenvedésnek gyermeke,
 S hallá, mit a szülő bús ajka
 Kínjának hangján rebege:
‚Halál, ne vidd el őt karomból,
 Ne vidd korán el a fiut;
 Soká igérte őt éltetni
 Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘
»Anyám, az álmok nem hazudnak;
 Takarjon bár a szemfödél:
 Dicső neve költő fiadnak,
 Anyám, soká, örökkön él.«

(Kecskemét.)

Halálvágy.

Sírt nekem, sírt és koporsót,
 Mélyen fekvőt föld alatt!
 Hol nem élnek érzemények,
 Hol nincs többé gondolat.
Oh fej, oh kebel, te kettős
 Átok életem felett!
 Mért kinozni lángcsapásu
 Ostorokkal engemet?
Mért a vágy e lázas agyban,
 Szállni csillagok fölé?
 Hogyha őt a sors haragja
 Földön csúszni rendelé.
Vagy ha száll e vágyak szárnya,
 Mért nincs rajta égi toll?
 Mely vigyen, hol a magasban
 Halhatatlanság honol!
És ha puszta nekem üdvben
 E világ, mért e kebel?
 Megteremtve, hogy lakóul
 Örömet fogadjon el.
Vagy ha van szív, mely a kéjben
 Föllobogva érzene,
 Mért reám e jégtekintet?
 Boldogságnak istene!
Sírt nekem, sírt és koporsót,
 Mélyen fekvőt föld alatt,
 Hol nem élnek érzemények,
 Hol nincs többé gondolat…

(Kecskemét.)

-130-

-131-

Farkaskaland.

‚Pajtás, te ettél, véres a fogad;
 S mi szenvedünk éhségi kínokat.
Mogorva a tél, puszta a határ,
 Rajt a vihar légparipája jár,
Csak ember és állatnak nincs nyoma…
 De most beszélj: hol volt a lakoma?‘
Igy kérdi társát a farkassereg,
 Kit érkezéskor üdvezeltenek.
A jóllakott nem késik szólani,
 És tőle ily beszédet hallani:
»Ott a vityilló pusztaközepen,
 Él a juhász és felesége benn.
A ház mögött pedig terűl az ól,
 Honnan juhoknak bégetése szól.
E lakhoz éjszakának idején
 Két útazó súhant. Egy úrfi s én.
A pásztornéra titkon foga fájt
 Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.
Ott sompolygott ő a kunyhó előtt.
 Juhot nem kaptam én… megettem őt.«

(Kecskemét.)

Pálnapkor.

Itt van a tél, a hideg tél
 Közepe,
 Zúgolódik az idő kinn
 Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb dolga
 Nincs neki;
 Úgy akarja, hagyjuk kedvét
 Tölteni.
Hisz nekünk ez úgy sem árthat,
 Igaz-e?
 Meg nem fázunk – jó meleg van
 Ide be.
A kandallón pattog a fa,
 Ég a tűz,
 S a kulacsnak kotyogása
 Fagyot űz.
Hát a csók piros menyecskék
 Ajakán?
 Az hevíti ám az embert
 Igazán.
Háborogj hát, istenadta
 Ideje!
 Föl sem veszszük… víg barátim,
 Igaz-e?

(Kecskemét.)

Matildhoz.

Mért vagy hozzám olyan idegen?
 Mért tekintesz rám oly hidegen?
 Hidegen, mint téli napsugár,
 Melynek mosolya is fagygyal jár.
Be sokat szeretnék mondani,
 S alig merlek megszólítani!
 Alig merlek nézni, hejh pedig
 Elnéznélek világ végeig!
Emelj föl magadhoz engemet,
 Fogadd el neked szánt lelkemet,
 Anyibul ha megérdemli tán,
 Hogy szeretni képes igazán.
Oh, szerelmem forró szerelem,
 Forróbb, mint a dél nyár közepen;
 Ha a nap ily tűzzel sütne ránk,
 Rég elégett volna a világ.

(Debreczen.)

Dinomdánom.

Hegedűszó, furulyaszó, czimbalom…
 Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
 A kinél van, igazítsa el a bút,
 Nehogy neki mutassuk meg, hol az út?
A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
 A kebelbe életet, vért lopni jár.
 A búbánat szívet rágó ürgefi;
 Borral lehet, borral kell kiönteni.
 -132-
A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
 Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
 Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
 Mely az élőfán a lombot neveli.
Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
 Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
 Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
 Hamar éri a sodró vész, a halál…
Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még
 Nem felele sem idő, sem bölcseség,
 Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
 Van-e ott is élet és bor és leány?
Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
 Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
 S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
 Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, czigány!

(Kecskemét.)

L......né.

Én alkotóm! mindenható vagy:
 Hozd vissza a pillanatot,
 Midőn e hölgy a szerelemnek
 Első tüzére gyúladott;
 Midőn ajkán a vallomásnak
 Első, szent hangja reszkete,
 S ott én legyek, kit csókra hí föl
 Édes kedves tekintete!
S mit adjak érte?… E husz éves
 Életnek vedd el tavaszát,
 A szép remények tündérföldét,
 Mit lelkem a jövőben lát;
 S ha nyílik út embernek égbe,
 És üdvességet osztasz ott:
 E túlvilági üdvességből
 Végy el egy drága századot!

(Pest.)

Barátimhoz.

Nos, fiúk, nem szólt a szarka
 Házfödélteken?
 Vagy ki álmodá meg, hogy ma
 Vendégtek leszen?
De mi a kő! mért e hosszu
 Méla bámulás!
 H’sz én vagyok, ha nem csalódom,
 Én és senki más.
Vagy feledve már talán a
 Régi jó barát?
 Nem hihetem, hogy reátok
 Illenék e vád.
A szövetség, melynek szála
 Minket összefont,
 Áll, a mig csak vért bir a szív
 És velőt a csont.
No de kissé meglepett tán
 Jöttem, úgy-e bár?
 Hja, öcséim, velem a sors
 Furcsa tánczot jár.
Köztem s közte folyton folyva
 Tart a háború,
 S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
 Végtelenbe fú.
De azért nem csüggedünk ám,
 A ki lelke van!
 Szembeszállok ő kelmével
 Bátran, szilajan.
S tán ha látja sors komám, hogy
 Csüggedés nem ért:
 Egykor annál bőkezűbben
 Nyujtja majd a bért…
Eh, de mit most okoskodni!
 Csapjatok kezet;
 Jó barát markába csapni
 Kedves élvezet.
S mely bennünket ily váratlan
 Együvé hozott,
 Áldomással ünnepeljük
 A pompás napot!

(Pápa.) -133-

Én.

A világ az isten kertje!
 Gyom s virág vagytok ti benne,
 Emberek!
 Én a kertnek egy kis magja,
 De az úr ha pártom fogja:
 Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek mélye;
 Égi kéz lövelt beléje
 Lángokat.
 És a lángok szűzen égnek
 Szent oltárúl az erénynek
 El nem romlott szív alatt.
Nem építek sors kegyére,
 Tűrök, mit fejemre mére,
 Jót, rosszat;
 Mit ma ád, elvészi holnap;
 Majd megadja, a mit elkap –
 Jellemképe változat.
Mint a róna, hol születtem,
 Lelkem útja tetteimben
 Egyenes;
 Szavaimmal egy az érzet,
 Czélra jutni álbeszédet
 Tétovázva nem keres.
És az ég szivem földébe
 Drága fádat ülteté be,
 Szerelem!
 Koszorúba fűzöm ágit,
 Koszorúm szerény virágit
 A hazának szentelem.

(Kecskemét.)

Szeget szeggel.

Jaj, a hátam, jaj, a hátam
 Oda van!
 Szomszéd bácsi kiporozta
 Csúfosan.
 Átkozott a görcsös fütykös
 Somnyele!
 Melylyel engem oly pogányul
 Csépele.
Mért is tart hát kertet s benne
 Körtefát?
 És az isten rá gyümölcsöt
 Minek ád?
 Csábitólag kandikált a
 Körte rám;
 Csábjait ki már sehogy sem
 Állhatám.
Átugortam a palánkon –
 Átesém!
 Hogy megingott bele májam
 És vesém.
 S nem elég ez; szomszéd bácsi
 Rajta kap,
 S akkor jött még a valódi
 Haddelhadd.
Én teremtőm! mért is értem
 E napot?
 Megrakott, hogy minden csontom
 Ropogott.
 Nesze, monda, nesze másik,
 Harmadik!
 És a mindentudó tudja,
 Hányadik.
Jelen volt a holdvilág a
 Lakzinál;
 Búsan nézte: szomszéd bácsi
 Mit csinál.
 Fellegekből vett magára
 Gyászmezet,
 És megosztva szenvedésem
 Könnyezett.
Ő, csak ő nem könyörűle
 Egyedűl;
 Három a táncz! monda, s egyre
 Hegedűlt, –
 Hegedűlt a bottal hátam
 Közepén,
 Keservesen, siralmasan
 Jártam én.
… De’szen jól van! kiheverem
 Én e bajt,
 S visszakapja még a kölcsönt,
 Vissza majd.
 -134- Tudjuk, hányat vert az óra,
 Tudjuk ám!
 Ön is rak a tüzre rosz fát,
 Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként mért
 Sompolyog?
 Vettem észre, hányadán van
 A dolog.
 Más szemében ő a szálkát
 Megleli,
 S az övében a gerendát
 Feledi.
A deákné vászonánál
 Ő se jobb:
 Engem dönget a lopásért
 S szinte lop;
 Lopni jár ő, csókot lopni
 Nénihez,
 Míg anyánk a bibliában
 Levelez.
Tegye lábát ablakunkhoz
 Ezután:
 Fogadom, nem nézek által
 A szitán.
 Megugratni vagy anyánkat
 Hívom át,
 Vagy leöntöm dézsa vízzel
 A nyakát!

(Puszta-Palota.)

Megúnt rabság.

Mindent elkövettem,
 A mit lehetett,
 Jó remény fejében,
 Hogy majd megszeret.
Féktelen, szilaj volt
 Lelkem, mint a tűz,
 Melyet a szél meggyúlt
 Háztetőkön űz;
És lettem szelíd láng,
 Min melegszenek
 Őszi estén békés
 Pásztoremberek.
Voltam mélybe omló
 Bérczi zuhatag,
 Habjaim robajjal
 Szakadoztanak;
S lettem méla csermely,
 Halk, morajtalan,
 Kedvemet lelő a
 Part virágiban.
Voltam sziklahomlok,
 Zordon és magas,
 Hol lakott mennydörgő
 Villám s büszke sas;
S lettem völgy ölébe
 Rejtezett berek,
 Melyben csalogányok
 Búja kesereg.
Voltam… mi nem voltam!
 Mivé nem levék!
 És a lyányka most is
 Csak a régi még.
Nem, tovább nem űzöm!
 Mert ez drága bér;
 Tán ily áldozattal
 A díj föl sem ér.
Szerelem, lerázom
 Fölvett lánczodat,
 Kedves láncz, igaz, de
 Még is láncz marad.
Most hát lelkem, repdess
 Régi szárnyadon,
 Merre a szabadság
 Végtelenje von.

(Debreczen.)

-135-

Temetőben.

Fölhangolom olykor a lant idegeit,
 Megzengeni téged, oh kellemes élet!
 – Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
 És rengetegekbe nem egy uta téved.
De bármi magasra törekszik a dal,
 Bármint csalogassam az életi mézzel:
 Mélázva örömtelen hangjaival
 Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.
Kivánatos a tavasz éke nekem,
 Indúlok is olykor örűlni virághoz;
 S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
 Lábam temetői keresztek alá hoz.
Itt élek a szív komoly álmainak
 A halk temető morajatlan ölében;
 Ákáczai lombja rezegve inog,
 Hintázza az est fuvalomja szelíden.
A szobrok a domboru hant elején
 Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
 Nagy gondolatit mikor olvasom én:
 A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.
Bús, tompa harang konog a faluban.
 Új gödröt amott komor emberek ásnak.
 Gyászhanga kiséri áhítatosan
 A holtat honához a hamvadozásnak.
Sejtése szivemnek aligha csaland:
 Nem messze lehet keze már az időnek,
 Mely engem is ágyba tesz itten alant,
 S szememre halál örök álmai jőnek.
Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
 Mely pályafutásom elállja, az óra;
 Létem fonalai, szakadozzatok el,
 Társim, bucsucsókot a hervadozóra.
S mit sorsom elérni nem engede, nem!
 Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
 Isten veled, égi virág… szerelem!
 S a föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!

(Gödöllő.) -136-

Élő halott.

Egem ki nem derűl,
 Ha jő a kikelet;
 Egem be nem borúl,
 Ha látom a telet.
Mint őszi alkonyon
 A félhomályu köd,
 Fásult egykedvüség
 Mereng szivem fölött.
Ellenség, jó barát,
 Végeztem veletek;
 Senkit sem gyűlölök,
 Senkit sem szeretek.
Nincs semmi örömem,
 Nincs semmi bánatom;
 Érzelmim, vágyaim
 Mind, mind elaltatom.
Ohajtásim közül
 Ébren csak egy marad:
 Aludjam én… minél
 Elébb… a föld alatt.

(Debreczen.)

Kördal.

Bús az ember, ha nincs kedve;
 Borba van a kedvmag vetve.
 Hát azért iszunk mi mindig,
 Meg sem állunk tíz-husz pintig.
Van minékünk pinczénk, házunk,
 Mindazáltal itt tanyázunk,
 Itt tanyázunk nap hosszában,
 Itt tanyázunk a kocsmában.
Itt tanyázunk, mert van nékünk,
 Mert van nékünk feleségünk.
 Nyelves, szájas mind az asszony;
 Rá az ember hogy hallgasson?
Van minékünk egy kis pénzünk,
 De a pénzre mi nem nézünk;
 Úgy is holtig él az ember,
 Költeni ha mer, ha nem mer.
Hát azért csak iddogálunk,
 Míg fel nem kötik az állunk,
 Iddogálunk nap hosszában,
 Iddogálunk a kocsmában.

(Pest.)

Szemrehányás.

Már ezt föl nem tettem rólad,
 Szív barátom!
 Te ugyan derék legény vagy,
 A mint látom.
Oh te szív, te szív, te csalfa,
 Háládatlan!
 Szólj: ki véde annyi baj közt
 Szakadatlan?
Sorscsapási buzogányok
 Súlya ellen,
 Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?
 Nemde mellem?
Lám, e mellnek bizton voltál
 Rejtekében,
 Bekeríte csontfalával
 Bástyaképen.
S ím, hogy fordult most a koczka,
 S a szerencse
 Kis szeszélye víg ajakkal
 Rád köszönte:
Mostan – ahha, háládatlan! –
 Örömödben
 Háborogva, zajgva tombolsz
 Őröd ellen.
Égsz, dagadsz… alig hogy bírom
 E keresztet!…
 Mellemet majd meggyujtod, majd
 Megrepeszted.

(Pest.)

-137-

Lopott ló.

Mint a porszem szélvész
 Fuvatán,
 Röpül a legény gyors
 Paripán.
‚Honnan, atyafi, oly
 Hevenyén?‘
 »Pusztáról csikóval
 Jövök én.
A nyerítő ménes
 Ott legel;
 Pej csikómat onnan
 Loptam el.
Túri vásár nincsen
 Messze már;
 Szegény legény oda
 Lovon jár.«
‚Ejh, nem ugy, jó földi,
 Nem ugy ám!
 Adja kend csak vissza
 Paripám.
Enyim a ménes, mely
 Ott legel.
 A csikót kend tőlem
 Lopta el.‘
De szavára nem hajt
 A betyár;
 Ő kegyelme már jó
 Tova jár.
Még is a gazdának
 Vígaszul,
 Hátrafordulván, így
 Válaszol:
 -138-
»Föl se vegye kárát,
 Gazd’ uram;
 Hiszen úgy is elég
 Lova van.
Hejh, csak egy szivet bírt
 E kebel –
 Azt is a kend lyánya
 Lopta el.«

(Kecskemét.)

Az utósó alamizsna.

A költő és a sorsharag
 Egy anyaméhből született;
 Ikertestvérek voltak ők,
 Együtt bolygák az életet.
Fa, mint most, akkor is virúlt,
 Árnyában sok megnyúgodott;
 De használt a költőnek is:
 Ágáról tört koldúsbotot.
S ezek valának társai:
 Koldúsbot és a sorsharag;
 Elhagyja minden hűtlenűl,
 Csak e kettő, mi hű marad.
És lantja! lantja hová lőn?
 Hisz a költőnek lantja van…
 Igen bizony, volt lantja is,
 Mely zenge bűvösbájosan.
Megpenditette húrjait
 Mennydörgő éjben egykoron,
 S a mennydörgésnek ágyuja
 Elszenderűlt e hangokon.
S az ég, a barna, haragos,
 Midőn danáját hallaná:
 Feledni kezdé a boszút,
 S csillagmosolylyal néze rá.
És a költő megéhezett,
 És emberek közé mene.
 Tudá: az emberszív kemény;
 De vélte: lágyít a zene.
S mely a vihart elaltatá,
 És földeríté az eget,
 Elandalító hurjain
 Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar megért,
 A dalt ember nem érti meg…
 És ím a lant elszégyenűl,
 S fájdalmában ketté reped. –
Ez volt a lant története.
 A költőbül tovább mi lett?
 Soká nyögé – nem tudni, hol? –
 Az inségterhes életet.
Egy újabb nemzedék előtt
 Évek multán megjelenék.
 Nem őszült ő meg… fürteit
 A gond, a bú kitépte rég.
»Egy-két garast, egy-két garast!«
 Halk hangja így esedeze;
 S mint szélringatta száraz ág,
 Remegve nyúlt ki két keze.
A részvét megkérdezte őt:
 ‚Ki vagy, nyomornak embere!
 Kit sujtoló istenharag
 Ily könyöretlen megvere?‘
S nevét elmondja, s újra esd:
 »Egy-két garast…« – ‚Megállj, jövel,
 Örök dicsőség gyermeke!
 A bőség szarva födjön el.
Neved ragyog, miként az ég
 Csillagsugáros éjfelen;
 Mely egykor árván hangozék,
 Bámulja lantod a jelen.
Jövel tehát! jövel, cserélj
 Bársonyt e koldusrongy helyett;
 Borostyán koronázza főd
 Dús asztalnál legyen helyed!‘
»O szép beszéd… o köszönet!
 De én semmit sem éhezem,
 És nincsen is szükség reá,
 Hogy elcseréljem rongymezem.
 -139-
És a borostyán… oh mi szép,
 Mi jó lehet lángifjunak;
 De száraz törzsön a galyok
 Többé meg nem fogamszanak.
Hanem ha dobsz egy-két garast:
 Fogaddsza hálaszózatom;
 Mert pénzre vár az asztalos…
 Koporsómat csináltatom.«

(Pest.)

Ki vagyok én, nem mondom meg…

Ki vagyok én? nem mondom meg;
 Ha megmondom: rám ismernek.
 Pedig ha rám ismernének,
 Legalább is felkötnének.
Nincs a fokos a kezemben,
 Hogyha kéne verekednem;
 Nyerges lovam messze legel,
 Nem t’ok futni, ha futni kell.
Hogy is tudnék futni mostan?
 Mikor a fejem tele van;
 Nem csak fejem, de szívem is –
 A bor meg a leány hamis.
Ha elhagyom galambomat,
 Kialuszom mámoromat,
 S rajtam ütnek a hadnagyok:
 Majd megmondom, hogy ki vagyok!

(Pozsony.)

Merengés.

Jó Petőfi, te sem félhetsz,
 Hogy két vállad valahogy
 A szerencse áldásának
 Nagy terhétől összerogy.
Adománya mindössze is
 E lantocska és a dal,
 Mit belőle búsan, vígan
 Érzelmid játéka csal.
Hátha így találna szólni
 Egy tündérvilági hang:
 »Nos, fiam, mi kell? jó kedvem
 Íme mindent megadand.«
Mondaná, hogy: »Rád ruházom
 A bübájat, a varázst,
 Daljaid, mivé kivánod,
 Azzá testesülni lásd.
Hogyha kell hír: minden hangod
 Egy borostyángaly legyen,
 Mig Petrarca koszorúja
 Nem vet árnyat fürtiden.
– Hisz Petrarca és Petőfi
 Félig-meddig már rokon;
 Annál inkább osztozhatnak
 A borostyánlombokon. –
Hogyha kincs kell: mind megannyi
 Gyöngygyé válik éneked,
 Mígnem gyöngygyel rakhatod ki
 Gombod, sarkantyúszeged.«
Mit felelnél mindezekre,
 Mit felelnél, jó fiú?
 Tudom én szived bibéjét,
 Tudom, a szél honnan fú.
Te bizony csak ezt felelnéd:
 Szép a hír és jó a kincs;
 És hogy őket ne kivánnám,
 Abból ugyan semmi sincs.
De ha már ezermesterré
 Engeded, hogy válhatom:
 – Van a hírnél, van a kincsnél
 Egy igézőbb hatalom;
Mint csillagfüggés az égen
 Változatlan, végtelen,
 Ugy függ rajta és csak rajta
 Vágyban égő kebelem! –
Hadd legyen hát egy lépvessző,
 Egy kalitka énekem,
 S a legszebb madárt: egy lyányka
 Szívét fogja meg nekem.

(Gödöllő.)

-140-

Befordúltam a konyhára…

Befordúltam a konyhára,
 Rá gyujtottam a pipára…
 Azaz rá gyujtottam volna,
 Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
 Nem is mentem én a végett!
 Azért mentem, mert megláttam,
 Hogy oda benn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
 Lobogott is, a mint rakta;
 Jaj de hát még szeme párja,
 Annak volt ám nagy a lángja!
 -141-
Én beléptem, ő rám nézett,
 Aligha meg nem igézett!
 Égő pipám kialudott,
 Alvó szívem meggyúladott.

(Pest.)

Lánggal égő teremtette!…

Lánggal égő teremtette!
 Nagy a harag a szivembe’;
 Úgy háborgok, úgy hánykodom
 Mintha volnék a Balaton.
Viszontagság az életem,
 Ezer bajba keveredem,
 Hogyha leányszemem volna,
 Egy pár kendőt tele sírna.
Eh, a sírás nem kenyerem!
 Kinek tetszik, pityeregjen.
 Én egy nagyot káromkodom,
 Úgy csillapul a haragom.

(Pozsony.)

A szerelem, a szerelem…

A szerelem, a szerelem,
 A szerelem sötét verem;
 Bele estem, benne vagyok,
 Nem láthatok, nem hallhatok.
Őrizem az apám nyáját,
 De nem hallom a kolompját;
 Rá-rá megy a zöld vetésre,
 Hejh csak későn veszem észre.
Tele rakta édes anyám
 Eleséggel a tarisznyám;
 Elvesztettem szerencsésen,
 Lesz módom a böjtölésben.
Édes apám, édes anyám,
 Ne bizzatok most semmit rám,
 Nézzétek el, ha hibázok –
 Tudom is én, mit csinálok!

(Székelyhid.)

Keresztúton állok…

Merre tartsak?
 Ez kelet felé visz,
 Az nyugatnak.
Akármerre megyek,
 Mindegy nekem,
 Mindenütt szomorú
 Az életem.
Mért nem tudom, hol vár
 A halál rám?
 Hogy egyenesen azt
 Választhatnám!

(Miskolcz.)

Síkos a hó, szalad a szán…

Síkos a hó, szalad a szán,
 Esketőre viszik babám,
 Esketőre viszik szegényt
 Mások kivánsága szerént.
Hajh, ha mostan hó lehetnék:
 A szán alatt beroskadnék;
 Fölfordulna, s kedves babám
 Még egyszer átkarolhatnám –
Átkarolnám, ajakára
 Csókot nyomnék utóljára,
 S melegétől hű szivének
 Elolvadnék… úgy halnék meg!

(Debreczen.)

Temetésre szól az ének…

Temetésre szól az ének,
 Temetőbe kit kisérnek?
 Akárki! már nem földi rab,
 Nálam százszorta boldogabb.
Itt viszik az ablak alatt;
 Be sok ember sírva fakadt!
 Mért nem visznek engemet ki,
 Legalább nem sírna senki.

(Debreczen.)

-142-

Kis furulyám szomorúfűz ága…

Kis furulyám szomorúfűz ága,
 Temetőben szomorkodik fája;
 Ott metszettem azt egy sírhalomról,
 Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.
Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
 Ragyogásod többé nem láthatom.
 Hogy ne volna hát sötét világom!
 Hogy volna hát élni kivánságom!
Haza ballag nyájam este felé,
 Én ballagok a temető felé,
 Kél a holdnak halovány orczája,
 Kél furulyám epedő nótája.
Addig epeszt a bánat engemet,
 Addig, addig nyögöm keservemet:
 Míg egyszer a hanggal egyetemben
 Lelkem is a más világba reppen.

(Diószeg.) -143-

A virágnak megtiltani nem lehet…

A virágnak megtiltani nem lehet,
 Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
 Kikelet a lyány, virág a szerelem,
 Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
 Szeretője lettem én szép lelkednek –
 Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
 Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szivemben:
 Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
 Egymást űzi bennem e két gondolat,
 Mint őszszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
 Tündér orczád tejben úszó rózsája:
 Bujdosója lennék a nagy világnak,
 Vagy od’adnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
 Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
 Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
 Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

(Debreczen.)

Nem megyek én innen sehova…

Nem megyek én innen sehova,
 Noha sorsom itten mostoha;
 Hát ha volna még mostohább is,
 Nem maradnék-e itt tovább is?
Nagyon kedves nekem ez a hely;
 Elmegy majd a tavasz, menjen el,
 Elmehet a nap, a csillagok…
 De én nem mék, én itt maradok.
Fa vagyok én, lelkem a gyökér,
 Gyökér nélkül a fa meg nem él;
 S hogy téphetném azt ki földéből,
 Ide való mátkám szivéből?
Azért nem mék innen sehova,
 Noha sorsom igen mostoha;
 De ha volna még mostohább is,
 Megmaradnék itten tovább is.

(Debreczen.)

Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?

Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?
 Bánatomban le kell innom magamat.
 Az irgalmát, ide avval a borral!
 A bú vagy én, de egyikünk bele hal.
Úgy sem tetszik ez a világ én nekem;
 Sok már, a mit életemben szenvedtem,
 Nagyon is sok e parányi életre!
 Annyi baj közt kinek volna még kedve?
Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,
 Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;
 Nem vagyok én az örömnek rózsája,
 De vagyok a szomorúság gyászfája.
Én előttem ilyen élet nem élet,
 Hol az ember de semmit sem remélhet.
 Volna bár e pohár borban halálom,
 Hogy lehetne bajaimtól megválnom!

(Pest.)

-144-

1844.

* *

Honfidal.

Tied vagyok, tied, hazám!
 E szív, e lélek;
 Kit szeretnék, ha tégedet
 Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem belseje,
 Oltára képed.
 Te állj, s ha kell: a templomot
 Eldöntöm érted;
S az összeroskadó kebel
 Végső imája:
 Áldás a honra, istenem
 Áldása rája! –
De én nem mondom senkinek,
 Ki nem kiáltom:
 Legkedvesebbem hogy te vagy
 A nagy világon.
Titkon kisérem lépteid,
 S mindegyre híven;
 Nem, mint az árny az útazót,
 Csak jó időben.
De mint az árnyék nő, midőn
 Az est közelget:
 Nő búm, ha sötétedni kezd,
 Hazám, fölötted.
És elmegyek, hol híveid
 Pohárt emelve
 A sorstól új fényt esdenek
 Szent életedre;
S kihajtom egy cseppig borát
 A telt üvegnek,
 Bár keserű… mert könnyeim
 Belé peregnek!

(Debreczen.)

Elmondanám…

Elmondanám: »Megállj, leányka,
 Megállj, virágom, csillagom!
 Egy istenadta szívet bírok;
 Nesze, ha kell, neked adom.«
Elmondanám, hogy: »Szívem tenger,
 Uralkodjál e tengeren!
 Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy,
 A hűség gyöngye itt terem.«
Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét
 E gyöngy örökre tartja meg.«
 Elmondanám ezt, s többet ennél;
 De nem mondom, mert nincs kinek.

(Debreczen.)

Tél végén.

Örültök úgy-e a kies tavasznak?
 Maholnap eljő, s annyi élvet ad!
 A réteken majd méhek táboroznak,
 Megostromolni a virágokat.
S a míg elszántan ütközetre mégyen
 A szűz bimbók mézéhes ellene:
 Csicserg a szomszéd lombozat hüsében
 Madárajakról lelkes harczzene. –
Elzárkoztában a kihalt kebelnek
 Engem virág, dal, méh nem érdekel…
 Ohajtásim még is mi végre kelnek?
 Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.
Én a tavaszt csak annyiból kivánom,
 Mert melegebbek lesznek a napok,
 S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon
 Kopott ruhámban fázni nem fogok.

(Debreczen.) -145-

Fütty.

Adta finnyás közönsége!
 Csúnyaság, a mit mivel:
 Minden este megköszönti
 Társaságunk’ füttyivel.
És aztán a füttyök mellett
 Milyen a jövedelem?
 A szinész elébb-utóbb is
 Csak megszökni kénytelen.
Ejh, egy rókát kétszer nyúzni,
 Ez, urak, még sem megyen;
 Már ha fütty van, legalább hát
 Tele színházban legyen!

(Debreczen.)

Végszó ***hoz.

Isten veled, te elpártolt barát,
 Veszett ebként ki szívem megmarád,
 Isten veled;
 Fogadd a vett sebért emlékül,
 Mely fölszivárog belsejébül,
 Lelkemnek vérét, könnyemet.
Nem a legelső rajtam már e seb,
 De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
 A sok között,
 Melyet vétkes könnyelmüséggel
 A hűtelenség fegyverével
 Bennem baráti kéz ütött.
Dúsgazdag bánya a tapasztalás,
 Melyből sok ember életkincset ás –
 Nem én, nem én!
 Gyönyörszomjas szivem… remélve…
 Az annyiszor megnyílt örvénybe
 Hanyatthomlok rohan, szegény.
Remény, remény, mért vagy te szép virág?
 Téged nekünk az ég miért is ád?
 Azért-e csak?
 Hogy hervadandó kelyhed légyen,
 Hová csalódás éjjelében
 Szemünk harmatjai hulljanak…
De nem panaszlok, bár keblem teli,
 S az elfojtás még inkább neveli
 Búm tengerét;
 Ugy is ki tudja? hogyha hallnád
 Lelkem kiáradó fájdalmát:
 Talán már meg sem értenéd.
Nem is kivánom megtérésedet,
 Akár ohajtod, akár megveted
 Uj frígyemet.
 Az istenség is tehetetlen
 Egygyé büvölni e kebelben
 A szertezúzott lánczszemet…
Nem lánczszem az, nem! egy világ vala,
 Melynek napjául a hit lángola,
 A drága hit!
 Rá jött a végitélet napja,
 S már semmi föl nem támaszthatja
 Ledúlt világom romjait.
Isten veled hát, elpártolt barát,
 Ki ábrándim ködét elzavarád,
 Isten veled!
 Fogadd a multakért emlékül
 Megcsalt barátság gyötrelmétül
 Utószor omlott könnyemet.

(Debreczen.)

A dal.

Bölcsőben sír az éber csecsemő;
 Bölcső előtt
 A dajka zeng – el szokják a dalok
 Altatni őt.
Sok szenvedésem síró gyermeke
 A fájdalom;
 Dalt dalra költök – dalaimmal őt
 Elaltatom.

(Debreczen.)

A nemes.

Deresre huzzák a gazembert,
 Bünét botokkal róni le;
 Lopott, rabolt, és tudj’ az ördög,
 Még mit nem mívele.
De ő kiált ellenszegűlve:
 »Hozzám ne nyúljatok!
 Nemes vagyok… nincs nemesembert
 Botozni jogotok.«
Hallottad e szót, meggyalázott
 Ősének szelleme?
 Most már őt húzni nem deresre:
 Akasztófára kellene!

(Debreczen.)

-146-

Szomjas ember tünődése.

Ejnye, mi az istennyila!
 Üres már a láda fia?
 Üres ám –
 Jaj pedig be ihatnám!
Száraz kút a gégém csapja,
 Süti a szomjuság napja;
 Még meggyul,
 Ha rá boreső nem hull.
Hm, biz a nem tréfa volna,
 A felhőből hogyha folyna
 Boreső –
 Volna! itt a bökkenő.
Volt a szőlőben határom,
 De eladtam tavaly nyáron,
 S az ára
 Garatomon lejára.
 -147-
A kocsmából meg már régen
 Kikopott az emberségem;
 »Addsza – ne!«
 Ilyen szépen főznek le.
… Valami jutott eszembe!
 Zálogúl majd azt teszem be.
 Előre,
 Hitvesem fejkötője!
Jaj de hisz már sírba zártam
 Szerelmetes hitestársam,
 S ott véle
 Nyúgoszik fejkötője.
Oh miért is emlékezem
 Halálodra, én kedvesem?
 Könny gördül
 Azonnal két szemembül.
Hátha könyeimnek árja,
 Uram bocsá’! borrá válna:
 Akkor még –
 Hejh, akkor többet sírnék.

(Debreczen.)

Halvány katona.

Volt a honvédő legénység
 Harczra készülőben;
 Volt egy ifju a sereg közt,
 Halovány szinében.
»Hát kendnek tán az inába
 Szállt a bátorsága?«
 Kérdi egy tiszt gúnyolón, »hogy
 Képe olyan sárga.«
‚Tiszt uram‘, felelt az ifju,
 ‚Már az az én gondom:
 Mérthogy olyan sárga képem?
 Én azt meg se mondom.
Még ma úgy is kipiroslik,
 Hogyha nem egyébtől:
 A kardomról rája feccsent
 Ellenség vérétől.‘

(Debreczen.)

Eger mellett.

Hol jó bort érezek, betérek;
 Ne térnék hát Egerbe?
 Ha ezt a várost elkerülném,
 Az isten is megverne.
Egy úttal azt is megtekintem,
 Hol vítt Dobó nagy lelke;
 És felköszöntöm, a ki őt oly
 Dicsőn megénekelte.
S ha majd, a mint hiszem, a bortól
 Hatalmas kedvem lészen:
 Még verset is csinálok – Pesten
 Eladhatom jó pénzen.
Áll a határzat, áll erősen,
 Be kell Egerbe mennem!
 Mert annyi édes vonzerőnek
 Szivem nem állhat ellen.

(Andornak.)

Egri hangok.

Földön hó, felhő az égen –
 Hát hiszen csak hadd legyen!
 Rajta nincsen mit csodálni,
 Télen ez már így megyen.
 Én ugyan nem is tudnám, hogy
 Tél vagyon,
 Ha ki nem pillantanék az
 Ablakon.
Itt benn űlök a melegben,
 Környékez sok jó barát,
 Töltögetve poharamba
 Egri bérczek jó borát.
 Jó barátok, jó borocska –
 Kell-e más?
 Kebleinkben a kedv egy-egy
 Óriás.
Kedvemnek ha magja volna:
 Elvetném a hó felett,
 S ha kikelne: rózsaerdő
 Koszorúzná a telet.
 S hogyha földobnám az égre
 Szívemet,
 Melegítné a világot
 Nap helyett! –
 -148-
Ide látszik a hegy is, hol
 Dobó a hír könyvibe
 Nagy neve örök betűit
 Török vérrel irta be.
 Hejh, az volt ám még az ember,
 Biz az ám!
 Mig olyan lesz, sok viz elfoly
 A Dunán.
Elvirult már a magyarnak
 Tettvirágos tavasza!
 Hosszu gyáva tespedésben
 Pang, sínlődik e haza.
 Megjövend-e még az elszállt
 Kikelet?
 Lesz virány e régtől puszta
 Hon felett?…
Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most!
 Úgy is ritkán vígadok;
 E napot ne háborítsák
 Legalább a bánatok.
 S a sopánkodásnak ugy sincs
 Sikere,
 S mit tehet mást a lant gyönge
 Embere?
El tehát a hon bajával,
 Most ez egyszer el vele!
 A kitört bút minden ember
 Új pohárral öntse le.
 Új pohár bort hát, barátim,
 Új pohárt!
 S ismét újat, az előbbi
 Ha lejárt.
Igy!… de ím, mit veszek észre?
 Egy század minden pohár;
 A jelen hátam mögött van,
 Lelkem a jövőben jár.
 A jövőben vígan élek,
 Boldogon!
 Mert nem árva már az egykor
 Árva hon.

(Eger.)

Javulási szándék.

Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?
 Tivornya éjjeled és napod;
 Az istenért! hisz az ördög elvisz
 Ha még soká így folytatod.
Szeretetreméltó barátom,
 Nézd meg csak a tűkörben magadat;
 Hát ember az, a kit ott látsz? mennykő!
 Tükröd kisértetet mutat.
Fiú, légy hát okosabb valahára,
 Szedd rendbe rendtelen életedet;
 Hidd el, kedves pajtásom, az ember
 Korhelység nélkül is ellehet.
Naponként egy messzely borocska,
 Én úgy hiszem, ennyi untig elég.
 S mi a szerelmet illeti: jobb lesz
 Talán szeretők helyett feleség.
De mit beszélek? mit beszéltem!
 Messzely borocska és feleség?
 Én és feleség, én és messzely bor?
 No hisz csupán az kellene még!
O nem, nem! engem a rendes élet
 Időnek előtte megölne, tudom;
 Költő vagyok, költőileg kell
 Végig rohannom az életuton!

(Pest.)

Fürdik a holdvilág az ég tengerében…

Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
 Méláz a haramja erdő közepében:
 Sűrű a füvön az éj harmatozása,
 De sűrűbb két szeme könnyének hullása.
Baltája nyelére támaszkodva mondja:
 »Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra!
 Édes anyám, mindig javamat akartad;
 Édes anyám, mért nem fogadtam szavadat?
Elhagytam házadat, földönfutó lettem,
 Rablók, fosztogatók közé keveredtem;
 Most is köztök élek magam szégyenére,
 Ártatlan útasok nagy veszedelmére.
Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
 Örömest itt hagynám! de most már nem lehet:
 Édes anyám meghalt… kis házunk azóta
 Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.«

(Pest.)

-149-

Megy a juhász szamáron…

Megy a juhász szamáron,
 Földig ér a lába;
 Nagy a legény, de nagyobb
 Boldogtalansága.
Gyepes hanton furulyált,
 Legelészett nyája.
 Egyszer csak azt hallja, hogy
 Haldoklik babája.
 -150-
Fölpattan a szamárra,
 Haza felé vágtat;
 De már későn érkezett,
 Csak holttestet láthat.
Elkeseredésében
 Mi telhetett tőle?
 Nagyot ütött botjával
 A szamár fejére.

(Kún-Szent-Miklós.)

A csaplárné a betyárt szerette…

A csaplárné a betyárt szerette,
 De a betyár őtet nem szerette.
 Csaplárnénak örökbe vett lyánya
 Volt a betyár egész boldogsága.
A csaplárné ezt megirigyelte,
 Irígységből a leányt elverte,
 Elverte a háztól a világba;
 Pedig ott kinn tél, fagy volt javába.
A szegény lyány ment egy kis darabot,
 Aztán leűlt, űltében megfagyott.
 Esett ez a betyárnak tudtára,
 S csaplárnénak lett kínos halála.
Betyár ezért hóhérkézre került,
 De nem bánta ő, még inkább örült;
 Mert mióta a lyányt elvesztette:
 Pipa dohányt sem ért az élete.

(Pest.)

Árvalyányhaj a süvegem bokrétája…

Árvalyányhaj a süvegem bokrétája,
 Árva leány a szerelmem violája;
 Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam,
 Ezt magamnak a faluban választottam.
Gyönyörű kis szőke leány a kedvesem,
 De hogy jó lesz még abban sem kételkedem.
 A kék virág tiszta búza között terem,
 Mátkámnak is kék virág van a szemiben.

(Laczháza.)

-151-

Vándorélet.

(Barabás rajzához.)

Szent Kleófás!
 Milyen karaván…
 Nem lehet más,
 Mint oláhczigány;
 Avvagy e szép utazási rend
 S pőre purdék serege mit jelent?
 Ott huzódik a diszes csapat
 Hosszu sorban zöld erdő alatt;
 A családfő vén, kehes lovon,
 Kit kötőfékszárnál fogva von
 Ügygyel-bajjal egy izmos legény…
 No hisz izzad még az is szegény!
 Mert bizony már régen lehete,
 Hogy gabanczuk a csikófogat
 Elhullatta… s most mi élete?
 Koplalásban tölt gyásznapokat.
 Ily esetben aztán ép erő
 Nem tudom, hogy volna nyerhető.
 S a mi több, ki rája nehezűl,
 Nem csak a jó dáde egyedűl:
 Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
 S mindenikben rajkók láthatók;
 Ki-kidugván borzas fejöket,
 Pityeregnek szörnyü éneket,
 Mert helyök nem legkényelmesebb;
 A gyaloglás? még keservesebb!
 Ugy sipognak, mint az orgona,
 S tudja isten, meddig tartana?
 De nagyapjok hátra-hátra rúg,
 S meglapulnak szépen a fiúk.
Megy megettök férj, menyecske, lyány
 Egymás mellett és egymás után.
 Ki bagóz, ki füstöt ereget,
 Képezőleg terhes felleget,
 Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
 Tán dohányuk paprikában főtt.
Leghátul kóczmadzagon pedig
 Egy lopott malacz hetvenkedik.
 Boldogúlni nem lehet vele!
 Sejti tán, hogy napja alkonyúl,
 Azért viseli magát oly roszúl.
 De segít a meszelő nyele,
 Melylyel a derék családanya
 Nagy vitézül neki rohana.
 -152-
Igy intéznek bátor lépteket
 Faluvégtől falu végeig.
 Ily hős népet mi sem rettegtet…
 Csak a szél! ezt megsüvegelik.
 S okosan! mert e kaján elem
 Mértéken túl emberségtelen.
 Néha rájok a midőn akad:
 Súg fülökbe olyan dolgokat,
 Hogy lábszárok is remeg bele,
 Mintha volna nyárfa levele.
De ha szél úr könnyü szekeren
 Gyors lovakkal más vidékre hajt:
 Régi kedvök ismét ott terem,
 S fumigálnak minden földi bajt.

(Pest.)

Betegségemben.

Megmondtam úgy-e? térj eszedre!
 S te nem fogadtad szavamat;
 Tovább üzéd eszeveszetten
 Az ostobáskodásokat.
Most szépen vagy, szépen… de úgy kell
 Az ilyen szeleverdinek!
 Hanem mit prédikálok? késő
 Eső után a köpönyeg.
A mint van, úgy van; most a dolgon
 Már változtatni nem lehet,
 És legjobb, a mit tehetek, ha
 Előveszem türelmemet.
Ah, türelem! reád lelkemnek
 Valóban nagy szüksége van;
 Itten heverni a kórágyon,
 Kínok között, magányosan!
Lám, irtózám a házasságtól,
 Mondám, hogy nem kell feleség;
 Pedig egy szép, egy hű menyecském,
 Ha volna most, mi jól esnék!
Hozzám hajolna, édes ajka
 Elcsókolná fájdalmamat,
 És ölelése enyhet adna,
 Minőt az orvosság nem ad. –
S tán eddig is azért ejték csak
 Nő elleni beszédeket,
 Mivelhogy senki, senki nem volt,
 Nem volt, ki engem szeretett.
S ha lenne… oh, ha lenne! érzem:
 Szeretni tudnék végtelen! –
 Megérem-e, hogy nekem is lesz
 Szép csendes házi életem?

(Pest.)

Szerelem- és pipadal.

Szeretlek én téged, pipám!
 És a dohányt, mely benned ég;
 Hogy is ne? füstöd fellege,
 Miként galambom szeme, kék.
Szeretem én galambomat,
 Miként szeretem a dohányt;
 Hogy is ne? pipa és leány
 Érettem égnek egyaránt.
S miként a lyányszem s mint a füst,
 Nem kék-e a menny födele?
 S miként ezek, a mennyfödél
 – Csillagtüzben – nem lángol-e?
Hasonmásául alkotá
 Az ég e kettőt én nekem,
 Hogy látva őket, lássam azt,
 Kitől boldogságom nyerem.

(Pest.)

Egy estém otthon.

Borozgatánk apámmal;
 Ivott a jó öreg,
 S a kedvemért ez egyszer –
 Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthonn,
 Oly rég nem láta már,
 Úgy megvénült azóta –
 Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
 A mint nyelvünkre jött;
 Még a szinészetről is
 Sok más egyéb között.
 -153-
Szemében »mesterségem«
 Most is nagy szálka még;
 Előitéletét az
 Évek nem szünteték.
»No csak hitvány egy élet
 Az a komédia!«
 Fülemnek ily dicsérést
 Kellett hallgatnia.
»Tudom, sokat koplaltál,
 Mutatja is szined.
 Szeretném látni egyszer,
 Mint hánysz bukfenczeket.«
Én műértő beszédit
 Mosolygva hallgatám;
 De ő makacs fej! föl nem
 Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
 Egy bordalom neki;
 S nagyon-nagyon örültem,
 Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
 Hogy költő fia van;
 Előtte minden ilyes
 Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
 Csak húsvágáshoz ért;
 Nem sok hajszála hullt ki
 A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
 Edénye kiürűlt,
 Én írogatni kezdtem,
 Ő meg nyugodni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
 Állott elő anyám;
 Felelnem kelle – hát az
 Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
 Kérdezgetésinek;
 De nekem e kérdések
 Olyan jól estenek:
Mert mindenik tükör volt,
 A honnan láthatám:
 Hogy a földön nekem van
 Legszeretőbb anyám!

(Duna-Vecse.)

Ebéd után.

Ugy jól laktam, hogy még!…
 Egyet nyujtózom, és
 Aztán tied vagyok,
 Imádott heverés!
Oh kedves pamlagom,
 Be áldott puha vagy!
 Ki téged föltalált,
 Az volt ám még az agy. –
Kölyök, pipát ide…
 Siess, a nagyapád!
 Nincs rútabb valami,
 Mint az a lomhaság.
Add errébb hát, ökör!
 Én nyuljak érte tán?
 Nem elég tőlem, hogy
 Föltátom rá a szám?
Istentelen legye!
 Ingerkedik velem…
 Kergesd el… a kutya
 Ott ül a fülemen.
Az ember élete
 Méreggel van tele;
 Csodák csodája, hogy
 Meg nem pukkad bele.
Húzd a függönyt odább
 Azon az ablakon,
 Hadd lám, az épités
 Ott kinn meddig vagyon?
Á, szépecskén halad,
 Munkálnak mindenütt…
 De tedd b’ az ablakot,
 A nap szemembe süt.
Disznó forró idő!…
 No semmi; legalább
 Ki ott kinn dolgozik,
 Nem hűti meg magát.

(Duna-Vecse.) -154-

Zsuzsikához.

Ne hozd, ne hozd azt a bort, kis leány!
 Hisz már a nélkül is részeg vagyok –
 Megrészegített kellemed,
 Fölfordította eszemet,
 Nem ihatom… nem kell… sok, a mi sok.
Vagy a borban szerelmet hozsz talán?
 Azt, angyalom?… szerelmedet?… nekem?…
 Úgy addsza azt a poharat,
 Iszom, mig egy csepp sem marad,
 Legyen bár méreg, addsza, lenyelem!

(Duna-Vecse.)

Magány.

Messze, messze a világ zajátul
 E kis faluban,
 Itt kivánok élni én ezentul,
 Csendben, boldogan.
Boldogan! mert hajh a nagy világban
 Boldog nem valék;
 Üldözött az utczán és szobámban
 A föld és az ég.
Nem volt biztos sem napom, sem éjem;
 Vad hiúz-szemek
 Támadásra, elfogásra készen
 Egyre lestenek.
Összeszedtem végre sátorfámat,
 S szépen megszökém,
 S itt vagyok, hol a nap újra támad
 Éltem bús egén.
Szent magány! hegylánczaid tetőin
 Át, nem látnak ők,
 Szívtelen, rémarczu üldözőim
 … A hitelezők.

(Duna-Vecse.)

Álmodom-e?

Álmodom-e?
 Vagy látok igazán?
 S a kit látok,
 Tündér-e vagy leány?
Akár leány,
 Akár tündér lenne,
 Mit bánom én,
 Csak belém szeretne!

(Duna-Vecse.)

Éjjel.

Kinézek én, benéz a hold
 Szobámnak ablakán;
 Sugárait szerelmesen
 Mosolygva hinti rám.
Szegény bohó! mit kandikálsz
 Olyan szerelmesen?
 Avvagy talán azt gondolod,
 Hogy képedet lesem?
Eszem ágába’ sincs biz a,
 Hogy téged nézzelek.
 Isten hirével elmehetsz –
 Mit gondolok veled!
Ott általellenben lakik
 Az én kedves babám;
 Azt várom én, ha valahogy
 Még megpillantanám.

(Duna-Vecse.)

Ivás közben.

Hányadik már a pohár?… csak
 Ötödik?
 Teremt’ ugyse! becsülettel
 Működik.
 Máskor megfe-felelek kétannyinak,
 S lábaim most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem meg
 Elakad –
 Torkom a therpomyléi
 Szorulat,
 Ledionas a bor, mely csepege,
 Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.
Sehogy se t’om kifejezni
 Magamat –
 Azt hiszitek, hogy talán a
 Bor miatt?
 Ne higyétek, édes atyámfiai,
 Nekem a bor nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép is
 Ártana?
 Hát hiába voltam volna
 Katona?
 Úgy biz, a ki fölmarkolta, katona –
 Még pedig bakancsos voltam valaha.
 -155-
Zöld hajtókás, sárga pitykés
 Közlegény…
 Egész a közlegénységig
 Fölvivém!
 Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
 Még idővel degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az könnyen
 Megesik,
 Mert a katonai pálya
 Fene sik;
 Legkivált az olyfélének, mint magam,
 Kinek kissé akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne is
 Adjatok,
 Szent Dávid hárfájára sem
 Hallgatok!
 Orrnál fogva senki engem nem czibál, –
 Azt cselekszem, a mi tetszik… tudja Pál,
 Mit kaszál.
… Eh, de én itt egyre-másra,
 Mint malom,
 Csak darálok, csak darálok,
 S szomjazom.
 Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
 Hogyha nincs nedv, a mi hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy forogjon
 Kerekem –
 Meg sem állok, csak a kancsó-
 Feneken,
 Bárha mingyárt – a mint Falstaff szólana –
 Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?… tudja gólya…
 Úgy, igaz!
 A malom volt az utósó…
 Vagy nem az?
 Mit is mondtam a malomról… én bizon
 Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem héja
 Oly nehéz,
 Mint malomkő… tán az álom
 Környekez.
 Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
 Álmodozzuk folytatását… jó ’jszakát!

(Debreczen.)

Füstbe ment terv.

Egész uton – haza felé –
 Azon gondolkodám:
 Miként fogom szólítani
 Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
 Kedvest, szépet neki?
 Midőn, mely bölcsőm ringatá,
 A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
 Szebbnél szebb gondolat,
 Mig állni látszék az idő,
 Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék…
 Röpűlt felém anyám…
 S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
 Mint a gyümölcs a fán.

(Duna-Vecse.)

Vizen.

Beszélgetnek sajkámmal
 A fecsegő habok;
 Feszítem a lapátot,
 Hogy szinte izzadok.
Anyám, ha mostan látnál,
 Tudom, hogy mondanád:
 »Az istenért!… ha feldőlsz…
 Nem féled a halált?«
Apám, ha mostan látnál,
 Tudom, hogy mondanád:
 »Az ördög hurczol arra,
 Szaggatni a ruhád.«

(Duna-Vecse.)

Boldogtalan voltam…

Boldogtalan voltam,
 Teljes életemben;
 Csak az vigasztal, hogy
 Meg nem érdemeltem.
Boldogtalan leszek
 Koporsóm zártáig;
 Csak az vigasztal, hogy
 Nincs messze odáig.
 -156-
Hiába biztattok,
 Hiába beszéltek –
 Tudom azt az egyet,
 Hogy nem soká élek.

(Debreczen.)

Gyönge vagyok…

Gyönge vagyok, lelkem-testem
 Fáradt.
 Vessétek meg nekem azt az
 Ágyat.
 Vesd meg, rózsám, hadd fekügyem
 Bele,
 Hadd pihenjem ki magamat
 Benne.
Istenem! mi van ezen az
 Ágyon?
 Mindenütt nyom, minden felől
 Fázom.
 Nem vetette rózsám meleg
 Keze;
 Vetette a halál hideg
 Keze.

(Pest.)

Mi foly ott a mezőn…

Mi foly ott a mezőn?
 Patakvíznek gyöngye –
 Hát szeretőm arczán?
 A búbánat könnye.
Hadd folyjon a patak!
 Habjai mentében,
 Piros rózsa fejlik
 A zöld mezőségen.
De könnyed ne folyjon,
 Lelkem kis leánya!
 Elhervad a könnytől
 Orczáid rózsája.

(Pest.)

Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél…

Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél?
 Mi mélyebb a mély Duna vizénél?
 Dunaviznél mélyebb mély szerelmem,
 Szentgellértnél nagyobb nagy keservem.
Dunaparton fűbe heveredtem,
 Halásztak a halászok mellettem,
 Kihalásztak sok apró kis halat,
 Hálójokban alig hogy megakadt.
Ha azt tudnám, hogy az én hálómba
 Valami nagyon nagy hal akadna,
 Akkora, hogy berántana engem:
 Nekem is volna halászni kedvem.

(Pest.)

Pusztán születtem…

Pusztán születtem, a pusztán lakom.
 Nincs födeles, kéményes hajlokom;
 De van cserényem, van jó paripám:
 Csikós vagyok az alföldi rónán.
Szőrén szoktam megűlni a lovat,
 Ha ide vagy oda útam akad;
 Nem szükséges a nyereg a hátán –
 Csikós vagyok az alföldi rónán.
Gyócs a gatyám, patyolat az ingem:
 Nem vettem, a rózsám varrta ingyen.
 Hejh, maholnap az én piros rózsám
 Csikósné lesz az alföldi rónán.

(Kún-Szent-Miklós.)

A faluban utczahosszat…

A faluban utczahosszat
 Muzsikáltatom magamat;
 Tele palaczk a kezembe’,
 Tánczolok, mint veszett fene.
Huzd rá czigány, siralmasan,
 Hogy magamat kisírhassam.
 De majd ott az ablak alatt
 Húzzatok valami vigat.
Ott lakik az én csillagom,
 Az én bujdosó csillagom,
 A ki tőlem elbujdosott,
 S világát mással éli most.
Hejh czigányok, itt az ablak:
 Most a leges-legvigabbat!
 Ne lássa az a csalfa lyány,
 Hogy búsulok csalfaságán.

(Duna-Vecse.)

-157-

-158-

Elvennélek én, csak adnának…

Elvennélek én, csak adnának,
 De hiába szólok anyádnak!
 Megtagadja tőlem kezedet;
 Nem tudom, az oka mi lehet.
Olyan háborodott az elmém!
 Sokszor sírnék, ha nem szégyelném.
 Mért nem vagyok felhő az égen?
 Sírnom akkor nem volna szégyen.
Miért nem termettem búzának?
 Aratás van, most levágnának;
 Nem kellene soká szenvednem
 Ebben a keserves életben.

(Pest.)

Nem nézek én, minek néznék? az égre…

Nem nézek én, minek néznék? az égre;
 Bele nézek kedvesem kék szemébe.
 Kedvesemnek kék szemében van egem,
 Onnan süt rám tiszta napfény melegen.
Nekem ez a világ nem is kellene,
 Ha nem volna kedvesem két kék szeme;
 Ez az egy szép, a mi van a világon,
 Ezen a rút, ezen a csúf világon.
Ne nézzetek kedvesemnek szemébe!
 Ne ejtsetek engemet a kétségbe!
 Féltve őrzöm, féltve őrzöm kincsemet,
 A leggyönyörűségesebb kék szemet.

(Pest.)

Kerényi Frigyeshez.

Szerelmetes barátom, jó napot!
 (Vagy estét… a mint e firkát kapod)
 Hát hány hét a világ Eperjesen?
 Hallom, hogy szenvedtél keservesen.
 De csak hogy már bajod végén vagyon!
 Örvendek én ezen, pedig nagyon;
 Mert, oh barátom, azt elhiheted,
 Hogy szörnyü mód szeretlek tégedet.
 Már ismeretlen is szerettelek,
 Hát még mióta rusztiztam veled!
 T’od, a Komlóban, persze hogy tudod;
 Hogy is feledhetnéd azt a napot?
 Én részemről csak el nem feledem,
 Legyen bár Matuzsálem-életem.
Nos hát te jól vagy, hál’ istennek! Én?
 Mint gazdag városban szegény legény.
 Másfél hete, hogy őket elhagyám,
 Kiknél valék, apám és jó anyám.
 Apám kibékült; volt is rája ok:
 Hiszen szinész már többé nem vagyok.
 Örűl ő – de olyasmit érzek én,
 Mint a paradicsomnak küszöbén
 Almát-evett ősünk érezhetett,
 Midőn belőle kikergettetett.
 Ott éltem volna én a színpadon
 Kín és gyönyör közt… hírben… szabadon…
 Dicső álom volt. Volt! Már elmula.
 Borúljon rá felejtés fátyola.
Mint mondám, itt vagyok másfél hete,
 Másod magammal jöttem én ide.
 Tudod, ki az, ki Pestre elkisért?
 A bú – egy szép kis szőke gyermekért.
 Szegényke! titkolá, hogy értem ég.
 Midőn bucsúzni hozzá elmenék,
 Oly szomorúan pillantott felém:
 S ösztönszerűleg én megölelém.
 És csókot érzék, forrót, ajkamon,
 És könnyet érzék, forrót, arczomon.
 Én nem tudám, hogy őtet szeretem,
 De a midőn megindúlt szekerem,
 S elgondolám, hogy végkép elhagyom:
 El kezde fájni a szivem nagyon.
 Mi egymáséi soha nem leszünk,
 Egymást feledni lesz talán eszünk.
Egyébiránt időm honn jól telék,
 Vers, pajtikám, hó! vers termett elég.
 Nem vagyok én verseknek szűkiben,
 Bár pénzem jőne olyan könnyeden.
 A pénz, a pénz! ez ám a bökkenő.
 Ez életünkben a szekérkenő.
 Nélkűle a kerék lassan forog,
 S forgása közben szörnyen nyikorog.
 Azonban érte nem töröm magam;
 Jelenleg is – a mennyi, annyi – van.
 Naponként jön, miből eszem s iszom;
 A holnapról én nem gondolkozom,
 S ha a jövőbe vetem is szemem:
 Vagyon dolgában bizonyára nem;
 Azt kérdezem magamban legfölebb:
 Mikor mulathatok megint veled?
 Veled s a többiekkel, a kiket,
 Mint téged, oly őszintén szeretek.
 -159- Ti vagytok nékem minden örömem;
 Emlékezetben legyetek velem,
 Mig a boldogság szép órája üt:
 Hol ismét áldomásozunk együtt!

(Pest.)

Nem ver meg engem az isten…

Nem ver meg engem az isten,
 Hogy szeretőt mást kerestem.
 Te hagytál el, nem én téged;
 Délibáb volt a hűséged.
Iskolába nem járattak,
 Olvasni nem tanítottak,
 De szemedből kiolvastam,
 Hogy szivedben bánat vagyon.
Mért búsulsz? tán megbántad már,
 Hogy engemet megbántottál?
 Sohse búsúlj! úgy is késő;
 A mi elmúlt, vissza nem jő.
Találtam már mást magamnak,
 Találj te is mást magadnak;
 Éljed világodat vele,
 Áldjon meg az isten vele.

(Debreczen.)

Deákpályám.

Diligenter frequentáltam
 Iskoláim egykoron,
 Secundába ponált még is
 Sok szamár professorom.
A poézisból is ebbe
 Estem inter alia;
 Absurdum pedig, de nagy, hogy
 Ennek kelljen állnia.
El sem obliviscálnak, mert
 Ha occasióm akadt:
 Kutyáliter infestáltam
 E jó dominusokat.
Egynek pláne… no de minthogy
 Szerelemhistória,
 Talán jobb lesz in aeternum
 Sub rosa maradnia.
Csak denique mi közöttünk
 Sine fine folyt a per,
 S consilium abeundi
 Lett a vége breviter.
Ergo mentem és vagáltam
 A hazában szanaszét;
 Verte tandem a bal czombom
 Kard… azaz hogy panganét.

(Duna-Vecse.)

Sírom.

Hogyha én majd meghalok,
 Nem leszen kő síromon;
 Egy kis fejfa lesz a jel,
 A hová teszik porom.
De ha megkövűl a kín,
 Mely most elhat lelkemig:
 Alacsony sírom fölött
 Pyramíd emelkedik.

(Duna-Vecse.)

Poharamhoz.

Különben én becsüllek, oh pohár!
 Csak egy van benned, a mit restelek;
 Azt restelem csak benned, oh pohár!
 Hogy olyan könnyen kihörpentelek.
Ha én te néked volnék, oh pohár!
 Ki nem fogynék a borból sohasem;
 Aztán, ha nékem volnál, oh pohár!
 Innál belőlem véges-végtelen.

(Duna-Vecse.)

Színbirálat.

Hogy játszottak? ne is kérdezzétek!
 Vétek volt ma őket nézni, vétek.
 Ily kontárkodás mégis gyalázat;
 Csaknem megszalasztották a házat.
 Semmi tűz egyben sem, semmi lélek!
 Mint fajankók, úgy álltak s beszéltek.
 A darab is rosz, silány végképen,
 Untató a legnagyobb mértékben.
 Ásitottam, hányat és minőket!
 S oly sötét volt, tán világ sem égett.

* * *

(Hol maradhatott az a kis lyány? hol?
 Üres volt, a melybe jár, a páholy.)

(Pest.) -160-

Gazdálkodási nézeteim.

Jertek barátim, van egy-két forintom,
 Hágjunk nyakára, a réz-angyalát!
 Mit a jövendő! arra semmi gondom;
 A jó isten majd eztán is csak ád.
 Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?
 Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.
Mert oh barátim, a terített asztal
 Dicsőbb, mint Ádám-Éva édene;
 Ez a mi búban engemet vigasztal,
 Ennél virít a lét kietlene.
 Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen,
 Hanem azért, hogy eligyam s egyem.
Emberségemre! nincs szánandóbb pára,
 Mint kit fukarság nyavalyája bánt;
 Halmozva kincset kincse halmazára,
 Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt.
 Nekem nem kell a pénz, csak hogy legyen,
 Megszerzem én, hogy eligyam s egyem.
Azt mondják e rend érdemes vitézi:
 Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen,
 A múltat könnyen búslakodva nézi
 Öreg korának szük időiben.
 S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen:
 Csupán azért, hogy eligyam s egyem.
Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz,
 Hogy a meddig volt, jól éltem vele;
 De most ha mennék éhen őseimhez,
 Nem lenne sírom nyugalom helye.
 Ebből indulva, nem hogy meglegyen,
 De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem.
Menjünk tehát, és e nehány forinton
 Élvezzük a jót, mennyiben lehet;
 Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom,
 Mig egy rosz pótra nyomja zsebemet –
 Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen:
 Azért szerzém, hogy eligyam s egyem.

(Duna-Vecse.)

Vizet iszom.

Figyeljetek reám,
 És oh bámuljatok!
 Mert nem mindennapi,
 A mit most hallotok.
 E dolgon magam is
 Nagyon csodálkozom,
 De még is szent igaz;
 Nem bort… vizet iszom,
 Vizet bizon.
A szőlőket tavaly
 Elverte tán a jég?
 Vagy a dér csipte meg
 S bor nem termett elég?
 Nem volt se jég se dér,
 Bor terme gazdagon,
 De mindazáltal én
 Nem bort… vizet iszom,
 Vizet bizon.
Vagy tán azt vélitek:
 Hogy szomjas nem vagyok?
 Dehogy nem! szomjaim
 Krisztustalan nagyok.
 S kizárólag pedig
 A borra szomjazom,
 De mindazáltal én
 Nem bort… vizet iszom,
 Vizet bizon.
Hogy rajta senki ne
 Csigázza az eszét,
 Megfejtem röviden
 E találós mesét:
 Én a bort rendesen
 Kocsmából hozatom,
 Most pénzem nincs – vizet,
 S nem bort, azért iszom,
 Azért bizon!

(Pest.)

István öcsémhez.

Hát hogymint vagytok otthonn, Pistikám?
 Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
 Mondjátok-e, ha estebéd után
 Beszélgetéstek meghitt és vidám,
 Mondjátok-e az est óráinál:
 Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
 És máskülönben hogy van dolgotok?
 Tudom, sokat kell fáradoznotok.
 Örök törődés naptok, éjetek,
 Csak hogy szükecskén megélhessetek.
 Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
 Az emberekben: jégre nem viszik.
 -161-
Mert ő becsűletes lelkű, igaz:
 Azt gondolá, hogy minden ember az.
 És e hitének áldozatja lett,
 Elveszte mindent, a mit keresett.
 Szorgalmas élte verítékinek
 Gyümölcseit most más emészti meg.
 Mért nem szeret ugy engem istenem?
 Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
 Agg napjait a fáradástul én
 Mily édes-örömest felmenteném.
 Ez fáj nekem csak, nyúgott éltemet
 Most egyedűl ez keseríti meg.
 Tégy érte, a mit tenni bír erőd;
 Légy jó fiú, és gyámolítsad őt.
 Vedd vállaidra félig terheit,
 S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
 S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
 Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
 Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
 Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
 De megmutatná a nagy veszteség:
 Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
E néhány sorral érd be most, öcsém,
 Én a vidámság hangját keresém,
 És akaratlan ilyen fekete
 Lett gondolatjaimnak menete;
 S ha még tovább fonnám e fonalat,
 Szivem repedne a nagy kín alatt.
 Más levelem majd több lesz és vidám,
 Isten megáldjon, édes Pistikám!

(Pest.)

Carmen lugubre.

Meghalt… ki?… azt mit kérditek!
 Hisz a név ugy sem teszi meg;
 Hazánknak… oh nem! a világnak
 Egy ritka, példás férfia,
 Kinek szent fogadása tartá:
 Vizet soha nem innia.
Ő most békével alhatik
 Sírjában itéletnapig;
 Mert ama boldog öntudattal
 Dugá fejét a föld alá:
 Hogy a vizet ugyan használta
 (Mosdásra), de meg nem ivá.
Nagyon szüken termett tavaly
 A bornemű dicső ital.
 És ez lett megölő betűje
 A szilárd lelkü férfinak:
 Szomjan halt, a hogy pinczéjéből
 Minden borok kifogytanak.
És engem, nem tagadhatom,
 Kinos sejtésnek terhe nyom.
 Ha jövendőben következnek
 Borban szükölködő napok:
 Miként e sírba dőlt nagy férfi,
 Még magam is ugy járhatok.

(Pest.)

Hattyudalféle.

Bizony, bizony csehül vagyunk!
 Mellem szorúl, majd megfulok,
 S szivem táján valami rág…
 Belőled én, árnyékvilág,
 Aligha el nem patkolok.
Hányszor kivántam a halált!
 És most, midőn már közeleg,
 Midőn félig rám lehele:
 Olyanformán vagyok vele,
 Mint a mesében az öreg.
Hiába! bármi a halál,
 Az élet nála többet ér.
 Van ottan béke – semmi más;
 Van itten bú – de vígadás
 Kéjében is pezsg ám a vér.
S én már maholnap elhagyok
 Örömeket, fájdalmakat.
 Most gomblyukamban a virág,
 S ha újra zöldül a világ:
 Talán sirom halmán fakad.
S ti majd, ti jó fiúk, kiket
 Hozzám barátság láncza köt,
 Kikkel most annyi éjszakát
 Fölségesen virasztok át:
 Gyászoltok a halott fölött.
De én azt mondom, társaim,
 Hogy engem ne gyászoljatok;
 Természetünktől az elüt –
 Mert tudjátok, velem együtt,
 Ti mind víg ficzkók voltatok.
 -162-
Jertek ki hozzám legfölebb,
 S ha állotok sirom körűl:
 Vigan hangoztassátok itt
 Holt czimborátok dalait
 A múlt idők emlékeűl!

(Duna-Vecse.)

Hírös város az aafődön Kecskemét…

(Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.)

Hírös város az aafődön Kecskemét,
 Ott születtem, annak öszöm könyerét.
 A búzáját magyar embör vetötte,
 Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.
Nincs én néköm mestörségöm, nem is kő,
 Van azé jó keresetöm, jobb se kő,
 Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm,
 Míg utast lát a pusztába két szömöm.
Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,
 Szögény legény szép szörivee szöröztem.
 Csillagos a feje, kese a lába –
 Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.
Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,
 Borjúszájas ingöm lobog szélösen,
 Süvegöm a jobb szömömön viselöm,
 Mindön embör előtt mög sem emelöm.
Be-benézök a bugaczi csárdába,
 Öszöm, iszom kedvem szörint rovásra;
 Ölégségös hitelöm van ott néköm,
 Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.
A vármögye emböreit pej lovam
 Csak ojan jól mögösmeri, mint magam.
 Ha érköznek, nagyot nyerít – rá termök;
 S ha rajt vagyok, gyühetnek má ő keemök!

(Debreczen.)

Az én torkom álló malom…

Az én torkom álló malom;
 Ugy őröl, ha meglocsolom.
 Árva szívem a molnárja,
 Bánatot hord garatjára.
Az én feleségem torka
 Valóságos pergő rokka;
 Hejh az én jó feleségem
 Pörpatvart fon azon nékem.
Zúg, ha őröl, zúg a malom…
 Csak hadd zúgjon, locsolgatom;
 Zúgjon, zúgjon – ne halljam meg,
 Hogy kincsem rokkája pereg.

(Duna-Vecse.)

De már nem tudom, mit csináljak…

De már nem tudom, mit csináljak?
 Meginnám borát az országnak.
 S mentül több az, a mit megiszom,
 Annál iszonyúbban szomjazom.
Mért nem tesz az isten most csodát?
 Változtatná borrá a Tiszát,
 Hadd lehetnék én meg a Duna:
 Hogy a Tisza belém omlana!

(Tokaj.)

Te szivemnek szép gyönyörüsége…

Te szivemnek szép gyönyörüsége,
 Mért van szivednek kőkeménysége?
 Csakugyan meg akarsz,
 Meg akarsz ölni hát?
 Vagy mért nem enyhíted
 Szeretőd fájdalmát?
Szeretőd vagyok én, hű szeretőd,
 Elmondhatom isten, ember előtt;
 De azt is mondhatom,
 Hogy ez a világ nagy,
 S a világon te a
 Legkegyetlenebb vagy.

(Duna-Vecse.)

Mondom, ne ingerkedjetek velem…

Mondom, ne ingerkedjetek velem!
 Nem ismeritek a természetem.
 Ha föltámad haragom szélvésze,
 Nem marad el fejek beverése.
 -163-
Jó a tréfa, jó a maga helyén,
 De boszant, ha a mértéken túlmén,
 S ki megboszant, legyen az akárki,
 Megtanítom keztyűbe’ dudálni.
De te, kis lyány, mit huzódol tőlem?
 Hiszen ezt én nem neked beszélem;
 Gyere mellém, eszem a szépséged,
 A világért sem bántalak téged!

(Pest.)

Meredek a pinczegádor…

Meredek a pinczegádor,
 Nehéz teher az a mámor:
 Haza felé mendegéltem,
 Terhem alatt összedőltem –
 Összedőltem!
Elnyúltam a föld színére,
 Megeredt az orrom vére.
 Ha ott tégla nem lett volna:
 Orrom vére nem folyt volna –
 Nem folyt volna!
Nem járnék én a pinczébe
 Jó időbe’, rosz időbe’…
 De tehetek is én arról,
 Hogy oly igen jó az a bor –
 Jó az a bor!

(Duna-Vecse.)

Kis menyecske, szép kis menyecske…

Kis menyecske, szép kis menyecske!
 Hejh, miért vagy te már menyecske?
 Ha te még nem volnál menyecske:
 Nem volnék én kétségbe esve.
Nem választottál meg uradnak,
 Mert nem vagyok se szép se gazdag.
 Van most urad, módos, takaros –
 Módos, takaros, de haragos.
Nem tudom, szereted-e őtet?
 De tudom, nem szeret ő téged.
 Nem csak hogy szerelmet nem ismer,
 Szegény menyecske, még meg is ver.
Ha megunod ezt az életet,
 Tedd a kezembe a kezedet,
 Menjünk ki a Duna partjára,
 Ugorjunk együtt a Dunába!

(Pest.)

Hejh Büngözsdi Bandi…

Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány!
 Mért sikkasztottad el az én jó paripám?
 Te bitangolsz mostan drága szép lovamon –
 Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon!
Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány!
 Mért csábítottad el az én kedves babám?
 Te öleled most szép szeretőm valahol –
 Fűljön rosz lelkeddel a mélységes pokol!
De mi haszna van az átkozódásoknak…
 Imádkozzál, Bandi, hogy meg ne kapjalak;
 Mert ha megkaphatlak – mennykő üssön beléd! –
 Megemlegeted a magyarok istenét.

(Pest.)

Ezrivel terem a fán a megy…

Ezrivel terem a fán a
 Megy…
 Feleségem van nekem csak
 Egy;
 De mikor még ez az egy is
 Sok!
Előbb-utóbb sírba vinni
 Fog.
 Furcsa isten teremtése
 Ő!
 Reszketek, ha közelembe
 Jő.
 Megteszek mindent, a mit csak
 Kér,
 Még is mindig dorgálás a
 Bér.
Már ilyesmit is gondoltam
 Én:
 Megverem… bírok vele, hisz
 Vén.
 -164- De mikor a szemem közé
 Néz:
 Minden bátorságom oda
 Vész.
Három izben volt már félig
 Holt;
 Jaj istenem! be jó kedvem
 Volt.
 De az ördög soh’sem vitte
 El;
 Oly rosz, hogy az ördögnek sem
 Kell.

(Pest.)

Katona barátomhoz.

Ha előttem a multat kitárja
 Képzeményim hű panorámája:
 Katona barátom!
 Tévelygő szememnek
 Elfáradt sugára
 Képeden pihen meg.
Oh ez a mult! pusztaság vidéke,
 Mely felett hő, tikkasztó nap ége.
 Te a pusztaságban
 Árnyékos fa voltál,
 Új erőt szereztem
 Enyhe sátorodnál.
Kedvezett a jó szerencse nékem:
 Túljövék e szomorú vidéken.
 De itt is nagyobb volt
 A bú örömemnél:
 Mit használt, hogy jöttem?
 Ha te nem jöhettél.
 S a mióta sors parancsolatja
 Közös útunk ketté ágaztatta,
 Évek érkezének,
 Évek távozának,
 És még csak hirét sem
 Hallhatók egymásnak.
El vagyok már szívedben feledve?
 Vagy jutok még néha tán eszedbe?
 Vagy, miként emlékem
 Rajzol egyre téged,
 Szinte rajzol engem
 Nem muló emléked?

(Duna-Vecse.)

Ez a világ a milyen nagy…

Ez a világ a milyen nagy,
 Te, galambom, oly kicsiny vagy;
 De ha téged birhatnálak,
 A világért nem adnálak!
Te vagy a nap, én az éjjel,
 Teljes teli sötétséggel;
 Ha szivünk összeolvadna,
 Rám be szép hajnal hasadna!
Ne nézz reám, süsd le szemed –
 Elégeti a lelkemet!
 De hisz úgy sem szeretsz engem,
 Égjen el hát árva lelkem!

(Pest.)

Kedves vendégek.

Oh, ez az ostoba falusi nép!
 Irják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép.
 S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek.
 Hanem meg is szököm előletek.
Pompás mulatság lenne. Képzelem.
 Bejárnák Tolnát, Baranyát velem.
 Vezetném őket, mint nyájt a szamár.
 Jaj, ha tudnák, mint várom őket már.
Jeles család is. Annyit mondhatok.
 Körében borzasztóan mulatok.
 A táti, ez derék legény. Derék.
 Az embert mostan is magázza még.
 S mily érdekes hallgatni, hogyha szól
 Trágyárul, béresekről, gyapjuról.
 És kérdi tőlem: hogy kel most a zab?…
 A búza?… árpa?… széna?… krumpli?… bab?…
 Költői dolog mindenek felett,
 Csak ugy hizik tőlök a képzelet.
 A mámi, ez már művelt egy személy.
 Még az irodalomról is beszél.
 Könyvtára van szobája ablakán.
 A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám,
 És a kisasszony, oh be kellemes.
 Mint a sült rák, olyan szemérmetes.
 Mindig pirúl. S mi bájjal társalog.
 »Igen« s »nem« nála az egész dolog.
Vigan vagyunk. Valóban. Ha ezek
 Meglátogatnak, majd lesz élvezet.

(Pest.)

-165-

Ambrus gazda.

I.
Merre oly nagy széllel, Ambrus gazda?
 »A kocsmába, ilyen-olyan adta!
 Megharagitott a feleségem.
 Haragom most borral szelidítem.
 S azzal járt csak jól e nyelves asszony,
 Hogy tovább is nem maradtam otthonn;
 Mert ha még soká darál előttem,
 Nem hiszem, hogy nyelvét ki nem tépem.«

* * *

Hah, rosz asszony roszabb szolgálója!
 Ambrus gazdáról e pletykát szórja:
 Otthonn űlne ő, de felesége
 Kivetette őt a ház elébe.
 -166-
II.
Ambrus gazda hősleg iddogála,
 Míg a bakter tízet nem kiálta.
 Ekkor fölkelt, és haza kotródott,
 S tudja isten, most miként pusztít ott.
 Á, de íme, újra visszatére –
 Ambrus gazda, mi jutott eszébe?
 »Hát lármázni kezde feleségem;
 S lármázott, mig végig nem keféltem.
 Ekkor hátat forditék a háznak.
 Reggelig most otthonn nem is látnak.«

* * *

Gaz szolgáló! csak nem nyugszik nyelve.
 Másnap meg már e hírt terjesztgette:
 Ambrus gazda honn volt, s visszatére,
 Mert nem ereszté be felesége.

(Pest.)

Boldog pestiek.

Hiába is dicséritek
 A szép természetet!
 Az tart legföljebb veletek,
 Ki rosz gombát evett.
 Szegény, szegény falusiak
 S kisvárosbéliek!
 Mi élünk csak valódilag,
 Mi boldog pestiek!
Lakásunk fényes palota;
 Mindent találni benn,
 Mit a mesterség adhata,
 Hogy légyen kényelem.
 Selyem, rugalmas pamlagunk
 Lágy hintaként remeg;
 Egész török basák vagyunk
 Mi boldog pestiek!
És minden nap véghez viszünk
 Nagy epicuri tort,
 Hol étket és italt nekünk
 Sok czifra szolga hord;
 Míg a zenének hangjai
 Vígan fölzengenek,
 Lelkünk elandalítani. –
 Mi boldog pestiek!
Hát a színház? a tánczterem
 És több efféle hely?
 Kapunk alatt hintó terem,
 S mint a villám visz el.
 Igy múlik éjünk és napunk,
 Nincs híja semminek,
 Míg végre csődöt nem kapunk
 Mi boldog pestiek!

(Pest.)

Bucsú a szinészettől.

Adom tudtára mindazoknak,
 Kiket tán sorsom érdekel,
 Hogy tiszta látkörét jövőmnek
 Sötét, nehéz köd lepte el.
 Eddig Thalia papja voltam,
 Most szerkesztő-segéd leszek.
 Isten veled, regényes élet!
 Kalandok, isten veletek!
Szép élet a szinészi élet,
 Ki megpróbálta, tudja jól,
 Bár ellene a balitélet
 Vak órjásának nyelve szól.
 Hogy én lelépek a színpadról,
 Szívem nagyon, nagyon beteg –
 Isten veled, regényes élet!
 Kalandok, isten veletek!
Igaz, hogy ottan a rózsának
 Sokkal nagyobb tövise van,
 De oly rózsákat, mint ott nőnek,
 Máshol keresni hasztalan.
 Mindezt szivemben igazolják
 Két évi emlékezetek.
 Isten veled, regényes élet!
 Kalandok, isten veletek!
Mert nem lesz már nekem kalandom;
 Pedig e nélkül a világ
 Előttem untató, kietlen,
 Egyalakú, nagy pusztaság.
 Ki egy országon átfuték, most
 Egy kis szobában űlhetek –
 Isten veled, regényes élet!
 Kalandok, isten veletek!
De sorsom egykor még ezt mondja,
 Ha majd rám megbékűlve néz:
 »Eredj, a honnan számüzélek,
 Légy a mi voltál, légy szinész!«
 Hát addig is, mig újra elzárt
 Mennyországomba léphetek:
 Isten veled, regényes élet!
 Kalandok, isten veletek!

(Pest.)

-167-

Az alföld.

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
 Fenyvesekkel vadregényes tája!
 Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
 S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
 Ott vagyok honn, ott az én világom;
 Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
 Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpűlök ekkor gondolatban
 Túl a földön felhők közelébe,
 S mosolyogva néz rám a Dunától
 A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
 Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
 Deleléskor hosszu gémü kútnál
 Széles vályu kettős ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
 Zúg a szélben, körmeik dobognak,
 S a csikósok kurjantása hallik
 S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy ölében
 Ringatózik a kalászos búza,
 S a smaragdnak eleven szinével
 A környéket vígan koszorúzza.
Ide járnak szomszéd nádasokból
 A vadlúdak esti szürkületben,
 És ijedve kelnek légi útra,
 Hogyha a nád a széltől meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
 Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
 Látogatják a szomjas betyárok,
 Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdő
 Sárgul a királydinnyés homokban;
 Oda fészkel a visító vércse,
 Gyermekektől nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
 S kék virága a szamárkenyérnek;
 Hűs tövihez déli nap hevében
 Megpihenni tarka gyíkok térnek.
 -168-
Messze, hol az ég a földet éri,
 A homályból kék gyümölcsfák orma
 Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
 Egy-egy város templomának tornya. –
Szép vagy alföld, legalább nekem szép!
 Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
 Itt borúljon rám a szemfödél, itt
 Domborodjék a sír is fölöttem.

(Pest.)

Első szerelmem.

Virány a mult, szorgalmatos méh
 A hű emlékezet;
 Meghozza méz gyanánt szivembe
 Első szerelmemet.
Csak hozza is! mert az nekem hajh
 Mindig mi jól esék;
 Hiszen e prózai világban
 Nincs más költőiség.
Mint iskolás fiú, gazdámnak
 Lyányát szerettem én,
 S boldog valék, mert a lyánykától
 Viszont szerettetém.
Mint szeretett ő! az ebédnél
 Tálalni ő szokott.
 S mindenkor én elémbe tette
 A legjobb falatot.
És uzsonnára kaptam tőle
 Sonkát s más egyebet,
 Mit szép szerével a kamrából
 Kihozni lehetett.
Ha jött az este, s holdvilág volt:
 A kertbe illanánk,
 És ott a kertben, ottan várt csak
 Az üdvek üdve ránk!
Csend volt; méláza a természet
 Nagy ünnepélyesen,
 Csak a békák kuruttyolának
 A szomszéd réteken.
Mi e regényes helyezetben
 Érzelgénk boldogan;
 Mondók, hogy: ejnye, hogy süt a hold,
 Be szép egy este van!
… Ah, szép idők! ti elmulátok
 És mindörökre tán,
 Már nem terem számomra többé
 Sem sonka, sem leány.

(Pest.)

A régi jó Gvadányi.

Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
 Kegyelmednek régen megnyilt a sír szája,
 Hol békességgel a föltámadást várja,
 De még most is kedves nekem a munkája.
Nincs abban sok czifra poétai szépség,
 De vagyon annál több igaz magyar épség,
 S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
 Azért is olvasni lelki gyönyörűség.
Sok számos poéta vagyon mostanában,
 Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban
 Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában
 A kegyelmetek jó régi világában.
Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet?
 Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német?
 Magyar constructio végkép elenyészett,
 S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.
Szomorú dolog ez s valóságos csúfság;
 Gyötri lelkeiket gyalázatos hivság,
 Hívságtól üldözve a calamust fogják,
 S édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják.
Illendőképen a ki nem tud beszélni
 És fundamentomos magyarsággal élni,
 Ki kellene minden olyant küszöbölni,
 Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni.
Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna,
 S ilyen magyarságot könyvekből olvasna:
 Élni, jól tudom, hogy nem igen kivánna,
 De halottaihoz ujra visszaszállna.
Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel!
 Appetitusomat ha korcs magyarok el-
 Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével,
 Könyvének igazi magyar beszédjével.

(Pest.)

-169-

Est.

A nap lement.
 Eljött a csend.
 Szellőüzött
 Felhők között
 Merengve jár
 A holdsugár,
 Mint rom felett
 A képzelet.
 A városi
 Nem élvezi;
 Falun keresd:
 Mi szép az est.
 Utczára mén
 Leány, legény,
 S dalolni kezd;
 Hallván a neszt,
 Dalol vele
 A fülmile
 Lágy éneket
 A lomb megett.
 A kert alól
 Furulya szól;
 A pásztor ott
 Tüzet rakott:
 S mig elterűl
 A tűz körűl,
 S megszólal a
 Bús furulya:
 -170- Ökre lova
 Jár tétova,
 És harmatos
 Füvet tapos.
 Akközben a
 Kert ajtaja
 Halkan kinyíl;
 Miként a nyíl
 Oda suhan
 Vig-boldogan
 A pásztor, és
 Van ölelés,
 Van csókolás –
 Ki volna más,
 Ki eljöve?
 Mint szép hive.
 Mulassatok,
 Ti boldogok!…
 Mért köztetek
 Nem lehetek?

(Pest.)

A csavargó.

Önkénytelen az ember,
 Mindenre születik,
 Mint a magasb hatalmak
 Ott fönn elvégezik.
 Fölöttem is határzott
 Az égi végzemény:
 Csavargónak születtem,
 Csavargó vagyok én.
Betérek Debreczenbe
 Bolond Istók gyanánt,
 S tovább megyek, ha ittam
 Bort és öleltem lyányt.
 Ma itten, holnap ottan,
 Csak ez az élemény…
 Csavargónak születtem,
 Csavargó vagyok én.
Igaz, most a czudar sors,
 Rútul bánik velem:
 Lekötve hívatalhoz
 Tengődöm egy helyen.
 De nem tart ez sokáig,
 Igy biztat a remény;
 Mint voltam eddig, újra
 Csavargó leszek én.

(Pest.)

Nem tesz föl a lyány magában egyebet…

Nem tesz föl a lyány magában egyebet,
 Csak hogy téged, csalfa legény, elfeled;
 Addig feled, addig feled, csak feled,
 Mig a szíve bánatában megreped.

(Pest.)

Szobámban.

Esős idő van; szürke a menny,
 Mint a bakancsos-köpenyeg.
 Arról szó sincs, hogy kiderüljön,
 Sétálni hát már nem megyek.
Mit kéne tennem? feleséget
 A jó isten még nem adott;
 Ha feleségem volna: véle
 Majd eltréfálnám a napot.
Pipára gyujtok, s az esőnek
 Halk susogását hallgatom,
 És végig szállok gondolatban
 A messze fekvő multakon.
Sokon mentem már én keresztül,
 Sok jót értem, de több roszat,
 S nagy részt magamnak kell köszönnöm,
 Hogy megvalljam az igazat.
Könnyelmüség, könnyelmüség! ez
 Gyakorta oly lépésre vitt,
 Melynek később vásott fogakkal
 Ettem fanyar gyümölcseit.
De bátran mondom: más hibám nincs
 A könnyelműségen kivűl,
 S ez majd a maga idejében
 Az ifjusággal elröpűl.
Viszontagságos életemnek
 Egy hű, igaz barátja van,
 Egyetlen ő, ki nem hagyott el
 Balsorsom háborúiban.
Velem volt ő, mig a hazában
 Bujdosva jártam, mint a vad,
 És ittam a forrás vizéből,
 S alvám a szabad ég alatt;
Velem volt ő, mig a hazán túl
 Naponta négy krajczár díjért
 Hiven fogyasztám a katonák
 Sületlen, sótlan kenyerét;
Velem volt ő, mig a könyűkkel
 Sózott szinészi kenyeret
 Megpaprikázták bosszusággal
 Ármánykodó gazemberek.
 -171-
Ez egy barátom a költészet.
 Ő volt mindenkor én velem,
 Verseltem én minden bajom közt
 A színpadon s az őrhelyen.
Leend-e haszna verseimnek?
 Túlélik-e majd apjokat?
 Ragyognak-e holdként fölöttem,
 Ha sírom éje befogad?…
De már derűl! szivárvány támad
 Amott a rákosi mezőn,
 Sétára hát!… csak el ne csipjen
 Valamelyik hitelezőm.

(Pest.)

Egy telem Debreczenben.

Hejh Debreczen,
 Ha rád emlékezem!…
 Sokat szenvedtem én te benned,
 És mind a mellett
 Oly jól esik nekem,
 Ha rád emlékezem. –
Pápista nem vagyok,
 És még is voltak böjtjeim, pedig nagyok.
 Jó, hogy az embernek csont foga van,
 Ezt bölcsen rendelék az istenek,
 Mert hogyha vas lett volna a fogam,
 A rozsda ette volna meg.
Aztán a télnek kellő közepében
 Kifogya szépen
 A fűtőszalmám,
 S hideg szobában alvám.
 Ha fölvevém kopott gubám,
 Elmondhatám,
 Mint a czigány, ki a hálóból néze ki:
 »Juj, be hideg van oda ki’!«
S az volt derék,
 Ha verselék!
 Ujjam megdermedt a hidegben,
 És ekkor mire vetemedtem?
 Hát mit tehettem egyebet?
 Égő pipám
 Szorítgatám,
 Míg a fagy végre engedett.
Ez inségben csak az vigasztala,
 Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

(Pest.)

Egressy Gáborhoz.

Megénekellek!… de te lészsz oka,
 Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
 Lerészegítéd szomjas lelkemet
 Művészetednek édes italával.
 Megénekellek… ámbár vakmerőség
 Igy fölhangolni kis nádsípomat.
 Legyen mentségem, hogy a milyen gyönge
 Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad.
Gyakran nem érti emberét a kor;
 Nagyot teremt nagy lelke erejébül,
 És ez bukása! népét fölviszi
 Olyan magasra, honnan az leszédül.
 Még jó ha költőt ér e balszerencse,
 Az ész holt fénye egykor föllobog,
 S feltámadását fogják ünnepelni
 Világosabban látó századok.
Egészen más a színész végzete.
 Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen –
 Ez a jelen; csak erre számolhat,
 Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.
 Ha a jelennek biztos fövenyébe
 Le nem bocsátá híre horgonyát:
 Elmegy nevével az idő hajója,
 És menni fog az örökléten át.
Vakon mért tartja a sors korodat,
 Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze;
 Avvagy – kivéve egy-kettőt talán –
 Méltányolólag, lelkesedve néz-e?
 Születtél volna boldogabb hazában,
 Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:
 Dicsőségednek fényes ragyogása
 Egy fél világra elsugárzanék.
Eljőnek ők, és néznek hidegen,
 És tőled egyre csak nagyot kivánnak;
 Nem értik azt ők, mily kis száma van
 A sikerűlés remek órájának.
 A költő ír, csak hogyha kedve tartja,
 A képiró, ha kedve tartja, fest…
 És a szinészt befogják az igába,
 Habár halállal sujtja őt az est.
S mit szóljak arról, a ki ellened
 Viseltetik rút pártos szenvedélylyel?
 Ki koszorúd, mit néhányan fonánk,
 Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?
 -172-
Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van;
 Hogy is ne volna?… magyarok vagyunk,
 A párt, a párt és mindörökké csak párt
 Sok század óta átkos jelszavunk. –
S mindekkorig te el nem csüggedél,
 A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,
 Hogy ily kevés, ily kétes bére van
 Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.
 De nem, jutalmad nem fog elmaradni!
 Megtisztuland az érzet és az ész,
 És eljövend a méltánylás idője,
 Midőn mindnyájuknak kedvencze lészsz.

(Pest.)

Éjszakáim.

Még ugy csak megjárja, ha az ég
 Fellegtelen, holdas, tisztakék.
 Ablakomra rá könyökölök,
 Hosszu szárból sűrűn füstölök,
 S elmerengek majdnem reggelig…
 Nekem ebben nagy kedvem telik.
 De mikor hold, csillag nem ragyog,
 Akkor én végkép oda vagyok.
 A tyukokkal el nem alhatom,
 Hát galléron csíp az unalom,
 S összenyaggat irgalmatlanúl…
 Az időm fut, mint a sánta nyúl.
Véghetetlen kínom közepett
 Mit tehetnék ekkor egyebet?
 A tintába mártom tollamat,
 Vagy is: megpendítem lantomat,
 S kong belőle oly szeráfi dal,
 Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet hal.
 Én azonban folytatom dalom,
 Míg az álom és az únalom
 Egymással fölöttem hajba kap,
 S csakugyan az első markosabb. –
 Máskép mulnak éjeim bezeg,
 Majd ha feleségre szert teszek.

(Pest.)

Élet, halál.

Boldog, kinek fejére
 Az ég oly sorsot mért,
 Hogy bor- s leányért éljen
 És haljon a honért.

(Pest.)

Az utánzókhoz.

Azt gondoljátok: a költés szekér,
 Mely ballag széles országutakon?
 Sas a költés; hol nem járt senki sem,
 Ő arra indul fennen, szabadon.
S az élhetetlen nyomorú csoport
 Azt lesi gyáván: merre nyílik ut?
 S ha nyílik aztán, mint éhes kutya
 A koncz után, a kezdett utra fut.
Fogj tollat és írj, hogyha van erőd
 Haladni, merre más még nem haladt;
 Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
 S vágd a földhöz silány dorombodat!

(Pest.)

Tompa Mihályhoz.

Hát, fiú, olvastam azt a verset,
 A melyet te én hozzám csináltál
 Valahol a bártfai forrásnál,
 S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.
Sok szépet elmondtál e levélben,
 (Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,)
 De legjobban az gyönyörködtetett,
 Hogy a bort, öcsém, te is szereted.
Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska!
 Mért nem ölelhetlek össze-vissza?…
 Látszik: deák vagy és kálomista,
 A ki a vizet nagy kínnal iszsza.
Ember a lelked is, atyámfia!
 Imádkozzunk a bor istenéhez,
 S hagyjuk a világot papolnia,
 Hogy, ki a bort szereti, ez és ez.
Haszontalan világ ez a mai;
 Egyátaljában nem tetszik nékem.
 Jőjünk csak mi össze!… fenn az égben
 Örömkönnyeket sír Csokonai.
Egyébiránt ne gondold, barátom,
 Hogy én valami vad ficzkó vagyok,
 Mihelyest a bor szinét meglátom;
 Nem én! csak ugy csendesen vígadok.
 -173-
S ha bizalmas ember van mellettem,
 Mosolyogva a bús múlt időket
 Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,
 Mint majd egyszer elbeszélem néked.
Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte,
 Hogy huszonkét éves ember ennyi
 Bajon magát keresztül törhette
 S nem birta őt a baj sírba tenni.
Az igaz, most jobb az állapotom,
 Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom;
 Hanem ugy csak állok, hogy ha véled
 Találkoznám, megvendégelnélek.
De miért is nem jösz egyszer hozzánk?
 Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk!
 Messze vagy, de én baka koromban
 Hetvenhétszer annyit gyalogoltam.
Siess hát, mert ha sokáig késel,
 Élted napjáig megemlegeted;
 Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
 Agyonszorítlak egy öleléssel!

(Pest.)

Furfangos borivó.

Megiszom én a bort, mert szeretem,
 De néha megy belém nagy nehezen;
 Azonban rajtam nem fog ki soha,
 Minden dolognak van oka-foka.
»A kancsó zsarnokszív« – azt gondolom –
 »Ki kell belőle a vért ontanom!«
 S e gondolatra kancsom kiürűl,
 Készítették bár feneketlenűl.

(Pest.)

Pinty úrfi.

Én nem panaszlok sorsom ellen,
 Mi ördögért panaszlanék?
 Lehet-e kegyesebb irántam,
 Mint a milyen kegyes, az ég?
 Nekem jutott a nagy szerencse:
 Pinty úrfit énekelni meg!
 Pinty úrfi a maga nemében
 Hat puszta falu környékében
 A legpáratlanabb gyerek.
Pinty úrfinak fillére sincsen,
 Tán a nagyapjának se volt;
 A mit telt erszénynek neveznek,
 Távol van tőle, mint a hold.
 Azért magát föl nem akasztja,
 De még csak nem is kesereg,
 Pinty úrfi a maga nemében
 Hat puszta falu környékében
 A legpáratlanabb gyerek.
Asztalt számára nem terítnek,
 S ki hinné? éhen még se vesz;
 Ha enni kell, a vendéglőkbe
 Bekullog ismerősihez,
 S egy-egy falatka innen, onnan…
 Böndőjét ekkép tölti meg.
 Pinty urfi a maga nemében
 Hat puszta falu környékében
 A legpáratlanabb gyerek.
Mikép teszen szert öltözetre?
 Ez is igen eredeti:
 Bál- és egyébre a ruhákat
 Ugy kölcsön elkéregeti;
 Csakhogy többé ezen ruhákat
 Nem látják a jó emberek.
 Pinty úrfi a maga nemében
 Hat puszta falu környékében
 A legpáratlanabb gyerek.
Hol a szállása? azt nem tudjuk;
 De ő fennen dicsekszi el:
 Milyen pompás szobái vannak!
 És a mit ő mond, hinni kell.
 Bár kávéházakban gyakorta
 Olyan Pintyféle szendereg:
 Pinty úrfi a maga nemében
 Hat puszta falu környékében
 A legpáratlanabb gyerek.
És ilyen ő tetőtül talpig,
 Tökéletes képmása ez;
 Magának és kedves honának
 Roppant becsűletet szerez.
 Kiáltson föl hát minden ember
 Tartsák meg őt az istenek!
 Pinty úrfi a maga nemében
 Hat puszta falu környékében
 A legpáratlanabb gyerek.

(Pest.) -174-

A naphoz.

Panaszom van kelmed ellen,
 Hallja kelmed, nap uram!
 Mi dolog az, sugarával
 Bánni olyan fukaran?
Elballag kelmed fölöttem
 Minden istenadta nap,
 Kis szobám kelmedtől még is
 Egy sziporka fényt se kap.
Oly sötét van benne, mint a…
 Majd kimondtam, hogy mibe’;
 Legyen egy kis embersége,
 S nézzen kelmed néha be.
Hiszen azt, hogy versirás a
 Mesterségem, tudja tán,
 Azt is tudja, ily esetben
 Nem lehet pompás szobám;
Hogy ne tudná, ’sz’ hajdanában
 Kelmed szinte lantot vert,
 Még mikor le nem rudalták
 Az Olympról Jupitert.
Szánjon meg tehát kegyelmed,
 Kedves collega uram,
 S mátul fogva sugarával
 Ne bánjék oly fukaran.

(Pest.)

Takarékosság.

Akármiképen csűrjük, csavarjuk,
 Szép, a ki gazdálkodni tud:
 Ilyennek aztán az adósság
 Nem köt nyakába háborut;
Nem szurkol, ha bizonyos utczán
 Világos nappal menni kell,
 Hegykén tekinthet jobbra-balra,
 Találkozzék akárkivel;
Nem mondja, a midőn javában
 Cseng a kocsmában a pohár:
 »Barátim, megbocsássatok, de
 Mennem kell, otthonn munka vár«…
S a többi! – – szóval, mátul fogva
 Takarékos fiú leszek,
 Minden garast úgy megbecsülök,
 Miként apám, a jó öreg.
Hejh, csakhogy én az efféléket
 Mindig pénz fogytán fogadom;
 S a mint pénzem jön: akkor ismét
 Hegyen-völgyön lakodalom.

(Pest.)

Ha.

Ha kalapomnak szőre volna,
 És jobbra-balra nem konyulna:
 Én volnék a derék legény!
 Arszlánnak is beilleném.
Ha már nem volna vagy két éve,
 Hogy a mellényem meg van véve:
 Én volnék a derék legény!
 Arszlánnak is beilleném.
Ha volna több, mint egy kabátom,
 Mit hordanom kell télen nyáron:
 Én volnék a derék legény!
 Arszlánnak is beilleném.
Ha a nadrágom alja, térde
 Nem volna oly nagyon megsértve:
 Én volnék a derék legény!
 Arszlánnak is beilleném.
Ha a csizmámnak talpa, sarka
 Nem kérdené, hogy hol a varga?
 Én volnék a derék legény!
 Arszlánnak is beilleném.
Ha majd e ha, ha, ha, ha meg ha
 Elpusztul tőlem a pokolba:
 Én leszek a derék legény!
 Mingyárt arszlánnak illem én.

(Pest.)

Szemfájásomkor.

Teremtő isten! szemeimre
 A vakságot tán csak nem küldöd?
 Mi lesz belőlem, hogyha többé
 Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!

(Pest.) -175-

Szerelem vándorai.

Kél a hold, az éj lovagja,
 Hold kiséretében,
 Mint hüséges apród, a kis
 Esti csillag mégyen.
Indulóban vagyok én is,
 S nem megyek magamban;
 Holddal esti csillag, vélem
 Égő szerelem van.
Csak eredj, hold, csak eredj a
 Barna éjszakához;
 Megyek én is, megyek én is
 Barna kis leányhoz.

(Pest.)

A nap házasélete.

A nap házas legény,
 Tudjátok?
 Hanem szegény
 Fején
 Ez épen a nagy átok,
 Mert a papucskormány terhét nyögi;
 Rosz felesége annyi bút szerez neki.
 Természetes hát, hogy a jó öreg
 A bort nem veti meg,
 A bort, mely minden bajnak orvoslója,
 A bort, mely a szívből a bút kiszórja.
 De otthonn inni nem merészel,
 Mert ekkor kész a pör a feleséggel.
 Azonban tud magán segíteni.
 Midőn az égen a szokott utat teszi:
 Csak arra vár,
 Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár,
 Ekkor nem félve,
 Hogy őt meglátja felesége,
 Bebaktat egy közeleső
 Kocsmába,
 S iszik, mint a kefekötő,
 Bujába’! –
 Ha jön az est,
 S a felleg oszlani kezd,
 Látjátok őtet, a mint mámorosan
 Piros pofával az égről lezuhan.

(Pest.)

Mi lelt?

Nem tudom, mi lelt ma engem?
 Jó kedvemben nincs határ;
 Dalolhatnék, fütyölhetnék,
 Egyikhez sem értek bár.
Összeverem a bokámat,
 Noha nem szól muzsika;
 A szobám világos, ámbár
 Nap nem süt belé soha.
Még a füst is rózsaszínű,
 Melyet rosz cserép pipám
 Legroszabb kapadohányból
 Küld keresztül a szobán.
A szivem ver, mintha benne
 Háborogna szerelem;
 Pedig egy leány sem váltott
 Csak egy jó szót is velem.
S annál megfoghatlanabb ez,
 Mert zsebemnek zord egén
 Pénzfogyatkozásnak éje
 Űl sötéten, feketén.
Szóval: a világ előttem
 Egy szép tulipán-bokor…
 Kár, hogy addig lesz csak az, mig
 Kimegy fejemből a bor!

(Pest.)

Halálom.

A halál két neme áll előttem,
 Nem tudom, hogy melyiké leszek;
 Nem tudom, pedig szeretném tudni:
 Éhen vagy szomjan halok-e meg?

(Pest.)

Igyunk!

A kinek nincs szeretője,
 Bort igyék,
 S hinni fogja, hogy minden lyány
 Érte ég.
És igyék bort az, a kinek
 Pénze nincs,
 S az övé lesz a világon
 Minden kincs.
 -176-
És igyék bort az, a kinek
 Búja van,
 S a bú tőle nyakra-főre
 Elrohan.
Sem szeretőm, sem pénzem,
 Csak bánatom;
 Másnál háromszorta többet
 Ihatom.

(Pest.)

Hozzá.

Szent borzalommal nyujtom ím feléd
 Nem földi kéjtől reszkető kezem,
 S enyém vagy-e? valóban az enyém?
 Nem álmodom-e? félve kérdezem.
Oh nem, nem álom! hallom hangjaid,
 Az andalító édes hangokat,
 És arczaidnak látom líljomát,
 És itt pihensz, hol hév szivem dagad.
Mennyit nem küzde a balsors velem,
 Mig valahára még is engedett,
 Mig a dicső perczet megérhetém,
 Hol sajátomnak mondlak tégedet.
Sajátom vagy! s e boldogságomat
 Kinek, vajon kinek köszönhetem?
 Isten megáldja kedves verseim!
 Ők, ők szereztek meg téged nekem.
Engedd, hogy még egyszer nézzek reád,
 S szorítsanak szivemhez e kezek!
 És most… és most… jer a zsebembe pénz,
 S menjünk, először is csizmát veszek.

(Pest.)

Sovány ősz.

Megköszönöm az ilyen őszt,
 Alázatosan köszönöm!
 Egész világ örűl, vigad,
 Csak én nekem nincs örömöm,
 Iszik boldog, boldogtalan,
 Szüret van úton, útfelen,
 És én isten kegyelmiből
 A száraz kortyokat nyelem.
Búsan Budára kullogok,
 Megállok a vár tetején;
 Nagyszálnak borszülő hegye
 Távolból kékellik felém.
 Nagyszálnak borszülő hegye
 Sok jó napot szerzett nekem;
 Hanem mi haszna? hogyha most
 A száraz kortyokat nyelem.
Mint holmi falusi biró,
 Leteszem a két könyököm,
 Remélve, hogy tán valahogy
 Majd búmat versben kínyögöm.
 Hiába minden fejtörés!
 Nem boldogúl a vers velem,
 Hogy is verselhetnék? midőn
 A száraz kortyokat nyelem.
Nagy bosszusan, nagy álmosan
 Az ágyba vágom magamat,
 S hejh a szüret! ezt mormogom
 Fülig a takaró alatt.
 És a szüretről álmodom
 S a borról minden éjjelen;
 Másnap megint, mint azelőtt,
 A száraz kortyokat nyelem.
Csak menne már el a szüret,
 Csak menne a pokolba már!
 Hozná meg isten a telet,
 Hideg házban huzzam ki bár.
 Vagy meglövöm magam, vagy a
 Duna leszen fekvő helyem,
 Ha a jövő szüretkor is
 A száraz kortyokat nyelem.

(Buda.)

Verseim.

A költészet fája életem,
 Minden versem egy levelke rajt.
 Fa, levél el fog hervadni majd,
 A felejtés szele rá sóhajt.
És mivelhogy elhervadni fog,
 Ne is ápolgassam én e fát?
 Más hasznot ha nem hajt: legalább,
 A mig élek, hűs árnyékot ád.

(Pest.)

-177-

Csokonai.

Egy kálomista pap s Csokonai
 Egymásnak voltak jó barátai.
 Kilódul egyszer Debreczenből
 S a jó barát előtt megáll,
 S: ihatnám pajtás! így kiált föl
 Csokonai Vitéz Mihály.
»No ha ihatnál, hát majd ihatol,
 Akad még bor számodra valahol,
 Ha máshol nem, tehát pinczémben;
 Ottan nem egy hordó bor áll«,
 Szólott a pap, s leballag véle
 Csokonai Vitéz Mihály.
»Ihol ni, ucczu!« fölkiált a pap,
 A mint egy hordóból dugaszt kikap;
 »Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
 Szaladj, öcsém, de meg ne állj!«
 És fölrohan ló halálában
 Csokonai Vitéz Mihály.
 -178-
A likra tette tenyerét a pap;
 Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,
 S a csap nem jött, és a pap morgott:
 »De mi az ördögöt csinál,
 Hol a pokolba marad az a
 Csokonai Vitéz Mihály?«
Tovább nem győzte várni a csapot,
 Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)
 Fölmén a pinczéből a házba,
 De ott fönn senkit nem talál.
 Csak késő este érkezett meg
 Csokonai Vitéz Mihály.
Hát a dologban ez volt az egész:
 Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
 Zeget-zugot kikutat érte,
 De csak nem jön rá, hogy hol áll?
 És így csapért szomszédba mégyen
 Csokonai Vitéz Mihály.
A szomszédban valami lakzi volt.
 Elébe hoztak ételt és italt;
 És ím az étel és bor mellett
 És a zenének hanginál
 Csapot, papot, mindent felejtett
 Csokonai Vitéz Mihály.

(Pest.)

Dáridó után.

Ez volt aztán az éjszaka!
 Bort többé soh’se lássak,
 Ha életemben párja volt
 Ennek az áldomásnak.
Egész mohácsi ütközet
 Ment végbe ott közöttünk;
 Igaz, hogy a török a bor,
 És a magyar mi lettünk.
Hanem még az is igaz ám,
 Hogy harczoltunk vitézül,
 Kivált mikor már a király,
 Az ész, kidőlt nyergébül.
A győzelmes poharakat
 Dühhel nyakon ragadtuk,
 S függtünk letéphetetlenűl,
 Mint a piócza, rajtuk.
Ha oly hosszú lesz életünk,
 Mint kortyaink valának,
 Megérjük boldogabb korát
 A bús magyar hazának.

(Pest.)

Szerelmem zúgó tenger…

Szerelmem zúgó tenger,
 De most zúgása nem ver
 Órjási hánykódás közt földet és eget;
 Elszenderűlt, miképen
 A gyermek bölcsejében,
 Ha hosszan jajgatott és hosszan könnyezett.
A síma habtükörben
 Evez föl és le lelkem
 Szelíd merengésnek hintázó csónakán;
 Partjáról a jövőnek
 Csattog felém lágy ének…
 Te énekelsz, remény, te kedves csalogány!

(Pest.)

Volnék bár…

Volnék bár sivatag bús szigete
 A tenger közepének,
 Hová ember, madár nem lépne be –
 Csak tégedet ne ismernélek.
Volnék megdermedt jégsziklája bár
 A messze föld végének,
 Mit nem melenget lanyha napsugár –
 Csak tégedet ne ismernélek.
Volnék bár a földöv homokja, hol
 A nyári nap tüzének
 Örök sugára égető pokol –
 Csak tégedet ne ismernélek.
Volnék bár hallgató éjféleken
 Átokvert kósza lélek,
 Ki még koporsójában sem pihen –
 Csak tégedet ne ismernélek.
Nem volna mérve oly nagy terhe rám
 A kínnak, szenvedésnek,
 Létem keresztjét jobban hordanám –
 Csak tégedet ne ismernélek.
 -179-
S még is, még is… nem volna életem,
 Az örök üdvességnek
 Magas helye sem tetszenék nekem,
 Ha tégedet nem ismernélek.

(Pest.)

Az én szerelmem…

Az én szerelmem nem a csalogány,
 Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
 Hogy édes ének szóljon ajakán
 A nap csókjától rózsás föld felett.
Az én szerelmem nem kies liget,
 Hol csendes tóban hattyúk ringanak,
 Fehér nyakok mig bókot integet
 A vízbe néző hold sugárinak.
Az én szerelmem nem nyugalmas ház,
 Mit kert gyanánt körűl a béke vett,
 Hol a boldogság anyaként tanyáz,
 S tündér leányt szűl: a szép örömet.
Az én szerelmem rengeteg vadon;
 A féltés benne mint haramja áll,
 Kezében tőr: kétségb’esés vagyon,
 Minden döfése százszoros halál.

(Pest.)

Szemek, mindenható szemek!

Szemek, mindenható szemek!
 Ne nézzetek, ne nézzetek
 Reám oly hidegen, oly hidegen;
 Megöltök, ez halál nekem,
 Halál nekem!
Vagy, oh mindenható szemek!
 Csak öljetek meg, öljetek;
 Aztán mosolygjatok, mosolygjatok,
 S én újolag föltámadok,
 Föltámadok!

(Pest.)

Élet, halál! nekem már mindegy!

Élet, halál… nekem már mindegy!
 Ez a kétség irtóztató;
 Igy nem mehet tovább, a mint megy,
 És »a ki mer, nyer« példaszó.
Hozzá megyek, hozzá kell mennem,
 Előtte szívem fölnyitom,
 Hadd lássa meg, mi kín van bennem,
 S hogy azt mind érte hordozom.
S ha szenvedésem látni fogja,
 S a halvány színt, melyben vagyok;
 Talán meglágyul indulatja,
 Talán majd szánakozni fog.
És hátha könyvéből szemének
 E drága sort olvashatom:
 Hisz én már téged rég kisérlek,
 Van érted titkos bánatom.
És hátha csókja szent kulcsával
 Nyitand számomra majd eget…
 Vagy, mint őrültet, szolga által
 Szobájából majd kilöket.

(Pest.)

A külföld magyarjaihoz.

Ti fekélyek a hazának testén,
 Mit mondjak felőletek?
 Hogyha volnék tűz: kiégetnélek,
 Égetném rosz véretek.
Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom;
 De van éles hangu szóm,
 Mely reátok átkait kiáltja,
 Átkait irtóztatón.
Annyi kincse van hát e hazának,
 Hogy nem is fér benne meg?
 Hiszen e hon, e boldogtalan hon
 Oly szegény és oly beteg.
És ti rablók! a mit orvosságra
 Izzad kínnal e haza:
 Elhordjátok idegen bálványtok,
 A külföld oltárira.
E hazán, mely porban esd kenyérért,
 Nem esik meg szívetek;
 Míg ő vért sír, poharaitokba
 Kinn ti a bort töltitek.
És csak akkor tértek vissza, már ha
 Koldusbot van nálatok:
 Kit koldussá tettetek, hogy tőle
 Ismét koldulhassatok.
 -180-
A miként ti e szegény hazából
 Magatok száműzitek:
 Vesse úgy ki csontotokat a sír
 S a mennyország lelketek!

(Pest.)

Mért nem születtem ezer év előtt?

Mért nem születtem ezer év előtt?
 Midőn születtek Árpád daliái,
 S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
 A nagy világgal mentek szembeszállni.
Beh mondtam volna csataéneket,
 Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
 Melynek zugási mennydörgéseket
 Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.
Beh fölvetettem volna magamat
 Hadvész után nyerítő paripára,
 Keresni a sírt vagy babéromat
 Hazát teremtő harczok viharába’.
Beh énekeltem volna diadalt,
 Vitézeimnek, párduczbőrre dőlve,
 Midőn az ütközetmoraj kihalt
 S az áldomás csengése jött helyébe.
Vagyok henyélő század gyermeke,
 Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen;
 S ha volna is, mi lenne sikere?
 Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen.

(Pest.)

A borhoz.

Oh bor! te voltál eddig egy barátom;
 De látom,
 Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége,
 S frigyünknek vége, vége.
Ha eddig hozzád folyamodtam
 Bús állapotban,
 Keresztelő lett… a búbánatot
 Vidámsággá kereszteléd.
 Mért járulok hiába most eléd?
 Varázserődet mért nem mutatod?
 Fejem nehéz,
 És reszket már e kéz,
 Mely a teli
 Pohárt ajkamhoz emeli;
 Ezt befolyásod eszközölte,
 De nem hatál be a kebelbe:
 A lélek ép,
 Nem részegűlhet semmifélekép.
 A multnak fekete
 Emlékzete
 – Mint Dejaníraköntös – rajta van
 Letéphetetlenűl, minduntalan.
Oh bor!
 Ki annyiszor
 Voltál bajomnak orvossága,
 Légy most is az, bár utójára:
 Feledtesd el velem a gúnymosolyt,
 Mely lángszerelmem jégjutalma volt!

(Pest.)

Katona vagyok én…

Katona vagyok én, kiszolgált katona,
 Csak káplár sem voltam, mindig közkatona.
 A katonasághoz ifjuságot vittem,
 Ott maradt az, haza öregséggel jöttem.
Nagy volt pontosságom, nagy volt a hűségem,
 Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem.
 Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam?
 A generális megveregette vállam.

(Pest.)

Szivem, te árva rabmadár!

Szivem, te árva rabmadár!
 Kit szűk, szoros kalitka zár,
 Légy csendesebben odabenn,
 Ne hánykolódjál oly igen;
 Ugy meg találod sérteni
 Magad, hogy vér fog ömleni…
Vagy üsd meg magadat tehát,
 Jőjön halálos seb reád;
 Véreddel majd megírhatom
 Szerelmem és hattyúdalom.

(Pest.) -181-

Gyere lovam…

Gyere, lovam, hadd tegyem rád nyergem!
 Galambomnál kell még ma teremnem.
 A kengyelbe most teszem bal lábam,
 De lelkem már a galambomnál van.
Száll a madár, tán párjához siet;
 Sebesen száll, el is hagyott minket.
 Érjük utol szaporán, jó lovam,
 A párját ő sem szereti jobban.

(Pest.)

A leánykákhoz.

Ne haragudjatok rám,
 Leánykák, lelkeim!
 Hogy oly sokszor beszélnek
 A borról verseim.
Ti nem gondolhatjátok,
 Mily bús az életem,
 Hogy gyakran a keservek
 Keservét szenvedem.
Mig olvassátok tőlem
 A tréfás dalokat,
 Nem sejtitek, hogy néha
 Szivem majd megszakad.
S lássátok, szépeim! ha
 A bú nekem rohan,
 Mint felbőszült oroszlán,
 Emésztő-szilajan;
Ha a világ előttem
 Éjjé sötétedik,
 S a sötétséges éjben
 Vihar kerekedik,
És a vihar szivemben
 Dúl irgalmatlanúl:
 Csak a bor, a mitől ez
 Ismét lecsillapúl.
Lecsillapúl lassanként,
 Elzúg a fergeteg,
 S én újólag vidám, kék
 Eget szemlélhetek;
S a fölvidámult égen
 A régi fényben jár
 A jó kedv holdja, a szép
 Örömcsillagsugár.
Ily jótevő orvosság
 A szőlőnedv nekem;
 Nem egyszer menté meg már
 Megúnt, bús életem.
Mert gyakran voltam úgy, hogy
 Csak még egy pillanat…
 S most pókháló födözné
 Versíró tollamat,
Mig én magam fekünném
 A sírban hidegen,
 S a föld hideg porával
 Vegyűlne tetemem – – –
Ne haragudjatok hát,
 Leánykák, lelkeim!
 Hogy oly sokszor beszélnek
 A borról verseim.

(Pest.)

Szülőimhez.

Hejh édes szülőimék,
 Gazdagodjam meg csak!
 Akkor, hiszem istenem,
 Nem panaszolkodnak.
Minden teljesülni fog,
 A mit csak kivánnak;
 Megelőzöm vágyait
 Éd’s apám s anyámnak.
Lesz csinos ház, a miben
 Megvonúlnak szépen;
 Pincze lesz a ház alatt,
 Jó bor a pinczében.
Meghihatja éd’s apám
 Minden jó barátját;
 Borozás közt lelköket
 A jó kedvbe mártják.
Szép kocsit csináltatok
 Éd’s anyám számára;
 Nem kell, hogy a templomot
 Gyalogosan járja.
 -182-
Lesz arany szegélyzetű
 Imádságos könyve,
 Krisztus urunk képe lesz
 Szépen metszve benne.
Pistinak meg majd veszek
 Drága paripákat,
 Rajtok jó Istók öcsém
 Vásárokra járhat.
Végesvégül lesz nekem
 Dúsgazdag könyvtárom;
 Akkor majd a verseket
 Nem pénzért csinálom.
Ingyen osztom azokat
 Szét az ujságokba;
 Minden szerkesztő, tudom,
 Szivesen fogadja.
S hogyha szép lyányt kaphatok:
 – De magyar lelkűt ám! –
 Éd’s apám tánczolni fog
 Fia lakodalmán.
Igy élünk majd boldogan
 A mulatságoknak,
 Igy biz, édes szüleim…
 Gazdagodjam meg csak!

(Pest.)

Boldog éjjel…

Boldog éjjel! együtt vagyok rózsámmal,
 A kis kertben mulatozunk egymással;
 Csendesség van, csak az ebek csaholnak,
 Fenn az égen
 Tündérszépen
 Ragyog a hold, a csillag.
Nem jó csillag lett volna én belőlem;
 Tudja isten, nem maradnék az égen,
 Nem kellene én nekem a mennyország,
 Lejárnék én
 Minden estén,
 Kedves rózsám, tehozzád.

(Pest.)

Fényes csillag…

Fényes csillag, mondd meg nekem.
 Mért nem maradtál odafenn?
 Mondd meg: arra mi ok szolgál,
 Hogy az égről lefutottál?
»Csak az az ok szolgál arra,
 Mert rá néztem galambodra;
 Sugaramnál szebb a szeme,
 Bosszankodás kergetett le.«

(Pest.)

A természet vadvirága.

Mit ugattok, mit haraptok
 Engemet, hitvány ebek!
 Torkotokba, hogy megfúltok,
 Oly kemény konczot vetek.
 Nyirbáljatok üvegházak
 Satnya sarjadékain:
 A korláttalan természet
 Vadvirága vagyok én.
Nem verték belém tanítók
 Bottal a költészetet,
 Iskolai szabályoknak
 Lelkem soh’sem engedett.
 Támaszkodjék szabályokra,
 Ki szabadban félve mén.
 A korláttalan természet
 Vadvirága vagyok én.
Nem virítok számotokra,
 Árva finnyás kóficzok!
 Kiknek gyönge, kényes, romlott
 Gyomra mingyárt háborog;
 Van azért, ki ép izléssel
 Üdvezelve jön elém.
 A korláttalan természet
 Vadvirága vagyok én.
Hát azért nekem örökre
 Szépen békét hagyjatok;
 Ugy sem sok gyümölcsü munka:
 Falra borsót hánynotok.
 S kedvetek ha jön kötődni,
 Ugy kapkodjatok felém:
 A természetnek tövises
 Vadvirága vagyok én.

(Pest.) -183-

Esik, esik, esik…

Esik, esik, esik,
 Csókeső esik;
 Az én ajakamnak
 Nagyon jól esik.
Az eső, az eső
 Villámlással jár;
 A szemed, galambom,
 Villámló sugár.
Mennydörög, mennydörög
 A hátunk megett;
 Szaladok, galambom,
 Jön az öreged.

(Pest.)

Levél egy szinész barátomhoz.

Jut még eszedbe a fiú? kivel
 Együtt czepelted a vándorbotot,
 Mely koldusbotnak is beillenék,
 Midőn a sorsnak fényes kedve nincs;
 És ez nem épen olyan ritkaság
 Szinészre nézve, mint boldogtalan
 Magyar hazánkban a hű honfigond. –
 Lásd, én reátok még emlékezem,
 És elfeledni nem fogom soha
 A jót s roszat, mely ott közöttetek
 Mult napjaimnak osztályrésze volt.
 Előttem áll a délután, midőn
 A színészetbe béavattatám.
 Barangolék föl és le czéltalan
 A nagy hazának minden tájain.
 Tarisznyámban, mit hátamon vivék,
 Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher,
 De a nyomor, mint ólom, megnyomott.
 Könnyíte rajt a víg könnyelműség,
 Mely útaimban hű társam vala.
 Ekkép juték egy nyári délután
 Egy kis városba; fáradt lábaim
 A fogadóban megpihentenek. –
 Vendégszobája egyik oldalán
 Helyet szerényen színpad foglala.
 Mire való is már a fényüzés?…
 Azon tünődtem épen: kérjek-e
 Ebédet vagy se? hát ha majd sovány
 Zsebem bicskája szépen bentörik?
 Az ajtót ekkor megnyitá egy ur;
 Volt bennem annyi emberismeret,
 Rá foghatnom, hogy nem más mint szinész.
 Fején kalapja nagybecsű vala,
 Mert Elizéus prófétával az
 Rokonságban volt… tudnillik: kopasz.
 Kabátja új, a nadrág régi rongy,
 És lábát csizma helytt czipő födé,
 Alkalmasint a melyben szerepelt.
 »Thalia papja?« kérdém. »Az vagyok;
 Talán ön is?« – »Még eddig nem.« – »Tehát
 Jövőben? fölség…« – »Azt sem mondhatom«,
 Vágtam szavába; ámde ő rohant,
 S vezette gyorsan az igazgatót.
 Fehér köpenyben az igazgató
 Jött üdvezelni engem nyájasan:
 »Isten hozá önt, tisztelt honfitárs!
 Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur?
 Imádja úgy-e a művészetet?
 Ah, jó barátom, isteni is az!
 S önnek szeméből olvasom ki, hogy
 Szinészetünknek egykor hőse lesz,
 És kürtölendik bámult nagy nevét
 A két hazának minden ajkai…
 Ebédelt már ön? itt az ételek
 Fölötte drágák, s a mi több: roszak.
 Az ispán urtól őzczombot kapánk,
 A káposztából is van maradék –
 Ha meghivásom nem méltóztatik
 Elútasítni: jó ebédje lesz.«
 Igy ostromolt a jó igazgató,
 Forgatva nyelve könnyü kerekét.
 Én nem rosz kedvvel engedék neki.
 Menék ebédre, és ebéd után
 Beiktatának ünnepélyesen
 A társaságba – nem kutatva: mi
 Valék, deák-e vagy csizmadia?
 Másnap fölléptem a Peleskei
 Notáriusban. Hősleg működém
 Három szerepben, minthogy összesen
 A társaságnak csak hat tagja volt. –
 Egy ideig csak elvalék velök;
 Faluzgatánk jó s bal szerencse közt.
 De a barátság végre megszakadt,
 Mert én utáltam a nyegléskedést,
 A sok »utószor«-t, a görögtüzet,
 S tudj’ a manó, mily csábitásokat.
 A társaság is végre szétoszolt
 Egymást érő bel- s külviszály miatt;
 S én ujra jártam széles e hazát,
 Mignem keblébe vett más társaság.
 Mit ottan, itt is azt tapasztalám,
 S tapasztalásom nem volt olyatén,
 Mely kedvre hozta volna lelkemet.
 -184- Kenyért keresni színészek leszünk,
 Nem a művészet szent szerelmiből,
 S haladni nincsen semmi ösztönünk.
 »Pártolj, közönség, és majd haladunk«,
 Mond a szinész; és az meg így felel:
 »Haladjatok, majd aztán pártolunk;«
 És végre mind a kettő elmarad.
 Nem is hiszem, hogy a szinészetet
 Becsülni fogják, míg az befogad
 Minden bitangot, gaz sehonnait,
 Kik a világnak söpredékei,
 S itten keresnek biztos menhelyet.
 Barátom, ez fájt én nekem s neked,
 Ez keseríte minket annyira.
 Az isten adja, hogy minél előbb
 Akképen álljon szinművészetünk,
 A mint valóban kéne állnia.

(Pest.)

Az öreg úr.

Az öreg urnak élete
 Szánandó gyötrelem,
 Veséig gyötri a szegényt,
 Féltékeny szerelem.
Unokaöcscse oly gonosz,
 S szép, ifju a neje;
 Unokaöcscse ver szöget
 Megőszült fejibe.
Míg nőtlen volt: terhére nem
 Esett a hivatal,
 Nyugottan, híven végezé;
 De most majd belehal.
Míg nőtlen volt: barátinál
 El-elkártyázgatott;
 De mostan éjszakázni fél…
 Keserves állapot!
Míg nőtlen volt: álom között
 Folyának éjei;
 De most az öreg úr szemét
 Behúnyni sem meri.
Pedig, pedig, szegény öreg,
 Féltés hiába bánt;
 Öcséd nődet nem szereti…
 Hanem a szobalyányt.

(Pest.)

Szerelem, szerelem…

Szerelem, szerelem,
 Keserű szerelem!
 Miért bántál olyan
 Kegyetlenűl velem?
 Te voltál szivemben
 Első és utósó,
 Nem sokára készül
 Számomra koporsó.
Elmegyek az ácshoz,
 Fejfát csináltatok,
 Egyszerű fejfámra
 Csak egy sort iratok;
 Fekete betűkkel
 Ez lesz írva rája:
 »Itt hervad a hűség
 Eltépett rózsája.«

(Pest.)

János gazda.

János gazda derék gazda,
 Nincsen párja hat faluba’;
 Csak egy a bibéje,
 Hogy soha sincs pénze.
Széles, hosszú szántóföldje,
 Sok gabona terem benne,
 Vásárra jár véle,
 Még sincs soha pénze.
Nem kóborol a kocsmába,
 Kocsmárosra nem kiáltja:
 Hejh, bort az icczébe!
 Még sincs soha pénze.
Felesége szép, takaros,
 Legényekre nem haragos,
 Kivált béresére…
 Hát azért nincs pénze.

(Pest.)

A tintás-üveg.

Vándorszinész korába Megyeri
 (Van-e, ki e nevet nem ismeri?)
 Körmölgeté, mint más, a színlapot.
 Kapott
 Ezért
 Egyszer vagy öt forintnyi bért,
 A mint mondom, vagy öt forintnyi bért.
 -185-
Először is hát tintáért megyen,
 Ha ismét írni kell, hogy majd legyen.
 A tintás-üveget pedig hová
 Dugá?
 Bele
 Kabátja hátsó zsebibe,
 A mint mondom, kabátja zsebibe.
S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig,
 S haza felé menvén, ugrándozik.
 Hiába inti őt Szentpéteri:
 »Kari,
 Vigyázz!
 Kedved majd követendi gyász,
 A mint mondom, majd követendi gyász.«
Ugy lett. A sok ugrándozás alatt
 Kifolyt a tinta; foltja megmaradt.
 Megyeri elbusúlt – kedvét szegi
 Neki
 A folt,
 Mivel csak egy kabátja volt,
 A mint mondom, csak egy kabátja volt,
Mi több: kabátja épen sárga volt,
 És igy annál jobban látszott a folt.
 »Eldobnám – szólt – de mással nem birok;«
 Ez ok
 Miatt
 Hordá, mig széjjel nem szakadt,
 A mint mondom, mig széjjel nem szakadt.

(Pest.)

Mit szól a bölcs?

Hm, bizony csak sok nem úgy halad,
 A mint kéne, itt a nap alatt.
 Szikrát sem törődve szól a bölcs:
 Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Tenger a pénz, melyben elsülyed
 Sok hajó: elv, jellem, becsület.
 Szikrát sem törődve szól a bölcs:
 Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Korpafőt diszít selyem kalap,
 S az okos fő teng darócz alatt.
 Szikrát sem törődve szól a bölcs:
 Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
A lét könyviből e szót »barát«
 Az idők régen kivakarák.
 Szikrát sem törődve szól a bölcs:
 Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Egyenesség, nyilt őszinteség
 Rókaságnak zsákmányúl esék.
 Szikrát sem törődve szól a bölcs:
 Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Feleséghűség járatlan ut,
 Rajta már csak az együgyü fut.
 Szikrát sem törődve szól a bölcs:
 Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Igazmondás elhajított kő,
 Hajító fejére visszajő.
 Szikrát sem törődve szól a bölcs:
 Itt van a pohár, hol a bor? tölts!
Megterem sok prédikáczió,
 Nem igen hallgatják, bármi jó.
 Szikrát sem törődve szól a bölcs:
 Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

(Pest.)

Pál mester.

Pál mester ilyformán okoskodott,
 És félre csapta
 Szilajhegykén a kalapot:
 »Eh, a ki adta!
 Mire való a feleség nekem?
 Nélkűle szabadabb lesz életem;
 Elkergetem… az lesz belőle.«
 És ugy tett, a miként beszéle.
Pál mester később így okoskodott,
 Csak hogy nem csapta
 Ő félre most a kalapot:
 »Hejh, a ki adta!
 Még is csak kár volt elkergetnem őt;
 Kezében gazdaságom egyre nőtt,
 S most elpusztúl… az lesz belőle.«
 És ugy lett, a miként beszéle.
Pál mester ekkor így okoskodott,
 És félre csapta
 Ismét hegykén a kalapot:
 »Eh, a ki adta!
 -186- Mi haszna minden búm és bánatom?
 Ugy sincs sokam; azt is tovább adom,
 Tovább adom… az lesz belőle.«
 És ugy tett, a miként beszéle.
Pál mester végre így okoskodott,
 S szemére csapta
 Keservesen a kalapot:
 »Hejh, a ki adta!
 Most már minden, de minden oda van;
 Mi tévő légyek? felkössem magam?
 Fel, felkötöm… az lesz belőle.«
 És ugy tett, a miként beszéle.

(Pest.)

Részegség a hazáért.

Fiuk, az isten áldjon meg,
 Én is iszom, igyatok!
 Én nem nézhetek vidámon
 Végig elhagyott hazámon,
 Csak mikor részeg vagyok!
Ekkor úgy látom hazámat,
 A mint kéne lennie;
 Mindenik pohár, a melynek
 Habjai belém ömölnek,
 Egy sebét hegeszti be.
S ha mig részeg vagyok: boldog
 Volna a hon csakugyan,
 Bár örökké kéne élnem,
 Fiuk, nem láthatna éngem
 Soha senki józanan.

(Pest.)

Szerelem és bor.

Azt mondom, a mit mindig mondok:
 Ne háborgassanak a gondok,
 Ne háborgassanak bennünket!
 Legyen vidámság, tréfa, nesz;
 Ifjak vagyunk, és ifjuságunk
 Idő jártával oda lesz.
Járjunk a szerelem kertében,
 Virág ott nyílik minden lépten;
 Ha meg talál tüskéje szúrni:
 Illatja gyógyulást szerez.
 Szeressünk! mert erőnk, szeretni,
 Idő jártával oda lesz.
Midőn a szerelem kertében,
 A nap tikkasztón süt az égen:
 Térjünk hüs árnyékú lugasba
 A borgyümölcs tőkéihez.
 Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
 Idő jártával oda lesz.
E kép a legszebb élet képe;
 Adjunk érette bút cserébe.
 Mint fellegekre a szivárvány,
 Reánk mosolyogni fog ez,
 Ha majd derengő ifjuságunk
 Idő jártával oda lesz.

(Pest.)

Etelkéhez.

Láttad-e, angyalom, a Dunát
 S a szigetet közepén?
 Ide szivembe képedet
 Akként foglalom én.
A szigetről zöld fa-lomb
 Mártja a vízbe magát;
 Ha te szivembe igy a remény
 Zöldjét mártanád!

(Buda.)

Rabhazának fia.

Menjünk, menjünk a földbe,
 Beteg szivem!
 Hiszen
 Megtetted, a mit kelle,
 Megtetted, a mit lehetett:
 Viselted honfisebedet.
Hideg van a siréjben;
 Másnak lehet…
 Meleg,
 Forró lesz a sir nékem:
 Mit életemben viselék,
 A honfisebb még ott is ég.
De az itélet napja
 Eljön talán,
 S hazám
 Bilincseit lerontja.
 Akkor sebem begyógyuland,
 S hüvösben nyugszom ott alant.

(Pest.)

-187-

Lant és Kard.

Felhős az ég hazámon,
 Aligha nem lesz vész;
 Csak hadd legyen, nem bánom,
 Lelkem reája kész.
Lantom nagyon szeretne
 Hallgatva állani,
 Régóta van kezembe’,
 Már kopnak húrjai.
S amott a zugban kardom
 Folyvást panaszkodik:
 Hiába meddig tartom,
 Az ítéletnapig?…

(Pest.)

Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe.

Ha e sötét betűk, a miket itt leírok,
 Lennének a balsors, a mely tán téged ér:
 Elvetném tollamat, nem írnék, bárha lenne
 Minden vonásomért egy-egy ország a bér.

(Pest.) -188-

V. S.-né emlékkönyvébe.

Tudom: mint boldogítod férjedet;
 De szinte kivánnám, hogy azt ne tedd,
 Ne olyan nagy mértékben legalább.
 A fájdalomnak csalogánya ő,
 S mióta boldog, hangja ritkán jő…
 Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát.

(Pest.)

Bucsú 1844-től.

Egy esztendő a másik sírját ássa,
 Gyilkolják egymást, mint az emberek.
 Idő, szárnyadnak még egy csattanása,
 S a jelen év is sírban szendereg.
 Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak
 Lélekzetével életmécsedet,
 Nem foglak oda írni tégedet,
 Hol boldog évim följegyezve vannak.
Magas tervektől izzadó fejembe
 Te oly sok eszme magvait vetéd,
 S én a gyümölcsöt bőven megteremve
 Láthatván, rajta büszkén nézek szét.
 Jutalmaúl nem rest munkálatomnak
 A hír csillagja rám sugárt vetett,
 S én még sem írlak oda tégedet,
 Hol boldog évim följegyezve vannak.
Szivem sokáig a sors bal kezében
 A fájdalom meggyúlt világa volt;
 Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen,
 És szózatodra a vad láng kiholt.
 Elhamvadt üszke van csak bánatomnak
 A romba dőlt s már fél-ép szív felett;
 S én még sem írlak oda tégedet,
 Hol boldog évim följegyezve vannak.
Oh haldokló év! sírod mellett engem
 Lágy bölcsejében ringat a remény,
 S hahogy szabad, a mit jövendöl, hinnem:
 A mennyországnak állok küszöbén.
 Szomszédságában ilyen boldog kornak
 Mondom, tünő év, a bucsút neked,
 S én még sem írlak oda tégedet,
 Hol boldog évim följegyezve vannak.
Reád függeszté hévvel esdekelve
 Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem,
 S te sóhajára semmit nem figyelve,
 Ekkép feleltél mennydörögve: nem!
 Te koszorúját eltépted honomnak,
 Ifjú reménye mit fejére tett;
 Ezért nem írlak oda tégedet,
 Hol boldog évim följegyezve vannak.

(Pest.)

-189-

1845.

* *

Két testvér.

Van én nekem egy kedves czimborám,
 Talpig derék, becsűletes fiú:
 Midőn szomoruságnak szele fú,
 Vidámság köpenyét akasztja rám.
Ha nemzetem sorsára gondolok,
 S szivem szorítja fojtó sejtelem:
 Az én kedves pajtásom ott terem
 És szól, hogy ez nem férfias dolog;
Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit,
 Hogy majd idővel másformán leszen,
 Az ég kegyébe ismét fölveszen,
 És, minket árva népet, megsegít.
Ha szerelem bújában epedek,
 És a lemondás már-már főbe ver,
 Az én kedves pajtásom nem hever,
 Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.
Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat;
 Ámbátor az most rám nem is figyel,
 Ki szerelmem tőkéjét vette fel,
 Majd megkerűl még tőke és kamat.
S ha eszmetársulatnál fogva itt
 Eszembe jutt borzasztó pénzügyem:
 Biztat, hogy a szerencse, elhigyem,
 Számomra is megnyitja markait;
Azt mondja, hogy még megjön az idő,
 Hol fűtetlen szobában nem lakom,
 Ha szűk udvarra nyíló ablakom
 Tábláin a tél dérvirága nő. –
Az én kedves pajtásom így beszél
 Kimondhatatlan barátságosan,
 S lelkemnek oly széles jó kedve van
 Bút, bajt felejtető meséinél.
E jó fiúnak egy rosz bátya van,
 Igen komor, goromba férfi ő;
 Ez a rosz bátya mindig közbejő,
 És fölpofozza öcscsét csúfosan.
S tőlem kegyetlenűl elkergeti.
 Levert kedélylyel ballag tőlem el,
 De ujra jő, vigasztal és ölel
 A jó fiú, ha szerit ejtheti.
Tudjátok tán, s fölösleges a szó:
 Ily jó barátomúl kit bírok én?…
 Vigasztaló pajtásom a remény,
 S komor, goromba bátyja a való.

(Pest.)

Hull a levél a virágról…

Hull a levél a virágról,
 Elválok én a babámtól.
 Isten hozzád, édes,
 Isten hozzád, kedves
 Galambocskám!
Sárgul a hold az ég alján,
 Mind a kettőnk oly halovány.
 Isten hozzád, édes,
 Isten hozzád, kedves
 Galambocskám!
Harmat hull a száraz ágra,
 Könnyek hullanak orczánkra,
 Isten hozzád, édes,
 Isten hozzád, kedves
 Galambocskám!
Lesz még virág a rózsafán,
 Egymást még mi is látjuk tán.
 Isten hozzád, édes,
 Isten hozzád, kedves
 Galambocskám!

(Pest.) -190-

Apám mestersége s az enyém.

Mindig biztattál, jó apám:
 Kövessem mesterségedet,
 Mondtad, hogy mészáros legyek.
 Fiad azonban író lett.
Te a taglóval ökröt ütsz,
 Tollammal én embert ütök – –
 Egyébiránt az egyre megy,
 Különböző csak a nevök.

(Pest.)

Elmondom, mit eddig…

Elmondom, mit eddig
 Rejtve tartogattam,
 Mint gyöngyét a tenger
 Legmélyebb habokban.
 Halld meg, drága gyöngyöm,
 Szép, szelíd galambom!
 A mit érezék és
 Szenvedék, elmondom.
Éreztem szerelmet,
 S szenvedtem miatta,
 És nagy volt szerelmem,
 Nagy szivem bánatja.
 Bánatom s szerelmem,
 Ez ikertestvérek
 Engemet gyötörni
 Általad levének.
Szigorú körülmény
 Ajkamat lezárta,
 Hogy ne jőjön titkom
 Senkinek tudtára.
 Oh, minő teher volt
 Azt eddig viselnem!
 Hányszor volt alatta
 Roskadóban lelkem!
Mint a napfény elvesz
 Felhők fátyolában,
 Képedet szivemben
 Eltemetni vágytam.
 Könnyü szél pusztitást
 Tészen a felhőben,
 S felsüt a nap akkor
 Annál égetőbben.
Sőt hazudtam többször
 Másokért szerelmet;
 E hazugság által
 Csak nagyobb kinom lett. –
 S most tudsz mindent, a mit
 Éreztem, szenvedtem;
 Fogsz-e vígasztalni
 Nyájas feleletben?
Szólj, üdvességemnek
 Megváltó keresztje!
 Nem nyilik meg ajkad!
 Semmit sem felelsz-e? – –
 Oh, mikép felelnél,
 Hiszen néma nyelvvel…
 Kiterítve… holtan…
 Koporsóban fekszel!

(Pest.)

Mit nem tettem volna érted…

Mit nem tettem volna érted,
 Szép kis szőke gyermekem!
 De szerelmem bemutatni
 Megtiltotta végzetem.
Az egész, mit életemben
 Érted tennem lehetett,
 Annyi, hogy a koporsóba
 Én tevém be tetemed.

(Pest.)

Hová levél…

Hová levél? te szebb reményeimnek
 Korán kiégett hajnalcsillaga!
 Keresni foglak; – hasztalan kereslek
 Vagy még meglátjuk egymást valaha,
Ha majd az éjnek hallgatag felében
 Halvány sugárt a hold a földre vet:
 A temetőnek küszöbét átlépem,
 S fejem lehajtom sírhalmod felett.
Fölébredendsz-e akkor álmaidból,
 És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
 Hogy meghallgasd, a mit majd ajakam szól:
 A szerelemnek epedő szavát.
 -191-
Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
 És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
 Hogy letöröljed lankadt pilláimról
 Az érted omló könnyek záporát.
Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
 És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
 Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
 S keblem tüzétől melegűljön át.
Vagy holtjokat a sírok ki nem adják?
 S csak a mennyben találkozol velem?…
 Vagy többé sem az éj sem a mennyország
 Meg nem mutat már tégedet nekem?!

(Pest.)

Zárjátok be már azt a koporsót.

Zárjátok be már azt a koporsót,
 És vigyétek ki a temetőbe!
 Hisz elég rég nézem már, hogy bennem
 Megmaradjon mindörökre képe,
 Vagy hogy szívem, lelkem összetépje!

(Pest.)

Jaj, be bús ez a harangszó!

Jaj, be bús ez a harangszó!
 Neked harangoznak,
 Kedves, hervadt rózsaszála
 Tizenöt tavasznak!
A templomnál van koporsód
 Koporsód van itten!
 Hova veled vőlegényként
 Egykor jőni hittem.
Védangyala kedvesemnek
 Odafönn a mennyben!
 Szánj, és vedd el eszemet, vagy
 Vigasztalj meg engem.
Vagy talán te is meghaltál?
 Tán megölt a bánat?
 Hogy hervadni hagytad ezt a
 Legszebb rózsaszálat.

(Pest.)

Ha ébren meg nem látogatsz…

Ha ébren meg nem látogatsz,
 Jőj hozzám álmaimban,
 Jőj hozzám, meghalt életem!
 Sok mondani valóm van.
Hisz egymással mi ekkorig
 Oly keveset beszéltünk;
 Csak egy-két gyorsan illanó
 Tekintet volt beszédünk.
Tudod, ha hozzátok menék,
 Te mindig úgy futottál;
 De más szobából titkosan
 Rám gyakran pillantottál.
S öröm volt, látnom téged ott
 Félig nyilt ajtó mellett,
 Mikéntha láttam volna az
 Egészen megnyilt mennyet.
Ha távozám: az ablakból
 Tekintettél utánam;
 Vélted, hogy észre nem veszem?
 Oh, én mindent jól láttam.
De láttam temetésed is…
 Csak ezt ne láttam volna!
 Az a gödör, mely sírod lett,
 Az lett szivemnek pokla.
Egyszerre lelkemet ezer
 Mennykő csapása érte…
 Ekkor hullott alá a föld
 Koporsód födelére.
Ott vagy te most, szent angyalom!
 Eljősz-e hozzám vajjon?
 Mindenkor tárva lesz karom,
 Ha jősz, hogy átkaroljon.
Csak érintsen lehellete
 Közelgő szellemednek:
 A mennybe föl, vagy sírba le,
 Mindenhová követlek!

(Pest.) -192-

Te voltál egyetlen virágom…

Te voltál egyetlen virágom:
 Hervadt vagy: puszta életem.
 Te voltál fényes napvilágom
 Lementél: éj van körülem.
 Te voltál képzeményim szárnya;
 Megtörve vagy: nem szállhatok.
 Te voltál vérem forrósága;
 Meghűltél: oh, majd megfagyok.

(Pest.)

Amott fönn egy csillag ragyog…

Amott fönn egy csillag ragyog
 A tiszta ég legtetején;
 De oly gyönyörűen ragyog!
 Egy csillagon sincs annyi fény.
És bennem így szól valami:
 »Nézd, nézd, Etelkéd e sugár!
 Hagyd itt a földi életet,
 Menj föl hozzá, ő téged vár.«
Fölmennék édesörömest,
 De vágyam hasztalan hevit,
 Mert, a mi fölsegítene,
 Eltörve lajtorjám, a hit.

(Pest.)

Én vagyok itt…

Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm!
 Én sírhalmodnak hű zarándoka;
 Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál
 A föld alatt az első éjszaka?
Oh én nagyon borzasztót álmodám:
 A földet a nap űzé, kergeté,
 Kétségbeesve vágtatott a föld
 A mélybe le s a csillagok fölé
Utána a nap fáradatlanúl…
 A végtelent keresztülnyargalák,
 És végre elkezdett rohanni az
 Egész rendvesztett, megbomlott világ.
És e zavarba egyre kergeté
 A földet a nap, s vad haragja közt,
 Hogy kergeté hiába, megragadt
 Szilaj kezével egy nagy üstököst.
S rá dobta…épen szívemen talált.
 Képzelhető, mint fájt e seb nekem;
 De úgy még sem fájt, mint az, a mit vert
 Bennem halálod, legszebb örömem!

(Pest.)

Nem háborítom-e nyugalmad…

Nem háborítom-e nyugalmad,
 Elásott kincse életemnek!
 Ha szívem árva gyermekével,
 A halvány arczu szenvedéssel,
 Hozzád gyakorta kijövendek?
Nem fog zajt ütni érkezésem,
 Sírhalmod mellé halkan lépek:
 Csak csókomat teszem fejfádra,
 – Azt is lemossa könnyem árja, –
 És ekkor ismét haza térek.

(Pest.)

Természet! még te is gúnyolódol?

Természet! még te is gúnyolódol?…
 A mióta őt eltemetők:
 Tél havának kellő közepette
 Olyan tavasziak az idők.
Semmi jég a síma Dunavízen,
 Semmi hó a Szentgellérthegyen…
 Csak hogy testem és lelkem szemében
 Mentül sértőbb ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült háborúra?
 Mit alusztok? lusta elemek?
 Éjszak vésze, te prédát üző sas,
 Szárnyaid mért nem süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az égen?
 Mint vadász a sebzett madarat;
 Hadd hullatná szét hópillangóit,
 Mint ama madár a tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben telnék.
 Ugy láthatni a természetet,
 Mint szivem van, mely szép Persiából
 Vad Szibériává vetkezett. –
Oh, de hátha e meleg verőfény
 A természetnek nem gúnyja? nem!
 Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
 Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.

(Pest.) -193-

Miért tekintesz be szobámba?

Miért tekintesz be szobámba?
 Kiváncsi hold!
 Nem ugy foly már itt a világ, mint
 Hajdanta folyt.
Egykor ha pillantásod hozzám
 Betévedett:
 Látád a szívben meg nem férő
 Lángéletet.
Bú, kedv között élet-halálra
 Látál csatát,
 De győzedelmeskedni a bút
 Nem láthatád.
Ez akkor volt, – ha megtekinted
 Most arczomat,
 Azt vélheted: tükörben látod
 Tenmagadat.
Hideg vagyok és szótalan, mint,
 – A honnan jő
 E hidegségem, szótlanságom, –
 A temető.

(Pest.)

Láttam két hosszu nap…

Láttam két hosszu nap
 Hideg tetemidet,
 A szótlan ajakat,
 A becsukott szemet;
Csókoltam homlokod
 Letarlott édenét,
 – Ez első csókom volt,
 S te ezt sem érezéd!
Csókoltam, romba dőlt
 Oltárom, homlokod;
 És e csókban hideg
 Lelkem reá fagyott;
Csókoltam szemfedőd,
 E dönthetlen határt,
 Min túl nem léphetek,
 Mely mennyemből kizárt.
Láttam koporsódnál
 A fáklyák lángjait,
 És a gyászszekeret,
 Mely temetőbe vitt;
Ott voltam magam is,
 Hallám, a mint a hant
 Az ásók éliről
 Tompán reád zuhant…
Mindent, mindent tudok!
 És még sem hihetem;
 Mindez nem álom-e?
 Kétkedve kérdezem.
És hozzátok megyek,
 S tekintek szerteszét:
 Nem látom-e szemed
 Tündökletes egét?
Nem látom, mindenütt
 Hiába keresem,
 És haza térek, és
 Sírok keservesen.

(Pest.)

Hol vagy te, régi kedvem?

Hol vagy te, régi kedvem?
 Te pajkos, vad fiú!
 Fölválta lyánytestvéred,
 A szótlan, méla bú.
Játékszered volt szívem,
 Hová nem hordozád!
 Nyilként rohanva, vitted
 A nagy világon át,
Mig végre megbotlottál
 Egy sírhalom fölött,
 S estedben a játékszer,
 Szivem, kettétörött.

(Pest.)

Le az égről hull a csillag…

Le az égről hull a csillag;
 Szemeimből könnyek hullnak.
Nem tudom, mért hull a csillag?
 Könnyeim halottért hullnak.
Csak hull, csak hull könny és csillag;
 Egyre hullnak, még sem fogynak.

(Pest.) -194-

Mi volna különös azon…

Mi volna különös azon,
 Ha néha elmosolyodom
 Vidám, tréfás beszéd felett?
 Felhős ég is mutat derüt…
 Csakhogy, midőn a nap kisüt,
 A felhő keble megreped.

(Pest.)

Ő, a kedves drága kis leány…

Ő, a kedves drága kis leány,
 Ő s az élet lakták szívemet;
 Mint repkény a fákat, a remény
 Átszövé e tündérteremet.
Kis leánykám elment… elvivék…
 Most alant a mély házban lakik,
 Melynek egyszer elzárt ajtaja
 Meg nem nyíl az ítéletnapig.
S a leánynyal elment életem…
 Kikisérte… odakinn maradt,
 S elfoglalni régi lakhelyét
 Nincsen benne semmi akarat.
Igy lett szívem csöndes és üres,
 Egy elpusztult ház, bús, lakatlan;
 Rajt az árva repkény, a remény,
 Leng sohajtásim fuvalmiban;
S mert a földön ápolója nincs,
 Feltörekszik, fel az ég felé…
 Oh, csak a rontó kételkedés
 Sarját mindig el ne metszené! –
S ki lesz új lakó szivemben, mely
 Nem sokára végkép romban áll?
 Legfölebb is egy vén remete,
 És ez a remete a halál.

(Pest.)

Álltam sírhalma mellett…

Álltam sírhalma mellett
 Keresztbe font kezekkel…
 Mozdúlatlan szoborként…
 A dombra szögzött szemmel.
Áll a hajós a parton
 S a tengeren tekint szét,
 Mely koldussá tevé, mely
 Elvette minden kincsét.

(Pest.)

Hazugság, a mit…

Hazugság, a mit annyiszor hallottam,
 Hogy ölni képes a nagy fájdalom,
 Különben már rég nem volnál magadban,
 Veled fekünném, édes angyalom!
 A fájdalom nem éles fejsze, melynek
 Csapásától az élet fája dől…
 A fájdalom féreg, mely lassan, lassan,
 De nem fáradva, folyvást rág belől.

(Pest.)

Barátim, csak vigasztalással…

Barátim, csak vigasztalással
 Ne szomorítanátok engem!
 A bú egyetlen kincs, a melyet
 A szerelemtől örököltem;
S e kincset híven őrzi szívem,
 (Mert a sziv üresen nem állhat,
 Kell, hogy legyen mindig lakója,
 Akár öröm, akár búbánat;)
E kincset el nem tékozolnám
 A föld minden gyönyöreért sem,
 Minden darabja dallá olvad
 Lelkemnek titkos műhelyében.
S minden dal kő egy épülethez,
 Mely a felhőket érni fogja;
 E büszke, fényes épület lesz
 Kedves halottam Pantheonja.

(Pest.)

Jőj, tavasz, jőj!…

»Jőj, tavasz, jőj!« – gondolám az őszszel, –
 »Várlak, mert boldogságommal jősz el;
 Kinn falun lesz ifju, szép galambom,
 És szabad lesz őt meglátogatnom,
 S hogyha tőle száz mérföldre lennék,
 Száz mérföldről is hozzája mennék.
 Ha jön a nap hajnal-ölelésre,
 Ha megy a nap éj-fölébresztésre,
 -195- És a hold, a zultán, ha belépe
 Csillaglyányos gazdag háremébe:
 Én galambom hű árnyéka lészek,
 Követője minden lépésének,
 Mig szerelme, mint tavasz! virágod
 Melegűlő keblén kicsirázott,
 És a míg ő e virágot szűzi
 Pirulással én szivemre tűzi;
 S mért nem tűzné? s lehetetlenség-e?
 Hogy menyasszonycsók leend a vége.
 Jőj, tavasznak illatos füzére!
 Tegyelek föl jegyesem fejére.«…

* * *

Jőj, tavasznak illatos füzére!
 Tegyelek föl sírja keresztjére.

(Pest.)

Be szomorú az élet én nekem…

Be szomorú az élet én nekem,
 Mióta eltemették kedvesem!
 Csak úgy lézengek, mint az ősz virága,
 Mely minden szellő érkezésivel
 Egy-egy megszáradt szirmot hullat el,
 S mely csüggedt fővel kimulását várja.
A fájdalom gyakorta megrohan,
 Mint éhező vad, mérges szilajan,
 S éles körmét szivembe vágja mélyen.
 Kiáltok a sors ellen átkokat,
 A mely az embernek mennyet mutat,
 Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.
Legtöbbször csendes, néma bánatom;
 Élek? nem élek? szinte nem tudom.
 Jön és megszólít egy-két jó barátom;
 Beszédeikre ritkán felelek.
 Örültem egykor, hogyha jöttenek,
 Most, hogyha mennek, szívesebben látom.
Gyakran bolyongok föl s le czéltalan,
 Bolyongok, míg – azt sem tudom, hogyan? –
 A drága kis lyány sirhalmához érek.
 Édes remény tart ottan engemet;
 Remélem, hogy majd szívem megreped.
 Mért csalnak mindig, mindig a remények!

(Pest.)

Panaszkodám hát?…

Panaszkodám hát? elpanaszolám
 Szivem baját, búját az embereknek?
 Miként, ha ujját megmetszé a gyermek
 Panaszkodik… szégyen, szégyen reám!
S volt a panasz végtére is miért?
 Hisz a keservét mutató kebelnek
 Vagy szánalommal vagy gúnynyal fizetnek,
 S egyik sem kell… egyik, mint másik sért.
Vagy elmondhattam szóval sorsomat?
 Elmondhatám? mi az: midőn a lélek,
 Sírhalma mellett porló kedvesének,
 Egy kínba fúló életet sirat.
És én még is, még is panaszkodám
 Kislelküen, gyáván az embereknek,
 Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek
 Panaszkodik… szégyen, szégyen reám.
De többé, többé nem panaszkodom,
 Büvös szigetté fog változni keblem,
 Honnan ki nem fog út vezetni, melyben
 Elátkozottan él a fájdalom.

(Pest.)

Hatalmas orvos az idő…

Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb
 Minden sebet befog.
 Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd
 Én is meggyógyulok.
 A bú, mely most sötét felhők villámtüze,
 Lesz nyájas hold sugára,
 Mely tündökölni száll szelíd emlékzetem
 Morajtalan tavára.
És fon talán a sors nem fáradó keze
 Egy rózsás kötelet,
 Mely összefűzi majd az életvágyat és
 Fölépült szívemet.
 Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók
 Mi keserűk lehetnek,
 Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond
 Remény- vagy élvezetnek.
Azért szeretném most, midőn hűlt kebelem
 Vágy- s kívánságtalan,
 Azért szeretném most, ha elmennék oda.
 A hol Etelke van.
 -196- Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet,
 És tedd a temetőbe,
 Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő
 Letészi bölcsejébe.
És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy,
 Barátim, tőletek:
 Hogy engem a mellé a kedves kis leány
 Mellé temessetek.
 Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen
 Elmondjuk ott egymásnak,
 S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava
 Zeng a föltámadásnak.

(Pest.)

Játszik öreg földünk…

Játszik öreg földünk
 Fiatal sugarával a napnak;
 Pajkos enyelgés közt
 Egymásnak csókokat adnak.
A Duna hullámin,
 Bérczén, völgyén a vidéknek,
 Tornyokon, ablakokon,
 Mindenhol csókjaik égnek.
Oly jó kedvü a nap
 Jöttén, jó kedvü lementén,
 Mintha nem is látná
 Sírhalmodat, édes Etelkém!

(Pest.)

Kéket mutatnak még…

Kéket mutatnak még a távol erdő
 Virító fáin a zöld levelek?
 Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén?
 Ha vakmerő harczosként rajt teremvén,
 Kergetni kezdi őt a fergeteg.
Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal?
 Ha vőlegényét várja, a napot;
 S harmatkönnyűket sír még a bús özvegy,
 Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy,
 És látja a sok árva magzatot.
Megmérhetetlen látköröm volt egykor,
 Hanem most már nem látom ezeket:
 Az a kis domb, mely kedvesem takarja,
 Rám nézve kél átláthatlan magasra,
 S elrejt előlem földet és eget.

(Pest.)

Ha életében…

Ha életében nem szerettem volna
 A szőke fürtök kedves gyermekét:
 Övé leendett életem, szerelmem,
 Midőn halotti ágyon feküvék.
Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
 Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
 Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
 Lengett fölötte a fehér halál.

(Pest.)

E szobában küzködött…

E szobában küzködött az
 Élet és halál fölötte,
 Míg az élet
 Őt, a szépet,
 Őt, a kedvest, elvesztette.
E szobában siratám őt
 Könnyeimnek tengerével;
 – Szenvedésem
 Avvagy létem
 E tenger mért nem nyelé el! –
E szobában lesz lakásom;
 Édes kín lesz laknom itten,
 Itten laknom,
 Őt láthatnom
 Mindig éber emlékimben.
Egy kivánatom leszen, ha
 E szobából el kell menni;
 Az, hogy engem
 Akkor innen
 Szent Mihály lova vigyen ki.

(Pest.)

Mi bűvös-bájos hang…

Mi bűvös-bájos hang?
 Völgyben csendült meg ünnep-est harangja?
 Mely a buzgó falut
 Imádkozásra szentegyházba vonja;
Vagy lelkem álmiban
 Cseng édesbús emléke a lyánykának?
 Ki szép és ifju volt
 S kinek sírjára könnyeim folyának.

(Eperjes.)

-197-

A hó, a holt föld téli szemfedője…

A hó, a holt föld téli szemfedője,
 Az éjen át
 A temetőre
 Leszállt.
 A nap
 Hideg sugára
 Néz komoran
 Le a halottak puszta országára.
Nem enged a hó a nagy temetőben,
 Csak egyedűl
 Etelke sírja
 Körűl;
 De itt
 Sem a napfénytől,
 Hanem szemem,
 Síró szememnek szakadó könnyétől.

(Pest.) -198-

Midőn nagyon bánt…

Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,
 A várost, a világot elhagyom,
 S oda megyek ki, hol az emberek
 Napestig mélyen alva fekszenek,
 De ha az óra éj felére jár,
 S felhők közt búsong sárga holdsugár:
 A szendergőknek álma megszakad,
 S elhagyják mély, sötét tanyájokat,
 S fehér ruhában járnak tétova,
 Mig hajnalt hirdet a kakas szava.
 Ide megyek, a temetőbe, én
 Fájdalmaimnak vészes éjjelén,
 S ha itten, drága sírhalmom felett
 Könnyűimnek forrása megered,
 És e könnyűkhöz sóhajom vegyűl:
 Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.

* * *

Akkor leszek ám még majd csendesen,
 Ha melléd fekszem, édes kedvesem!

(Pest.)

Tizenkettőt ütött az óra…

Tizenkettőt ütött az óra,
 Fölébredék a harangszóra,
 És ím sötét szobámban egy
 Fejér alak
 Föl- és lemegy…
 Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak,
 Te vagy, boldogságom fájának
 Idő előtt lehullt gyümölcse!
 Jer, karjaim kitárva állnak,
 S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse,
 Jer, elröpűlt kedves galambom!…
 De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon:
 »Megállj, megállj! előbb megkeresem
 Elvesztett életem;
 Lásd, élet nélkül ott a sírban
 Fekünni olyan szomorú dolog:
 Ott oly sötét és oly hideg van…
 Én újra élni akarok;
 Megkeresem
 Elvesztett életem.
 Nincs nálad?
 Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad.« –
 Oh nincs az nálam,
 Meg nem találtam,
 Meg nem találtam drága életed!
 De hogyha az enyém kell: íme vedd!…
 S átadni akarám
 Tulajdon éltem,
 De már a látomány
 Eltűnt az éjben.

(Pest.)

Anyám, anyám…

Anyám, anyám, oh
 Legjobb s legboldogtalanabb anya!
 Nincs hát reményed,
 Mit a fösvény való beváltana?
Kiküldözéd, mint
 Galambját Nóé, a reményeket;
 De teljesűlés
 Zöld ágával meg egy sem érkezett.
Végső reményed:
 Ha majd halálod meg fog hűteni,
 Fölmelegítnek
 Még egyszer gyermeked hő könnyei.
Szegény anyám te!
 Ez a vigasztalás sem jut neked;
 Elsírta könnyeit
 Szerelmesének sírján gyermeked.

(Pest.)

Hiába várlak hát…

Hiába várlak hát ezentúl?
 Megsiratott szép gyermekem!
 Meg nem jelensz többé nekem?
 Mint eddig gyakran megjelentél
 Szobámban csöndes éjeken.
Eljő az éj, eljő az éjfél;
 Mi haszna jő? nem jő veled.
 Nem látom lengő szellemed,
 S reményem eltörött szárnyával
 Födöm be bágyadt szememet.
Hová levél? miért maradsz el?
 Örökre kedves szép leány!
 Hervadt orczám ijeszt talán?
 Ne félj, ne félj hervadt orczámtól:
 Érted levék oly halovány.
 -199-
Oh jőj fel egyszer még sirodból,
 Mindennél drágább árnyalak!
 Csak hogy még egyszer lássalak;
 Aztán mondd, hogy terhedre van búm,
 S többé nem háborítalak.

(Pest.)

Függ már a lant…

Függ már a lant megérintetlenűl,
 Melylyel keservemet elénekeltem,
 Keservem, érted, a sír börtönének
 Örök rabjává záratott szerelmem.
Ott függ a lant megérintetlenűl,
 S ha megpendűl a méla nyugalomban:
 Az nem az összes hangszernek zenéje,
 Egy-egy húr hangja csak, mely ketté pattan.

(Pest.)

Messze vándoroltam…

Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem,
 De mindig, mindenütt, a hol jártam-keltem,
 Bánatos emléked, mind egy sötét fátyol
 Huzódott utánam sirodnak halmától.
Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam
 Nyájas üdvözletül; mélyen vagy alattam.
 Lehajtom fejemet árvafűz módjára,
 Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra.
Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal,
 Tán már hamvaidból sarjadt fűszálakkal;
 És hallok suttogást, nem kedves ajkadét,
 Hallom csak suttogni a temető szelét.
Ekképen merengek sírod csendes halmán,
 A lefolyt időre nyugottan gondolván.
 Nyugott már kebelem. Fájdalmam szélvésze
 Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.
Alvó tenger a mult. Halálod a kőszirt,
 A melyen reményim sajkája kettétört,
 Ez a durva kőszirt most már olyan szépen
 Áll a látkör végén a kék messzeségben;
És állani fog az szemem előtt váltig.
 Szívemen lesz képed, Etelkém, halálig!
 Függni fog szívemen képed, mind domború
 Sirodnak fejfáján e hervadt koszorú.

(Pest.)

Így is jó.

Megkopott a mentém préme,
 A sarkantyúm rozsdás, görbe,
 Nincs a kucsmám félrecsapva,
 Nincs a bajszom kipödörve.
Így is jó ily bús legénynek,
 A kit elhagyott rózsája,
 És lement a földbe mélyen,
 Hogy ne is nézhessek rája.

(Pest.)

Vahot Sándorhoz.

Szent a költő lantja,
 A föld működését
 Csillagtáborából
 Őrszemekkel néző
 Isten adománya;
 Ő beszél a rezgő
 Húrok énekében,
 Majd vigasztalólag,
 Majd pedig fenyítve,
 Mint a nép erénye
 Elvetett magvából
 Vagy konkolyt arat, vagy
 Tántorodva lép a
 Nemesebb törekvés
 Tiszta ösvényéről
 A lealjasúlás
 Iszapos gödrébe.
 Szent a költő lantja,
 És nekem nagyon fájt
 Látnom, hogy van olyan
 És hogy nem kevés van,
 A ki e szentséghez
 Nem fél vakmerően
 Nyúlni szennyes ujjal,
 S hogy csak fényes álarcz
 Sok költő beszéde,
 Mely sötét szivének
 Foltjait takarja.
 Szebb örömeimnek
 Napja volt azon nap,
 Melyben a te kebled
 Rejtekébe láttam,
 S láthatám, hogy benned
 Egy a költő s ember,
 Hogy dalod s dalodnak
 Kútforrása, szíved,
 -200- Tiszta egyaránt, mint
 A nap és sugára.
 Bizalommal adtam
 Kezemet baráti
 Szoritásra, és te
 Vissza nem taszítád;
 S ha Etelka meghűlt,
 Szíve ott alant nem
 Porlanék a sírnak
 Hold- és csillagtalan
 Éjjelében: ah, ugy
 Tán nem csak barátod
 Lettem volna egykor.
 Megtörtént!… a multat
 A jelen keserve,
 A jelen siralma
 Vissza nem teremti.
 Enyhítsd legalább te,
 Enyhítsd a barátság
 Balzsamolajával
 Veszteségem sebjét,
 És ne bánd, ha olykor
 Elmerengve csüggök
 Bámuló szemekkel
 Hitvesednek arczán,
 Oh ne bánd, barátom!
 Hamvadó testvére,
 A szegény Etelke
 Elvesztett vonásit
 Keresem csak ottan;
 S ha lelek közűlök
 Bárminő kevést is:
 A remények eldőlt
 Tündércsarnokából
 Szent ereklyeképen
 Tartom emlékimnek
 Drága kincstárában
 S őrzöm a felejtés
 Eltörlő kezétől,
 Mint a megfagyástól
 Őrzi a világot
 A meleg verőfény.

(Pest.)

Elfojtott könnyek.

Ugy sírhatnék!… megbántott valami,
 Nagyon megbántott, mondhatatlanul.
 És a felhővel a lélek rokon:
 Megkönnyebbűl, midőn esője hull.
De én nem sírok, nem szivelhetem,
 Megfogadám, hogy többé nem sirok.
 El, könnyek!… szívem úgy is oly üres,
 Megfértek benne, oda folyjatok.

(Pest.)

Hir.

Mi hát az a hír, a költőnek híre?
 Hogy annyi a bolondja és irígye?
 Van-e, van-e, ki nem sovárg utána?
 Van-e, van-e, kinek az nem bálványa?
 S méltán! a hír fönséges terebély fa,
 Királyi széknél pompásabb árnyéka,
 Zöld ágait ki századokra nyujtja,
 Rontó enyészet vésze nem fog rajta,
 S hozzá magzatjai a késő világnak
 Zarándokolni áhitattal járnak.
 Oh szép, oh szép a hír borostyánfája
 Nem is csoda, ha hervadás nem bántja,
 Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
 Kiontott vére és könyűi mossák.

(Pest.)

A toronyban delet harangoznak.

A toronyban delet harangoznak,
 A fejem tetejére süt a nap.
 Hejh, ha olyan közel volna sírom,
 Mint a milyen rövid az árnyékom.
Kihozta az ebédet a gyerek;
 A mint látom, egy kis bort is küldtek.
 Beh savanyu!… de csak kiürítem,
 Hiszen még savanyúbb az életem.
Élet, élet, áldástalan élet!
 Számadásod velem mikor végzed?
 Mikor mondod: menj isten hirével,
 Porladozzál, porló szeretőddel!

(Pest.)

A világ és én.

Megvetésem és utálatomnak
 Hitvány tárgya, ember a neved!
 A természet söpredéke vagy te,
 S nem király a természet felett.
 A teremtés legutósó napján
 Alkotott az isten tégedet.
 Elfáradt már ekkor a munkában,
 S így jelessé nem teremthetett.
 -201-
Szeretélek téged egykor, s szívem
 Veled hű szövetséget köte,
 Megvetésem és utálatom lett
 E szövetség kettős gyermeke;
 Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást,
 Nem, mint megvetést s utálatot…
 Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát,
 Avvagy talpad mással nyalatod.
S azt hiszed tán, te nyomoru pára!
 Mint te, én is olyan rab vagyok?
 Azt hiszed, hogy én dicséretedre
 Vagy gyalázatodra hallgatok?
 Azt hiszed, hogy tettben és irásban
 Engem aggódásnak férge rág,
 És szorongva kérdezem magamban:
 Mit fog erre szólni a világ?
Hidd, ha jónak látod; ámde tud meg:
 Én nem függök tőled semmiben,
 A mily útat választott magának
 Lelkem, rajta egyenest megyen.
 És ha tetszik engem fölemelned,
 Ám emelj föl, mint bálványodat;
 Ha fölültetsz fejed tetejére,
 Majd kirúgom szolgafogadat!

(Pest.)

Mulatság közben.

Most már mulassatok, kedves barátim,
 Az én mulatságomnak vége van;
 A tréfaságok, az elmés beszédek,
 Az ének, a bor, mind haszontalan.
Az embernek mért is van gondolatja?
 Lássátok, én oly bolond vagyok:
 Mikor legvígabb a jelen, jövőbe
 Ragadnak rögtön a gondolatok.
Az a jövő! az a kegyetlen szélvész,
 Mely szétzilál bennünket, szerteszét;
 S lesz-e azontúl még találkozásunk?
 Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét?
Igen, halljuk! majd elbeszéli a hír:
 Ez és ez és ez nyugszik… oda lenn…
 Haszontalan história az élet!
 Miért is van, vagy mért nem végtelen?

(Pest.)

Szerelemvágy.

Szeretnék már szeretni újolag…
 Mit ér a kert, ha rózsát nem terem?
 Ha szerelemmel nem diszeskedik,
 Mit ér az élet, ifjuság nekem?
Szerettem én, s csak búját érezém
 A szerelemnek mind ez ideig,
 S e bú mindennél édesebb vala,
 Mire szívem csak emlékezhetik.
Oh istenem, ha gyötrelmében is
 Ily boldogító már a szerelem:
 Hát akkor még minő lehet, ha a
 Szívben szelíd mosolygással pihen!
Lelkem bolyongó, hontalan madár,
 Keresve száll: fészkét hol rakja meg?
 Hol a leányszív a mely megnyilik
 Tanyát óhajtó érzeményinek?
De bár szeretni vágyok újólag,
 A holt leánykát nem feledtem el…
 A hegytetőn még űl a téli hó,
 Midőn tövében már virág fesel.

(Pest.)

Költő lenni vagy nem lenni.

Légy átkozott, te átkos pillanat,
 Melyben fogantatám,
 S te, melyben kínnal a kín emberének,
 Költőnek szűlt anyám!
 Oh költészet, te a
 Gyanútalan szív csalfa pókhálója,
 És azután foglyodnak
 Oly irgalomtalan fojtogatója!
Véremből már te oly sokat szivál,
 Mérges fulánku pók!
 De szálaid bármilyetén kuszáltak,
 Még elszaggathatók.
 Letépem azokat,
 Bármint keresztülszőtték-fonták szívem,
 S ha összenőttenek már:
 Ugy vélök együtt szívem is kitépem!
De véremből e gyilkos férget én
 Többé nem hizlalom,
 Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt
 Vérért a jutalom,
 -202- Dicsőség legfölebb,
 Ez a szem fényét elvakító semmi;
 És még az is nagy kérdés:
 E semmi is fog-e jutalmam lenni?
Széles folyódon úszom ezután,
 Oh mindennapiság!
 Ballagsz velem majd, és csendes folyásod
 Sziklák közé nem vág.
 Nem lesz hirem, nevem,
 Tán a boldogság karjai sem várnak,
 De lesz még is nyugalmam,
 S a nyúgalom fele a boldogságnak. – –
És elnémuljak mindörökre hát?
 Egy hangszer életem;
 E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,
 A szögre föltegyem?
 Hallgasson örömem?
 Ne légyen hangja többé fájdalmamnak?
 Hallgathat-e a tenger,
 Midőn hullámin szélvészek rohannak?
Nem, költészet, nem hagylak el soha,
 Mert nem hagyhatlak el!
 Táplálni foglak a gyötört kebelnek
 Legforróbb vérivel.
 Nem bánom: tépj, emészsz,
 Másoktól meghallgattatást sem várok,
 Azért éneklek, költök,
 Mig végső csep vérem ki nem szivárog!

(Pest.)

Piroslik a kecskerágó…

Piroslik a kecskerágó
 Szőlő árka mellett.
 Az árokban tehéncsordás
 Kutyája megellett.
Tehéncsordás, vízbe ne hányd
 A kutyakölyköket!
 Tudod-e, hogy sok legénynek
 Tetszik feleséged?
Alattomban környékezik
 Házad a legények;
 Uszítsd rájok a kutyákat,
 Majd mikor felnőnek.

(Pest.)

Kicsapott a folyó…

Kicsapott a folyó,
 Vízben úszik a táj,
 Túl a vizen lakol,
 Édes rózsám, ne várj.
 Elvitte az árviz
 A töltést, a hidat;
 Amott megy a hidból
 Az utósó darab.
Magam egy halomról
 Nézek át a vizen;
 A vizen keresztül
 Galamb száll sebesen.
 Nem is tudom ugyan:
 Galamb-e igazán,
 A mi ott száll… vagy az
 Én sóhajtásom tán?

(Pest.)

A sorshoz.

Egyet mondok, sors, kettő lesz belőle:
 Nekem csak egy leány szerelmit add,
 S érette én átengedem cserébe
 Minden, de minden… adósságomat.

(Pest.)

Pest.

Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
 S én Pestnek mindig jó barátja voltam,
 És a hol csak kell, hát pártját fogom,
 Volt itt nekem sok kellemes napom.
 Kivált h’ az utczán kóborolhatok:
 Az angyaloknál boldogabb vagyok.
 Egy óriáskigyó bámészkodásom,
 Végighuzódik a népsokaságon.
 S aztán itt minden olyan érdekes,
 A sziv örömében csak ugy repes.
 A vargainasok pofozkodása,
 A bérkocsiknak embergázolása,
 A zsebmetszők, a pörölő kofák
 Az embert mind igen mulattatják.
 S azt kell még látni, hogyha szép időben
 Sétára kél a tarka-barka nőnem;
 Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
 Elől kifestve és hátul kitömve.
 Hát a hol a dicső arszlánok járnak!
 Azt nevezem aztán baromvásárnak.

(Pest.)

-203-

Gyors a madár, gyors a szélvész…

Gyors a villám;
 Hanem az alföldi betyár
 Még gyorsabb ám!
Ma ő kelme csikót szerez
 Kecskeméten,
 Szentmártonnál az nap át is
 Megy a réven.
Holnap a csikót eladja
 Fejérváron,
 Eladja, még újat is lop
 E vásáron.
Holnapután már valahol
 Becskereken
 Lovagol egy karcsu fakón:
 A deresen.

(Pest.) -204-

Orbán.

Komor, mogorva férfiú
 Volt Orbán,
 Bár oly vidám hajnal pirult
 Az orrán.
 De hisz mogorva ép azért
 Volt Orbán,
 Mert oly vidám hajnal pirult
 Az orrán.
 Oka egyébiránt maga
 Volt Orbán,
 Hogy oly vidám hajnal pirult
 Az orrán.
 Temérdek borfélét ivott
 Meg Orbán,
 Vidám hajnal azért pirult
 Az orrán.

(Pest.)

Rosz verseimről.

Tán én nem tudnék irni
 Mindig jó verseket?
 De szívem főerénye
 Az emberszeretet.
Valóban!… már pedig ha
 Mindig csak jót irok,
 Mivé lennének úgy a
 Szegény kritikusok?
Időnként valamicske
 Ezeknek is csak kell,
 S ők minden hulladékot
 Gyönyörrel falnak fel.
Rágódjanak szegények,
 Csak élősködjenek!
 Hiszen, ha nem csalódom,
 Tán ők is emberek.

(Pest.)

Egy szép hölgy emléke.

Ládámat tolvajtól nem féltem én,
 Mert oly üres, mint sok tudós feje.
 Szivemben hordom kincseim… szivem
 Sok szép emlék kincsével van tele.
Ah, mon dieu, ha végig gondolom
 Egy gőzhajói útazásomat:
 Minő boldogság!… útitársamúl
 Egy gyönyörűséges szép hölgy akadt.
Hölgyek körűl én szégyenlős vagyok,
 Előbb tehát csak némán bámulám;
 Elszántam végre magamat, mivel
 Oly nyájasan pillantgatott reám.
Kitudtam a beszélgetés között,
 Hogy ő német szinésznő s Pestre mén…
 Hohó, szinésznő, már kész a kaland!
 Háborgó szívvel ezt gondoltam én.
S ebédre mentünk. Az ebédnél a
 Szép hölgy bevágott vagy két itcze bort.
 Hanem dicséretére mondhatom:
 Nem is látszott meg rajta, hogy ivott.

(Pest.)

A nap.

Mi az a nap? mi az a nap?
 Nem is nap az tulajdonkép.
 Ugyan mi hát?… hát semmi más,
 Mint egy nagy szappanbuborék.
 Valami óriásfiú
 Kifúja reggel keleten,
 S szétpattan este nyúgaton. –
 És ez minden nap így megyen.

(Pest.)

Mi kék az ég!

Mi kék
 Az ég!
 Mi zöld
 A föld!
 Zöld föld felett, kék ég alatt a
 Hangos pacsírta fütyörész;
 Dalával a napot kicsalta,
 A nap rá gyönyörködve néz.
Mi kék
 Az ég!
 Mi zöld
 A föld!
 Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…
 És én oly sült bolond vagyok,
 Hogy idebenn a szűk szobában
 Kadencziákat faragok!

(Eperjes.)

-205-

Téli világ.

Megölte valaki magát,
 Az hozta ezt a rút időt.
 Fuj a szél, tánczol a tányér
 A borbélyműhelyek előtt.
 Hol a boldogság mostanában?
 Barátságos meleg szobában.
A napszámos, napszámosné
 Tuskót fürészel és hasít;
 Darócz pólyában gyermekök
 A szélvészszel versenyt visít.
 Hol a boldogság mostanában?
 Barátságos meleg szobában.
Jár nagy léptekkel föl s alá
 A katona az őrhelyen,
 És számlálgatja lépteit;
 Kínjában mást mit is tegyen?
 Hol a boldogság mostanában?
 Barátságos meleg szobában.
A hosszu lábu drótostót
 Kopott gubáját czepeli;
 Az orra érett paprika,
 S hidegtől folynak könnyei.
 Hol a boldogság mostanában?
 Barátságos meleg szobában.
Barangol a vándorszinész
 Egy falutól a másikig;
 Meleg ruhája nincs ugyan,
 De mindazáltal éhezik.
 Hol a boldogság mostanában?
 Barátságos meleg szobában.
 -206-
Hát a czigány?… vaczog foga
 A rongyos sátorok alatt;
 Kopogtat a szél, és bemegy,
 Bár a czigány nem szól: szabad!
 Hol a boldogság mostanában?
 Barátságos meleg szobában.
Megölte valaki magát,
 Az hozta ezt a rút időt,
 Fuj a szél, tánczol a tányér
 A borbélyműhelyek előtt.
 Hol a boldogság mostanában?
 Barátságos meleg szobában.

(Pest.)

P...y Vilma kisasszonyhoz.

Ifjú szivecskéd legelőször játsza
 A szerelemnek szép játékait.
 Gyönyör nekem e játék láthatása,
 Nem én vagyok bár, a kit boldogit.
Ki is ne volna lelkesült néző ott,
 Hol a sziv első mozdulásra kél?
 Nem olyan-é ez, mint ha rózsabokrot,
 Virító rózsabokrot ráz a szél?
Az égő szív, ez a rózsának bokra,
 Lengő fuvalmak érzeményei,
 S hull a bokorról a halvány arczokra
 Piros levél, ha a szél lengeti.
Ha szép orczádat ekkép égni látom,
 Oh lyányka, szived érzeményitül:
 Derűl kissé az én sötét világom,
 Mit szerelemnek napja elkerül.
Költőkebelnek nem szolgál szerencse;
 Tudod szerelmem bús történetét:
 Volt életemnek egy királyi kincse,
 Koldus vagyok, mert azt eltemeték.
Szempilláidnak fekete virágán
 A részvét könnyharmatja reszketett,
 Midőn előtted szívemet kitárám
 És elbeszélém e történetet.
Ekkor, leányka, jó leányka, téged
 Édes testvéreműl fogadtalak.
 Kössük meg ezt a drága szövetséget
 Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak.
Különben is te voltál, a ki mondád,
 Hogy megcsókolni a költőt szabad;
 Szép állitásod, lyányka, teljesítsd hát:
 Tedd ajkaimra testvércsókodat!

(Losoncz.)

Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz.

Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,
 – Nem börtön-e a hivatal? –
 Csókolgat a drága szabadság
 Édes tüzes ajkaival.
 De lelkem hová lett?… merre, ó lélek,
 Szárnyad suhogási merre vivének?
Mi messze, mi messze röpülsz már,
 Végetlen előtted az ut;
 Hiába suhanna utánad
 A fecske, nyomodba se jut.
 El lelkem után a messze világba!…
 De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta?
Távozni! e gondolat úgy fáj,
 Úgy fáj nekem… és mi okért?
 Volt itt szeretőm, hanem az már
 A sírhalom éjibe tért.
 És nem vagyok én már senki barátja.
 E puszta üres szót lelkem utálja.
Pajtásaim! értetek a bú;
 Elhagyni, fiúk, titeket,
 Ez fáj nekem, ez szomorít el,
 Ez ver kebelembe sebet…
 De nem! mi vigadtunk minden időben
 Igy hát szomorú a bucsú se legyen.
Föl, czimboraság, vigalomra,
 S pogány legyen a vigalom:
 A bút kiürült poharakkal
 Kegyetlenül üssük agyon,
 Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra,
 Őt könnyre fakadni senki ne lássa!

(Pest.)

-207-

Az erdei lak.

(Költői verseny Kerényi és Tompával.)

Mint a szív az első szerelemnek titkát,
 Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja;
 Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
 Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.
Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
 Susogó erdőség rezgő lombozatja,
 Min magát a vígan fütyölő rigófaj
 És a búsan búgó vadgalamb ringatja.
Mint a kergetett őz, fut le gyors futással
 Kis patak magasról a völgy mélységébe;
 Két felől virágok, mint kaczér leánykák,
 Kandikálnak a víz fényes tükörébe.
S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók,
 Égő szenvedélylyel jőnek a vadméhek,
 S élveznek szerelmet. Hejh, de sok megjárja!
 Vízbehullás vége részeg örömének.
A nap és a szellő szánakozva nézi;
 Levelet hajít le a szellő, számára,
 És ha fennűl már ez életmentő sajkán,
 Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.
A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel
 Jár az anyakecske gödölyéi mellett.
 Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig,
 Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.
 -208-
S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj
 Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…
 Önmagáról tudja e lak népe, milyen
 Édes a szabadság tiszta levegője.
Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény,
 Mely parancsolatját mennydörögve adja;
 Csak az égiháborúnak zeng koronként
 Istentiszteletre buzditó szózatja.
És az isten jó, ő nem soká haragszik;
 A dorgáló felhők torkait bezárván,
 Újolag mosolyg… a megengesztelődött
 Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

(Eperjes.)

Ki a szabadba!

Ki a szabadba, látni a tavaszt,
 Meglátni a természet szinpadát!
 Az operákban ki gyönyörködik?
 Majd hallhat ott kinn kedves operát.
A természetnek pompás szinpadán
 A primadonna a kis fülmile;
 Ki volna, énekesnők! köztetek
 Merész: versenyre kelni ő vele?
Megannyi páholy mindenik bokor,
 A melyben űlnek ifju ibolyák,
 Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
 A primadonna csattogó dalát.
És minden hallgat, és minden figyel,
 És minden a legforróbb érzelem…
 A kősziklák, e vén kritikusok,
 Maradnak csak kopáran, hidegen.

(Eperjes.)

A varróleány.

Varróleány a szeretőm,
 Azaz hogy én őt szeretem,
 Oly fennhangon kiáltja ezt
 Vadúl ugrándozó szivem,
 Hogy semmi kétség benne. –
 Bolondos egy história talán;
 De már egyéb nincs hátra:
 Szeress te is, te szép varróleány!
Szép vagy, de szép orczáidat
 Az ember addig nézi csak,
 A míg nem látja sugarát
 Lelked dicső villáminak.
 Minden szavad egy villám,
 Mely szem fényét ölő szikrákat hány;
 Nem ismerem még párod
 Az elmésségben, szép varróleány!
S azonkivűl hogy tündökölsz
 Az elmésség sugáriban:
 Ki oly könnyen megbukhatál,
 Erényednek közhíre van.
 Elmés vagy, mint az ördög,
 S jó, mint az angyal… hogy ne hajtanám
 Meg térdeim előtted,
 Te szép, elmés, te jó varróleány!
Meghajtom íme térdemet,
 Emelj föl engem szívedig;
 Ennél följebb nem vágyok én,
 Hisz ott a menny, a hetedik.
 Itt várok térdepelve,
 Ruházd a »szerető« czimet reám,
 Vagy varrd meg szemfedőmet,
 Ha nem szeretsz, te szép varróleány!

(Losoncz.)

Paripámnak az ő színe fakó…

Paripámnak az ő színe fakó,
 Szőre, mint a vert arany, ragyogó;
 Paripámnak az ő neve csillag,
 Gyors a lába, mint a hullócsillag.
Hejh szép lovam, hejh jó lovam, fakó!
 Hol az egyik lábadról a patkó?
 Hadd vigyelek, lovam, a kovácshoz,
 Azután majd vígy el a rózsámhoz.
Hejh, tüzes a kovácsnak a szene,
 De tüzesebb rózsámnak a szeme.
 Hejh, lágy a vas a kovács szenétől,
 Lágyabb szivem a rózsám szemétől.

(Igló.)

-209-

Van a nagy alföldön csárda sok…

Van a nagy alföldön csárda sok.
 Azok között, kiket én tudok,
 Legkülönösebb a Betekints –
 Ennek széles földön párja nincs.
Menni akar, de csak dűledez,
 Mint ivója, kiben sok a szesz!
 Födele is félre van csapva,
 Mint a részeg ember kalapja.

(Késmárk.)

Egy fiatal iróhoz.

Üdvezellek ifju pályatárs,
 Pályatársam s szeretett barátom!
 Egykor én te rólad jósolék,
 S jóslatom most teljesedni látom.
Láttam egykor egy kis felleget,
 S megmondtam, hogy ebből fergeteg lesz.
 E kicsiny felhőcske te valál,
 És most villámterhesen közelgesz.
Jőj és ontsd lelked villámait,
 S lángjaikkal gyújtsd föl a világot;
 Rendüljön meg a föld, a midőn
 Mennydörgő jelszódat elkiáltod.
Hogyha majd villámlasz s mennydörögsz,
 Jőnek ellened zudúló hangok;
 Mert ha nagy az égiháború,
 Félre szokták verni a harangot.
De azért dúl a vihar tovább
 Minden félrevert harang daczára.
 Igy, barátom, te se hajts ama
 Jajveszéklő emberek szavára.
Ekkép kellett volna nekem is
 Tenni sokszor ostromolt pályámon.
 Én e tehetetlen hangokat
 Figyelemre méltatám. Sajnálom.
Eh, megtörtént, mit sajnálkozom?
 Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok,
 Én, ki ilyen rokonszellemű
 Pályatárs után már rég sohajtok.
Fölléptél. Ez engem megujít,
 Hogy a sorompók közt ketten állunk.
 Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen
 Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!

(Pest.)

-210-

Piroslik már a fákon a levél…

Piroslik már a fákon a levél,
 Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
 Homályos a nap, a mező deres;
 Pásztor, betyár meleg tanyát keres.
Meleg tanyát a pásztor csak talál,
 Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
 Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
 Lágy párnán felesége vele hál.
Betyár embernek jó tanyája nincs,
 Minden felől csörög rá rabbilincs.
 Száraz bokorban huzza meg magát,
 Átkozza a hűs őszi éjszakát.

(Dömsöd.)

Holdvilágos éj.

A hold az égen egy ezüst lant,
 Megannyi húr a sugarak;
 A hold ezüst lantján a szellők
 Szellemkezekkel játszanak.
 -211-
Egy faluhoz közelg a vándor,
 Egyúttal költő is talán?
 Mert úgy elandalodva csügg a
 Holdon s elömlő sugarán.
Megy, megy tovább a méla vándor,
 S eléri végre a falut;
 A faluban csend, néma csend van,
 Népsége régen elalutt.
A kántor háza kapujánál
 Szép hajadon leány zokog;
 Az este hűs… ő pongyolában…
 Reszketnek a gyöngéd tagok.
A vándor arra ballag és szól:
 »Mi lelt, mi lelt, szép hajadon?
 Felelj, legszebbik holdsugár te,
 Segíthetek-e bajodon?
Hűségtelen kedvest siratsz tán?
 Ha én lehetnék kedvesed,
 Olyan lennék, hogy a világ még
 Nem láta oly hűségeset.
Légy holdvilágom, szép leányka!
 S nem bánom: a sors bármit ad;
 Legyen örök éj létem… csakhogy
 Örökké lássam holdamat!«
Igy szólt a vándor lelkesedve,
 De a leányka nem felel;
 Csak áll és némán nehezíti
 Kis kendejét könyűivel.
A hold a kántor szobájába
 Sugárait most beveti;
 A kántor, a lyány részeg apja,
 Benn feleségét döngeti.

(Hatvan.)

Fekete kenyér.

Miért aggódol, lelkem jó anyám,
 Hogy kenyeretek barna, e miatt?
 Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
 Tán fejérebb kenyérrel él fiad.
 De semmi az! csak add elém, anyám,
 Bármilyen barna is az a kenyér.
 Itthonn sokkal jobb ízü én nekem
 A fekete, mint máshol a fejér.

(Szalk-Szent-Márton.)

Rég veri már a magyart a teremtő…

Rég veri már a magyart a teremtő,
 Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
 Lesz-e még ezen a földön jó napja?
 Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.
De ha isten bút adott e nemzetnek,
 Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
 Hol terem több jó bor és több szép leány,
 Mint itt belül Magyarország határán?
Leányt ide, leányt az én ölembe!
 Hadd szorítsam két kezemmel szivemre,
 Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal,
 Vessek számot sok keserű bajommal.
Hát az a bor? hejh, a borral ide már;
 Sírja belém piros könnyét a pohár!
 Piros könnye tüzes, mint istennyila,
 A kialutt életet is meggyujtja.
Te meg, czigány, húzd rá, majd kifizetem;
 De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem,
 Repedjen meg örömébe’, bujába’…
 Igy vigad a magyar ember, hiába!

(Pest.)

Fresco-ritornell.

Mihelyt megpillantottalak, menyecske,
 Bordám alatt ez a kis húsdarab
 Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske.
Azóta mellem folyton égő katlan,
 S a láng mindig tovább, tovább harap…
 Csak te ne volnál oly meggyujthatatlan!
Kebled fejérlő, mint az alabastrom,
 De búm sötét, mint holmi ócska klastrom,
 S csak a halál lesz dúlt szivemre flastrom.

(Igló.)

Líliom Peti…

Líliom Peti volt ám csak
 A derék legény!
 Alig akadt volna párja
 A föld kerekén.
 -212-
Emberül megűlt ő minden
 Paripa hátán;
 Le nem vetette volna a
 Hétfejű sárkány.
A mennyi bor öt más embert
 Döntött volna meg:
 Annyi még jó formán meg se
 Kottyant Petinek.
S a hol vele elvágtatott
 Gyors paripája,
 Majd megveszett a falusi
 Lyányság utána.
De nyakravalója lett a
 Hóhér kötele…
 Mért? azért, mert Angyal Bandi
 Lelke bújt bele.

(Igló.)

Magyarország.

Te sem termettél ám szakácsnak,
 Magyarország, édes hazám!
 A sűlt egy részét nyersen hagynád,
 S elégetnéd más oldalán.
 Mig egy felől boldog lakóid
 Megfúlnak a bőség miatt:
 Hát más felől meg éhhalállal
 Megy sírba sok szegény fiad.

(Eperjes.)

Gyalázatos világ…

Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még?
 Hogy szívemet sebezd…
 De mért panaszlanék?
 Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt.
 Az én pályám nem mindennapi pálya,
 S ki új utat tör: gaz és tüske várja.
Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;
 De megyek egyaránt,
 Bár fájdalmas dolog,
 Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt.
 (Az én utamba sok a kígyófészek,
 S hogy eltiporjam, én beléje lépek!)
Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad.
 Keblem varázsfüve
 A büszke öntudat,
 Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve.
 Ha ez nem volna, a kígyók marása
 Eddig szivemnek közepébe ásna.
Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok!
 Eltiprom köztetek,
 Kit eltiporhatok,
 S a kit nem: azt majd az idő gyilkolja meg;
 Mert az idő a jobb lelkek segéde,
 Kiáll ezeknek védelmezésére.
Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom,
 Ha úton-útfelen
 Sárral dobáltatom…
 Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem;
 A melyet a szennyes világ dobott rám,
 Megtisztitod te majd a sártul orczám!

(Pest.)

Egy hajfürthöz.

Barna lyányka szép fejéről
 Kaptam e hajfürtöt én.
 Én s e fürt együtt pihentünk
 A leányka kebelén.
A bucsúnak órájában
 Adta emlékül nekem;
 A bucsú órája óta
 Mindig itt volt szívemen.
Oh ha nézem e hajfürtöt:
 Minden percz eszembe jut,
 Melyben a boldogság szárnyán
 Mennybe nyílt előttem ut;
A letűnt szerelmi órák
 Körülöttem lengenek,
 Mint vidám csillagsugáros
 Túlvilági szellemek.
Nézlek, nézlek, drága hajfürt,
 Hosszan nézlek tégedet,
 A ki üdvem holt időjét
 A sírból kivezeted.
Hosszan függenek te rajtad,
 Oh szép hajfürt, e szemek,
 Hosszan… hosszan… és… utószor…
 Minthogy már… mást szeretek.

(Pest.)

-213-

Falun.

Király vagyok most minden alkonyon:
 A nap pirosló fényt lövel reám,
 A nap pirosló búcsusúgara
 Biborra festi egyszerű ruhám.
Gyönyörrel járom estenként a tájt,
 Kilépvén a kis házfödél alól;
 Porfellegekben a nagy ég alatt
 A haza térő nyáj kolompja szól.
Elandalodva hallom e zenét,
 Elandalodva szemlélek körűl;
 És messze látok, mert mindenfelé
 Megmérhetetlen rónaság terűl.
A rónaságnak messze tengerén
 Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,
 S hová imát küld a mohamedán:
 Kelet felé ez hosszu árnyat vet.
 -214-
Miként csatában a sebzett vitéz,
 Elvérzik a nap végre, s elesik;
 S mint a dicsőség a vitéz halált,
 A napot csillagok s hold követik.
Körűlem éj van, fényes éjszaka;
 A csillagfényes éjben méla csend,
 Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
 Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.
A szomszéd tóból a vadlúdakat
 Látom csapatban messzeszállani;
 Szivemből is föl- és elszállanak
 A nagyravágyás, hír vad álmai.
Feledni kezdem Pestet és zaját,
 S jövendőm minden büszke terveit;
 Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
 Jobb lenne élnem elfeledve itt.
A fölmagasztalt nagy nevek között
 Ne hangoztassa senki nevemet,
 Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
 Termők piros bort s fejér kenyeret.
S midőn szőlőmből s szántóföldemről
 Házamba térek este: hozza be
 Majd a piros bort s fejér kenyeret
 Piros menyecskének fejér keze.
S ha a késő halálnak ujjai
 A férj és nő szemét majd befogák:
 Tegyék egy sírba a két aggastyánt
 Nem tettetésből síró unokák.

(Szalk-Szent-Márton.)

Képzetem.

Még mit nem mondanak!
 Hogy az én képzetem
 Alant jár, magasra
 Föl nem röpíthetem.
 Lent jár a föld szinén,
 Ha ugy tartja kedve,
 Sőt a föld alá is
 Van gyakran sülyedve;
 Mint buvár, sülyed a
 Mélységek mélyére,
 A legmélyebb tenger:
 A szív fenekére.
 De ha mondom neki:
 »Szállj a magasra fel!«
 Felszáll s a légben, mint
 Pacsírta, énekel!
 S ha ekkor biztatom:
 »Még följebb, képzetem!«
 Vele a sasokat
 Rendre megkergetem.
 A sas mind elfárad,
 De nem fárad ő el,
 Egy utat kezd a leg-
 Magasabb felhővel.
 És a felhőknek sem
 Társa ő sokáig,
 Egyenest fölfelé
 Tör az ég boltjáig,
 És ha ekkor épen
 Napfogyatkozás van:
 Az elsötétedett
 Nap mellett elsuhan,
 Elsuhan mellette,
 Egyet pillant rája,
 S megkerűl a napnak
 Elveszett pompája.
 És az én képzetem
 Még ekkor sem pihen,
 Hanem a legfelső
 Csillagzaton terem,
 S ott, hol már megszűnik
 Az isten világa,
 Uj világot alkot
 Mindenhatósága. – –

(Pest.)

Búcsu Kun-Szentmiklóstól.

Szól a kakas innen-onnan
 Viradóra.
 Kivígadtunk, takarodjunk
 Nyugovóra.
 Hejh, ennek a mai napnak
 Nagy az ára…
 T’om: sokáig fáj belé a –
 Fáj belé a kezem szára.
Fáj az én jobb kezem szára
 Véghetetlen,
 Mert nagyon sok telt palaczkot
 Emelgettem.
 De ha fáj is a karom, tán
 Utójára
 Fölbirom még e palaczkot –
 E palaczkot… bucsuzásra.
 -215-
Ki veled, bor, ki veled, bor,
 Az üvegből!
 Tele sírom könnyeimmel
 Két szememből;
 De magam sem tudom én, hogy
 Majd az benne
 Fájdalomnak vagy örömnek –
 Vagy örömnek lesz-e könnye?
Mostanában a keblemnek
 Megtelése
 Fájdalomnak és örömnek
 Vegyülése.
 Az örömem onnan ered,
 Mert itt voltam;
 El kell mennem: innen ered –
 Innen ered a fájdalmam.
Kiskunsági Szentmiklósnak
 Ifju népe!
 Benyitottál a szivemnek
 Közepébe;
 Hejh, pedig e szívközép, ez
 Szentek szente,
 Nem sok ember fordult meg még –
 Fordult meg még eddig benne.
De kinek meg helyet adtam
 Egyszer itt benn,
 Az ugyan ki soha többé
 Nem megy innen.
 Ezután ugy nézzetek hát
 A szemembe:
 Rabok vagytok mindörökre –
 Mindörökre a szivembe’!
Hát közöttetek, ha újra
 Visszatérek,
 Lesz emléke a barátság
 Ünnepének?
 Ünnep volt ez, a barátság
 Szép ünnepje,
 Nem is hiszem, hogy valaki –
 Hogy valaki elfeledje.
Mostanáig itt vígadtunk
 Tennap déltül,
 Nem csoda hát, ha kissé a
 Fejem szédül…
 De azért jól tudom ám, hogy
 Mit miveltünk?
 Ettünk, ittunk, tánczot jártunk –
 Tánczot jártunk, énekeltünk.
Ilyen a magyar mulatság.
 Már hiába!
 Ha iszik, hát jár a nyelve,
 Jár a lába.
 Hejh, csak oly gyors lenne honja
 Haladása,
 Mint lábának, hogyha tánczol –
 Hogyha tánczol, a mozgása!
Hanem hiszen száz szónak is
 Egy a vége:
 Legyen rajtatok, barátim,
 Áldás, béke.
 Legyen oly vig mind halálig
 A pályátok,
 A mily vígak valamennyin –
 Valamennyin ma valátok!
… Hejh, ha volna ősz: elszállna
 Már a gólya;
 Mennék én is már, ha még egy
 Szóm nem vóna.
 Kimondjam-e, vagy ne mondjam?
 Eh, kimondom;
 Mit szóltok rá, mit nem szóltok –
 Mit nem szóltok, semmi gondom.
Amott virít Szentmiklósnak
 Egy rózsája…
 Hejh csak soha ne is néztem
 Volna rája!
 Vagy ha már megbűvölt édes
 Arczulatja:
 Hadd lennék én, a ki őtet –
 A ki őtet leszakasztja!

(Kun-Szentmiklós.)

Három szív története.

I.
Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,
 Mert rajt ütének ellenséges népek,
 És pusztulás lett, mit hozának rája
 Komor fényében a csaták tüzének.
 Komor fényében a csaták tüzének
 Piroslott a lovag hős arcza szinte
 S piroslott vére, melyet bőven önte
 Megmentésére a hon életének.
 De hasztalan folyt a lovagnak vére;
 Ő megmaradt és honja véget ére.
 S a hontalan lett fának eltört ága,
 Mit a fáról a fergeteg törött le,
 -216- S mit ez most kerget a széles világba.
 Midőn a felhő ott szállott fölötte,
 A hol volt a ledöntött hon határa,
 Megállott és letérdepelt hantjára,
 Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
 A földre, mely holt nemzetének sírja;
 Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
 Elvesztett mindenéből még megtarta:
 S ezt tékozolni másra nem akarta. –
 Megindult és ment tompa búja mellett,
 Mely árnyképében őt folyvást kisérte.
 Midőn kifáradt már a bujdosásban:
 Csöndes vidékbe megpihenni tére
 Egy idegen nép távol országában.
 És gondolá azt is, hogy őt halála,
 Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;
 S ha rá hull a halál fehér virága,
 Beteljesűlve minden kivánsága.
 Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
 Hová fáradtan megpihenni tére,
 S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
 Hogy a vidéknek vált bámult diszére.
 De ő a lyányka szépségét nem látta,
 Semmit sem látott, csak romját honának;
 Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
 Tekintetének csillagos világa,
 S tekintetei mi lángolók valának!
 Igy a leányka napjai folyának,
 S arczára halvány liljomot föstének
 Gyötrelmei a szólni nem merésnek;
 Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,
 Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
 De pórszülőknek egyszerű magzatja? –
 És a vidéket még egy ifju lakja;
 Szegény fiú, a legszegényebb szolga,
 Tengődve éli nyomorú világát,
 Kit tán megölne sok fárasztó dolga,
 Ha nem láthatná néha a leánykát;
 A titkon bámult lyányka láthatása
 Fogyó erője meghozó varázsa.
 Fél rá gondolni, hogy kérjen szerelmet
 A pór, de gazdag szülők gyermekétől,
 Ő, a kinek ha jut száraz kenyérből
 Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.
 S ő mégis boldog, és azzal beéri,
 Hogy a leánykát messziről kiséri.
II.
És a lovagnak kondult a nagy óra,
 Mely e világból őt egy másba vitte,
 A hol bitor kény mennykövit nem szórja
 Az ártatlanság népének fölötte.
 Letették őt az anyaföld ölébe;
 Követ nem tettek a halom fölébe,
 Mely pajzsa lett az élet búja ellen…
 Miért is volna kő? a lyányka szíve,
 Halála által, kő lett, érzéketlen;
 S ha nincsen érzés a szív birtokában,
 Az ember mit keressen a világban?
 Nem volt a lyányka sem sokáig földi:
 Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
 És a szegény, az árva, árva szolga,
 Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
 Az élet terhét hogy viselte volna?
 Végét vetette terhes életének.
III.
Az éjszakának sírnyitó felében
 Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,
 Hová temették a kedves leánykát;
 Akarja látni élte szép bálványát.
 De a leánynyal nincs találkozása,
 Mert a leány a sírból szinte eljár,
 Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
 S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár,
 Mert a lovag száll messze, messze tájra,
 Elszáll megnézni: rab-e még hazája?

(Pest.)

A jó öreg kocsmáros.

Itt, a honnan messze kell utazni, míg az
 Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
 Itten élek én most megelégedéssel,
 Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
 Falu kocsmájában van az én lakásom;
 Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel,
 Egy jó öreg ember benne a kocsmáros…
 Áldja meg az isten mind a két kezével!
Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
 Soha sem volt ennél jobb gondviselésem.
 Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
 És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem.
 Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
 Összekocczan néha jó feleségével;
 No de a mint összekocczan, meg is békül…
 Áldja meg az isten mind a két kezével!
 -217-
Elbeszélünk néha a letünt időkről.
 Hejh, régibb idői boldogak valának!
 Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
 Alig tudta számát ökrének, lovának.
 Pénzét a hitetlen emberek csalása,
 Házát a Dunának habjai vitték el;
 Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros…
 Áldja meg az isten mind a két kezével!
Alkonyúló félben van már élte napja,
 S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
 S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség,
 Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
 Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
 Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
 Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
 Áldja meg az isten mind a két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
 Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
 »Úgy van, úgy«, szól később: »jóra fordul sorsom,
 Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.«
 Én elszomorodva borulok nyakába,
 S megfürösztöm arczát szemeim könnyével,
 Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
 Áldja meg az isten mind a két kezével!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az utósó ember.

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
 Igen, sírbolt, a melyben a föld,
 Ez óriás koporsó fekszik.
 És ott fejem fölött az a fény
 A nap? vagy a sírbolti lámpa?
 Igen, sírbolti lámpa, melynek
 Bágyadtan pislogó sugára
 Sötétségét a síri éjnek
 Halvány piros-sárgára festi.
 S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül
 A némaságnak közepette?
 Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
 A férgek rágják a koporsó
 Behunyt szemü, hideg lakóit.
 Igen, behunyvák a szemek mind,
 Melyekben egykor szerelemnek
 S gyülölségnek szikrája lángolt,
 S a melyekből oly undorítón
 Nézett ki, mint a kéjleányok
 A bordélyházak ablakából,
 A gőg, irigység, elbizottság,
 A megvetés, alázatosság.
 Behunyvák a szemek, s hideg már
 A szív, e kis pokol, a mely száz
 Meg száz ördögnek volt tanyája,
 Hol a bünök máglyája égett
 Kihamvadatlan lángolással.
 Hanem már mindeneknek vége,
 Alszik már a becsületorzás,
 Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
 S a mely őket nyomban követte,
 A lelkiösmeret marása…
 De ez nagyon régen halt már meg,
 Az újabb kornak nemzedéke
 Ismerte ezt csupán hiréből. –
 Mindennek vége. Minden alszik.
 Becsukva a szem. Hülve a szív.
 Csak én magam vagyok még élő
 A sírbolt roppant üregében,
 S tünődöm, egy vendégre várván,
 A késedelmező halálra.
 Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
 Megbirkozom veled s legyőzlek?
 Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
 Ki egykor vakmerő kebellel
 Daczoltam sorssal és világgal.
 Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
 Hagyom magam. Erőtelen hang
 Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

(Pest.)

Ifjuság.

Mondják hidegnyugalmasan
 Az öregek:
 Szilaj, bolond fiú vagyok,
 Csendesb legyek.
 Vénség az életnek visszhangja csak,
 E tompa hangok meg nem bántanak.
Szilaj vagyok, igaz; s bolond?
 Az is lehet.
 Az észt tanácsra nem hivom,
 Csak a szivet.
 No de fejemnek is hasznát veszem:
 Reá bokrétás kalpagom teszem.
S a szív nem rossz tanácsadó,
 Higyétek el.
 Az észnél gyakran messzebb lát
 Sejtelmivel.
 Az ifjú szíve lánglobogva ég;
 Világit ez, midőn sötét az ég.
 -218-
S szolgál a szív nem csak vezér-
 Szövétnekűl.
 Balsors telében életünk
 Gyakorta hűl.
 S az ész miatt akár megfagyhatnánk,
 De szívünkben fölmelegit a láng.
És ne higyétek, csendes öregek,
 Hogy tán megárt,
 Ha túllobogja is a fiatal
 Tűz a határt;
 Föl szoktak gyújtani egész mezőt,
 S lesz égés által ez gyümölcsözőbb.

(Pest.)

Imádságom.

Elkárhozástól félt szegény anyám,
 S talán féltése nem alaptalan.
 Tart tőle – s ebben igazsága van –
 Hogy már régóta nem imádkozám.
 Imádkozom hát; íme két kezem
 Szent áhitattal összekulcsolom.
 Hallgass meg engem, égi hatalom,
 Hallgass meg engem, édes istenem!
Adj én nekem… hó, első a haza.
 Hatalmas isten, népem istene!…
 De kérni vajon mit is kellene
 Hazámért, melynek annyi a baja?
 Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
 Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
 Teremtsd egészen ujjá e hazát,
 Hallgass meg engem, édes istenem!
És magamért? mit kérjek magamért?
 Adj hát nekem szépséges szeretőt,
 S a melyen majd meglátogassam őt,
 Gyors paripát; aztán sok, sok babért…
 Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
 De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
 Csikóm legyen mivel jól tartanom…
 Hallgass meg engem, édes istenem!

(Szalk-Szent-Márton.)

A szeretőm nyalka gyerek…

A szeretőm nyalka gyerek,
 Alája termett a nyereg.
 Ha viszi a paripája,
 Gyönyörűség nézni rája.
Gyakran látogat meg engem,
 Most is amott jön a lelkem;
 Ugy megvágtat paripája,
 A négy körmét majd elhányja.
Öregbiró lyánya, szivem,
 Mit kukucsálsz olyan igen?
 Mit lesed a szeretőmet?
 Ugy sem szeret ám ő téged. –
Szállj le kincsem a nyeregből,
 Vedd ki lábad a kengyelből,
 Ereszd meg a terhelődet,
 Öleld meg a szeretődet.
Istenem, be ver a szived,
 Mert itt van az enyim mellett.
 Szived az én kincses ládám,
 Három faluért sem adnám.
Mulattató, nevettető,
 Ha összejön két szerető;
 Elbeszélnek végtelenül,
 Magok sem tudják, hogy mirül.
Jaj de mi zaj van odakint?
 Hát biz ott a lovad nyerit.
 Hogy elfeledkeztünk róla!
 Isten bűnünkűl ne rója.
Jól tartottad a lovadat,
 De már föl is kantároztad.
 Még egy csókot, itt az orczám,
 Isten hozzád, kedves rózsám!
Kedves rózsám, isten hozzád,
 Adjon isten arany zablát,
 Arany zablát a lovadnak,
 Aranyos kedvet magadnak!

(Duna-Földvár.)

Ismerjetek meg!

Ismerjetek meg végre: ki vagyok?
 Álarcz alatt volt mostanáig képem,
 De már meguntam én álarczomat,
 És azt most ünnepélyesen letépem.
Olvastátok vidám dalaimat?
 Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom?
 Oh, dalaimban a kedv, nevetés,
 Csak olyan ez, mint a virág a síron.
 -219-
Kivül a síron nyilik a virág,
 S belül a sírban féreg és halott van;
 Igy írtam én enyelgő dalokat,
 Míg lelkem haldokolt a fájdalomban.
De többé nem leszek komédiás,
 Ki víg pofákat vág a közönségnek,
 És odabenn a színfalak között
 Arczán kínszenvedés könyűi égnek! –
Oh nem, ez még sem szép határozat!…
 Muljék oly gyorsan, a mily gyorsan támadt.
 Szenvedjen bár szivem: a víg dalok
 Ne szűnjenek meg… hátha általok
 Kissé vidítom szomorú hazámat.

(Pest.)

Felhő és csillag.

Mikor isten a férfit teremté,
 Homlokára szállt sötét ború,
 Nem tudom mért? csak hogy e borúból
 Lett a felhő s égiháború.
Mikor isten a hölgyet teremté,
 Örömében sírva fakadott.
 Most is látni ez örömkönnyeknek
 Cseppjeit, a sok szép csillagot.

(Czinkota.)

A hűtelen barátokhoz.

Derék fiúk, mint hagyogatnak el!…
 Eredjetek csak isten hírivel;
 Hagyjátok itt a fát, ti levelek,
 A fát, e szívet, melyen függtetek.
 Az őszi szél, mely titeket lefú,
 Majd elmulik, nem lesz örökkorú;
 S ha eljövend ismét a kikelet,
 Fog kapni a fa új leveleket.
 De tudjátok: többé ki nem virul
 Az a levél, mely fájáról lehull.

Én és a nap.

Bámúlja sok oly epedőleg a holdat,
 Ezt a megtestesült sohajt.
 Miattam akár kimaradjon örökre,
 Nem csüggök én merengve rajt.
Megtestesülése te érzeteimnek,
 Magas, fényes, hő napsugár!
 Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,
 Érted szemem, lelkem sovár.
Egymás szeretői vagyunk mi a nappal;
 Mi hűséges két szerető!
 Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle?
 Vagy szívemtől melegszik ő?
És hogyha siromba leűzni fog a sors,
 Csak azt az egyet fájlalom,
 Hogy majd szeretőmet a földnek alatta,
 A szép napot, nem láthatom.
De szabad a holtnak egy óra naponként,
 S én arra kérem istenem:
 Éjfél idején legyen zárva koporsóm,
 S nyiljon meg az délben nekem!

(Pest.)

Búm és örömem.

Nincsen oly bú,
 Mint az én búm.
 Oh, ha én busúlok!
 Keblem egy oroszlánbarlang,
 S szívem benne bárány;
 Szaggatják az éhes oroszlánok
 Fogaikkal, körmeikkel.
 Vérét iszszák,
 Csontját rágják
 És velőjét szíják
 E szegény báránynak az
 Éhes oroszlánok. – –
 Olyan öröm sincs,
 Milyen az én örömem.
 Oh, mikor én örülök!
 Keblem egy édeni kert,
 S rózsa e kertbe’ szivem.
 Napsugarakkal,
 Tarka lepékkel
 Játszik e rózsa,
 S zeng körülötte
 A csalogány.
 És jön egy angyal,
 És leszakítja e rózsát,
 S illeti csókkal,
 S keblire tűzi,
 S véle az égbe röpűl.

(Pest.) -220-

Egy asszonyi állathoz.

Megláttuk egymást és a szerelem
 Mindkettőnk szívében lobbot vetett.
 Fölösleges volt minden vallomás,
 Értők a kölcsönös tekintetet.
 Alig múlt egy nap, már csókoltalak,
 S te visszacsókolál és ölelél.
 Te is leány vagy, édes angyalom,
 Egy szikrával sem jobb a többinél.
Miként folyammá nő a kis patak,
 S miként tengerbe vész el a folyam:
 Szerelmem akkép napról-napra nőtt,
 S lett végre tenger, mély, határtalan.
 Láttam piruló arczod hajnalán,
 Hogy boldogságom napja ujra kél.
 Te is leány vagy, édes angyalom,
 Egy szikrával sem jobb a többinél.
Boldogságomnak napja ujra kelt,
 Boldogság napja volt égő szived.
 A mely szemedbe szállt, s onnan reám
 Elolvasztó sugárokat vetett.
 Minő boldogság volt, ha háborgó,
 Fölindult kebleden pihentetél!
 Te is leány vagy, édes angyalom,
 Egy szikrával sem jobb a többinél.
Együttlétünknek végső napja jött,
 Tán mindörökre válandók valánk;
 De gondolám, nyugtatva magamat:
 Vár még egy este boldogsága ránk.
 Az este eljött. Épen bál vala,
 Te bálba mentél, hozzám nem jövél.
 Te is leány vagy, édes angyalom,
 Egy szikrával sem jobb a többinél.

(Igló.)

Felsülés.

Ebédre híttak. Elfogadtam
 A meghivást nagy szívesen,
 Nem az ebédre nézve,
 Hanem mert vettem észre,
 Hogy köztünk szép lyány is leszen.
S volt szép lyány, még pedig milyen szép!
 Könnyű lehellet termete,
 Fejér egén szemének
 Sötétkék napok égtek…
 De ez nem tartozik ide.
Csakhogy szép lyányka volt, nagyon szép,
 S én őt tüstént megszeretém.
 »Kigyúlt indúlatommal
 Ebéd után azonnal
 Kirontok!« így elmélkedém.
Ebéd alatt erősen szítam
 A szíverősitő italt,
 Hogy a nagy pillanatban
 Majd annál biztosabban
 Vívhassam ki a diadalt.
De hah, a szíverősitő úgy
 Megerősíté szívemet,
 Hogy, az erőből aztán
 Lábamban nem maradván,
 Kirontanom nem lehetett.

(Eperjes.)

Gyermekkori barátnémhoz.

Te vagy? valóban te vagy az?
 Vagy e látmány csak képzelet?
 Csak képzetemnek tündér délibábja,
 A melyben lelkem újra látja
 Szép arczod s boldog gyermekségemet?
Te vagy valóban! ennyire
 Csalódás nem megy, nem mehet;
 Ismérem én jól e szemek sugárát,
 A melylyel glóriába zárád
 Hajdanta boldog gyermekségemet.
A kis leányból hajadon,
 A kis fiuból ifju lett;
 Jött az idő, mely soha meg nem állott,
 S miként a szélvész a virágot,
 Elvitte boldog gyermekségemet.
Azóta tiszta látköröm
 Oly gyakran elsötétedett,
 S az éjszakában, mely sírként fedett el,
 Csak egy csillag volt, a könny, melylyel
 Sirattam boldog gyermekségemet.
Viszontlátásunk ünnepén
 Ölelj meg, lyánykám, engemet;
 Hagyd elfeledni kínos ifjuságom,
 Hagyd karjaidban újra látnom
 Ragyogni boldog gyermekségemet!

(Borjád.)

-221-

A négy ökrös szekér.

Nem Pesten történt, a mit hallotok,
 Ott ily regényes dolgok nem történnek.
 A társaságnak úri tagjai
 Szekérre ültek és azon menének.
 Szekéren mentek, de ökörszekéren.
 Két pár ökör tevé a fogatot.
 Az országúton végig a szekérrel
 A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
 Halványan járt a megszakadt felhőkben.
 Miként a bús hölgy, a ki férjinek
 Sírhalmát keresi a temetőben.
 Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
 S vett a füvektől édes illatot.
 Az országúton végig a szekérrel
 A négy ökör lassacskán ballagott.
A társaságban én is ott valék,
 S valék szomszédja épen Erzsikének,
 A társaságnak többi tagjai
 Beszélgetének s énekelgetének
 Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
 »Ne válaszszunk magunknak csillagot?«
 Az országúton végig a szekérrel
 A négy ökör lassacskán ballagott.
»Ne válaszszunk magunknak csillagot?«
 Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
 »A csillag vissza fog vezetni majd
 A mult időknek boldog emlékéhez,
 Ha elszakaszt a sors egymástól minket.«
 S választottunk magunknak csillagot.
 Az országúton végig a szekérrel
 A négy ökör lassacskán ballagott.

(Borjád.)

Sírba tették…

Sírba tették első szeretőmet,
 Búm e síréj holdvilága volt.
 Uj szerelmem, mint nap, jött ez éjre.
 Fölkelt a nap… halványúl a hold.

(Pest.)

-222-

A magyar nemes.

Őseimnek véres kardja
 Fogason függ, rozsda marja,
 Rozsda marja, nem ragyog.
 Én magyar nemes vagyok!
Munkátlanság csak az élet.
 Van életem, mert henyélek.
 A paraszté a dolog.
 Én magyar nemes vagyok!
Jól készítsd paraszt az útat,
 Mert hisz a te lovad vontat.
 Csak nem járhatok gyalog.
 Én magyar nemes vagyok!
Tán a tudománynak éljek?
 A tudósok mind szegények.
 Nem irok, nem olvasok.
 Én magyar nemes vagyok!
Van, igaz, egy tudományom,
 Ebben párom ritkán látom:
 Enni, inni jól tudok.
 Én magyar nemes vagyok!
Milyen jó, hogy nem adózok,
 Gazdaságom van, de nem sok.
 S van adósságom, de sok.
 Én magyar nemes vagyok!
Mit törődöm a hazával?
 A hazának száz bajával,
 Majd elmúlnak a bajok.
 Én magyar nemes vagyok!
Ősi joggal, ősi házban
 Éltemet, ha elpipáztam:
 Mennybe visznek angyalok.
 Én magyar nemes vagyok!

(Borjád.)

-223-

Alku.

Juhász legény, szegény juhász legény!
 Tele pénzzel ez a kövér erszény;
 Megveszem a szegénységet tőled,
 De rá’dásul add a szeretődet.
»Ha ez a pénz volna csak foglaló,
 S még száz ennyi lenne borravaló,
 S id’adnák a világot rá’dásnak,
 Szeretőmet még sem adnám másnak!«

(Szalk-Szent-Márton.)

S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe.

Méhek s virágok kertednek lakói,
 Méhes, virágos kert legyen szived:
 Ha nyílik benne szerelem virága,
 A barátságnak méhét is bevedd;
 Mert jól tudod: szép a virág; azonban
 Tavaszszal él csak, és ez oly rövid,
 Míg a szerény méh munkálódásából
 Megédesíted téli napjaid.
 Ha e tanácsom nem lesz sikeretlen:
 Engedd, hogy én is méh legyek szivedben.

(Borjád.)

A. B. emlékkönyvébe.

Kalmáridőket élünk mostanában,
 Egy pénzdarabnak nézik a világot,
 S ha a világ pénz: a költő mi rajta?
 A költő – mondják – hasztalan penész csak.
 Pedig a költő a királyi kép a
 Világ tallérján… nem, királyi kép sem!
 Ő a tallérnak csengő, tiszta hangja,
 Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. –
 Légy büszke rá, hogy költőnek születtél.

(Vár-Gedő.)

M. E. kisasszony emlékkönyvébe.

Legboldogabb percz életünkben az
 (Még nem próbáltam, ámde úgy hiszem),
 Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk.
 S neked maholnap e sorsod leszen.
 Megállítnám, ha volnék Józsue,
 Megállítnám itt a napot, időt,
 Hogy mindörökké oly boldog lehess,
 Minő ekkor lészsz az oltár előtt.

(Pest.) -224-

S. K. emlékkönyvébe.

Vén épület már a világ,
 Le, alacsonyra sülyedett.
 Ha egyenest jársz: beütöd
 A gerendában fejedet.
 Hajolj meg, ha a fejtörő
 Gerenda ellenedre van…
 Én inkább betöröm fejem,
 Semhogy meghajtsam derekam!

(Borjád.)

Virágos kert a költő szíve…

Virágos kert a költő szíve,
 De másnak termi a virágokat;
 Mig ezeket szétosztogatja,
 Önnön magának csak tövis marad.
És pillangó a költő lelke;
 Szegény pillangó! neki megesett:
 Addig bolyong a puszta kertben,
 Mig összetépik őt a tövisek.
S a puszta kert s tépett pillangó
 Eszébe sem jut senkinek talán,
 Midőn élvezettel mereng a
 Szegény költő martírkoszoruján.

(Pest.)

A zsiványság vége.

Hej zsiványság, derék szép zsiványság!
 A te véged hatalmas mulatság;
 Lesz belőled, ugy hord a szerencse,
 Száraz fának száradó gyümölcse.
Hogy kimúlj, szikrát sem fáradsz magad:
 Kitekeri a hóhér a nyakad.
 Hogy pedig ne láthasd szégyenedet,
 Kivájják a varjak szemeidet.
És mig tested a tánczot úgy járja,
 A mint szól a szemek muzsikája:
 Mélységében a sátán házának
 Lelkeddel az ördögök labdáznak.

(Pest.)

Hegyen űlök…

Hegyen űlök, búsan nézek le róla,
 Mint a boglya tetejéről a gólya.
 Lenn a völgyben lassú patak tévedez,
 Az én fáradt életemnek képe ez.
Elfárasztott engemet a szenvedés,
 Be sok búm volt, örömem meg be kevés.
 Bánatomból egy nagy árvíz lehetne,
 Örömem kis sziget lenne csak benne.
Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél,
 Közelget az időjárás ősz felé;
 Őszszel szép csak a természet én nekem,
 A haldokló természetet szeretem.
Tarka madár nem fütyörész az ágon,
 Sárgapiros levél csörög a fákon,
 Innen-onnan lehúll a fák levele…
 Bár csak én is lehullanék ő vele!
Holtom után vajon mi lesz belőlem?
 Vadfa lenni szeretnék az erdőben;
 Ott lenne az én számomra jó tanya,
 Egész világ engem ott nem bántana.
Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
 Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem;
 Elégetném ezt az egész világot,
 Mely engemet mindörökké csak bántott.

(Pest.)

Forrás és folyam.

Szelid a forrás habja, s dalai
 Beillenének csengetyű szavának.
 Ilyen szelídek és csengők valának
 Ifjúságomnak első hangjai.
Akkor kedélyem a forrás vala,
 Mosolygó tükre a szép mennyországnak,
 Nap, csillagok s hold beleláthatának.
 Szivem volt a forrás víg, fris hala.
De a kis forrás most már nagy folyam,
 Csengő szavát s nyugalmát elvesztette.
 Vészek kergetnek vészeket fölötte,
 S belé a mennynek nézni hasztalan.
 -225-
Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan!
 Magad most benne ugy sem láthatod meg,
 Mert az csatáitól a fergetegnek
 Mind fenekiglen fölforgatva van.
És mit jelent e vérfolt a vizen,
 E vérfolt a haboknak közepette?…
 Horgát a vad világ beléd ütötte,
 Te vérzel, árva hal, szegény szivem!

(Pest.)

Örök ölelkezés.

A téren kettős sírhalom van,
 Fölöttök egy-egy zöld bokor;
 Egymásra hajlanak, miként ha
 Két szerető szív összeforr.
Igen, két szerető szív szálla
 Pihenni e két domb alá,
 Midőn a háborgó életnek
 Kemény harczát kiharczolá.
Egymás mellé temetteték a
 Hű szeretők itt magokat,
 Hogy egyesűlve legyenek, mint
 A földön, úgy a föld alatt.
És egyesűlve maradának,
 Mely a sírhalmokon növe,
 A két ölelkező bokorfa
 A két szerelmes szelleme.

(Pest.)

A hazáról.

Lement a nap. De csillagok
 Nem jöttenek. Sötét az ég.
 Közel s távolban semmi fény nincs,
 Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
Szép csillag a honszeretet,
 Gyönyörüségesen ragyog.
 Szegény hazám, szegény hazám te,
 Neked kevés van ilyen csillagod.
Mécsemnek lángja mint lobog!
 Mitől lobog? mi lengeti?
 Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
 Mécsem körül, ti népem ősei!
Mintha nap volna mindenik,
 Oly tündöklők e szellemek,
 Tündöklők, mert hisz a dicsőség
 Sugármezébe öltözködtenek.
Ne nézz ősidre, oh magyar,
 Ki most sötétségben vagy itt,
 Ne nézz ősidre, e napokra…
 Szemeid gyöngék… a napfény megvakit.
Hazám dicső nagy ősei,
 Ti földetrázó viharok!
 Ti egykoron a porba omlott
 Európa homlokán tomboltatok.
Oh nagy volt hajdan a magyar,
 Nagy volt hatalma, birtoka;
 Magyar tenger vizében húnyt el
 Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.
Csak hogy rég volt, midőn magyar
 Fejekre termett a babér;
 A képzelet sebes szárnyú sas,
 Elfárad mégis, mire oda ér.
Oly rég elhervadt a babér
 A magyaroknak homlokán,
 Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
 Nagyságod híre csak mese talán.
Már rég nem sírtam, s íme most
 Pillámon egy könny rengedez.
 Magyar nép, vajon hajnalodnak
 Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?
Magyar dicsőség, mi valál?
 Hullócsillag? mely tündökölt,
 Aztán lehullott a magasból
 És mindörökre elnyelé a föld.
Vagy üstökös vagy, oh magyar
 Dicsőség! mely jött s távozék,
 Hogy századok multával ujra
 Lássák fényét a népek s rettegjék?

(Pest.)

-226-

-227-

A költő s a szőlővessző.

Semmi vágyam, semmi kedvem
 A borostyánkoszorúhoz!
 Magyarország szép leányi,
 Szőlővessző-koszorúval
 Koszorúzzatok meg engem,
 Mert a szőlővessző és a
 Költő sorsa oly hasonló.
 Költő és a szőlővessző
 A világnak adja lelkét.
Szőlővessző lelke a bor,
 A költőnek lelke a dal.
 Lelkünket ha általadtuk
 Borban, dalban a világnak:
 Elhervadunk, elenyészünk.
 És midőn már elenyésztünk:
 Lelkeink, a bor s dal mellett
 Vigad a világ! – – – –

(Borjád.)

A jegygyürű.

»Isméred e gyürűt?
 Aranymives barátom!«
 – ‚Ismérem jól, uram,
 E gyűrűt én csináltam;
Azt is tudom: kinek
 Számára készíttetted?
 Az szép leányka volt,
 És aztán hitvesed lett.‘
– »Igen, szép lyányka volt,
 És aztán hitvesem lett.
 De megszegé hitét
 S mással kötött szerelmet.
E gyűrü rosz helyen
 Volt ujján; visszavettem.
 Legdrágább kincsem ez,
 Jobb helyre kell hát tennem.
Ezennel önts golyót
 E gyűrüből, barátom!…
 … Fegyverbe töltöm azt,
 S szivem, beléd bocsátom.«

(Pest.)

Szép vidéknek szépséges leánya…

Szép vidéknek szépséges leánya!
 Eszem azt a gyönyörü szemed –
 Gyönyörű? nem! csak azért sem az, mert
 Hazugságban hagytál engemet.
Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg,
 Hogy már láttam tiszta kék eget!
 S ez hazugság, mert nem láttam addig,
 Mig nem láttam a te szemedet.
Vetted észre? mily hosszan merengtem
 S milyen áhitattal szemeden?
 Áhitattal függtem rajta, mint a
 Haldokló szent a feszűleten.
S te valóban megváltóm lehetnél,
 Mindazáltal nem halnál te meg:
 Holt, hideg fán nem függnél… ölelned
 Kéne élő, égő keblemet…
Mit beszélek? mit mondtam?… szerelmet
 Tőled én nem, oh, nem várhatok!
 Szerelemmel a szegény költőre
 Áldást hozni melyik lyányka fog?
Mert szegénynek alkotá az isten
 A költőt, s tán rendén is van ez:
 Tarka, pompás toll nem ékesíti
 A madárt sem, a mely zengedez.
Igy a költő egyszerűségében
 Képes-e lyányt meghódítani?
 Tündökölni vágynak a leányok
 S méltán… ők a föld csillagjai.
Te, leányka, az én csillagom vagy,
 S tőlem senki nem tilthatja meg:
 Ha keblemre nem tűzhetlek is, hogy
 Szemeimmel ne kisérjelek.
Fog kisérni szemeim világa,
 Fog kisérni vándorútamon.
 A távolból ha nem melegítesz:
 Legalább nézz rám, szép csillagom!

(Pest.) -228-

Megteremtéd lelkem új világát…

Megteremtéd lelkem új világát,
 Szerelem dicső világa ez!
 Hálából e szív, örök tüzével,
 Istenséged szent oltára lesz.
Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
 Engedd meg, hogy szerethesselek,
 Mert különben köztem s a világ közt
 Megszakadnak minden kötelek.
Vad, sötét föld keblem birodalma,
 Fejedelme gyűlölő harag,
 Harczban állok a nagy mindenséggel –
 Szeretetre csak képed marad.
Képed a fény, az egyetlen egy fény,
 Mely keblemnek éjjelébe jár,
 Mint a rabhoz, földalatti börtön
 Kisded ablakán, a napsugár.
Én szeretlek! bár tudom: mily rém a
 Nem viszonzott szerelem baja;
 De kit annyi rém gyötör, szivemnek
 Könnyü lesz ezt is megszoknia.
Nem viszonzott szerelem keserve!
 Türelemmel hordom terhedet,
 Mint az istenember a keresztfát,
 Melyen aztán megfeszíttetett.

(Pest.)

Éj van…

Éj van, csend és nyugalomnak éje,
 A magas menny holdas, csillagos;
 Szőke gyermek, kék szemű kökényfa,
 Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most?
Engem édes álmak környekeznek,
 De nem alszom, ébren álmodom.
 Minden álmam egy fényes királyság,
 S koronája te vagy angyalom!
Beh szeretném most, ha lopni tudnék,
 A lopás bármily rút lelki folt!
 Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
 Gazdagitsam a szegény valót.

(Pest.)

Félre mostan…

Félre mostan, hagyjatok magamra,
 Hagyjatok, ti régi czimborák!
 Nem látjátok, hogy mi lett belőlem?
 Czímerem most rózsa s nem borág.
Szerelemnek katonája lettem…
 A lant, a dal töltött fegyverem,
 Töltés benne forró érzeményem,
 Boldog én! ha a csatát nyerem.
Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék…
 Tündérország, mely előttem áll;
 Sikerüljön ezt bevennem: akkor
 Én leendek a tündérkirály!

(Pest.)

Ablakodból hogyha…

Ablakodból hogyha kitekintesz:
 Kertet látsz csak, kertet és eget.
 (Adja isten, hogy legyen hasonló
 E látványhoz teljes életed!)
Képzelem: mily boldog vagy, leányka,
 Hogy körűled ilyen kert virit.
 Jaj, de e kert sokkal boldogabb még,
 Mert beléje néznek szemeid.

(Gödöllő.)

Nála voltam…

Nála voltam, a kedves leánynál,
 Nála voltam, ismét eljövék.
 Honn vagyok… honn? nem tudom. Szédülök.
 Kereng velem a föld és az ég.
Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka,
 Szép és jó s oly lelkes honleány!
 Te hazám leglelkesebb leánya,
 Te hazám nemtője vagy talán.
Lyányka, neked költőt kell szeretned,
 Más nem méltó birni tégedet,
 Nem méltó más erre, mert hazát ugy,
 Mint a költő, senki nem szeret.
 -229-
Mit tegyek? szólj, üdvem gyöngyvirága,
 Mit tegyek? hogy megnyerhesselek.
 Kész vagyok, kész mindent elkövetni,
 Mindent, hogy megérdemeljelek.
De ha semmit nem tennék is, lyányka,
 Érdemetlen nem vagyok reád:
 Szerelemért csupán szerelem kell,
 S én szeretlek, mint te a hazát!

(Pest.)

Vasárnap volt…

Vasárnap volt. Nem felejtem én el
 E napot. Lenn a kertben valánk.
 Néztelek… te bokrétát kötöttél.
 A nap jó kedvvel mosolyga ránk.
És midőn elkészült a bokréta,
 Általadtad, – oh, meglepetés! –
 Általadtad azt nekem, leányka…
 E gyönyörre minden szó kevés!
Általadtad nekem a bokrétát,
 Most is itt van az szivem felett;
 S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,
 Akkor is még szivemen leled.
Higy nekem, hogy szívem és bokrétád
 Egy időben, együtt hamvad el…
 Milyen édesen fog majd pihenni
 Ő alatta e fáradt kebel!
S a mig élek, addig paizsom lesz.
 Oly szükséges nekem a paizs!
 Most merészen állok ki, ha mingyárt
 Az egész föld ostromolna is.
Rágalom, gúny, ármány, balszerencse
 Szórhatnak rám millió nyilat:
 Szánakozva nézem ellenségim
 E tündér virágpaizs alatt.

(Buda.)

Drága orvos úr…

»Drága orvos úr!« szólék eszemhez,
 »Látogassa meg csak szívemet;
 Látogassa meg, kérem… roszul van…
 És gyógyitsa ki, ha még lehet.
Nagy bizalma van szivemnek önben,
 Mert ön már többször segíte rajt.
 De siessen, kérem, csak siessen,
 Még talán elűzheti a bajt.«
És az ész, ez a jó háziorvos,
 Nem késett, hanem lesietett;
 És megrémült és fejét csóválta,
 Meglátván a vérző beteget;
S igy kiálta föl: »Fiatal ember,
 Mit cselekszik ön, az istenért?
 Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál –
 Mért is nem vigyáz magára, mért?
De legyünk csak egy kis türelemmel,
 Még talán… talán segithetek.«
 Szóla, és a sebet megvizsgálván,
 Abba balzsamot csepegtetett.
»Ah!« felelt a szív, »ön a reménynek
 Balzsamát használja?… hagyjon föl…
 Kínom szörnyü… gyógyuljak, vagy haljak!…
 A reménység sem gyógyit, sem öl.«

(Pest.)

Hol van oly nagy pusztaság…

Hol van oly nagy pusztaság, mint keblem?
 Oh, e puszta oly határtalan!
 Jobbra, balra terméketlen föld, csak
 Közepében egy élőfa van.
S hol van olyan nagy élőfa, mint ez?
 Árnyat az egész világra vet!
 Tudjátok: mi e roppant fa keblem
 Pusztájában?… ez a gyűlölet.
El fog dőlni e világborító
 Fa, ha majd egy órjás megjelen.
 E világborító fát eldöntő
 Óriás a boldog szerelem.

(Pest.)

Nő szerelmem…

Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
 Végtelen tengerré árada.
 És a mint nő: szaporodik benne
 A szörnyeknek rémes tábora.
 -230-
És ha benne a rémek mozognak,
 És ha rajta szélvész vágtatott:
 Föl az égre csap szilaj hulláma,
 S lemos onnan minden csillagot.
És mi kelti e vihart?… az eszme:
 Ha te, lyányka, nem lennél enyém!
 Iszonyú ez éj és e sötétség
 S villám benne égő agyvelőm.
Oh, az ily percz helyett egy öröklét
 A pokolban áldás volna rám!… –
 Múl a vész, a tenger csendesül, ha
 Ezt az eszmét elzavarhatám.
Csendesűl a tenger és lesímul,
 És a tengerpartra lépek én,
 S ott remények erdejében járok;
 Oh, mi szép zöld erdő a remény!
A remények szép zöld erdejében
 Két galamb ül s búg egy ág felett,
 S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben
 E galambpár én leszek veled!

(Pest.)

Meg ne ítélj…

Meg ne ítélj a találkozásról,
 Mely közöttünk a legelső volt!
 Mint magát ekkor viselte nyelvem:
 Az nem mindig olyan néma, holt.
Ajkaimról hallhatják gyakorta
 A beszéd megáradt folyamát,
 S közbe-közbe tréfa úszik árján,
 Mint enyelgő csónakos-család.
De midőn te véled összejöttem,
 Ajkamon szó, hang meg nem jelent.
 Fergeteg ha van keletkezőben:
 Megelőzi temetői csend.
Fergeteg volt itt keletkezőben,
 Fergetegre készült kebelem,
 S az kitört már… ontja villámlását,
 Mennydörgését a vad szerelem.
Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont
 Bennem a föllázadt fergeteg…
 De tűröm; tán egykor, mint szivárványt,
 Látom majd viszonszerelmedet.

(Pest.)

Voltak sokkal jelesebbek…

Voltak sokkal jelesebbek, mint én,
 Hírök még is elfelejtve már.
 Hát ti rátok, dalaim, ti rátok
 A jövendőben vajon mi vár?
Éltek-e ti még akkor, midőn már
 Én fölöttem fűvek lengenek?
 Ugy, miként a lantnak húrja, mely, ha
 Elszakad, még aztán is zeneg.
Nem bánom, ha, a mit eddig irtam,
 Nem bánom, ha mind az elenyész;
 Csak a mit te hozzád írok, lyányka,
 Ezt ne bántsa elmulási vész.
S én hiszem, hogy ezt idő nem bántja:
 Szent lesz minden hozzád írt dalom,
 Mert hisz azok a mennyből erednek,
 Kék szemedből, szőke angyalom!

(Pest.)

Vadonerdő a világ…

Vadonerdő a világ körűlem,
 Oly sötét, oly éktelen vadon!
 Benne járok én, elfáradt vándor;
 Éj van és az útat nem tudom.
Egy kicsiny fény rezg amott előttem
 Ágak-bogak gyér nyilásin át;
 Te vagy az, te szeretett leányka,
 Követem fényednek sugarát.
Vajon e fény mécsvilág-e – a hol
 Nyughatom majd – egy csöndes tanyán?
 Vagy csalóka bolygótűz csak, a mely
 Temetőbe… sírba visz talán?

(Pest.)

Nincs jogom, hogy…

Nincs jogom, hogy féltselek, leányka,
 Mert hiszen nem is vagy még enyém;
 Néha még is szerelemféltés, e
 Legborzasztóbb mennykő üt belém.
Elsötétül a világ ilyenkor…
 Elsötétül? nem, sőt meggyulad…
 Végitélet van… az alkotó az
 Angyalokkal trombitát fuvat.
 -231-
Harsog az arkangyal trombitája…
 Agyvelőm reng… szerteszét szakad…
 Mert reám igy dörg le az itélet:
 A te sorsod örök kárhozat!

(Szalk-Szent-Márton.)

Száz alakba…

Száz alakba öltözik szerelmem,
 Száz alakban képzel tégedet.
 Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem
 Mint szilaj folyam fut körüled.
Máskor ismét, édes kedvesem, hogy
 Szentegyház vagy, én azt gondolom,
 És szerelmem mint repkény huzódik
 Fölfelé a szentegyház-falon.
Néha gazdag útas vagy s szerelmem
 Mint az útonálló megrohan,
 Néha meg mint jámbor alamizsnás
 Lép elédbe alázatosan.
Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,
 S mennydörgéssel ostromlom szived.
 Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled
 Csalogányként zengek éneket.
Im, szerelmem ekkép változik, de
 Soha meg nem szűnik, mindig él,
 S nem gyöngül, ha néha szelidebb is…
 Gyakran csendes a folyó, de mély!

(Szalk-Szent-Márton.)

Megvallom, hogy…

Megvallom, hogy én az iskolában
 Rest tanúló voltam, szörnyü rest.
 Légy tanítóm, jó leányka, tőled
 Majd tanúlok édesörömest.
S okvetetlen tőled kell tanulnom,
 A mit mostan tudni akarok.
 Nem tanulják azt az iskolában,
 Nem tudják azt a professorok.
Nos, leányka, lészsz-e hát tanítóm?
 Kell-e tőlem a professorság?
 Azt szeretném én csak megtanulni:
 Mit tesz az a szó, hogy »boldogság«?
Nem kerűl ám sok fáradságodba,
 Ne gondold; csak egy kis perczig vársz…
 Szólnod sem kell… minek?… egy tekintet
 Mindent oly szépen megmagyaráz.

(Szalk-Szent-Márton.)

Álmaimban gyakran…

Álmaimban gyakran látogatsz meg,
 Életemnek legszebb álma te!
 Onnan van, mert rajzolásit elmém
 Minden este véled végzi be.
Te vagy elmém végső gondolatja,
 Mielőtt bezárkozik szemem.
 Igy az égen, mielőtt az éj jön,
 A szép alkony mindig ott terem.
Hejh, leányka, akarod-e tudni:
 Álmaimnak foglalatja mi?
 Rövid az, de oly szép!… látlak téged
 Szerelemmel rám mosolygani.
Ha ez igy van, mint álmodni szoktam,
 Ha szeretsz tán engem, oh leány!
 Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen
 Boldogságom álomkép csupán.
De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s tán
 Kebled értem soha nem hevül:
 Akkor… akkor legjobb lesz alunnom
 És álmodnom véghetetlenül.
Kérem istent, hogy ne ébreszszen föl
 Az itéletkor se engemet;
 Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,
 Mint a mennyben lennem nélküled!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szerelemnek lobogója…

Szerelemnek lobogója szívem,
 Érte két szellem viaskodik;
 Rémes a harcz és mindennap eltart
 Kora regtől késő alkonyig.
Egyik szellem, hófehér ruhába
 Öltözködve, a vidám remény;
 Másik szellem a mogorva kétség,
 Öltözködve hollófeketén.
 -232-
Egyre vínak, és nem tudhatom még:
 Győzedelmes melyikök lehet?
 Attól tartok, hogy kettészakítják
 E szerelmi zászlót, szívemet!

(Szalk-Szent-Márton.)

Alacsony kis ház…

Alacsony kis ház az én lakásom:
 A tiéd magas, nagy palota
 Jaj nekem, jaj én nekem, leányka,
 Nem emelkedhetem én oda…
De miért ne egyesülhetnénk mi?
 Én hozzám le mért ne hajlanál?
 Le a völgybe tér a hegy patakja,
 S az égről a nap a földre száll.
Igy, mint a nap földre száll az égről,
 És a völgybe hegyről a patak:
 Palotádból, lelkem szép galambja,
 Szállj le hozzám, hogy birhassalak!
Én hiszem, hogy boldogabb lennél te
 Itt lenn nálam, mintsem odafenn.
 A magasban hűvös levegő van,
 A tavasz legszebb a völgyeken.
Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka,
 Szerelemnek ékes tavasza;
 Nem mulandó e tavasz viránya,
 Mint az, melyet a május hoza.
A mezőkre jő az ősz és hervaszt,
 A hol látja a virágokat.
 Titkos, rejtett kert szivem szerelme,
 A hervasztó ősz rá nem akad.
Kell-e e kert, lyányka, és lejősz-e
 Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár:
 Oh azért megférünk benne ketten,
 Mint fészkében a páros madár.
Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal,
 Ha ott hagyod minden ékszered…
 Mért is volna rajtad ékszer? úgy is
 Elhomályosítja azt szived.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mihelyest megláttalak…

Mihelyest megláttalak, leányka,
 Én azonnal megszerettelek.
 Látásodkor ugy jártam, mint a fa,
 A melyet a villám gyujta meg.
Fa valék én, egy kiszáradott fa,
 Melynek lombja szertehulla rég.
 Most örűlök rajta, hogy az voltam,
 Mert a száraz fa legjobban ég.

(Szalk-Szent-Márton.)

Lyányka, mikor…

Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk,
 Én nem szóltam és te hallgatál.
 Hejh! ha tudnám, be sokért nem adnám,
 Hogy te ekkor min gondolkozál?
Én csak ilyenféléket gondoltam,
 Hogy… izé… bizony már nem tudom:
 Mit gondoltam? – csak hogy volt temérdek
 Gyönyörűséges gondolatom.
Minden eszmém tündércsengetyű volt,
 Mely bűbájosan csilingele,
 Bájosan… de némely’k olyan búsan,
 Hogy szivem majd megrepedt bele!

(Pest.)

A világtól elvonulva…

A világtól elvonulva élni
 Egy csöndes kis házfödél alatt,
 Elvonulva, lyányka, véled élni…
 Oh mily szép, mily édes gondolat!
Itt szeretném hagyni a világot,
 Mely ugy sem más, mint egy csatatér.
 Harczolunk s mi harczaink jutalma?
 Legfölebb is tán egy kis babér.
És ezért küzködjem én örökké?
 S megvagdalni hagyjam lelkemet?
 A babér csak elfödi sebünket,
 Elfödi, de nem gyógyítja meg.
 -233-
Tedd kezembe kezedet, leányka,
 S a hová vezetsz: megyek veled;
 Oh de messze menjünk, hogy ne lássam
 Távolról se a csatahelyet.
Messze menjünk és sebes léptekkel,
 Hogy minket ne érjen majd utol
 Mult időm emléke, e madár, mely
 Harczaimról oly búsan dalol.

(Pest.)

A mióta szerelembe…

A mióta szerelembe estem,
 Igazán, hogy féleszű vagyok.
 Szemkötősdit játszanak fejemben
 S falnak mennek a gondolatok.
Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit
 Józanon tőlem nem láttatok,
 A mit szinte szégyenlek kivallni:
 A tükörbe is pillantgatok.
Reggel sokszor jó estét kivánok,
 És jó reggelt, hogyha este van.
 Isten hozott! mondom a menőnek,
 S annak, a ki jő: élj boldogan!
Tollam gyakran a porzóba mártom,
 A tintát meg porzónak veszem.
 S mindez hagyján! de mikor szájamba
 A szivar tüzes végét teszem…
Erre aztán elmondhatni ám, hogy
 Valóságos szerelem sebe.
 Te miattad kaptam, lyányka… illő
 Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

(Szalk-Szent-Márton.)

Soha sem volt az szerelmes…

Soha sem volt az szerelmes, a ki
 Mondja, hogy rabság a szerelem.
 Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
 Szárnyat ád ő… azt adott nekem.
S a madárnak nincsen olyan szárnya,
 Mint minőt a szerelem növeszt.
 El sem kezdem oly parányisággal,
 Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.
Szállok én az angyalok kertébe,
 Föl az égre, pillantás alatt,
 S koszorúba fűzöm ott e kertnek
 Lángrózsáit, a csillagokat.
Majd ez égi fény borít el, majd az
 Alvilágnak éjszakája föd…
 Szállok és egy pillanatban látok
 Istent s mennyet, poklot s ördögöt.
Nincsen itt tér, nincsen itt időköz,
 Hogyha szárnyam fölkerekedik;
 A világnak megteremtésétől
 Szállok a végső itéletig.
S így ha mennyet és poklot bejárok:
 A pokolban a mi gyötrelem
 És a mennyben a mi üdvösség van,
 Egy perczben mindazt átérezem.

(Szalk-Szent-Márton.)

A bokrétát, melyet…

A bokrétát, melyet nekem adtál,
 Háromszin szalaggal kötted át,
 Szereted a hazának színeit,
 Lyányka, mert szereted a hazát.
Adok én is három színt cserébe:
 A zöld színnek vedd reményimet,
 A fehérnek halovány orczámat,
 A pirosnak vérző szívemet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Fa leszek, ha…

Fa leszek, ha fának vagy virága.
 Ha harmat vagy: én virág leszek.
 Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
 Csak hogy lényink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország,
 Akkor én csillaggá változom.
 Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
 Egyesüljünk) én elkárhozom.

(Szalk-Szent-Márton.) -234-

Őszi reggel járok…

Őszi reggel járok a szabadban,
 De hiába nézek szerteszét;
 Sűrü ködnek fátyolában a táj,
 A toronynak látni csak hegyét.
A természet elhagyott szentegyház;
 Nincsen benne buzgó népe már:
 A virágok… s hallgat orgonája,
 Hallgat a sok énekes madár.
A természet néma szentegyháza
 Fölzajlik még egyszer az idén
 – A tavasznak mintegy viszhangjául –
 A szüretnek megjövetelén.
A szüret víg, kellemes mulatság.
 Gyakran ekkép sóhajtott szivem:
 Be szeretnék én is szüretelni,
 Mért nincs nekem is szőlőhegyem?…
Most beérném egyetlen gerezddel,
 Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
 Hejh, beérném én veled, leányka,
 Te legszebb, legédesebb gerezd!

(Szalk-Szent-Márton.)

Háborúval álmodám…

Háborúval álmodám az éjjel,
 Háborúba hítták a magyart;
 Fölhivó jelül, mint hajdanában,
 Országszerte járt a véres kard.
S fölriadt a véres kard láttára,
 A kinek csak egy csepp vére volt.
 A szabadság drága koszorúja,
 Nem hitvány pénz volt a harczi zsold.
Épen e nap volt menyegzőnk napja,
 Az enyém, leányka, s a tiéd;
 S én, hogy haljak a honért, elhagytam
 Házasságunk első éjjelét.
Úgy-e, lyányka, a menyegző napján
 Menni és meghalni, szörnyü vég?
 És mégis, ha rá kerülne a sor,
 Ugy tennék, mint álmomban tevék.

(Szalk-Szent-Márton.)

Életem most…

Életem most egyetlen kivánság:
 Megnyerhetni, lyányka, szívedet!
 Néha mégis csaknem azt ohajtom:
 Vajha ne szeretnél engemet.
Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel
 Összekötni vétek volna tán;
 Az enyém oly boldogtalan, oly bús,
 A tiéd oly boldog, oly vidám!
Berekeszszem a szelíd galambot
 Vérszomjas vadállatok közé?
 Tengerekre, vészes tengerekre
 A kicsiny sajkát vezessem-é?
Nem járnál-e ugy mellettem, lyányka,
 Mint ott a galamb s a sajka jár?
 Megbirnád-e a balsorsot? melyet
 Én megbírok, mert megszoktam már…
Csak szeress te engemet, leányka,
 Szenvedésim tudni sem fogod.
 Nem borúl el soha én miattam,
 Nem borúl el fényes homlokod.
Megkiméllek bánatomtól téged,
 Mint a föld a napot, kedvesét.
 Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap:
 Akkor lesz csak szomorú, sötét.

(Szalk-Szent-Márton.)

A letarlott…

A letarlott, megsárgult vidéken
 Szomorúan űl az őszi köd…
 Mult időmnek szomorú emléke
 Őszi ködként ült szívem fölött.
Feljön a nap fényes arczulatja
 És eloszlik a szomoru köd…
 Fényes arczod megláttam, leányka,
 S világosság lett szívem fölött.
Oh de, lyányka, ugy ne tégy, mint a nap,
 Mely azért veré el a ködöt,
 Csak azért, hogy tisztán lássék: milyen
 Hervadás van a világ fölött.

(Szalk-Szent-Márton.) -235-

Elnémult a fergeteg…

Elnémult a fergeteg süvöltő
 Hárfájának zordon éneke.
 Nyúgott a táj, mint az arcz, mely küzdött
 A halállal s már kiszenvede.
Oly szelid, szép őszi délután van!
 Itt-ott látni csak kis felleget;
 A viharból ugy maradt meg ez, mint
 Bús időkből az emlékezet.
A faluknak bádog tornyait a
 Nap sugári megaranyozák;
 Délibábok távol tengerében
 Mint hajók lebegnek a tanyák.
Áttekintek a nagy láthatáron,
 Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
 Szívem is most ily végetlen róna…
 Nincsen benne más, csak szerelem.
Szívem olyan tele szerelemmel,
 Hogy terhétől csaknem elesik.
 Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága
 Alig birja dús gyümölcseit.
Szívem így, megtelve szerelemmel,
 Egy pohár, a mely csordultig áll…
 Drága bor!… s ha a lyány porba önti?
 Kár lesz… inkább idd ki te, halál!

(Szalk-Szent-Márton.)

Arczképemmel…

Arczképemmel, lelkem arczképével
 Ajándékozlak meg tégedet.
 Nem bánom, ha senkinek sem tetszik,
 Csak neked tessék, lyánykám, neked!
Lelkem egy könyv, a mely mindig nyitva,
 Olvashatja, ki mellette jár.
 Olvassák is – a sok forgatásban
 Össze is van az szaggatva már.
Lelkem gyűrü, egy aczélgyűrü; de
 Láthatsz benne drágaköveket.
 Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt
 Egy gyémánt, a tiszta becsület.
Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop,
 Mely soha meg nem rendíttetett,
 Nem reszket… csak egy, csak egy esetben:
 Hogyha rá száll szép tekinteted.
Lelkem felhő, egy haragvó felhő,
 Gyakran ontja a villámokat;
 De, leányka, te ne félj! – a villám
 Tölgyeket sujt, nem virágokat.
Lelkem Illés próféta, a mennybe
 Száll a dicsőség lángszekerén…
 Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről
 És mennyországról lemondok én!

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha az isten…

Ha az isten ekkép szólna hozzám:
 »Fiam, én neked megengedem,
 Hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik«,
 Erre kérnem akkor istenem:
Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,
 Sárga lombon fényes napsugár;
 Sárga lomb közt zengje végdalát egy
 A tavasztól elmaradt madár.
S valamint az őszi természetre
 A halál jön észrevétlenül:
 Én reám is igy jőjön… csak akkor
 Vegyem észre, ha mellettem ül.
Ekkor, mint a lombon a madárka,
 Zengjem én is el végdalomat
 Bűvös hangon, mely le a sziveknek
 Fenekére s föl az égbe hat.
És ha vége a varázséneknek:
 Ajkaimat egy csók zárja be,
 A te csókod, szőke szép leány, te
 Földi lények legdicsőbbike! –
De ha ezt nem engedné az isten,
 Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
 Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
 Véres rózsák, férfikebleken.
 -236-
S lelkesítve zengjenek a harczok
 Csalogányai, a trombiták.
 Ott legyek, s az én szivemből szinte
 Nőjön egy halálos vérvirág.
S ha ledőlök ekkor paripámról:
 Ajkaimat egy csók zárja be,
 A te csókod, te szép szabadság, te
 Égi lények legdicsőbbike!

(Szalk-Szent-Márton.)

Avvagy én már soha…

Avvagy én már soha meg nem nyugszom?
 Mindörökké tart e lelki harcz?
 Oh leányka, e véget nem érő
 Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?
Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem,
 Pedig én meg nem bántottalak;
 Vagy talán az megbántás előtted,
 Hogy szeretlek, hogy imádalak?
És ezért kell oly sokat szenvednem,
 Oly sokat, a mennyit csak lehet!
 Szívemet megvesztegetted, lyányka,
 Hogy örökké verjen engemet.
S ezelőtt még, ha reggeltül estig
 Gyötörtettem is a kinpadon:
 Az enyém volt a pihentető éj;
 Most sem éjem többé, sem napom!
Mint galamb száll én felém az álom,
 De reám nem édesgethetem:
 A galamb félénk madár… tovább száll…
 Elriasztja dobogó szivem.
Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek,
 Csendesítsd le e vad pártütőt,
 Nehogy egyszer a kétségbesésnek
 Óráján keresztüllőjem őt!

(Szalk-Szent-Márton.)

Azt hivém, hogy…

Azt hivém, hogy csak az emberek közt
 Van irigység és kajánkodás.
 Csalatkoztam! mert a milyen a föld,
 Ott fenn az ég egy cseppel se más.
Földön, égen nincs valódi béke;
 Örökös harcz, örökös zavar.
 Mint a földön, éppen úgy az égen
 Minden csak uralkodni akar.
A nap és éj háborút viselnek,
 Hol az egyik, hol a másik nyér.
 Mi a hajnal és az alkony?… a nap
 S éj közötti harczban elfolyt vér.
És mi a hold? egy zsarnok király ő,
 És jobbágyai a csillagok.
 És a jobbágy, ki nagyon tündöklik?
 Jaj neki, mert számüzetni fog.
Hány jobbágyát számüzé e zsarnok!
 Minden éjjel hull alá néhány…
 Tán te is így fényedért az égből
 Számüzött csillag vagy, szép leány?

(Szalk-Szent-Márton.)

Messze estem…

Messze estem, oh lyánykám, beszédes
 Szemeidnek szép sugáritól…
 (Szemeidből jóság és vidámság
 E kedves két égi gyermek szól.)
Messze estem tőled, oh te szép lyány,
 Te aranyba foglalt drágakő!
 De a nap, hol majd elédbe állok,
 Ez a nagy nap nem sokára jő.
Nagy lesz e nap, sorsomat határzó,
 Mint Waterloo Napoleonét.
 Még király vagyok… kevélyen hordom
 Koronámat, a fényes reményt.
Oh, de mi lesz éltem, ha fejemről
 Porba hull e drága korona?
 Mi lesz akkor éltem?… fájdalomnak
 Oczeánján a Szentilona.

(Szalk-Szent-Márton.)

Milyen furcsa álmam…

Milyen furcsa álmam volt az éjjel!
 Lyányka, te megszúrtad szívemet,
 És belőle minden vér kifolyt; de
 Minden csepp vérből egy rózsa lett.
 -237-
Mit jelenthet ez az álom?… semmit,
 Csak azt, hogy ilyen a szerelem;
 A szegény szivet halálra gyötri,
 S olyan édes ez a gyötrelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

Félre mostan…

Félre mostan, félre a fejemről,
 Bú, te fekete, nehéz sisak!…
 Jer, jókedv, te könnyü tarka csákó,
 Melyen pajkos tollak inganak.
Félre, bú, te lándzsa, mely szögezve
 Vagy tulajdon gazdád keblinek…
 Jer, jókedv, te szép virágbokréta,
 Mit keblemre bátran tűzhetek.
Félre bú, te alvilági kínpad,
 A melyen a szív martírkodik…
 Jer, jókedv, te hattyutollas párna,
 Melyen a szív mennyről álmodik.
Jöszte, jókedv! jöszte, víg barátom,
 Csapjunk egy hatalmas ünnepet,
 Oly hatalmast, a minő közöttünk
 Még soha nem ünnepeltetett.
Jöszte, jókedv! fényes szivárványod
 Vond keresztül a nagy ég-iven;
 Jöszte, kezdd el szép szellemzenédet,
 Hadd tánczoljon lelkem és szivem!
Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért,
 Mért tartunk ilyen nagy ünnepet?
 Csak azért, mert megtudom: a lyányka
 Szeret-e hát avvagy nem szeret?
Hogyha visszatérünk a leánytól,
 És szerelmet tőle nem hozunk:
 Messze utra küldelek, barátom,
 S többé tán nem is találkozunk.
Megvallom, hogy eddig én reszkettem
 Az időtől, mely most jőni fog;
 De kihamvadt bátorságom lángja
 Most, hogy épen kell, megint lobog.
Gyalázat a gyáva katonára;
 Ki a síkra búsfélénken áll –
 Vigalomra hát – vigan rohanjunk
 A csatába – élet vagy halál! – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Megpendítem…

Megpendítem hónapok multával
 Még egyszer szerelmi lantomat;
 Még ez egyszer, egyszer és utószor,
 Mert ezentúl hangot ő nem ad.
Nem pazarlom én többé leányra
 Dalaimat, érzeményimet.
 Érzéketlen bábok a leányok,
 Szívet és dalt nem érdemlenek.
Nem beszél vak indulat belőlem;
 Csendes elmém higgadt szózata.
 Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott
 Szerelmem kinjából támada.
Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
 Nem lebeg rajt szenvedély köde,
 Mely előlem annyi szép virányt, de
 Annyi puszta tájt is elföde.
Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
 Jaj de mit lát, mit lát ott szemem?
 Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom…
 Nincs barátság, nincs ott szerelem!
Egyedűl, e roppant nagy világtól
 Elhagyatva, szeretetlenűl,
 Máriusként, a ki számüzötten
 Egy országnak omladékin űl.
Nem lehet, hogy én még ne szeressek,
 És hogy engem ne szeressenek!
 Bármily hideg a világ: szívem még
 Nem fagyott meg, szívem még meleg.
Lesz leány még, kell leánynak lenni,
 A ki éreztesse majd velem,
 Hogy áldás az átkos élet, melyben
 Van egy percznyi boldog szerelem!

(Pest.)

-238-

A csárda romjai.

Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,
 Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.
 Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel
 Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,
 De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,
 Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél,
 A melyet egyszerre általolvashatok;
 S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok.
 Mint sajnálom én, hogy egész életemet
 Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!
 Itt szeretnék élni a puszták közepin,
 Mint Arábiában a szabad beduin.
 Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,
 És, szabadság, te vagy lelkem istensége!
 Szabadság, istenem, még csak azért élek,
 Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg,
 S síromnál, ha érted onthatom véremet,
 Meg fogom áldani átkos életemet.
 -239- De mi ez?… sír… halál… hova nem vetődtem!
 Nem csoda különben, mert rom van előttem.
 Nem váromladék ez. Csárdának romjai.
 Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
 Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda?
 Ennek is, annak is reá lép falára;
 S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas,
 És neki semmi nem alacsony, nem magas. –
 Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?
 Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.
 Itt régente falu avvagy város állott,
 Míg nem nyögte hazánk a török rabságot;
 (Szegény Magyarország, szegény édes honom,
 Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)
 E hajdani várost földúlta az ozmán,
 Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.
 A templom maradt meg – de ez is betegen –
 Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen.
 És gyászolt a templom több hosszú századot,
 Mig végre bujában össze nem roskadott.
 Hogy haszna ne veszszen széthullott kövének,
 Belőle e helyen csárdát épitének.
 Az isten házából csárda!… és miért ne?
 Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.
 És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek?
 Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.
 Az isten házából csárda!… és miért ne?
 Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
 S láttam én csárdákban tisztább szíveket már,
 Mint kit naponként lát térdelni az oltár. –
 Csárda, eldőlt csárda, még mikor te benned
 Útasok vigadtak, útasok pihentek!
 Fölépít tégedet ujra képzeletem,
 S vendégidet színről színre szemlélhetem:
 Itt görcsös botjával egy vándorlólegény,
 Ott zsíros subában egy pár szegénylegény,
 Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
 Amott egy drótostót s több ilyen borozó.
 Hát a szép csaplárné fiatalságával?
 Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
 Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
 De a szép menyecske még jobban a szivét.
 S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?
 Kinn a kazal végén álmodik nyúgottan…
 Kazal végén akkor, most már lenn a sírban,
 És a szép fiatal menyecske is ott van,
 És a hamis deák s mind, kik itt boroztak,
 Ők valamennyien már rég porladoznak.
 A csárda is vénült, vénült és roskadott,
 Leüté fejéről a szél a kalapot,
 A födelet… ekkép áll hajadon fővel,
 Mintha urával beszélne, az idővel,
 S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
 Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.
 Dűledez, dűledez; félig ismerni csak:
 Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.
 Még áll s emelkedik az éghez kéménye,
 Mint a haldoklónak utósó reménye.
 Pinczéje beomlott, a kút is mellette,
 Honnan az ostorfát valaki elvitte;
 Csak az ágas és a gém van meg épségben,
 Egy mogorva sas űl a gém tetejében.
 Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,
 Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
 Fönn űl és merően maga elé bámul,
 Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
 Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,
 Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
 Szeretője, a ki epedve néz rája,
 Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

(Szalk-Szent-Márton.)

Jókai Mórhoz.

Miért szeretsz te engemet,
 Kit annyian gyülölnek?
 S én, a ki annyit gyűlölök,
 Téged miért szeretlek?
 Szeretlek téged, oh barátom…
 Nem, nem barátom!… megbocsáss,
 Hogy e gúnynévvel illetélek;
 Mert a jelenkor gyermekének
 E szó »barát« csak gúnyolás.
Perczenként jobban-jobban el-
 Sötétül láthatárom;
 De én éltemnek éjjelét
 Nem rettegem, sőt várom…
 Hisz annál fényesebb a csillag,
 Minél sötétb az éjszaka.
 Tudom, mert a szív mondja nékem:
 Te lészsz sötét, kietlen éjem
 Hamvadhatatlan csillaga.
Nem hiszek én már senkinek,
 Nincs senkiben bizalmam,
 Mert életemben sokszor, ah,
 Oly sokszor megcsalattam.
 Bizalmam várát fölgyujtották,
 Ledöntötték az emberek;
 Romjai között egy ép oszlop van:
 Te állasz ott… csak te… magadban…
 Téged le nem dönthettenek.
 -240-
Szentül hiszem, ha a világ
 Elfordul is szivemtül,
 Ha a világnak ajakán
 Rám átkok átka zendül:
 A te ajkadról akkor is még
 Reám csak áldás lebben el…
 Ha az egész világ egy kéz lesz,
 Mely eltaszít, miként dögvészest:
 Kezed még akkor is ölel.
Tudom, hogy így tesz a világ,
 Hogy így fog tenni vélem.
 Fejemre köveket hajít,
 Míg éltemet leélem.
 S hóhéraim, ha halva fekszem,
 Agyonveretve, egykoron:
 Koporsómhoz majd oda lépnek,
 S melyet elébb megkövezének,
 Babérral födik homlokom.
Oh e babér, a melylyel a
 Világ magát gunyolja,
 Ez a babér, ez a babér
 Velőm égetni fogja.
 De nem soká tart égetése…
 Te, lelkem megmaradt fele,
 Hozzám te szinte eljövendesz,
 És koszorúmra könnyet ejtesz,
 S eloltod lángjait vele.

(Pest.)

Remény.

Mi a remény?… förtelmes kéjleány,
 Ki minden embert egyaránt ölel.
 Ha rá pazarlod legszebb kincsedet,
 Az ifjuságot: akkor elhagy, el!

(Pest.)

Változás.

Nem úgy van, a mint volt. A földön
 Minden mindegyre változik.
 Multam s jelenkorom két testvér,
 S egymást tán meg sem ismerik.
A tenyeremben hordtam egykor
 Szivem, barátsággal tele;
 Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem:
 Magam kínáltam mást vele.
Mostan ha kérik, szívemet sem
 Adom, nem adom senkinek.
 Azt hazudom, ha jőnek hozzám:
 »Nincsen szivem, eredjetek!«
Egykor ha szerelemre gyúltam:
 Plátói szerelem vala,
 Oly szentül hittem, hogy minden lyány
 A mennyországnak angyala.
Azt hittem!… most tudom, hogy inkább
 Ördög, mint angyal, a leány;
 S nem sírok, ha nem kellek egynek,
 Akad helyette akárhány.
A hazaszeretet napom volt,
 Mely melegíté lelkemet;
 S mi mostan? holdvilág, mely sárga
 Hideg sugárt arczomra vet.
Egykor ha a világ megbántott,
 Kivánkozám a sírba le;
 Most, épen mert bánt, élni vágyok,
 Daczolni van kedvem vele.
Agyag voltam, hig, engedékeny,
 Egy ujjal is átszurható;
 Márvány vagyok… ki rám lő: rólam
 Rá visszapattan a golyó.
Fejér bor, szőke lyány, fényes nap
 Hatottak egykor lelkemig;
 Vörös bor, barna lyány, sötét éj,
 Kedvem most bennetek telik!

(Szalk-Szent-Márton.)

Hogy van, hogy azt a sok gazembert…

Hogy van, hogy azt a sok gazembert
 Egytől-egyig föl nem kötik?…
 Tán csak azért, mert annyi fája
 Nincs a világnak, hogy reája
 Akasztathatnék mindenik.
Oh mennyi, mennyi a gazember
 E földön!… én megesküszöm:
 Ha mind esőcseppé változnék,
 Negyven nap, negyven éjjel esnék,
 Támadna egy új vízözön.

(Pest.)

-241-

A sivatag koronája.

Olyan mint vén királynak
 Feje, a sivatag;
 Hajszálai, a fűvek,
 Csak gyéren inganak.
E vén királyi főn egy
 Nagy tölgy a korona.
 Ha megszólamlanék, sok
 Századról szólana.
Megszólamlott végtére.
 Kóbor felhő jöve;
 Elfáradott, s leszálla
 Pihenni fölibe.
Ez kérte, mondaná el
 Élettörténetét,
 És a felhőnek a tölgy
 Következőt beszélt.

* * *

»Távol világ regényes bérczein
 Virágozának boldog őseim.
 Anyám – közel hozzá az égi bolt –
 A vadonerdő legszebb fája volt.
 A fergeteg beléje szeretett,
 S mivel szerelme czélt nem érhetett:
 Anyámra – oh mi aljaslelküség! –
 Szegény anyámra bosszut esküvék.
 És teljesíté. Ottan függtem én
 Testvéreimmel szülőnk kebelén;
 Letépe minket és szétkergetett
 A bosszujában rémes fergeteg.
 Idáig űzött engem haraga,
 E sivatag magába fogada,
 Felnőttem itten, és sok századot
 Láttam már, a mint jött és távozott,
 Ah, mily unalmas hosszu életem!
 Csak szomorúság széttekintenem;
 Bármerre nézek: látnom nem lehet
 Szegény anyámat és testvérimet.
 Koronként jőnek hozzám emberek,
 Javokra vagyok, a mint lehetek.
 -242-
Ki nyáron jő, midőn nap égeti,
 Szolgálok hűvös sátorúl neki;
 Ha jőnek erre tél-idő alatt,
 Adok tüzelni száraz ágakat,
 S a kit kétségbe ejte a világ,
 Jön s fölakasztja én reám magát. –
 S ezzel végeztem. Eddig terjede
 Hosszú éltem rövid története.
 Éltemnek is bár vége volna már!
 A fergeteg, mely ide-ide jár,
 A fergeteg, e régi ellenem,
 Nem győzhetett meg, nem bírt én velem.
 S a hőst, ki annyi századéven át
 Oly bátran, olyan rendületlen állt,
 E hőst mi fogja most eldönteni?
 Önnön keblének hitvány férgei!
 Oh isten, isten, a ki alkotál,
 Hát nincs számomra nemesebb halál?«

* * *

Im ezt beszélte a tölgy.
 Fönn űlt a tölgytetőn
 A felleg, s a beszédet
 Hallgatta részvevőn.
Részvétből, szánalomból
 Villámot vett elé,
 Az árva tölgyre sujtá
 S azt porrá égeté.

(Pest.)

Álmaim.

Irtóztatók koronként álmaim.
 Az éjjel is szörnyűket álmodám.
 Alig hogy eltünt egyik álomképem,
 Másik mereszte vad szemet reám.
Láttam biborban a bűn hőseit,
 Tiprott erény volt lábuk zsámolya.
 Fejérpirosra volt e zsámoly festve:
 Szeméből könny, szivéből vér folya.
Láttam kiszáradt sárga arczokat,
 Sárgák valának, mint az éji hold,
 Igen bizony, mert minden arcz az éhség
 Éjének egy-egy holdvilága volt.
Láttam mellettök fényes arczokat,
 Miken a jóllét napja ragyoga;
 Bokáikon arany sarkantyú… sárga,
 Mint amaz éhezők arczúlata.
Láttam halotti ágyon férfiút,
 Szivének táján mély seb tátogott.
 Saját magzatja ölte meg. De nője
 Siratja tán a bús áldozatot?
Mit? nője? nője nem siratja őt!
 Mig egy szobában a férj álmodik
 Halotti ágyon: más szobában a nő
 Uj szeretőjével bujálkodik.
S midőn sirban volt már a férfiú,
 Eljöttek éjjel az atyafiak,
 Feltörték sírja ajtaját, s halotti
 Ruhája kincsén megosztoztanak.
Láttam veszendő, dúlt országokat,
 Hol kész halál volt a polgárerény,
 Hol éj közelge… már pirúlt az alkony
 Hóhérok honfivéres fegyverén.
Láttam ledöntött, rab országokat,
 Hol nem hallatszott a rabok jaja,
 Mert jajgatásukat fölülhaladta
 A zsarnokhatalom gúnykaczaja.
Im, ilyek éji látományaim.
 De nem csodálkozom, hogy ilyenek;
 Mert, a miket szemlélek álmaimban,
 Történnek egyre és történtenek.
Meddig tart még ez iszonyú világ?
 Miért nem jösz, te rontó égitest,
 Te üstökös, mely arra rendeltettél,
 Hogy tengelyéből a földet kivesd!

(Pest.)

-243-

Pusztai találkozás.

Sík a puszta, mint a pihenő tó.
 Közepén megy gazdag úri hintó.
 Megy a hintó, még pedig vágtatva,
 Mintha villám volna bele fogva.
 Van beléje fogva négy paripa.
 Az út olyan, mint a pallós szoba.
 De a jó út s jó lovak daczára
 Most a hintó hirtelen megálla.
 -244- Elvágták-e a négy hámistrángot?
 Vagy a kerék mély kátyúba vágott?
 Sem az egyik, sem a másik biz a!
 Hanem ott termett a puszták fia,
 Ottan termett a puszták királya,
 A haramja: egy nagyot kiálta,
 S pisztolyt vett ki a nyeregkápábul.
 Azért áll a hintó és nem mozdul.
 A haramja gyönge sikoltást hall,
 Azt gondolja, hogy talán madárdal,
 És körűlnéz és be a hintóba,
 Hát ott van a madár, a ki szóla;
 Szép kis madár, gyönyörű menyecske.
 Talán nem is él, csak ugy van festve.
 »Könyörűlj!« szól, s tovább esdekelne,
 De elvette hangját ijedelme.
 A haramja lelkesen néz rája,
 S ilyen nyájas szókra nyílik szája:
 »Ne rettegjen, tekintetes asszony!
 Nem gátolom, hogy tovább utazzon.
 De mielőtt innen odább menne,
 Kérem szépen, nézzen a szemembe!«
 És az asszony félénk bátorsággal
 Farkasszemet néz a haramjával,
 Ki közelebb lépett, és megint kért:
 »Tegyen meg még egyet a kedvemért;
 Engedje megfognom szép kacsóját…
 Megengedi? megengedi tehát?
 Oh köszönöm, köszönöm!… de hátha
 Volna még egy esdeklésem hátra?
 Egyetlen egy… azután utazzon…
 Csókoljon meg, tekintetes asszony! –
 Arcza pirul… harag ez vagy szégyen?
 Oh akármi, csak harag ne légyen;
 Ne váljunk el haragban egymástól,
 Inkább lemondok e kivánságról.
 A csók úgy is, ha erőtetve jő,
 Olyan, mint a korán szedett szőlő.
 Teens asszony, isten áldja meg hát!
 Felejtse el a szegény haramját,
 A ki, a ki…« itt megszakadt szava,
 De érezte sarkantyúját lova,
 Egyet ugrott és vágtatni kezdett,
 Meg sem állott, a mig este nem lett.

(Pest.)

Téli éj.

Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek.
 Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek?
 Talán egy őrült gondolatjai?
 Vagy összetépett lelkem rongyai.
Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom.
 Akkor kisértet látogat meg, három;
 Szent háromság, mely egykor vezetett:
 A hit, a remény és a szeretet.
Nem élnek többé. Meggyilkoltatának,
 De éjfelenként sírjokból kiszállnak,
 S felém lebegnek halvány képeik,
 S a régi szép időt emlegetik. –
Szétszaggatá a felleget a szélvész,
 Tekintetem a csillagok közé vész.
 Olyan sötétpiroslók fényeik,
 Mikéntha vércsepp volna mindegyik.
S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag?
 Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak,
 Ábelszivek fölfeccsent vére ez,
 Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –
Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz,
 A fellegekbe és hajamba markolsz;
 Ki akarod tán tépni fürtimet?
 Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet.
Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, –
 Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le,
 Vagy mint a koporsónak födele,
 Ha a halottat szögezik bele.
Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem,
 A melybe szívem élve eltemettem.
 Oh szív, te élő eltemettetett!
 Ki irhatná le gyötrelmeidet?
Megszünt a vész, a hold is fönn az égen,
 Már béke és fény lebeg a vidéken.
 Haza mehetek hát s lefekhetem,
 Mert béke és fény nem való nekem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Szemere Pálhoz.

Sok van, miben büszkélkednem lehet,
 De büszkeségem mindenek felett,
 Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél,
 Bár korra nézve nagyapám lehetnél.
 Tiszteltelek; mint tisztelőd menék
 Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég,
 Engem ne tisztelj, engemet szeress!
 Mostan szeretlek és tisztellek téged;
 -245- Mind a kettőre vagy te érdemes.
 Mig tiszteletre indit öregséged,
 Szeretnem kell ifjúi szívedet…
 Mert nyom nélkül haladt el e felett
 Esztendeidnek terhe, sokasága,
 Hervadhatatlan kebled e virága.
 Öreg barátom fiatal sziveddel!
 Fa vagy te, melynek elhullt levele,
 A melyet már a téli hó lepett el,
 De rajta vígan zeng a czinege.
 S bár késő este van már életedben,
 Szemed még most is tisztán s messze lát:
 Megismeréd a felhők madarát,
 Kit fényes nappal sem láttak meg többen.
 Magamról szólok. – Hah, mig annyian
 Vetnek reám lenéző szemeket,
 Kezedben a borostyán lombja van,
 Megkoszorúzni véle fejemet.
 Tedd föl fejemre, tedd e koszorút!
 Ha most nem érdemelném is, talán
 Megérdemelni fogom ezután.
 Előttem még olyan hosszú az út,
 S a boldogságról már végkép lemondék,
 Ugy sem találnám meg, hát életem
 Keresésére nem vesztegetem;
 Szivemnek csak egy óhajtása van még…
 Erre törekszem, ez a mit kivánok:
 Büszkén nevezzen a haza fiának! –
 Elérem-e e nagy czélt? féluton
 Nem roskadok-e össze? nem tudom.
 Tán egy bevégezetlen épület
 Lesz életem munkája, meglehet,
 A mely ha készen volna, bele szállna
 A hír, a feledés örök királya,
 Mig így elkezdve, félig-meddig készen
 Csak rövid emlék szűk tanyája lészen.
 De ha erőm vágyamnál nem kisebb,
 Ha ezt a hosszu pályát megfutandom,
 S egy nemzet fogja megtapsolni lantom:
 Nem lesz előttem e taps kedvesebb,
 Mint az volt, melylyel pályám kezdetén
 Egy magad által üdvözöltetém,
 És mint szivednek dobbanása volt,
 Midőn szivemre először hajolt.

(Szalk-Szent-Márton.)

-246-

1846.

* *

Isten csodája.

A meddig a történet csillaga
 Röpíti a multakba sugarát:
 A szem saját kezünkben mindenütt
 Saját szívünkre czélzó gyilkot lát,
 S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!…
 Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Igy hordozunk sok százados sebet,
 Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;
 Mérget kellett mindenkor innia,
 Ki sebeinkre önte balzsamot.
 Valami rossz szellemtől származánk!
 Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S mig egymást martuk szennyes konczokért,
 Mint a szeméten a silány ebek,
 Azt vettük észre csak, hogy ezalatt
 Az oroszlánok itt termettenek;
 Jött a tatár, jött a török reánk,
 Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog,
 Mint ember, a ki görcsben haldokol;
 Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá
 Az óriási nadály, a mogol,
 S holttesteinket fölfalá a láng!
 Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S ott van Mohács… ott nyomta a királyt
 Sárkoporsóba pánczéla s lova,
 S készült számunkra a ledőlt király
 Kardjából a rettentő zabola,
 Melytől még most is ég és vérzik szánk!…
 Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem,
 De mily kevesen gondolnak vele.
 Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
 Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
 Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk;
 Emberségünkből álljon fönn hazánk!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az őrült.

– – – – Mit háborgattok?
 Takarodjatok innen!
 Nagy munkába’ vagyok. Sietek.
 Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
 Megkorbácsolom a világot!
 Jajgatnak majd, s én kaczagok,
 Mint ők kaczagtak, a mikor én jajgattam.
 Hahaha!
 Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk,
 De a halál azt mondja: csitt!
 Egyszer már én is meghalék.
 Mérget töltöttek azok vizembe,
 A kik megitták boromat.
 S mit tettek gyilkosaim,
 Hogy gaztettöket elleplezzék?
 Midőn kiterítve feküdtem:
 Reám borúltak s könnyezének.
 Szerettem volna fölugrani,
 Hogy orraikat leharapjam.
 De nem harapom le! gondolám,
 Legyen orrok és szagolják,
 Ha rothadok, s fúladjanak meg.
 Hahaha!
 És hol temettek el? Afrikában.
 Az volt szerencsém,
 Mert egy hiéna kiása siromból,
 Ez az állat volt egyetlen jóltevőm,
 De ezt is megcsaltam.
 Ő czombom akarta megenni;
 Én szívemet adtam oda,
 S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
 Hahaha!
 De hiába, csak így jár,
 Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
 Mondják: virágnak gyökere,
 A mely fönn a mennyben virúl.
 De ez nem igaz.
 Virág az ember, melynek gyökere
 Ott lenn van a pokolban.
 Egy bölcs tanított engemet erre,
 Ki nagy bolond volt, mert éhen hala.
 -247- Mért nem lopott, mért nem rabolt?
 Hahaha!
 De mit kaczagok? mint a bolond;
 Hisz sírnom kellene,
 Siratni, hogy oly gonosz a világ.
 Az isten is felhő-szemével
 Gyakran siratja, hogy megalkotá.
 De mit használ az ég könyűje is?
 A földre húll, a ronda földre,
 Hol az emberek lábbal tiporják,
 S mi lesz belőle,
 Az ég könnyéből?… sár.
 Hahaha!
 Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
 Érdempénz melleden a nap,
 S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
 Hm, így eresztik el a vén katonát,
 A hosszú szolgálat jutalma
 Egy érdempénz és rongyos öltözet.
 Hahaha!
 S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
 Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty?
 Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
 Az asszony vonzza magához a férfiakat,
 Mint a folyókat a tenger;
 Miért? Hogy elnyelhesse.
 Szép állat az asszonyi állat,
 Szép és veszedelmes;
 Arany pohárban méregital,
 Én ittalak, oh szerelem!
 Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
 Mint egy mézzé vált tenger;
 De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
 Mint egy méreggé vált tenger.
 Láttátok-e már a tengert,
 Midőn a fergeteg szánt rajta
 És vet beléje halálmagot?
 Láttátok a fergeteget,
 E barna parasztot,
 Kezében villám-ösztökével?
 Hahaha!
 Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
 Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell.
 Még várok holnapig;
 Ha holnap sem lesz a végitélet:
 Beások a föld közepéig,
 Lőport viszek le,
 És a világot a
 Levegőbe röpítem… hahaha!

(Szalk-Szent-Márton.)

Minden virágnak…

Jut a napból, ha több nem, egy sugár.
 Oh szerelem, te szívek napja, szívem
 Egy sugárt tőled csak hiába vár?
 Nincsen leány, ki engemet szeretne,
 Nincsen leány, ki mondaná nekem:
 Hideg világ van, lelkedet meghűté,
 Jer, melegedj föl forró keblemen!
Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,
 Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!
 Nincsen leány, ki véremet lemosná
 E homlokról, mely megköveztetett!…
 Magam vagyok, mint a szőlő karója,
 Melyről leszáradt a zöld venyige;
 Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes
 Sötét eszméim hollóserege.
Igy foly le majd az ifjuság, az élet,
 Igy foly le tőlem árván, egyedül,
 Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem
 A halál hideg ölelésitül.
 S ha meghalok, ha megfagyok: szememre
 Megkönnyezetlen szemfedő borúl,
 S ültetni nem fog senki egy virágot
 A sírra, a mely rajtam domborúl.
Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál,
 Kopott fejfánál, puszta domb alatt;
 Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
 Nem jő megnézni senki síromat.
 Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd
 Testvéri búdat, éji fergeteg,
 Testvéri búdat, mert hiszen testvére
 Voltál te lelkem érzeményinek!

(Pest.)

Nem sírok én…

Nem sírok én és nem panaszkodom;
 Nem mondom én el másnak: mi bajom?
 De nézzetek szinetlen arczaimra,
 Ott föl van irva;
 És nézzetek szemembe, mely kiégett,
 S belőle kiolvashatjátok,
 Hogy rajtam átok fekszik, átok,
 Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

(Szalk-Szent-Márton.) -248-

Elvándorol a madár…

Elvándorol a madár,
 Ha őszre jár
 Az idő.
 (Tavaszszal azonban ismét visszajő.)
 Száll… száll… száll… viszi szárnya;
 Azon veszed észre magad, hogy már a
 Távolság kék levegőit iszsza.
 Olyan sebesen száll,
 Hogy eltünő álomnak véled. –
 A madárnál
 Mi száll tova még sebesebben?… az élet!
 De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.

(Szalk-Szent-Márton.)

Vajda Péter halálára.

Oh természet, midőn alunni mentél,
 Alunni a múlt ősznek végivel:
 Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől,
 Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól,
 Ő tőle?… és ha elbúcsuztatok:
 Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? –
 Alszod, természet, téli álmadat…
 Alszol… vajon megálmodád-e már,
 Megálmodád-e azt a bánatot,
 Mely ébredésed reggelén megüt?
 Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz,
 S a csalogány mond legszebb éneket
 Föltámadásod hangos ünnepén;
 Pedig volt egykor, a ki érkezésed
 A csalogánynál szebben üdvezelte.
 Te széttekintesz, s kérdeni fogod:
 Hol van legelső dalnokom? hol ő?…
 Egy sírhalom lesz rá a felelet.
 Oh, természet, viseld gondját e sírnak,
 Melynek lakója leghivebb fiad,
 Viseld gondját… ültesd áldás gyanánt
 Virágaid legszebbjeit reá;
 Ugy sincs e honnak, nincs hálás keze,
 Hogy megtegye, ha elmulasztanád.
 Oh e hazában olyan sok jeles
 Sírján ingatja vándor fuvalom
 A feledésnek tüskebokrait! –
 Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti,
 Csak multadat s nem a jelent, e vád;
 Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye
 Maradni-méltó emlékezetének.
 Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza
 Szivében hordja annak emlékét,
 Ki a hazát szivében hordozá?…
 Emlékezést, emlékezést neki!
 S ha sírhalmához mentek: ejtsetek
 Reá egy könnyet, mert megérdemel
 Egy könnyet az, ki annyit szárított föl
 Meleg lelkének hő sugárival! – –
 És míg ti benne dalnokot sirattok:
 Az én könnyűim hadd omoljanak
 A függetlenség bajnok férfiáért,
 Ki e hajlongó, görnyedő időkben
 Meg nem tanúla térdet hajtani,
 Ki sokkal inkább hajtá le fejét a
 Szabad szegénység kőszikláira,
 Semmint a függés bársony pamlagára. –
 Sirassa benned, elhunyt férfiú,
 A természet leghívebb gyermekét,
 Sirassa benned dalnokát a hon…
 Legkeserűbb az én könyűm, ki benned
 A függetlenség hősét siratom!

(Pest.)

Mögöttem a múlt…

Mögöttem a múlt szép kék erdősége,
 Előttem a jövő szép zöld vetése;
 Az mindig messze, és még sem hagy el,
 Ezt el nem érem, bár mindig közel.
 Ekkép vándorlok az országuton,
 Mely puszta, vadon,
 Vándorlok csüggedetten
 Az örökké tartó jelenben.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mért vagyok én még a világon…

Mért vagyok én még a világon, ha már
 Átéltem minden szenvedéseket?
 Végeztem pályám, mert hiszen az ember
 Hogy szenvedjen, csak azért született.
 Mért vagyok én még a világon, hisz már
 Láttam mindent, mi látható van itt;
 Látám a jónak örökös bukását
 S a rossznak örök diadalmait.
Hallottam már az éhezők nyögését
 S dorbézolási kurjantásokat,
 Hallottam már a csalogányt dalolni
 És csörömpölni a rablánczokat.
 Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy
 Ezred multán is ekkép lenni fog…
 Mindent tudok, mindent hallottam, láttam,
 Hát mért élek még? mért meg nem halok?
 -249-
Vagy tán valólag a világ nem ilyen?
 Ily szomorúnak én látom csupán?
 Én látom így csak, keresztül nézvén a
 Kétségbesésnek sötét fátyolán?
 Mindegy… elég, hogy én kétségbeestem,
 Elég, hogy én elkárhozott vagyok,
 Hogy engem éles, égő körmeikkel
 Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok!
Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet!
 Fogadj öledbe, mély öledbe, föld!
 Borúlj reám, sír! és te fergeteg, jőj,
 Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd!
 Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom,
 S szórd el csontommal hírem-nevemet…
 Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen
 Megátkozott teremtmény létezett!

(Pest.)

A szökevények.

(Shelley után angolból.)

I.
A jégeső szakad,
 Fejérek a habok,
 A tajték tánczol, és
 A villámlás ragyog –
 El, el!
A mennydörgés ropog,
 A forgószél kereng,
 Harangok zúgnak és
 Az erdők rengenek –
 El, el!
Mint tenger, mozg a föld,
 Rajt minden romba dől,
 Ember, állat, madár
 Elbújt a vész elől –
 El, el!
II.
»Egy vitorlánk van… a
 Kormányos halovány;
 Ki merne szállani
 Most csónakunk után?«
 Az ifjú szólt.
A lyány felelt: »Evezz,
 Taszítsd a csónakot!«
 S jégzápor és golyók
 Boríták utjokat
 A tengeren.
A kék őrtűz lobog;
 Némán villámlanak
 Az elsűlt fegyverek;
 Elnyelte hangjokat
 A fergeteg.
III.
»És látsz-e? s hallasz-e?
 S nem retteg-e szived?
 S nem szállunk szabadon
 A vad tenger felett,
 Én és te?«
Egy tengerészköpeny
 Fölöttök a fedél;
 Együtt ver kebelök,
 És suttognak kevély
 Örömben.
Mozgó hegyekbül áll
 A vészes óczeán,
 Kelnek s enyésznek a
 Habok egymásután
 Köröskörül.
IV.
A várudvarban a
 Kapusnéhoz közel,
 Áll, mint megvert kutya,
 És szégyen marja fel
 A vőlegényt.
Rémes kisértetként
 A zsarnok ősz apa
 Áll a toronytetőn…
 Hangjához képest a
 Vihar szelíd;
S hallatlan átkokban
 Kivánja a halált
 Lyányának, ki legjobb
 És legszebb s a család
 Végtagja volt.

(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak barátim…

Voltak barátim, jó embereim…
 Oh mért meg nem halának!
 Sírhalmaikra mostan könnyeim
 Folynának,
 S virágokat termesztene
 Fölöttök könnyeim özöne. –
Meg fognak halni majd,
 De egyik régi barát
 Sem nyer tőlem könyűket, csak sohajt,
 Csalódás kínos sohaját;
 S ha ez leng rájok:
 Sírhalmukon elszáradnak a virágok.

(Szalk-Szent-Márton.) -250-

Annyit sem ér az élet…

Annyit sem ér az élet,
 Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
 Kidobtak, s melynek oldaláról
 Vén koldús nyalja a rá száradt ételt!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szállnak reményink…

Szállnak reményink, e szép madarak…
 Midőn legjobban szállanak,
 S szíják a mennyei tiszta léget,
 Hol már sas nem tanyáz:
 Jön a való, e zord vadász,
 S lelövöldözi őket.

(Szalk-Szent-Márton.)

Emlékezet…

Emlékezet!
 Te összetört hajónk egy deszkaszála,
 Mit a hullám s a szél viszálya
 A tengerpartra vet… – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Viseld egyformán…

»Viseld egyformán jó s bal sorsodat!«
 Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez.
 Az én jelszóm nem ez;
 Én örömimet és fájdalmimat
 Érezni akarom… kettősen érezem.
 Lelkem nem a folyó leszen,
 A mely egykedvüleg
 Ragadja magával a rózsalevelet,
 Melyet tavaszszal szép lyány vet bele,
 S a száraz fűveket,
 Miket
 Árjára sodort az ősz szele.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mi szebb, mint…

Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája?
 Ki azt álmodja, hogy ifját öleli,
 Az ifjut, a kivel ébren nem meri
 Sejtetni sem, hogy őt imádja!

(Szalk-Szent-Márton.)

Amott a távol kék ködében…

Amott a távol kék ködében
 Emelkedik egy falu tornya sötéten;
 Van egy fehér ház e faluban,
 Hol egy fekete szemü lyányka van.
 E lyányka, e lyányka,
 E fekete szem,
 Ez bánatom és örömem
 Százszinű szivárványa.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hajamnak egy fürtjét levágom…

Hajamnak egy fürtjét levágom,
 Melynek most minden szála szög;
 S ha majd elmúlik ifjuságom,
 Ha majd megőszülök:
 A falra függesztem tükör helyett
 E barna fürtöt; így csalom meg szememet,
 Hitetve, hogy még fiatal vagyok…
 De vajon nem árul-e el
 A szív ütése, mely
 Majd mindig halkabban dobog?

(Szalk-Szent-Márton.)

Elváltam a lyánykától…

Elváltam a lyánykától,
 Ki kedvesem vala;
 Ugy fájt leszakadnom ajakáról,
 Mely csókola. –
 Rég volt ez; azóta már
 Sok esztendő lejárt.
 Az elválás keserűségét
 Többé nem érezem,
 De a csók édességét
 Még most is érezem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretném itt hagyni…

Szeretném itt hagyni a fényes világot,
 A melyen oly sok sötét foltot látok.
 Szeretnék rengetegbe menni,
 A hol nem lenne senki, senki!
 Ott hallgatnám a lombok suttogását,
 Ott hallgatnám a patakok zugását
 És a madárnak énekét,
 S nézném a felhők vándorseregét,
 Nézném a nap jöttét s lementét…
 Mig végre magam is lemennék.

(Szalk-Szent-Márton.)

-251-

Itt állok a rónaközépen…

Itt állok a rónaközépen,
 Mint a szobor, merően.
 A pusztát síri csend födé el,
 Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
 Nagy messze tőlem egy ember kaszál;
 Mostan megáll,
 S köszörűli a kaszát…
 Pengése hozzám nem hallatszik át,
 Csak azt látom: mint mozg a kéz.
 És most ide néz,
 Engem bámul, de én szemem sem mozdítom…
 Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha jőne oly nagy fergeteg…

Ha jőne oly nagy fergeteg,
 Mely meghasítná az eget,
 És e hasítékon át
 A földgolyót behajítaná!

(Szalk-Szent-Márton.)

A bánat? egy nagy oczeán…

A bánat? egy nagy oczeán.
 S az öröm?
 Az óczeán kis gyöngye. Talán,
 Mire fölhozom, össze is töröm.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mintha a nagy, nehéz…

Mintha a nagy, nehéz világot tartanám
 Leányka, hogy az ne szakadjon rám,
 Ugy reszketek,
 Ha megfogom könnyű, kis kezedet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Oh lyány, szemed…

Oh lyány, szemed
 Milyen sötét,
 S mégis ragyog;
 Kivált midőn
 Reám tekintesz,
 Ugy tündököl,
 Mint zordon éjben
 Villám tüzénél
 A hóhérpallos!

(Szalk-Szent-Márton.) -252-

Mi a dicsőség?…

Mi a dicsőség?… tündöklő szivárvány,
 A napnak könnyekben megtört sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mit ettél, föld…

Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol?
 Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mely’k a legvígabb temető?

Mely’k a legvígabb temető?
 A bú temetője!… »S ez hol lelhető?«
 Azt kérditek, úgy-e bár? –
 A bú temetője a boros-asztal,
 Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal,
 E mellett sírhalom minden pohár. –
 Járjunk e víg temetőbe
 Ily szomorú időbe’!

(Szalk-Szent-Márton.)

Egy bölcs hajdan…

Egy bölcs hajdan szamáron útazott. –
 Azóta az idő megváltozott,
 Nagyon megváltozott már,
 Most a szamarak
 Lovagolnak,
 A bölcs pedig gyalog jár.

(Szalk-Szent-Márton.)

Daczos leány!

Daczos leány!
 Hagyd megcsókolni magad,
 Hagyd átölelnem derekad.
 Nap megy nap után,
 S ha napjaid elhaladnak,
 Maradsz magadnak.
 Száraz derekad
 Majd senki meg nem öleli,
 Csak a koporsónak deszkája,
 S halvány ajakad
 Más nem csókolja, csak a sír férgei…
 Gondolj reája. –
 Mit érzesz,
 Nem rendül meg szived?
 Nem érezed,
 Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz?

(Szalk-Szent-Márton.)

Gyertyám homályosan…

Gyertyám homályosan lobog…
 Magam vagyok…
 Sétálok föl s alá szobámban…
 Szájamban füstölő pipám van…
 Multam jelenési lengenek körűlem…
 Sétálok, sétálok, s szemlélem
 A füst árnyékát a falon,
 És a barátságról gondolkodom.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mondják, hogy mindenikünk…

Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal.
 S az, a kié lehull az égről, meghal.
 És így fogy az ember, így fogy a csillag;
 Mindegyre omolnak…
 A csillag az égrül a földre,
 Az ember a földrül a sírgödörbe.
 Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen,
 S a földön és az égen
 Csak egy ember s egy csillag bujdosik…
 S ha végre ez is leesik!…

(Szalk-Szent-Márton.)

Sok embert ismerek…

Sok embert ismerek,
 Ki önmagát legjobban szereti;
 De másnak ismét vannak kedvesi,
 Kiket magánál forróbban szeret,
 S ezeket sokszor még is bántja.
 Aztán megbánja,
 Hogy könnyeket facsart szeméből,
 Kinek egy vidám pillantatáért,
 Kinek egy mosolyáért
 A legszebb részt od’adná életéből.
 Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem?
 Mik a keservek?
 És kéri szivét: repedj meg, oh szivem!
 S ez – büntetésül – nem reped meg.

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha a sírban…

Ha a sírban megszáradt szíveket
 Mind egy halomra hordanák,
 S meggyujtanák,
 Ki mondja meg:
 Hány színű lenne majd e láng?

(Szalk-Szent-Márton.) -253-

Mosolygjatok rám…

Ti szép leánykák szemei!
 S én el fogom felejteni,
 Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. –
 Véljük, hogy a lyányok szíve az ég,
 Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak.
 A lyányi szív csalárd folyó csak,
 A melybe sugáraikat veték
 Az égi csillagok…
 Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hová lesz a kaczaj…

Hová lesz a kaczaj,
 Hová lesz a sóhaj,
 Ha hangja elenyész?
 S hová lesz az ész,
 Midőn már nem gondolkodik?
 S a szeretet
 S a gyűlölet,
 Ha a szívből kiköltözik?

(Szalk-Szent-Márton.)

Elmém ezen sokat gondolkodik…

Elmém ezen sokat gondolkodik:
 Ha valaha
 A világrendszer fölbomlana
 S mint most az eső és hó esik,
 Esnének akkor csillagok,
 S folynának a csillagpatakok!

(Szalk-Szent-Márton.)

Nem csak mi vénülünk…

Nem csak mi vénülünk, mi emberek…
 Mi volna, a mi nem vénülne meg?
 Nézzétek a napot, ha jön a deczember:
 Nem valóságos öreg ember?
 Későn ébred, s alig
 Hogy fölkapaszkodhatik
 Az égre, oly erőtelen;
 Mogorván néz a világra s hidegen,
 S olyan korán ledől megint ágyára.
 Majd végesvégül
 Azt is megérjük, hogy megőszül,
 És ekkor… ekkor fejér lesz sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)

Földét a földmives…

Földét a földmives felszántja,
 Aztán beboronálja.
 Képünket az idő felszántja,
 De be nem boronálja.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hány csepp van…

Hány csepp van az óczeánban?
 Hány csillag az égen?
 Az emberiség fejin hány hajszál van?
 S hány gonoszság szivében?

(Szalk-Szent-Márton.)

Barátim vagytok…

Barátim vagytok, azt mondjátok.
 Talán nem mondtok hazugságot,
 Ez meglehet;
 De azért nem adom nektek hitemet,
 Nem adhatom; most jó dolgom van,
 Jertek hozzám, ha majd napom lejár,
 Mert a barátság nappal láthatatlan,
 Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.

(Szalk-Szent-Márton.)

Futó folyam hullámai…

Futó folyam hullámai
 Az ember miljom vágya;
 Percz hozza őket, percz ragadja el.
 A sors azért nem szokta teljesíteni,
 Azért nem hallgat rája;
 Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti,
 Az ember már régen mást esdekel,
 S hogy kérte amazt, el is felejti.

(Szalk-Szent-Márton.)

Nem sűlyed az emberiség…

Nem sűlyed az emberiség!
 Ilyen gonosz vala rég,
 Ilyen gonosz már kezdet óta…
 Hisz különben nem kellett vóna
 Százféle mesét,
 Eget, isteneket,
 Pokolt és ördögöket
 Gondolni ki, hogy zaboláztassék.

(Szalk-Szent-Márton.) -254-

Kik a föld alacsony porából…

Kik a föld alacsony porából,
 Mit minden féreg gázol,
 A naphoz emelkedtek,
 Ti szárnyas, óriási lelkek!
 Hogy van, hogy titeket a törpe világ
 Mindig kicsinyeknek kiált?…
 Természetes! hiszen a tölgy a bérczeken
 Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa ide lenn.

(Szalk-Szent-Márton.)

Te ifjúság…

Te ifjúság, te forgószél!
 Ki szép virágfűzért
 Sodorsz magaddal… e virágokat
 Futtodban homlokunkra keríted…
 Egy percz alatt
 Ismét leröpíted,
 S gyorsan tovább futasz.
 Mi búsan álmélkodva állunk
 S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk
 Valál? talán nem is igaz!

(Szalk-Szent-Márton.)

Mivé lesz a föld?…

Mivé lesz a föld?… megfagy-e, elég-e?
 Én ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre,
 Megfagyasztják a jéghideg szivek,
 A melyek benne s bele fekszenek.

(Szalk-Szent-Márton.)

Az én szivem…

Az én szivem egy földalatti lak,
 Sötét, sötét!
 Az öröm egy-egy fényes sugarat
 Csak néha vét
 Mélyébe e földalatti háznak.
 Ez a fény is csak azért pillant bele,
 Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,
 Mikkel tele van, tele!

(Szalk-Szent-Márton.)

Ki fogja vajon megfejteni…

Ki fogja vajon megfejteni
 E rejtélyt:
 Az emberiségnek könnyei
 Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?

(Szalk-Szent-Márton.)

Az ember ugyan hova lesz?…

Az ember ugyan hova lesz?…
 Sokrates,
 Ki a mérget megitta,
 S hóhéra, ki a mérget neki adta,
 Egy helyre mentek mind a ketten?
 Oh lehetetlen!
 És hátha… hátha…
 Mért nem láthatni a más világba!

(Szalk-Szent-Márton.)

Oda nézzetek!

Oda nézzetek!
 Csatára iramlik a fergeteg;
 Paripája a szél, a nyargaló,
 Kezében a felleg a lobogó,
 A melynek villám a nyele.
 Vágtat vele, vágtat vele
 Csatára, csatára…
 Mint harsog trombitája,
 A mennydörgés!
 ..................
 Oh fergeteg,
 Ki a tornyokat
 Eldöntögeted,
 Kinek kezébe kiszakad
 A tölgy a bércz kebelébül,
 Hol századok óta vénül,
 Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod
 Az emberi szívbül a bánatot. – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretője-e vajon…

Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
 S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
 Vagy a lélek a testnek csak barátja?
 S ugy tesz, mint rendesen a barát:
 Elhordja magát,
 Midőn amazt pusztulni látja?

(Szalk-Szent-Márton.)

Hideg ellen a tél…

Hideg ellen a tél a folyókat jéggel,
 A földet hóval leplezé el.
 Csupán némely embernek
 Kell öltözetlenűl bujdosnia…
 Tehát a természetnek
 Az ember a legmostohább fia?

(Szalk-Szent-Márton.) -255-

Már sokszor énekeltem…

Már sokszor énekeltem rólatok,
 Még többször is éneklek, szép csillagok.
 Én úgy szeretlek titeket!
 Egy szebb világgal hiteget
 Sugárotok;
 S ti egyre mosolygotok,
 S oly jól esik nekem,
 Oda tekintenem,
 Hol egy kis vidámság van
 E szomorú világban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Fönséges éj!

Fönséges éj!
 Az égen tündökölve ballag
 A nagy hold s a kis esti csillag.
 Fönséges éj!
 A harmat csillog a gyep bársonyán,
 Bokor sátrában zeng a csalogány.
 Fönséges éj!
 Az ifju mostan megy szeretője után…
 S most megy gyilkolni a zsivány.
 Fönséges éj!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szép kedvesem…

Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett
 Dobog felém szerelmes kebled!…
 S ha majd körűlünk apró gyermekek
 Mosolyganak, enyelgenek!…
 S ha majd fölénk a szemfedő borúl,
 S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!…
 S ha majd hozzánk az unokák kijőnek
 Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek,
 S merengve nézik ákáczlombjainkat,
 Miket fejfánknál a lég halkan ingat…

(Szalk-Szent-Márton.)

Barátaim megölelének…

Barátaim megölelének,
 Szivökhöz nyomták szívemet;
 Bennem mi boldog volt a lélek!…
 Később tudám meg: mért öleltenek? –
 Azt tapogatták, míg öleltek:
 Hol van legfájóbb része e kebelnek?
 Hogy gyilkukat majd oda döfjék…
 És oda döfték!

(Szalk-Szent-Márton.)

Oh szerelem…

Oh szerelem, te óriási láng!
 Ki a világot gyujtod ránk,
 Aztán ellobbansz… tán egy percz alatt,
 S örök sötétség és hideg hamvad marad.

(Szalk-Szent-Márton.)

Vajon mi ér?

Vajon mi ér? vajon mi történik velem?
 Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő
 Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem,
 Miként a porban a levágott emberfő.

(Szalk-Szent-Márton.)

A férj haza jő betegen…

A férj haza jő betegen.
 Hű nője orvosért
 Megy hirtelen.
 Miként siet, az istenért!
 Az orvostól mindent remél,
 Azért rohan érte, mint a szél,
 Oly gyorsan azért keresi föl…
 Jól tudja: az orvos gyakran öl.

(Szalk-Szent-Márton.)

Miért hogy láthatatlanok…

Miért hogy láthatatlanok
 Az ördögök s az angyalok?
 Ismerni szeretném őket
 A végett,
 Hogy tudjam, a mit nem tudok:
 Mi van ebben s mi van abban?
 S az ember melyikhez hasonlít jobban?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mulandóság…

Mulandóság a királyok királya.
 Ez a világ az ő nagy palotája.
 Sétál föl és le benne,
 S nincs hely, hová ne menne,
 S hová lelép, a mire hág,
 Minden pusztúl… körűle fekszenek
 Szétszórva: eltört koronák,
 Hervadt virágok, megrepedt szivek,

(Szalk-Szent-Márton.) -256-

Igazság! alszol?

Igazság! alszol? vagy meg is halál?
 E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról
 Aranyláncz függjön; s íme a helyett
 Ő függ, ő függ… a hóhér kötelén,
 S ennek nyakában aranyláncz van, pedig
 Hóhérkötélen kéne függnie. –
 Igazság! alszol? vagy meg is halál?

(Szalk-Szent-Márton.)

Az álom…

Az álom
 A természetnek legszebb adománya.
 Megnyílik ekkor vágyink tartománya,
 Mit nem lelünk meg ébren a világon.
 Álmában a szegény
 Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
 S jár szép szobák lágy szőnyegén.
 Álmában a király
 Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál…
 Nyugalmat élvez.
 Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
 Kiért epeszti tiltott szerelem,
 S ott olvad égő kebelén. –
 Álmamban én
 Rabnemzetek bilincsét tördelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az özvegy…

Az özvegy gyászba öltözék;
 Kedves férjét eltemeték.
 Ő gyászruhát ölt a meghalt után! –
 Jó asszony, ez egyet föl se vedd,
 Vagy végy föl többet… hisz ez egy ruhán
 Keresztülcsillog titkos örömed.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mint lót-fut a boldogság…

Mint lót-fut a boldogság után
 Az ember, a dőre,
 Az egyik hátra, a másik előre,
 Mikéntha már ott volna nyomán.
 Hiába igyekeznetek!
 Előttetek, mögöttetek
 Nincs a boldogság… ott alattatok van
 A sírhalomban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak fejedelmek…

Voltak fejedelmek,
 A kiknek emlékoszlopot emeltek
 Magast és fényeset,
 Mely hirdeté nagyságukat,
 Mely hirdeté jóságukat.
 És hol van az oszlop?… elesett!
 El kellett esnie,
 Mert hazugsággal volt tele.
 Az idő igaz,
 S eldönti, a mi nem az.
 Ott áll a sír most emléktelenül,
 Az eltörött helyett mást nem tevének…
 De nem! hisz örök átka nemzetének
 Sötét oszlopként rajta nehezűl.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kereszt…

Kereszt jutalma a fáradságoknak,
 Mindenfelé keresztet osztogatnak.
 Aranykeresztet tűznek a fejedelmek
 Jobbágyaik mellére; a földmivesnek
 Oszt a természet búzakereszteket…
 Fakereszt illet, megváltók, titeket!

(Szalk-Szent-Márton.)

E gazdag úr…

E gazdag úr miként
 Gőgösködik, mint nézi le a szegényt!
 Ne gőgösködjél, jó barát,
 Azért, hogy most oly jó dolgod van;
 Majd e szegény magasabbról néz le rád,
 Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Midőn a földön…

Midőn a földön még csak pár ember vala,
 Már meghalt egyik a másiknak általa.
 Ábelt megölte Kain.
 Ha a világ végén majd újolag
 Két ember lesz a föld határain,
 Ők is bizonynyal így egymásra rontanak,
 S az, a ki megmarad ott,
 Nőül fog venni egy vadállatot.
 Talán e vadállatnak méhibül
 A réginél szelídebb emberfaj kerül.

(Szalk-Szent-Márton.) -257-

Fövényszem… harmatcsepp…

Fövényszem… harmatcsepp… a szikla, melyet
 Ezer villám meg nem rengethet…
 Az örökké rengő tenger…
 A tiszta napfény és a szennyes ember
 És minden, minden a világon
 Csak álom, tünedékeny álom.
 Ez álma mind a természetnek,
 Kit miljom év előtt szender lepett meg,
 S ki álmodik
 Talán még miljom s miljom évekig.
 De fölébred végre,
 Egyszerre fölriad,
 Fölkeltik egyre-rémesb álmai.
 És ekkor a borzalom miatt
 A semmiség feneketlen tengerébe
 Fog ugrani.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kivágom én…

Kivágom én keblemből szívemet,
 Ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket,
 Kivágom és a földbe ültetem…
 Talán kikél babérfa képiben,
 S koszorúja lesz a bajnokoknak,
 Kik a szabadságért harczolnak!

(Szalk-Szent-Márton.)

Átok és áldás.

Legyen átok a földön,
 Hol ama fa termett,
 A melyből én nekem
 Bölcső készítteték;
 Legyen átkozott a kéz,
 Mely e fát ülteté,
 És átkozott az eső s a napsugár,
 Mely e fát felnövelte!… –
De áldás légyen a földön,
 Hol ama fa termett,
 Melyből nekem majd
 Koporsó készűl;
 Áldott legyen a kéz,
 Mely a fát ülteté,
 Áldott az eső s a napsugár,
 Mely e fát felnövelte!

(Szalk-Szent-Márton.)

Fejemben éj van…

Fejemben éj van, éjek éjjele,
 S ez éj kisértetekkel van tele;
 Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
 S egymást tépik szét, mint vadállatok.
 Lázzal verő szivemnek vére forr,
 Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
 Gyúlt képzeletem mint meteor
 Fut át a világon és magával visz.
 Laktársam a kétségbeesés,
 Szomszédom a megőrülés.

(Szalk-Szent-Márton.)

A szerelmes tenger.

Ült a lyányka boldogan tünődve
 Sziklaparton a tenger fölött,
 És a kit várt, a kiről tünődék,
 Kedvesének koszorút kötött.
Átellenben kelt az esti csillag,
 De a tenger nem gondolt vele;
 A leányra nézett kék szemével,
 S így sohajta hullámkebele:
»Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek!
 Jőj le, ha van benned irgalom,
 Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök,
 Hogyha kebled megcsókolhatom.
Jőj le hozzám, szépségek leánya,
 Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
 Földiszítlek, mint menyasszonyát még
 Nem diszíté egy királyfi sem.
Fürteidre fölhozom dúsgazdag
 Mélységemnek minden gyöngyeit;
 S elveszíti ragyogásaiktól
 Szeme fényét, a ki rád tekint.
Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki!
 Messze viszlek innen téged el
 Napkeletre egy szigetbe, a mely
 Telve a föld gyönyöreivel.
Ottan minden patak egy szivárvány,
 S híg gyémánt a tiszta levegő,
 S a mezőnek minden órán új s a
 Régieknél szebb virága nő.
 -258-
Ottan szebb az éj, mint itten a nap,
 S szebb a tél, mint itt a kikelet,
 S madarak a hópelyhek… mig esnek,
 Zengedeznek tündéréneket.
Jőj keblemre, szépségek leánya,
 Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
 Napkeletre szigetembe viszlek,
 Ott élünk örök-szerelmesen.
Itt a sajka, űlj beléje, lyányka,
 Ringatom majd oly szelídeden,
 Hogy elalszol; és mire fölébredsz,
 Ott leendesz a szép szigeten.«
Esdekelve így beszélt a tenger;
 A leány nem érté meg szavát,
 Nem fejté meg a rengő haboknak
 Suttogó, egyhangu moraját.
És akközben kész lett koszorúja,
 S a kit várt, az ifju megjöve,
 És látá az érkezőt a tenger,
 S hah miként fölháborult szive!
Hátha még a többit látta volna…
 Eltünének sűrü fák mögé,
 S őket a sötétzöld lombozat s az
 Éj sötét kárpitja elfödé.
Más nap reggel vitorlás hajón a
 Boldog ifju a tengerre szállt;
 És a tenger jó kedvvel, nyugottan
 Vitte őt a messzeségen át.
»Menj, menj, ifju«, gondolá magában,
 »Sok szerencsét vándorlásodon;
 De halálod lesz az óra, mely e
 Lyányhoz téged ismét visszavon.
Kedvezek most, sebesen röpítlek,
 Mert a lyánytól messze távozol;
 De ha vissza, a leány felé jősz,
 Minden vészemmel találkozol.«
A leányka ott állt nem sokára,
 A hol tennap koszorút kötött;
 Koszorúja összetépve fekvék
 Széteresztett fürtei között.
Ottan állt, a tenger s ég közötti
 Végtelenben járt tekintete,
 Mint elfáradott galamb, a melyet
 A sas helyről helyre kergete.
»Itt volt. Elment, elment mindörökre,
 Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott.
 Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket:
 Engemet és a gyalázatot!«
Igy panaszlá a leány keservét,
 És a tenger meghallotta azt,
 És egyszerre nagy birodalmában
 Minden alvó habot fölriaszt;
És utána küldé a hajónak,
 Mely a csábitó ifjút vivé,
 S a hullámok a hajót s az ifjut
 Egy csapással zúzták semmivé.
S szólt a tenger: »Te szegény teremtés,
 Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz?
 Megcsalt téged az, a kit szerettél,
 Én szeretlek s engem nem szeretsz!
És mit ér az élet már te néked?
 Karjaimba vesd le magadat,
 Hadd legyek koporsód… eltemetlek,
 Tégedet és gyalázatodat.«
A mit egykor nem értett a lyányka,
 Most megérté a tenger szavát;
 Leugrott a szikláról, s a tenger
 Eltemette őt s gyalázatát.

(Szalk-Szent-Márton.)

Elhagytam én a várost…

Elhagytam én a várost,
 Azt a holt életet.
 Hol a halál is élet:
 Jó sorsom a természet
 Vidám ölébe tett.
Vidám vagy, oh természet!
 El is csodálkozál,
 Midőn körödbe léptem,
 Hogy oly mogorva képem,
 Hogy rajta oly köd áll.
De ép azért jövék, hogy
 Elűzzem a ködöt,
 A mely már olyan régen
 Borong komor-sötéten
 Halvány arczom fölött.
 -259-
Azért jövék, hogy szívem
 Mit a bú s a harag
 Oly feketére feste,
 E gyászruhát levesse,
 S mosolygjon újolag.
Gyógyúlj meg, én szivem, ha
 Még gyógyulnod lehet!…
 Szép harmatos füvekkel,
 Lágy rózsalevelekkel
 Kötöm be sebedet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Erdőben.

Sötétzöld sátoros
 Erdőben járok.
 Kevély tölgyfák alatt
 Szerény virágok.
A fákon madarak,
 Virágon méhek.
 Ott fönn csattognak, itt
 Lenn döngicsélnek.
Nem rengedez sem a
 Virág, sem a fa;
 Hallgatják a zenét
 Elandalodva.
Vagy alszanak talán?
 Elszenderedtek?…
 Megálltam én is és
 Mélán merengek.
Merengve nézek a
 Patak habjára.
 Melynek nyílsebesen
 Rohan le árja;
Fut, mintha kergetné
 A felleg árnyát,
 A fellegét, a mely
 Fölötte száll át.
Ekként kergettelek,
 Ifjúi vágyak!
 Árnyak valátok, el
 Nem foghatálak – –
Menj, menj, emlékezet!
 El is feledtem,
 Hogy e magányba én
 Feledni jöttem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mint felhők a nyári égen…

Mint felhők a nyári égen,
 Érzeményim jőnek, mennek,
 Majd fejéren, majd sötéten;
 S egy sem áll, egy sem pihen meg.
 Hova mennek? honnan jőnek?
 Nem tudom, nem sejthető;
 Hozza és elfúja őket
 Az öreg szél, az idő.
A szerelem fellegéből
 Hulltanak reám villámok;
 A barátság fellegéből
 Záporesők szakadának.
 Zápor és villám multával
 Csendes tiszta lett az ég,
 S a másik percz fuvalmával
 Ujra felhő érkezék.
S a felhők, habár fejérek,
 Árnyat akkor is csak vetnek.
 Majd ha én oly időt érek,
 Hogy felhőim megrepednek!
 S széleikre rózsaszínben
 Száll az égő napsugár,
 S ők úgy állanak fölöttem,
 Mint megannyi tündérvár!
Oh ez idő el fog jőni,
 A midőn majd szerelmemnek
 S barátságomnak felhői
 Rózsaszínben tündökölnek;
 Hanem akkor már indulhat
 Temetésemre a pap,
 Mert ha a felhők kigyulnak,
 Lemenőben van a nap.

(Pest.)

Gyermekkori emlékek.

(Béranger után francziából.)

Vidék, hol egykor ringatott reményem,
 Im ujra látlak ötven év után,
 Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
 Mint a tavasznak langy fuvallatán.
Köszöntelek, ti kis korom baráti!
 Köszöntelek, ti áldott rokonok!
 Ti itten a vész idejében nékem
 Szegény madárnak fészket raktatok.
 -260-
Megnézek mindent, még a szűk börtönt is,
 Hol húgával, ki kedves szép vala,
 Uralkodott a vén tanitó s büszkén
 Tanítá, s mit maga sem tuda.
Több mesterségbe kaptam itt… a restség
 Nagy befolyással volt mindig reám;
 S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van,
 Midőn Franklin mesterségét tudám.
E korban támad a barátság, e föld,
 A mely virágzik reggel gazdagon,
 S hol egy fa nő, a melynek ága gyakran
 Támasz-botunk az életalkonyon.
Vidék, hol egykor ringatott reményem,
 Im ujra látlak ötven év után.
 Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
 Mint a tavasznak langy fuvallatán.
Gyászos napokban e falak közt volt, hogy
 Hallám az ellenségnek ágyuit;
 S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom
 A haza nevét itt rebegte, itt.
Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten
 Fa-saruimnak terhét feledé.
 Itten csapott le rám az ég villáma,
 És megszokám a fejedelmekét.
E kis házban készült el a balsorsra
 Elmém, s már itten volt megvetni kész
 A dicsőséget, e tünékeny füstöt,
 Mely szemeinkbe könnyet is idéz.
Rokon- s barátok, hajnalom tanúi!
 Kiket mindegyre jobban tisztelék,
 Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm,
 Ámbár a dajka elenyésze rég.
Vidék, hol egykor ringatott reményem,
 Im ujra látlak ötven év után.
 Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
 Mint a tavasznak langy fuvallatán.

(Szalk-Szent-Márton.)

Barna menyecskének…

Barna menyecskének szeme közé néztem,
 Az én szemem fénye elveszett egészen.
 Én teremtőm, ugyan hogy is teremhet már
 Olyan sötét szemben olyan fényes sugár!
Elveszett, elveszett az én szemem fénye,
 Hejh pedig talán már indulnom is kéne!
 Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok?
 Nyakamat szegheti valamelyik árok.
De még is indulok… állj elém, menyecske,
 Ha már el kell esnem: essem az öledbe;
 Egyszer ölellek meg, s karomat levágom,
 Ne öleljek többé senkit a világon!
Nem kellek, ugy-e bár, nem kellek én neked?
 Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget;
 Megyek hát, megyek… ha árokba esem is,
 Habár az árokban nyakamat szegem is!

(Péczel.)

F. L. kisasszony emlékkönyvébe.

Miért mondjam, hogy nem feledlek el?
 Miért mondjam, hogy rólad e kebel,
 Oh lyány, örökre megemlékezik?
 Hitelt szavamnak szíved úgy sem ad!…
 Mert mi poéták hazudunk sokat,
 S aztán ha szívből szólunk, sem hiszik.

(Pest.)

Sors, nyiss nekem tért…

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
 Az emberiségért valamit!
 Ne hamvadjon ki haszon nélkül e
 Nemes láng, a mely ugy hevit.
Láng van szivemben, égbül-eredt láng,
 Fölforraló minden csepp vért;
 Minden sziv-ütésem egy imádság
 A világ boldogságaért.
Oh vajha nem csak üres beszéddel,
 De tettel mondhatnám el ezt!
 Legyen bár tettemért a díj egy
 Uj Golgotán egy új kereszt!
Meghalni az emberiség javáért,
 Mily boldog, milyen szép halál!
 Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
 Minden kéjmámorainál.
Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
 Ily szentül… s én elkészitem
 Saját kezemmel azon keresztfát,
 A melyre fölfeszíttetem.

(Pest.)

-261-

Zöld leveles, fejér…

Zöld leveles, fejér
 Virágos ákáczfa,
 Kék ruhában szőke
 Kis lyány van alatta;
 Megeredt az eső,
 Annak végét várja,
 A pitarajtóból
 Kacsintgatok rája.
 Gyere be, galambom,
 Gyere a szobánkba!
 Mig eláll az eső,
 Ülj föl a ládánkra;
 Ha magas a láda,
 Rája felültetlek;
 Ha kemény az ülés,
 Az ölembe veszlek.

(Szalk-Szent-Márton.)

Száll a felhő…

Száll a felhő magasan, magasan.
 Az én rózsám messze van, messze van.
 Száll a felhő nyugatra, nyugatra,
 A napnak is arra van az utja.
Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
 Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te,
 Szállj te is, nap, a rózsám fölébe,
 Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.

(Berencze.)

-262-

Rég elhuzták az esteli harangot…

Rég elhuzták az esteli
 Harangot.
 Ki az, a ki még mostan is
 Barangol?
 Csak én járok a faluban
 Egyedül.
 Keresem az álmot, de az
 Elkerül.
Fönn van a hold, fönn vannak a
 Csillagok;
 Mint megannyi szép leányszem,
 Ugy ragyog.
 Sötét árnyat vetnek a fák,
 A házak,
 Unalmokban egyebet sem
 Csinálnak.
Amott egy ház, a tetején
 Két gólya,
 Alant egy pár ember a kis
 Ajtóba’…
 Legény, leány – amaz szőke,
 Ez barna,
 Legény a lyányt subájába
 Takarja.
Mellettök mentem el, észre
 Sem vettek.
 Én istenem, be boldogok
 Lehetnek!
 Nem irigylem, de még is jobb
 Szeretném,
 Ha azt a kis barna lyányt én
 Ölelném!

(Szalk-Szent-Márton.) -263-

Világgyűlölet.

Mennybéli isten, ördög és pokol!
 Mivé lett a föld, s még mivé lehet?
 Minden bokorban egy világfaló,
 Minden bokorban embergyűlölet.
Gyűlölnek ők, és átkaik kövét
 Dobálják szerte irgalmatlanul,
 Ugy dől belőlök az átok, miként
 Rothadt szag a sirok nyilásibul.
Szerettetek-e, ficzkók, valaha,
 Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok
 Az emberiség boldogságaért,
 Hogy most lehessen átkozódnotok?
Elkérték kebletekből a szivet
 S aztán széttépték azt az emberek?
 Nem, a világnak ti nem adtatok
 Szívet soha, mert nincsen szívetek!
Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek
 És gyomrotok van, s mert ez nincs tele,
 Azért rút a világ előttetek,
 Azért keltek ki rútul ellene.
Én is gyülöltem… volt okom reá;
 De a mióta e bitangokat
 Láttam, mint vágnak Byronképeket,
 Azóta gyűlölségem megszakadt.
Mióta ők a földi életet
 Oly feketére mázolják: nekem
 Sokkal, de sokkal jobban tetszik az,
 Több fénypontot vesz észre rajt szemem.
Valóban szép, igen szép a világ,
 Van minden évben rajta kikelet,
 S van szép leánya minden falunak,
 S ha itt egy ember sír, ott más nevet.
Mily tréfás még maga a bánat is!
 Sziv s fejre mily külömbözőleg hat:
 Sötétre festi a fejér szivet,
 S fejérre festi a sötét hajat.

(Eperjes.)

Most kezdem én csak még ismerni…

Most kezdem én csak még ismerni
 Az én derék jó szívemet!
 Ennél a szívnél a világon
 Jobb, derekabb szív sem lehet.
Mint aggódtam, hogy már ezentul
 Nem lesz nekem több víg napom!
 És im bokámat ujra össze-
 S kalapomat félrecsapom.
Szivem még ép virág, a melynek
 Féreg nem bántja gyökerit;
 Elhervad minden őszszel, ámde
 Minden tavaszszal kivirit.

(Pest.)

A jó aggastyán.

(Béranger után francziából.)

Vidám fiúk, kik bornál egyesültök,
 Közétek bájol engem dalotok.
 Öreg vagyok, de bárha reszket hangom,
 Fogadjatok be, én is danolok.
 A múlt időkről újakat beszélek;
 A vén Panarddal én együtt ivám.
 Bor és dicsőség s szerelem baráti,
 Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Mi ez? mind vágytok engem ünnepelni?
 Nemes bor ömlik egészségemért.
 E fogadásra büszke szívem, mely fél,
 Mely attól tart, hogy mást csak szomorít.
 Csak hadd födözzön a vidámság szárnya,
 Idővel úgy is máskép lesztek ám!
 Bor és dicsőség s szerelem baráti,
 Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Miként ti most, én is szerelmeskedtem;
 Szólhatnak erről nagyanyáitok.
 Házam, barátim, kedvesim valának,
 Ezek közül már semmit sem birok.
 Emlékeim maradtak meg csak; olykor
 Sohajtok is, ha más nem néz reám.
 Bor és dicsőség s szerelem baráti,
 Mosolygjatok az aggastyán dalán.
 -264-
Volt vészeinkben több hajótörésem,
 De Frankhon szép egét nem hagytam el.
 Azt a kevés bort, melyet megmentettem,
 Sértett kevélység nem zavarja fel.
 Sőt énekeltem az új szüretekben
 Egykor tulajdon hegyem oldalán.
 Bor és dicsőség s szerelem baráti,
 Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Egy elmult kornak régi katonája,
 Mint Nestor nektek nem beszélek én.
 Egész időm, hol fénylett bátorságom,
 Egy harczotokkal fölcseréleném.
 Sőt halhatatlan hősiségtek által
 Egy új zászló mellé csatoltatám.
 Bor és dicsőség s szerelem baráti,
 Mosolygjatok az aggastyán dalán.
Milyen jövendőt biztosít erénytek!
 Éltessük, ifjak, végszerelmemet.
 Szabadságában a világ megújul,
 Jobb napok járnak majd sirom felett.
 Kedves fecskéi ti egy szép tavasznak,
 Hogy lássalak, azért nem távozám.
 Bor és dicsőség s szerelem baráti,
 Mosolygjatok az aggastyán dalán.

(Pest.)

Rabság.

(Töredék.)

Milyen vig a világ! folyvást miként vigad!
 Örök énekszóval s zenével van tele!
 E tombolók között a legzajosbikat
 Kérdezzétek meg csak: ha vajon boldog-e?
 Én nem hiszem, hogy az; dehogy boldog, dehogy!
 Csak a kétségb’esés, mi bennünket vidít,
 Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy
 Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit.
 Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs…
 Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs – –

(Pest.)

Szeretek én…

Szeretek én, miként még ember
 Sohasem szeretett talán.
 Szeretek én szent szerelemmel,
 De kedvesem nem földi lyány.
Szeretek én egy istenasszonyt,
 Egy számkiűzött istennőt:
 A szabadságot. Fájdalom, hogy
 Csak álmaimban látom őt.
De álmaimban igen gyakran,
 Majd minden éjjel megjelen.
 Mult éjszakán is egy virágos
 Mezőben együtt volt velem.
Letérdepeltem s elmondék egy
 Égő szerelmi vallomást,
 S földhöz hajoltam, hogy virágot
 Szakítsak, s néki adjam át.
Ekkor hátam mögött termett a
 Hóhér s lesujtá fejemet…
 Épen kezembe hulla, és én
 Azt adtam át virág helyett.

(Pest.)

Képzelt utazás.

(Béranger után francziából.)

Az ősz sietve jő és nedves szárnyán
 Az én számomra uj fájdalmat hoz.
 Mindegyre szenvedek, szegény félénk én,
 És jó kedvem virága hervadoz.
 Ragadjatok ki Párizsnak sarából,
 Megújulok, ha szép tájt láthatok.
 Mint ifju már Hellasról álmodoztam,
 Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Értem Homért, igen, hisz görög voltam.
 Pythagorasnak igazsága van.
 Athén szült engem, Perikles korában,
 Láttam Sokratest rablánczaiban.
 Megtömjéneztem Phidias csodáit,
 Láttam Ilissust, mint virágozott,
 S Hymett hegyén a méheket fölkeltém,
 Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem
 E szemderítő nap sugáritul!
 A szabadság, kit távolból köszöntök,
 Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul!
 Menjünk, induljunk, készen áll a sajka,
 Tenger, ne nyeljen engem el habod,
 Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni,
 Ottan szeretnék én meghalni, ott!
 -265-
Szép Olaszország ege, de azurját
 Rabszolgaság homályosítja el.
 Evezz, kormányos, távolabb evezz le,
 Hol a nap olyan tiszta fényben kel.
 Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát?
 Milyen virító a vidék amott!
 A zsarnokság haldoklik ama parton,
 Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Athén szűzei, fogadjatok a révbe,
 És bátorítsatok föl engemet.
 Oly földet hagytam el, hol a királyok
 Rabszolgává teszik a szellemet.
 Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha
 Dalom sziveitek meglágyítaná,
 Tegyétek hamvam Tirteus hamvához,
 Meghalni jöttem e szép ég alá!

(Pest.)

A nép.

Egyik kezében eke szarva,
 Másik kezében kard,
 Igy látni a szegény jó népet,
 Igy ont majd vért, majd verítéket,
 A míg csak élte tart.
Miért hullatja verítékét?
 A mennyit ő kiván
 Az eledelbül és ruhábul:
 Hisz azt az anyaföld magátul
 Megtermené talán.
S ha jő az ellen, vért miért ont?
 Kardot miért foga?
 Hogy védje a hazát?… valóban!…
 Haza csak ott van, hol jog is van,
 S a népnek nincs joga.

(Pest.)

A hevesi rónán.

Hátrább vonúl mindegyre
 És halványúl a Mátra,
 Az esti nap piros fényt
 Lövel kék homlokára.
Olyan ez a piros fény,
 Mely a kék Mátrán lángol,
 Mint kék szemű lyány arczán
 A rózsaszínű fátyol.
Zörg a szekér, az ostor
 Koronként egyet pattan…
 Ezen kivűl a róna
 Oly néma, oly zajatlan.
Leszálla a nap; vége
 A piros alkonyatnak.
 A messze látkör szélén
 Pásztortüzek pislognak.
De pásztortűz-e az, vagy
 Tán csillag, mely lelépett
 Egy síró furulyának
 Meghallgatása végett?
Emelkedik föl a hold;
 Olyan szép s olyan halvány,
 Mint a meghalt menyasszony
 Bús vőlegénye karján.
S talán a hold valóban
 Egy holt menyasszony árnya,
 Kit a koporsóból visz
 Az égbe szellemszárnya.
Oly szomorú ez a hold
 És még is rája nézek,
 Nem nézhetek le róla,
 Sugári megigéztek.
Oly mondhatatlanul bús
 Ez a hold, hogy láttára
 Eszembe jut éltemnek
 Legkínosabb órája.
Magam sem tudom én, hogy
 Mi történt ekkor rajtam?
 De sírnom kell, zokognom,
 Miként akkor zokogtam.

(Pest.)

Megfagy a szív, ha nem szeret…

Megyfagy a szív, ha nem szeret;
 És ha szeret, megég.
 Ez és az baj. E két baj közt
 Melyik jobb… tudj’ az ég!

(Pest.) -266-

Nagy-Károlyban.

Sept. 7. 1846.

Hát e falak közt hangozának
 Nagy szavaid, oh Kölcsey?…
 Ti emberek, nem féltek: épen
 E szent helyet ily nagy mértékben
 Megszentségteleníteni?
Nem féltek-e, hogy sírgödréből
 Kikél a megbántott halott?
 Hogy sírgödréből ide jő el,
 S – hogy hallgassatok – csontkezével
 Szorítja össze torkotok?
Nem, ő a sírt el nem hagyandja;
 De lenn, sírjában, nem hiszem,
 Hogy könnyei ne omlanának
 Éretted, te az aljasságnak
 Sarába sűlyedt nemzetem!
Mily szolgaság, milyen hizelgés!
 S mindig tovább mennek, tovább,
 S ki legszebben hizelg, az boldog. –
 Ha már kutyákká aljasodtok:
 Miért nem jártok négykézláb?
Isten, küldd e helóta népre
 Földed legszörnyűbb zsarnokát,
 Hadd kapjon érdeme dijába’
 Kezére bilincset, nyakába
 Jármot, hátára kancsukát!

Csalogányok és pacsirták.

Ugyan még meddig zengitek,
 Ti holdvilágos emberek,
 A régi kort,
 Mit elsodort
 Hullámival már az enyészet?
 Mikor rontjátok le a fészket,
 Mit várromokban raktatok,
 Hogy ott versenyt huhogjatok
 Vércsékkel és bagolyfiakkal?
 Milyen kisértetes ez a dal! –
 S dalolnak egyre még,
 És szemeikben ég
 A lelkesűlés lángja
 Vagy a bánat könnyárja.
 Ál lelkesűlés, gyáva könnyek!
 Miket nekik meg nem köszönnek.
 Tudjátok-e, mik vagytok,
 Kik a multról daloltok?
 Halottrablók!
 Halottrablók!
 Sírjából fölássátok
 A holt időt,
 Hogy őt
 Babérokért árulhassátok.
 Én nem irígylem koszorútokat:
 Penész van rajta és halotti szag!
Sínlődik az emberiség,
 A föld egy nagy betegház,
 Mindegyre pusztít a láz,
 S már egy egész ország esék
 Áldozatául,
 És több elájul;
 S ki mondja meg:
 Hol ébrednek föl majd e nemzetek,
 Ezen-e, vagy a más világon,
 Muló-e vagy örök az álom? –
 De ím e bajnak közepette
 Fiait az ég el nem feledte,
 Megszána minket nagy fájdalmainkban,
 Orvost küld hozzánk, és ez utban is van,
 És már maholnap meg is érkezik,
 Midőn hóhérink észre sem veszik. –
 Tiéd minden dal, minden hang,
 Melyet kezemben ád a lant,
 Te lelkesítesz engemet,
 Te néked ontom én könyűimet,
 Én tégedet köszöntelek,
 Te, a beteg
 Emberiségnek orvosa, jövendő!
 ..................
És ti, elkésett dalnokok,
 Hallgassatok!
 Hallgassatok!
 Bár lenne oly szívszaggató
 S egyszersmind oly szívgyógyitó,
 Mint csalogányé, szavatok.
 A csalogány az alkony madara,
 Már vége felé jár az éjszaka,
 A hajnal közeleg;
 Most a világnak
 Nem csalogányok,
 Hanem pacsirták kellenek.

(Szatmár.)

-267-

A bilincs.

Szabadságért küzdött az ifju,
 S börtönbe dobták, ottan űl,
 És meg-megrázza és átkozza
 Bilincsét nagy kegyetlenűl.
 Bilincse ekkép szóla hozzá:
 »Csörgess, de oh ne átkozzál!
 Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
 Mely a zsarnok fejére száll.
Ugy-e nem ismersz? a szabadság
 Csatáiban kard voltam én,
 S épen talán a te kezedben
 Villogtam a vér mezején.
 Szerencsétlen te, szerencsétlen
 Kardoddal hol találkozál!
 Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
 Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belőlem,
 Belőlem, a ki kard valék,
 S ki vélem vítt a szabadságért,
 Most azt szorítom… szörnyüség!
 Szégyennek és haragnak pírja
 A rozsda, a mely rajtam áll!
 Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
 Mely a zsarnok fejére száll.«

(Nagy-Károly.) -268-

Nehéz, nehéz a szivem…

Nehéz, nehéz a szivem,
 Rajta csügg a szerelem,
 A szerelem bánata,
 Roskadozok alatta.
Sem éjem sem nappalom,
 Egyre csak gondolkodom,
 Csak arról gondolkodom,
 Gondolsz-e rám, angyalom?
Hogyha neked nem kellek,
 Ne kelljek én senkinek;
 Ha te nem szeretsz engem,
 Az isten se szeressen!

(Szatmár.)

Szerelmes vagyok én…

Szerelmes vagyok én,
 Vagy tán tűzbe estem?
 Nem tudom, de igaz,
 Hogy ég lelkem, testem.
Látjátok pirulni
 Halovány orczámat?
 Hajnal-e vagy alkony,
 A mi ottan támad?
Hajnal is, alkony is:
 Örömim hajnala,
 Örömim hajnala,
 Bánatim alkonya.
Megvallom: nem első
 Bennem e szerelem,
 De hogy az utósó,
 Arra esküdhetem.
Szerelmem sasmadár;
 Vagy égbe száll velem,
 Vagy széjjelszaggatja
 Körmeivel szivem.

(Nagy-Bánya.)

Szerelmes vagyok én…

Szerelmes vagyok én;
 Megmondjam-e kibe?
 Egy barna kis leány
 Hófejér lelkibe!
Hófejér a lelke
 Ennek a kis lyánynak;
 Liliomszála ő
 Az ártatlanságnak.
Fejér, mint a galamb,
 A melynek képibe’
 Isten a szent lelket
 Az égből küldte le.
Szállj rám, fejér galamb,
 Galambomnak lelke,
 Hadd legyek megáldva,
 Legyek megszentelve.
Hogyha már hallottam
 Szárnyad csattogását,
 Hadd halljam egyúttal
 Szíved dobogását!

(Nagy-Bánya.)

Szerelemnek rózsákkal…

Szerelemnek rózsákkal
 Hintett nyoszolyája!
 Megint lefektettem a
 Lelkemet reája.
 Szerelem rózsáiból
 Tövis-e vagy illat,
 Mely szívemig, életem
 Gyökeréig elhat?
Akár tövis jut nekem,
 Akár az illatja,
 Mindegy! fekügy rá lelkem,
 S álmodozzál rajta;
 Álmodd meg azt a nagy szót,
 A mely nincsen még meg,
 A mely kifejezze majd:
 Milyen forrón érzek!

(Nagy-Bánya.)

Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe.

Senki sem szól így a fellegekhez:
 »Napkeletre vándoroljatok, mert
 Napkelet e szép hajnal hazája,
 Ki rózsákat mosolyog reátok,
 Lángrózsákat sötét arczotokra.«
 Senki sem szól így a fellegekhez,
 És ők mégis napkeletre mennek,
 Napkeletre vonja őket egy mély
 Titkos sejtés lágy szellemkezekkel.
 Mennek, mennek, és ha oda értek,
 Megfürödnek a piros tengerben,
 A hajnalnak sugártengerében,
 És ha egyszer megfürödhetének,
 Nem törődnek aztán életökkel,
 Nem bánják, ha mingyárt elenyésznek,
 Vagy ha hosszu pálya vár reájok,
 Hosszu pályán vihar és sötétség.
 Akkor is, ha szétszaggatta őket
 A vihar s ők este haldokolnak:
 Fölgyulad még egyszer arczulatjok.
 S e pirúlás, végső órájokban,
 Ifjuságuk visszaálmodása,
 A dicső, az édes ifjuságé,
 Midőn rájok a hajnal mosolygott. –
 Mint a felhők, titkos sejtelemből,
 Napkeletre vándoroltam én is… –

(Szatmár.)

-269-

Borús, ködös őszi idő.

Borús, ködös őszi idő;
 A nap nem is pillant elő.
 Hidegen jár a nap
 Sötét felhők megett;
 A kandalló tüze
 Ád egy kis meleget.
Ajtóm, ablakom bezárva,
 Üldögélek a szobába’.
 Bánatosan nézek
 Kandallóm tüzére,
 Gondolván életem
 Elmult idejére.
A mult idő nagy mezein
 Hervadt lombok emlékeim;
 Összeszedem őket.
 Kötöm egy csomóba,
 Ugy vetem bele az
 Égő kandallóba.
 -270-
Mint füstölnek, mint füstölnek!
 De nem csoda, mert nedvesek;
 Nedvesek, de nem az
 Ősznek esőjétől,
 Hanem szemeimnek
 Sokszor folyt könnyétől.
Egy könny most is pillámon áll…
 Barna lyányka, ha itt volnál.
 Letörlenéd-e ezt
 Egy selyemkendővel,
 Édes mosolygásod
 Selyemkendőjével?

(Cseke.)

Ereszkedik le a felhő…

Ereszkedik le a felhő,
 Hull a fára őszi eső,
 Hull a fának a levele,
 Még is szól a fülemile.
Az óra jó későre jár,
 Barna kis lyány, alszol-e már?
 Hallod-e a fülemilét,
 Fülemile bús énekét?
Záporeső csak ugy szakad,
 Fülemile csak dalolgat.
 A ki bús dalát hallgatja,
 Megesik a szíve rajta.
Barna kis lyány, ha nem alszol,
 Hallgasd, mit e madár dalol;
 E madár az én szerelmem,
 Az én elsóhajtott lelkem!

(Cseke.)

Az én képzeletem nem…

Az én képzeletem nem a por mozgatja,
 Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja,
 Csecsemő korában sárkánytejet szopott,
 Ifiú korában oroszlánvért ivott.
Nem is birtam vele, vad képzeletemmel,
 Országról országra vándorolni ment el,
 Tenger zúgásával összekeveredett,
 Ugy barangolta be a földet és eget.
Mint üstökös, nyargalt sivatag pusztákra,
 Zöld vadonerdőkbe, kék hegyek ormára;
 A vadonerdőkben tölgyeket szaggatott,
 A hegyek tetején sziklákat ingatott.
Hol most e vad fiú?… egy kis virág mellett,
 Melletted, barna lyány, mindig csak melletted,
 Ott eped, suttog, mint a beteg esti szél…
 Szilaj képzeletem, be megszelidültél!

(Cseke.)

Te a tavaszt szereted…

Te a tavaszt szereted,
 Én az őszt szeretem.
 Tavasz a te életed,
 Ősz az én életem.
Piros arczod a tavasz
 Virító rózsája,
 Bágyadt szemem az ősznek
 Lankadt napsugára.
Egy lépést kell tennem még,
 Egy lépést előre,
 S akkor rá jutok a tél
 Fagyos küszöbére.
Lépnél egyet előre,
 Lépnék egyet hátra,
 S benne volnánk közösen
 A szép meleg nyárba’.

(Szatmár.)

Kinn a kertben voltunk…

Kinn a kertben voltunk,
 Egymás mellett ültünk,
 Az úr isten tudja,
 Mi történt körültünk?
 Azt sem tudtam, mi van,
 Ősz-e vagy kikelet?
 Csak egyet tudtam, hogy
 Veled vagyok, veled!
Mélyen bele néztem
 Fekete szemedbe,
 S fejér kezecskédet
 Tartottam kezembe’.
 Hogy úgy egymást néztük,
 Ily szókat ejtettem:
 Ha mi most itt kővé
 Válnánk mind a ketten?
 -271-
Azt mondtad: nem bánnád;
 Vajon miért mondtad?
 Azért-e, hogy már az
 Életed meguntad?
 Oh vagy tán azért, hogy
 Boldogság lenne rád,
 Ha együtt maradnánk
 Örök időkön át?

(Erdőd.)

Te vagy, te vagy, barna kis lyány…

Te vagy, te vagy, barna kis lyány,
 Szemem s lelkem fénye!
 Te vagy mind a két életem
 Egyetlen reménye!
 Ha ez az egy reményem is
 Elmulandó álom,
 Nem leszek boldog sem ezen
 Sem a más világon!
Álldogálok a tó partján
 Szomorúfűz mellett.
 Nekem való hely; engem ily
 Bús szomszédság illet.
 Nézem lecsüggő ágait
 Szomorúfűzfának,
 Mintha azok csüggedt lelkem
 Szárnyai volnának.
Elszállott már a madár a
 Hervadt őszi tájról,
 Hejh ha én is kiszállhatnék
 Búmnak országából!
 Nem szállhatok, mert búm oly nagy,
 Oly nagy, mint szerelmem,
 És szerelmem… és szerelmem…
 Oh ez véghetetlen!

(Erdőd.)

Mi vagy keblem?…

Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba,
 E szobának szívem az asztala,
 Ez asztalon nagy ezüst pohárba’
 Pezsgett, habzott a vidámság árja,
 S gondtalanság volt a ház lakója,
 S a pohárnak szomjas fölhajtója,
 Ki, midőn a poharat kiitta,
 Szívemet, az asztalt tele írta,
 Tele írta fényes arany tollal,
 Pávatollnál tarkább gondolattal.
 Nem lakik már itt a gondtalanság,
 E jó fiút messze elzavarták,
 Elzavarta egy hatalmas szellem,
 A szerelem. Ez lakik most bennem,
 Ez lakik most keblem szobájában
 Halvány arczczal és sötét ruhában.
 Az asztalhoz ment, és leűlt mellé,
 A pohárból az italt kiönté.
 Letörölte a szép arany írást
 Az asztalról, és helyébe írt mást;
 S oh szerelem, az, a mit te irtál,
 Feketébb a halálnál s a sírnál!

(Szatmár.)

Ha szavaid megfontolom…

Ha szavaid megfontolom,
 Szeretsz engem, azt gondolom.
 Mért nem mondod meg, ha szeretsz?
 Ha nem szeretsz, mért hitegetsz?
Nem hiszed, hogy én szeretlek?
 Az isten is ugy áldjon meg,
 Ugy áldjon az isten engem,
 A mily igaz a szerelmem.
Megszerettem szépségedet,
 De még inkább szép lelkedet,
 Szeretlek én oly igazán,
 Mint engem az édes anyám.
Nem ohajtok én egy tavaszt,
 Hogy véled átmulassam azt,
 Sem egy tavaszt, sem egy telet,
 Hanem egész életemet!
Egy napja van csak az égnek,
 Egy holdja van csak az éjnek,
 Egy isten van a világon,
 Egy, csak egy a kivánságom.
Azt várom én, azt az órát,
 Mikor így szólhatok hozzád
 Ölelésem szent hevében:
 »Édes kedves feleségem!«

(Cseke.) -272-

Költői ábránd volt, mit eddig érzék…

Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
 Költői ábránd és nem szerelem,
 Mert meggyógyúlt e szív, a mely ugy vérzék,
 És nem maradt a sebnek helye sem.
 Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
 Időknek multával sem nyúgott volna el.
 Vad ár e szenvedély; a merre medrét ássa,
 Sodor magával s végre bele halni kell.
Most értem én csak e szilaj folyóra.
 Mint von magával, mint von, mint ragad!
 Kiáltsatok rá a harangozóra,
 Hogy verje félre a harangokat;
 Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek…
 De nem! hisz félrevert harang lázas szivem,
 Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek,
 És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!
Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz,
 Nem olvasám sejtésim könyviből!
 Azért vontál csak oly közel magadhoz,
 Hogy megvakuljak lelked fényitől?
 Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett,
 Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg;
 De a mily hideg lesz a nap, ha minden élet
 Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.
Mondád – és nem is reszketett beszéded –
 Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.
 Nem féled a boszúló istenséget,
 Hogy szent czéljával ellenkezni mersz?
 Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi,
 Ki megérdemlené a te szerelmedet?
 Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,
 És aztán vissza többé nem szerezheted?
Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,
 Ám, nem szeretni, oknak ez kevés;
 A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,
 Hidd, többet ér az élő szenvedés.
 És csak azért nem fogsz-e építtetni házat,
 Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?
 S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat,
 S midőn a tél hideg karjával átölel?
De láttam én jól, hogy ajkad sohajta,
 S innen hiszem: van szíved, lángoló,
 Csakhogy az észnek jégpánczélja rajta,
 Miként a volkán tetején a hó.
 Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel,
 Mindaddig várok, mig nem mondod, hogy elég,
 Várok békével, mig az óra nem jövend el,
 Midőn birod hűségem nem csaló jelét.
Hosszú idő, egy örökkévalóság,
 Lesz várásomnak minden napja majd.
 Nézem magam, mint tengerek hajósát,
 Kit a szél a part közelébe hajt,
 De itt megfordul a szél, s látja bár a révet
 A küzködő hajós: nem közeledhetik.
 Kinos-keserves lesz ez örökszomju élet,
 Hanem éretted még e kín is jól esik!
Nem fájhat úgy a betegek testének,
 Ha éles vas jár át sebeiken,
 Nem fájna ugy, ha tüzzel égetnének,
 Mint e sovárgó vágy fáj én nekem.
 Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére,
 Egy cseppet a remény kútjából, oh leány,
 Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére
 Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán. –
Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,
 Ne alamizsnát: üdvösséget adj!
 Hazudtam én, hogy várok türelemben,
 Türelmem már is messze, messze hagy;
 Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,
 S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,
 A hol talán majd egy vadállat tépi össze,
 Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés!
Adj vissza, lyány, adj vissza en magamnak,
 Adj a világnak vissza engemet…
 Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak,
 Tiéd éltem, te el nem vetheted.
 Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
 E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
 Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat
 Mint sirba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –
S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?
 Mindegy! hozzád van nőve szellemem,
 Mint a levél a fához… eljön a tél,
 S akkor lehull, de már élettelen.
 Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,
 Kerülj bár, mind hiába, engem el nem hagysz.
 A soha el nem váló sötétség melletted,
 Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az.

(Szatmár.) -273-

Álmodtam szépet, gyönyörűt…

Álmodtam szépet, gyönyörűt,
 Álmodtam és fölébredék.
 Mért keltettél föl oly korán?
 Mért nem hagyál álmodni még?
 Mit a való nem küld reám,
 A boldogságról álmodám.
 Miért bántottad álmamat?…
 Oh istenem, oh istenem!
 Hát a boldogságról nekem
 Még csak álmodni sem szabad?
Mondád többször, hogy nem szeretsz,
 De nem hivém, nem hihetém.
 Ne mondd, ne mondd már! mostan, ha
 Nem mondod is, elhiszem én.
 S midőn tudom, hogy szíveden
 Fölirva nincs az én nevem:
 Maradjak-e, elmenjek-e?…
 Marasztasz… és miért?… talán
 Mulatni vágysz lelkem baján,
 Melyet te hoztál rája, te!
Oh lyány, ez nagy kegyetlenség.
 Bocsáss, bocsáss, hadd menjek el.
 Nekünk egymástól válni, és…
 És mindörökre válni kell.
 Futnék tőled, miként a por,
 Mit a forgószél elsodor
 Ember-nem-járta földekig;
 De csak alig hogy léphetek,
 Mert a bú, melyet elviszek,
 Nagyon reám nehezedik.
Isten veled hát… jaj nekem,
 Hogy e szót ki kell mondanom;
 Miért nem válik rögtöni
 Halállá e hang ajkamon?
 Isten veled… nem, nem lehet!
 Hagyd még megfogni kezedet,
 Mely üdvemet szétszaggatá,
 Mely jövőmet gyilkolta meg…
 Add kezed, hadd ömöljenek
 Könyűim s csókjaim reá!
Könyűim-e vagy csókjaim,
 Mi égeti jobban kezed?
 Csók és könyű, mind a kettő
 Nagyon, nagyon forró lehet,
 Mert szerelmemmel egy helyen,
 A szív mélységes mélyiben,
 E tűzhegyben termettenek…
 Mint ájtatos zarándokok
 Jövének fel, s ők boldogok,
 Hogy kezeden halhatnak meg.
Egyet kérek… ne félj, ne félj,
 Nem kérem már szerelmedet,
 Csak azt a kis vigasztalást,
 Hogy nem feledsz el engemet.
 Az emlékezet fonalát
 Jövődön meddig nyujtod át?
 Ha rám addig emlékezel,
 Mig olyat lelsz, ki tégedet,
 Mint én, olyan forrón szeret:
 Ugy soha sem felejtesz el!
De nem kivánom, hogy ne lelj
 Oly hű szivet, mint az enyém.
 Nem szeretnélek oly nagyon,
 Ha ezt a vágyat érzeném.
 Ohajtom én: élj boldogul,
 Szedj bármi fának ágirul,
 Csak szedj te zöld leveleket,
 S aztán vesd el, mint elvirúlt
 Elszáradt régi koszorút,
 Az én emlékezetemet!

(Szatmár.)

Volt egy szegény fiú…

Volt egy szegény fiú,
 Ki mindig éhezék;
 Nem volt egy megevő falatja,
 Nem szánta őt sem föld sem ég.
Hosszú, nagyon hosszú inség után
 Igy szóla hozzá egy sötét alak:
 »Én téged minden földi bajtól
 Megszabadítalak.«
Az éh-halál volt, a kinek
 Szavai ekkép hangozának;
 És a fiú, hogy mentül hamarabb
 Pihenjen, ment sírt ásni önmagának.
S a mint így sírján dolgozék,
 A földben egy edényt talál,
 A mely aranynyal, drágakővel
 Csordultig áll.
 -274-
A koldusból nagyúr lett,
 Él fejedelmileg,
 Körűle pompa, fény
 És drága ételek.
Mért a fiú ezen dúsgazdagságban
 Csak féligmeddig és csak néha vig?
 Mert fél szegény, fél a fölébredéstől,
 Azt véli, hogy csak álmodik. –
Én vagyok e szegény fiú,
 S te a talált kincs, édes angyalom!
 Nem merem hinni, hogy szeretsz;
 Ugy félek, félek, hogy csak álmodom!…

(Nagy-Károly.)

Egy pár rövid nap…

Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem!
 Tükörbe nézni szinte nem merek,
 Attól félek, hogy már hajam megőszűlt…
 Ez a szív itten, oh ez oly öreg.
Az éjszakákat keresztülvirasztom.
 Az álmot már nem is keresem én,
 Ugy sem találnám. Nem tudok alunni,
 Mióta bennem alszik a remény.
A kínok is már mind elfáradának,
 Elfáradának engem bántani;
 Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint
 Holttestöket keblünkben hordani.
Én hordom őket, és azt gondolom, hogy
 Egy század óta hordom őket már.
 Olyan nehéz és oly hideg halottak!
 Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár.
Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel,
 Mint a ki kőhöz vágta homlokát,
 Aztán föleszmél félig, s két alakban
 Lát mindent, s tisztán még semmit se lát.
Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem,
 Kétségeim azt messze zavarák.
 Ugy hull reám egy szebb idő emléke,
 Mint sírhalomra a tépett virág.

(Szatmár.)

Nem csoda, ha ujra élek…

Nem csoda, ha ujra élek
 Mert hisz ujra láttam őt!
 Visszaszállt belém a lélek,
 Eszmélek, mint azelőtt.
Kín s reménység kebelemben
 Ujra fáklyát gyujtanak,
 És e fénynél e teremben
 Kergetőznek, játszanak. –
Tudni most csak azt szeretném:
 Mi volt e találkozás?
 Csak azon tünődik elmém:
 Véletlen vagy számitás?
Oh e lyányka oly rejtélyes,
 Szíve olyan mély folyam,
 Hogy szemem, bár milyen éles,
 Néz beléje hasztalan!
Rejtély vagy te, lyányka, nékem,
 S állsz megfejthetetlenűl;
 Kárhozatom? üdvösségem?
 Egyik a kettő közűl.
Oh de melyik?… törhetetlen
 Láncz körűlem e titok;
 Vonna már el sorsom innen,
 És nem szabadulhatok.
Bontsd ki, lyányka, e titoknak
 Fátyolából homlokod,
 Mert én addig el nem hagylak,
 Míg le nem hull fátyolod…
Jaj de kell, kell mennem, bárha
 Bizonytalanság kisér;
 Úr a sors, hajlok szavára,
 Ő parancsol és nem kér.
Elmegyek, de nem örökre,
 Majd ha fris virágokat
 Hint a tavasz fürteidre,
 Dalnokod meglátogat.
Én leszek az első fecske,
 Mely ti hozzátok röpűl,
 S minden reggel, minden este
 Cseveg ablakod körűl.
 -275-
Le a kertbe, a mezőre
 Együtt járunk, úgy-e bár?
 S nézzük, lyányka, a föld vére,
 A patak, mi pezsgve jár.
Nézzük majd a sok virágot,
 A mint nyílnak kelyheik,
 S ha ezeket nyílni látod,
 Szíved is tán megnyilik.

(Nagy-Károly.)

Erdélyben.

Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
 Csörögnek a fák száraz lombjai,
 Mint rab kezén a megrázott bilincs.
 Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én!
 Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
 Mint nősirást az égiháború.
 Egy nemzet és két ország hallja meg,
 Mi bennem eddig titkon forra csak,
 S a mit keblemből mostan kiröpítek,
 Mint a volkán az égő köveket.
 Az forra bennem, az fájt én nekem,
 Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
 E két-országos nemzet a magyar!
 Ez tette lelkem pusztává, a bánat
 Pusztájává, hol egy tigris lakik:
 A vérszemű, a lángszemű harag.
 Oh e vadállat hányszor verte el
 Magányos éjim csendét, a midőn
 Besüvöltötte puszta lelkemet! –
 Mely ördög sugta, hogy kettészakadjunk,
 Hogy szétrepeszszük a szent levelet,
 Mit diadalmas őseink irának,
 Szivök vérébe mártván kardjokat?
 Kettészakadtunk, és a szép levélből
 Rongyok levének, miket elsodort
 És sárba dobott a századok viharja.
 Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
 És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
 De panaszunkat az be nem fogadta,
 A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
 Mert a ki jármot hágy nyakába tenni,
 Méltó reá, hogy azt hurczolja is,
 Míg össze nem dől a korbács alatt.
 Tartottunk volna össze: a világ most
 Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
 A templomból, hol a nagy nemzeteknek
 A tisztelet tömjénét égetik.
 Tartottunk volna össze, nem törölnénk
 Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
 Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
 Történetünknek sötét lapjait.
 A porszemet, mely csak magában áll,
 Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
 De hogyha összeolvad, összenő, ha
 A porszemekből szikla alakúl:
 A fergeteg sem ingathatja meg!
 Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
 A mit mondtam, nem új, de szent igaz.
 Az események romboló szele
 Nem fú jelenleg, és a porszemek
 Nyugton hevernek biztos helyökön;
 De ha föltámad a szél, mielőtt
 Egygyé olvadnánk: el-szétszór örökre
 A nagy világnak minden részibe,
 És soha többé meg nem leljük egymást.
 Iparkodjunk. A század viselős,
 Születni fognak nagyszerű napok,
 Élet-halálnak vészes napjai.
 Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
 Az eljövendő óriásokat.
 Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
 Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
 Ki legelőször nyujtja ki kezét,
 Azé legyen a hála s a dicsőség;
 S ki elfogadni azt vonakodik?
 Annak porára szálljon minden átok,
 Melyet sirunkra majd virág helyett
 Ültetni fognak maradékaink,
 Kiket örökre megnyomoritánk!

(Koltó.)

Szeretsz tehát…

Szeretsz tehát, kedves szép angyalom?
 Szeretsz valóban, én nem álmodom!
 De mért hagyád a végső pillanatnak:
 Megfejtését e drága szent titoknak?
Egy pillanat hozá meg üdvemet
 És elválási gyötrelmeimet;
 Ugy jártam, mint ki palotát építtet,
 S midőn fölépül, számkiűzik őtet.
Sovár szívemre föl nem tűzhetéd
 Az ölelésnek tündér gyűrüjét;
 Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul
 Egy csókvirágot édes útitársul.
 -276-
Távol te tőled oly bús életem!
 De egy eszmével meg-megszépitem:
 Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be
 A viszontlátás gyönyörtengerébe!

(Koltó.)

Rövidre fogtam a kantárszárat…

Rövidre fogtam a kantárszárat,
 Régóta fut a lovam, kifáradt,
 Szájában tajtékos a zabola,
 Sarkantyúmtól véres az oldala.
Egy gondolat kergetett engemet,
 Ha galambom az enyim nem lehet,
 Mint hegyes nyílvessző a madarat,
 Úgy űzött engem ez a gondolat.
Lassan, lassan, jó lovam, lassan járj,
 Ez a rosz gondolat elmaradt már,
 Egy kökényfa bokrában megakadt,
 A bokor tüskéi közt szétszakadt.
Kökényszemeket szerettem hajdan,
 De szerencsés ezekkel nem voltam.
 Most fekete szem tőrébe estem,
 Ennél tán majd megsegít az isten.

(Koltó.)

Véres napokról álmodom…

Véres napokról álmodom,
 Mik a világot romba döntik,
 S az ó világnak romjain
 Az új világot megteremtik.
Csak szólna már, csak szólna már
 A harczok harsány trombitája!
 A csatajelt, a csatajelt
 Zajongó lelkem alig várja!
Örömmel vágom én magam
 Föl paripámra a nyeregbe!
 A bajnokok sorában én
 Szilaj jókedvvel nyargalok be!
Ha megvagdalják mellemet,
 Fog lenni, a ki bekötözze,
 Fog lenni, a ki sebemet
 Csókbalzsammal forrasztja össze.
Ha rabbá tesznek, lesz, a ki
 Homályos börtönömbe jő el,
 S föl fogja azt deríteni
 Fényes hajnalcsillag-szemével.
Ha meghalok, ha meghalok
 A vérpadon, vagy csatatéren,
 Lesz, a ki majd holttestemről
 Könyűivel lemossa vérem!

(Berkesz.)

Mi van innen távol…

Mi van innen távol? a Tisza…
 Mi van a Tiszán túl? Hortobágy…
 Hortobágyon túl? egy szép leány,
 Kihez lelkem visszavágy!
Szép leány, szép barna kis leány,
 Tőled oh be messze estem el!…
 Csak azt tudhatnám, hogy legalább
 Néha rám emlékezel!
Engemet sokszor meglátogat
 A jó angyal, az emlékezet,
 És karon fog, s öntudatlanúl,
 Kedvesem, hozzád vezet.
Az ős vár, melynek tündére vagy,
 Mely a dombról a rónára lát,
 Hol a kék Szamosban tölti a
 Holdvilág az éjszakát,
És a kert a vári domb alatt,
 És a kertben a tó partinál
 A gyászfűzek néma lombjai –
 Mind ez, mind előttem áll.
Oh e kertben kert volt életünk,
 Minden óránk benne egy virág;
 Mult- s jövőnket a gazdag jelen
 Koszorúi takarák. –
Lyányka, hogyha visszagondolod
 E dicső kort: dobog-e szived?
 Költ-e benned, mint én bennem, oly
 Édes érzeményeket?
Várod-e ugy, mint én a napot,
 Mely kettőnket összehoz megint?
 Én hiszem, hogy e szép kor felé
 Szép szemed gyakran tekint!

(Pest.) -277-

Mikor a láncz lehull…

Mikor a láncz lehull
 A rab lábairul,
 Még sokáig ugy jár,
 Mintha rajta volna,
 A szomorú terhet
 Annyira megszokta.
Te is, hogy megszoktad,
 Szívem, a fájdalmat,
 Most, mikor jó sorsom
 Rólad azt lerázta,
 Nem tudsz még örülni
 Isten igazába’.
Örülj, örülj, szivem!
 Ki örül, ha te nem?
 Kinek van, mint neked,
 Ilyen boldogsága?
 Kinek van a földön
 Ilyen mennyországa?

(Koltó.)

Busúlnak a virágok…

Busúlnak a virágok,
 Szegénykék betegek.
 Nincs messze már halálok,
 Mert a tél közeleg.
Miként az aggastyánnak
 Megőszült fürtei,
 Ugy hullanak a fáknak
 Sárgult levelei.
Hiába a vidéken
 Körültekintenem,
 Nincs a nagy messzeségben
 Egy zöld bokrocska sem.
Van egy! majd elfeledtem…
 Lelkem, te vagy, te vagy
 A zöld bokor, a melyben
 Az ősz nyomot nem hagy;
Rajtad folyvást teremnek
 S fognak virítani
 A boldog szerelemnek
 Örökzöld lombjai.

(Koltó.)

Kellemetlen őszi reggel…

Kellemetlen
 Őszi reggel.
 Kedvetlen, borús idő.
 Hulldogál az
 Elvirított
 Őszi tájra az eső.
A szobában
 Ketten ülünk
 Együtt: én s az unalom.
 Terhes vendég!
 Mint malomkő
 Csügg rajtam. De megcsalom.
Szépen titkon
 A szobából
 Kiröpítem lelkemet.
 Szállj, lelkem, szállj
 Messze, messze…
 Útad napnyugatra vedd.
Napnyugatra
 Vannak, a kik
 Én előttem kedvesek:
 Agg szülők és
 Ifju lyányka,
 S mind, a kiket szeretek.
Járd be őket,
 Járd be sorra,
 S jőj meg késő est felé,
 Édességgel
 Megterhelve,
 Mint virágokról a méh.

(Koltó.)

Karácsonkor.

Én hozzám is benézett a karácson,
 Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson
 És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
 Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
 S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
 Miként a jégcsap függ a házereszrül,
 Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján!
 Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
 Apám, anyám és testvérem között!
Oh a ki együtt látta e családot,
 Nem mindennapi boldogságot látott!
 Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk,
 Akármikor jött a szegény, mi nálunk
 Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj! rövid jólét multával
 Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
 Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység én nekem nem fájna,
 Ha jó családom régi lombos fája
 Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
 Egy ág keletre, a másik nyugatra,
 S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
 Ha én azt a kort újolag megérem,
 Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…
 -278-
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
 Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
 Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet!
 Ki van rám mondva a kemény itélet,
 Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
 Mint vészt jelentő üstökös az égen,
 Magányos pályán búsan bújdosom.

(Pest.)

Világos kék a csillagos éjszaka…

Világoskék a csillagos éjszaka.
 Tárva-nyitva szobámnak az ablaka,
 Az ablakból tekintetem az égen,
 Lelkem pedig angyalomnak ölében.
A csillagos ég és az én angyalom
 Mindennél szebb, a mi csak szép, mondhatom,
 Én legalább a világot bejártam,
 De ezeknél szebbet sehol nem láttam.
Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé
 A megé a messze kéklő hegy megé.
 A fogyó hold talán az én bánatom,
 Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.
Magasan áll a fiastyúk az égen,
 Szólanak a kakasok a vidéken,
 Hajnalodik, hüvös csipős szél támad,
 Hüvös szárnya legyintgeti orczámat.
Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek
 Lefekünni és álmodni; de minek?
 Álmodni ugy sem tudnék én oly szépet,
 Mint a mily szép most előttem az élet.

(Koltó.)

E. R. kisasszony emlékkönyvébe.

Tavaszszal menj ki a szabadba,
 Hol fris patak suttog szaladva,
 Kergetvén az est szellejét,
 Mely a virágok illatával
 És a csalogányok dalával
 Fut a mezőben szerteszét,
 Míg mosolyogva néz le rája
 A csillagok s a hold sugára. –
 S ha patakzajjal, madarak dalával,
 Virágillattal, csillag- s holdsugárral
 Ifjúi lelked, lyányka, megtelik,
 Eredj haza, s aludjál reggelig,
 És a mit ekkor álmodol jót, szépet,
 Adja meg mindazt a jövendő néked!

(Debreczen.)

K. J. kisasszony emlékkönyvébe.

Szived bölcsőben fekvő csecsemő;
 Ott fekszik és még mélyen alszik ő,
 De majd fölébred és keservesen sír…
 Akkor, szép gyermekem,
 Legyen szelíden ringató dajkája
 A nyájas szerelem.

(Debreczen.)

Halhatlan a lélek…

Halhatlan a lélek, hiszem,
 De más világba nem megy át,
 Csak itt lenn a földön marad,
 A földön él és vándorol.
 Többek közt én, emlékezem,
 Rómában Cassius valék,
 Helvécziában Tell Vilmos,
 Párizsban Desmoulins Kamill…
 Itt is leszek tán valami.

(Pest.)

Nem ért engem a világ…

Nem ért engem a világ!
 Nem fér a fejébe,
 Egy embernek éneke
 Hogy lehet kétféle?
 Hogy dalolhat az jelenleg
 Szívrepesztő bánatot,
 Ki elébb egy pillanattal
 Úgy örűlt, úgy vigadott?
Ember és polgár vagyok.
 Mint ember mi boldog!
 És mint polgár, lelkemen
 Mily keservet hordok!
 Az örömnek könnyét sírom,
 Ha lyánykámra gondolok;
 Fájdalomnak könnyét sírom,
 Ha hazámhoz fordulok.
 -279-
Keblemen a szerelem
 Virágbokrétája,
 Fejemen honszeretet
 Töviskoronája;
 Igy lantomra majd megsebzett
 Homlokom vércseppje hull,
 Majd egy illatos levelke
 Bokrétám virágibul.

(Pest.)

Reszket a bokor, mert…

Reszket a bokor, mert
 Madárka szállott rá.
 Reszket a lelkem, mert
 Eszembe jutottál,
 Eszembe jutottál,
 Kicsiny kis leányka,
 Te a nagy világnak
 Legnagyobb gyémántja!
Teli van a Duna,
 Tán még ki is szalad.
 Szivemben is alig
 Fér meg az indulat.
 Szeretsz, rózsaszálam?
 Én ugyan szeretlek,
 Apád anyád nálam
 Jobban nem szerethet.
Mikor együtt voltunk,
 Tudom hogy szerettél.
 Akkor meleg nyár volt,
 Most tél van, hideg tél.
 Hogyha már nem szeretsz,
 Az isten áldjon meg,
 De ha még szeretsz, úgy
 Ezerszer áldjon meg!

(Pest.)

A magyar nemzet.

Járjatok be minden földet,
 Melyet isten megteremtett,
 S nem akadtok bizonyára
 A magyar nemzet párjára.
 Vajon mit kell véle tenni:
 Szánni kell-e vagy megvetni? –
 Ha a föld isten kalapja,
 Hazánk a bokréta rajta!
 Oly szép ország, oly virító,
 Szemet-lelket andalító,
 És oly gazdag!… aranysárgán
 Ringatozik rónaságán
 A kalászok óczeánja;
 S hegyeiben mennyi bánya!
 És ezekben annyi kincs van,
 Mennyit nem látsz álmaidban.
 S ilyen áldások daczára
 Ez a nemzet mégis árva,
 Még is rongyos, még is éhes,
 Közel áll az elveszéshez.
 S szellemének országában
 Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
 S mind ezek maradnak ott lenn,
 Vagy ha épen a véletlen
 Föl találja hozni őket,
 Porban, sárban érnek véget,
 Vagy az inség zivatarja
 Őket messze elsodorja,
 Messze tőlünk a világba,
 Idegen nép kincstárába.
 És ha ott ragyogni látjuk,
 Szánk-szemünket rájok tátjuk,
 S ál dicsőséggel lakunk jól,
 Hogy ez innen van honunkból.
 Ez hát nemes büszkeségünk,
 Melyről annyiszor mesélünk?
 Azzal dicsekedni váltig,
 A mi szégyenünkre válik!…
 Csak a magyar büszkeséget,
 Csak ezt ne emlegessétek!
 Ezer éve, hogy e nemzet
 Itt magának hazát szerzett,
 És ha jőne most halála,
 A jövendő mit találna,
 Mi neki arról beszélne.
 Hogy itt hajdan magyar éle?
 S a világtörténet könyve!
 Ott sem lennénk följegyezve!
 És ha lennénk, jaj mi nékünk,
 Ezt olvasnák csak felőlünk:
 »Élt egy nép a Tisza táján,
 Századokig lomhán, gyáván.« –
 Oh hazám, mikor fogsz ismét
 Tenni egy sugárt egy kis fényt
 Megrozsdásodott nevedre?
 Mikor ébredsz önérzetre?

(Pest.) -280-

Egy gondolat bánt engemet…

Egy gondolat bánt engemet:
 Ágyban, párnák közt halni meg!
 Lassan hervadni el, mint a virág,
 A melyen titkos féreg foga rág;
 Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál.
 Mely elhagyott üres szobában áll.
 Ne ily halált adj, istenem,
 Ne ily halált adj én nekem!
 Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
 Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
 Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
 Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
 Ha majd minden rabszolga nép
 Jármát megunva síkra lép,
 Pirosló arczczal és piros zászlókkal
 És a zászlókon eme szent jelszóval:
 »Világszabadság!«
 S ezt elharsogják,
 Elharsogják kelettől nyúgatig,
 S a zsarnokság velük megütközik:
 Ott essem el én,
 A harcz mezején,
 Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
 S ha ajkam örömteli vég szava zendül,
 Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
 A trombita hangja, az ágyudörej,
 S holttestemen át
 Fújó paripák
 Száguldjanak a kivivott diadalra,
 S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
 Ott szedjék össze elszórt csontomat,
 Ha jön majd a nagy temetési nap,
 Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
 És fátyolos zászlók kiséretével
 A hősöket egy közös sírnak adják,
 Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest.)

-281-

1847.

* *

Dalaim.

Elmerengek gondolkodva gyakran,
 S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
 Átröpűlök hosszában hazámon,
 Át a földön, az egész világon! –
 Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
 Holdsugári ábrándos lelkemnek.
A helyett, hogy ábrándoknak élek,
 Tán jobb volna élnem a jövőnek,
 S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?
 Jó az isten, majd gondot visel rám. –
 Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
 Pillangói könnyelmű lelkemnek.
Ha szép lyánynyal van találkozásom,
 Gondomat még mélyebb sírba ásom,
 S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
 Mint a csillag csendes tó vizébe. –
 Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
 Vadrózsái szerelmes lelkemnek.
Szeret a lyány? iszom örömemben;
 Nem szeret? kell inni keservemben.
 S hol pohár és a pohárban bor van,
 Tarka jókedv születik meg ottan. –
 Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
 Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh de míg a pohár van kezemben,
 Nemzeteknek keze van bilincsen;
 S a milyen víg a pohár csengése,
 Olyan bús a rabbilincs csörgése! –
 Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
 Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak népe?
 Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje?
 Arra vár, hogy isten kegyelméből
 Azt a rozsda rágja le kezéről? –
 Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
 Villámlási haragos lelkemnek!

(Pest.)

Tedd le, bojtár, a subádat…

Tedd le, bojtár, a subádat,
 Mennykő szántsa meg a hátad,
 Látod már a patak is letette,
 Vele a langy tavasz letétette.
Falu végén foly a patak,
 Fejér keble csak ugy dagad,
 Dagad, dagad széles jó kedvében,
 Hogy az ég lenéz megint rá kéken.
Hová szállott a czinege?
 Honnan jöttél fülemile?
 Akárhonnan, semmi gondom rája,
 Csak te dalolj, bokrok furulyája.
Kizöldült a kis kert fája,
 Mintha toll nőtt volna rája;
 El ne röpűlj, megtollasodott fa,
 Hadd űljek rózsámmal árnyékodba.
Minek mégy a boltba kis lyány,
 Pántlikát akarsz venni tán?
 Nézd, a mező szebb pántlikát árul,
 Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul.

(Pest.)

Egy barátom az ifjuság…

Egy barátom az ifjuság,
 Maholnap már ez is itt hágy,
 S másra, tudom, helyébe nem
 Akadok,
 Jaj istenem, be magamra
 Maradok.
Attól tartok, hogy ezután
 Nem szeret már engem leány,
 Vagy ha szeret, én nem tudom
 Szeretni,
 Kacsintanak, de hiába,
 Szemei.
 -282-
Attól tartok, hogy ezután
 Nem gyűlölök már igazán;
 Tán magam nem leszek rosz, de
 Mi haszna?
 Ha hidegen vállat rántok
 A roszra.
Ha már ifjuságom elmegy,
 Csak e kettő maradjon meg:
 Legyek képes, a ki hogyan
 Érdemli,
 Teljes szívből szeretni és
 Gyűlölni!

(Pest.)

Kutyakaparó.

Kivül-belül szomorú csárda ez
 A Kutyakaparó,
 Éhen-szomjan szokott itt maradni
 A jámbor útazó,
 Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
 Rá pillant borára,
 Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is
 Vett be a bárkába.
A kis szobán hosszu vékony asztal
 Nyujtózkodik végig.
 Feldőléstül erőtlen lábai
 Már csak alig védik,
 A mily hosszu az asztal, mellette
 Olyan hosszu a pad,
 Közepe, nem a sok űlés, hanem
 Vénség miatt horpad.
Áttellenben az ágy. Réges-régen
 Lehetett megvetve,
 Lefeküdni beléje, nem támad
 Senkinek is kedve.
 Fejét egyik vállára bocsátá
 A pufók kemencze,
 Redők gyanánt tisztes agg homloka
 Meg van repedezve.
Mogorva vén ember itt a csaplár,
 Szavát sem hallani,
 Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
 Mivel ásítani.
 Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
 Hát a felesége?
 Ez takaros menyecske lehetett
 Annak idejébe’.
De az idő a szegény jó asszonyt
 Megviselte rútul,
 Noha ötven, ötvenöt esztendőn
 Még nem igen van túl.
 Boglyas fakó haja beillenék
 Repcze-petrenczének,
 És melléje mingyárt szörnyü képe
 Madárijesztőnek.
Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
 Szidalomra nyitja,
 Hogy a vármegye a betyárokat
 Már mind kipusztítja:
 Még mikor a világ ezeké volt,
 Ha nem csordult, cseppent,
 De ezek híjával a kereset
 Egészen megcsökkent. –
Odabenn a Kutyakaparóban
 Igy forog a világ,
 Ily szomorún, s az ember vidámabb
 Dolgot kivűl se lát.
 Ablaka csak egy van, és annak is
 Üveg csak a fele,
 Fele pedig ó kalendáriom
 Kitépett levele.
Pendelyes gyerek voltam még, mikor
 Az az eső esett,
 Mely falának két-harmadrészéről
 Levitte a meszet,
 S a mi rajta imitt-amott maradt,
 Az egészen sárga,
 S korommal írt furcsa figurákkal
 Van tele firkálva.
Pózna végén abroncs a czégére,
 Ha véle összevesz
 A szellő, mint az akasztott ember,
 Oly búsan lengedez.
 Jószágból a csaplárnak nem jutott
 Egyéb egy kuvasznál;
 A ház végén szundikál naphosszat,
 Nem árt, nem is használ.
És a milyen maga ez a csárda,
 Olyan a vidéke,
 Körülötte a homokbuczkáknak
 Se hossza se vége.
 A meztelen homokban alig teng
 Egy-két gyalogbodza,
 Mely fekete gyümölcsét nyaranként
 Kedvetlenül hozza.
 -283-
A harangszó a távol falukból
 Meghalni jár ide,
 S az eltévedt madár körülnéz csak
 S odább megy ízibe.
 Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol;
 Bágyadtabb sugára,
 Mintha szánakozva tekintene
 Ez árva csárdára.
A csárdától vagy száz lépésnyire,
 Kopár dombtetőn fent,
 Senki által meg nem látogatva,
 Áll egy régi kőszent;
 Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
 Akasztott nyakába,
 Mintha mondta volna: menj isten hirével,
 Mit állsz itt hiába!

(Pest.)

Ha férfi vagy, légy férfi…

Ha férfi vagy, légy férfi,
 S ne hitvány, gyönge báb,
 Mit kény és kedv szerint lök
 A sors idébb-odább.
 Félénk eb a sors, csak csahol;
 A bátraktól szalad,
 Kik szembe szállanak vele…
 Azért ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy férfi,
 S ne szád hirdesse ezt,
 Minden Demosthenesnél
 Szebben beszél a tett.
 Építs vagy ronts, mint a vihar,
 S hallgass, ha műved kész,
 Mint a vihar, ha megtevé
 Munkáját, elenyész.
Ha férfi vagy, légy férfi,
 Legyen elved, hited,
 És ezt kimondd, ha mingyárt
 Véreddel fizeted.
 Százszorta inkább éltedet
 Tagadd meg, mint magad;
 Hadd veszszen el az élet, ha
 A becsület marad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
 Függetlenségedet
 A nagy világ kincséért
 Áruba ne ereszd.
 Vesd meg, kik egy jobb falatért
 Eladják magokat,
 »Koldúsbot és függetlenség!«
 Ez légyen jelszavad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
 Erős, bátor, szilárd;
 Akkor, hidd, hogy sem ember
 Sem sors könnyen nem árt.
 Légy tölgyfa, mit a fergeteg
 Ki képes dönteni,
 De méltóságos derekát
 Meg nem görbítheti.

(Pest.)

Szomorú éj.

Éjfél lesz, és én még sem alhatom,
 Mert gondomat el nem altathatom,
 Mi fog történni vélem s a hazával?
 E kettős kérdés tépi lelkemet.
 Ah, nem érem be a magam bajával,
 Még te is gyötresz, hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
 Hogy örök vészű tengeren evez?
 S mit ér, ha őt a haragos habokból
 Mentő sajkával partra is tevék,
 Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
 Kik ott maradtak a hajóba’ még?
Apám, apám, mért is taníttatál,
 Miért az eke mellett nem hagyál?
 A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
 Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
 És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
 De le nem hoz… a magasból levet.
Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
 A napvilágtól szemed fénye vész.
 Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
 Mely erősíti még szemeidet,
 S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
 Tünik föl, hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? mért nem maradék
 Földmívelő, a minek szánt az ég?
 Nem tölteném most kínos virasztással
 A végtelenbe nyúló éjszakát;
 Lelkem fölött az álom víg dallással
 Madár módjára ringatná magát.
 -284-
Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
 Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
 S mig ellegelget kolompolva nyája,
 Ő hűs bokorba vészi bé magát,
 S nem hallja senki sem, ugy fujdogálja
 Saját kedvéért a kis furulyát.
Vasárnap tisztát venni haza jár,
 Hol a szerelmes lyányka várja már.
 A lyányka jó, fris, szereti a dolgot,
 S oly szép, mint a megszületett tavasz;
 Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
 Hiszi tehát, hogy a világ is az.

(Pest.)

Palota és kunyhó.

Miért vagy oly kevély, te palota?
 Uradnak fényében kevélykedel?…
 Azért van rajta gyémánt, hogy szive
 Mezítelenségét takarja el.
 Szakítsd le a czafrangokat,
 Mit rá szolgája aggatott,
 S nem ismersz isten munkájára,
 Oly nyomorúság marad ott.
S hol vette gazdád ama kincseket,
 Mik semmiből őt mindenné teszik?
 Ott, hol a héja a kis madarat,
 Mit szétszakít, melynek vérén hizik.
 A héja vígan lakomáz,
 S szomszéd bokornak fészkiben
 Madárfiúk zokognak, várván
 Anyjokra, mely meg nem jelen.
Fitogtasd csak, te gőgös palota,
 Az orzott kincsek ragyogásait,
 Ragyogj csak, ugy sem ragyogsz már soká,
 Meg vannak már számlálva napjaid.
 S kivánom, hogy minél elébb
 Láthassam omladékokat,
 S hitvány lakóid összezúzott
 Csontját az omladék alatt! – –
S te kis kunyhó a magas palota
 Szomszédságában, mért szerénykedel?
 Miért bújtál a lombos fák mögé,
 Azért-e, hogy inséged födjed el?
 Fogadj be, kis sötét szoba;
 Nekem nem kell szép öltözet,
 De szép szív… s a sötét szobákban
 Találni fényes szíveket.
Szent a küszöb, melyen beléptem én,
 Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!
 Mert itt születnek a nagyok, az ég
 A megváltókat ide küldi be.
 Kunyhóból jő mind, a ki a
 Világnak szenteli magát,
 S a nép még is minden felől csak
 Megvetést és inséget lát.
Ne féljetek, szegény jó emberek,
 Jön rátok is még boldogabb idő;
 Ha mult s jelen nem a tiétek is,
 Tiétek lesz a végtelen jövő. –
 A földre hajtom térdemet
 E szűk, de szent födél alatt:
 Adjátok rám áldástokat, s én
 Rátok adom áldásomat!

(Pest.)

A XIX. század költői.

Ne fogjon senki könnyelműen
 A húrok pengetésihez!
 Nagy munkát vállal az magára,
 Ki most kezébe lantot vesz.
 Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
 Saját fájdalmad s örömed:
 Nincs rád szüksége a világnak,
 S azért a szent fát félre tedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
 Népével Mózses bujdosott,
 S követte, melyet isten külde
 Vezérül, a lángoszlopot.
 Ujabb időkben isten ilyen
 Lángoszlopoknak rendelé
 A költőket, hogy ők vezessék
 A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, a ki költő,
 A néppel tűzön-vízen át!
 Átok reá, ki elhajítja
 Kezéből a nép zászlaját,
 Átok reá, ki gyávaságból
 Vagy lomhaságból elmarad,
 Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
 Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis proféták, a kik
 Azt hirdetik nagy gonoszan,
 Hogy már megállhatunk, mert itten
 Az igéretnek földe van.
 -285- Hazugság, szemtelen hazugság,
 Mit milliók czáfolnak meg,
 Kik nap hevében, éhen-szomjan,
 Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
 Mindenki egyaránt vehet,
 Ha majd a jognak asztalánál
 Mind egyaránt foglal helyet,
 Ha majd a szellem napvilága
 Ragyog minden ház ablakán:
 Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
 Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
 Addig folyvást küzködni kell. –
 Talán az élet, munkáinkért,
 Nem fog fizetni semmivel,
 De a halál majd szemeinket
 Szelíd, lágy csókkal zárja be,
 S virágkötéllel, selyempárnán
 Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest.)

Egressy Etelke.

Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem.
 Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet.
 Csupán a képzelet s az is ritkán teremt
 Ily kedves kis leányt, ily tündér gyermeket.
Shakspeare, kit ugy szeretsz, Shakspeare képzelete
 Teremté e leányt egy boldog percziben,
 S megtestesíté a múzsa, ki téged ugy
 Szeret, s ajándokúl hagyá ott kebleden.
Gyönyörrel nézem én e szép kis alakot,
 De őt illetni kézzel szinte nem merem,
 Még csak melléje is aggódva lépek én,
 Félvén, hogy őt elfúja majd lehelletem.
Oly szellemi e lyány, oly tisztán szellemi!
 Eszembe is jut róla a mesés világ;
 Ily lényekkel lehettek az Olymp körül
 Megnépesítve a források és a fák.
S ha ő reám tekint… barátom, mondd neki,
 Mondd meg leányodnak: ne nézzen én reám!
 Ki gondolná, milyen fájó emlékezet!
 Kél bennem e szelíd szemeknek sugarán?
Ha ő reám tekint: előttem feltünik
 Az első, gyermeki ártatlanság kora.
 A mit már elveszték, még minden megjöhet;
 Ez egy, mi nem jön el többé soha, soha! –
Boldog vagy, férfiú, és boldog vagy te, nő,
 Kik azt mondjátok e lyánykának: gyermekem,
 Hanem ti nálatok még boldogabb lesz az,
 Ki ekkép fogja majd szólítni: kedvesem!
Őt bírni, mily öröm, mily boldogság leszen.
 Midőn e lyányka a világra született,
 Az isten levevé a legszebb csillagot
 Az égről, és szívnek tevé keblébe ezt.

(Pest.)

Ide, kis lyány…

Ide, kis lyány, ide hozzám, egy szóra,
 Vagy ha tán jobb neven veszed: egy csókra,
 Azt sem bánom, ha kettő lesz belőle,
 De még ez is, ha ugy tetszik, pengőbe’.
Jer ide már, jer ide már, ha mondom,
 Ne légy olyan akaratos, galambom!
 Eszem azt a képmutató szivedet,
 Ugy is tudom, hogy a csókot szereted.
Mit beszélsz, hogy nem értesz te hozzája?
 Kopasz mentség! megtanítlak én rája,
 Megtanítlak amugy hirtelenében,
 Mert nekem ez már régi mesterségem.
Mestere voltam már gyerek koromba’,
 Lesbe álltam amott a kis ajtóba,
 Ha jöttek az iskolából a lyányok,
 Kiugrottam, csókkal estem utánok.
Add ide hát azt a piros kis szádat,
 Most láttam az ólba menni anyádat,
 Tudod, soká szedi össze a tojást,
 Addig akár agyon csókoljuk egymást!

(Pest.) -286-

A kutyák dala.

Süvölt a zivatar
 A felhős ég alatt,
 A tél iker fia,
 Eső és hó szakad.
Mi gondunk rá? mienk
 A konyha szöglete,
 Kegyelmes jó urunk
 Helyheztetett ide.
S gondunk ételre sincs.
 Ha gazdánk jóllakék,
 Marad még asztalán,
 S mienk a maradék.
Az ostor, az igaz,
 Hogy pattog némelykor,
 És pattogása fáj,
 No de: ebcsont beforr.
S harag multán urunk
 Ismét magához int,
 S mi nyaljuk boldogan
 Kegyelmes lábait!

(Pest.)

A farkasok dala.

Süvölt a zivatar,
 A felhős ég alatt,
 A tél iker fia,
 Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
 Ez, a melyben lakunk;
 Nincs egy bokor se, hol
 Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
 Az éhség ott belül,
 E kettős üldözőnk
 Kinoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
 A töltött fegyverek.
 A fehér hóra le
 Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
 S átlőve oldalunk,
 Részünk minden nyomor…
 De szabadok vagyunk!

(Pest.)

Szent sír.

Messze, messze, messze,
 Honnan a madár jő
 Tavasz kezdetével,
 Messze, messze, messze,
 Hova a madár megy
 Hűvös, ködös őszszel,
Messze tengerparton
 Áll a szent sír, a zöld
 Tenger sárga partján;
 Vadbokor fölötte,
 Rá sötét fátyolként
 Árnyékot boritván.
E vadbokron kívül
 Nem gyászolja senki
 A dicső halottat,
 Ki a zajos élet
 Lejártával itt most
 Század óta hallgat.
Végső volt honában,
 Ki a szabadságért
 Hősi kardot ránta.
 Hogy lett volna híve
 A sors, ha hazája
 Sem volt hű iránta?
Számüzé magát, hogy
 Gyáva nemzetét ne
 Lássa; mert ha látná:
 Megátkozná, míg a
 Messzeségből néma
 Fájdalommal néz rá.
Itten nézte a hős
 A szülőföldéről
 Ballagó felhőket,
 Melyeken az estfény
 (Vagy talán honának
 Szégyenpírja?) égett.
Itten űlt a parton,
 S hallgatá a csendes
 Tenger mormogását,
 S gondolá, hogy hallja
 Fölriadt népének
 Távoli zugását.
S várta, várta, várta,
 Mikor jön már a hír,
 Hogy szabad hazája?
 S addig várt, addig várt,
 Míg a halál jött e
 Hír helyett hozzája.
S otthonn már nevét is
 Alig ismerik; csak
 Egy emlékszik rája,
 Egyedűl csak egy… a
 Költő, a szabadság
 Ez örök-lámpája.

(Pest.)

Csuklyában jár a barát…

Csuklyában jár a barát,
 Szentnek kell lennie,
 Menyecskéknél, lyányoknál
 Nincs ő neki helye.
Kabátban jár a deák,
 Ha mozog is szive,
 Menyecskékhez, lyányokhoz
 Korán még mennie.
Mentében jár a huszár,
 Trombita megharsan,
 Menyecskéktől, lyányoktól
 Káplárhoz fut gyorsan.
Subában jár a juhász,
 Kutya baja néki,
 Menyecskékkel, lyányokkal
 Szép világát éli!

(Pest.) -287-

Arany Jánoshoz.

TOLDI irójához elküldöm lelkemet
 Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
 Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
 S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.
Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
 Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel!
 Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
 Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénynyel?
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
 Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
 Más csak levelenként kapja a borostyánt,
 S neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
 Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
 Az iskolákban nem tanulni, hiába,
 Ilyet… a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
 De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
 Melynek csengése a rónákon keresztül
 Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
 Hullatja keblének mennyei mannáját.
 A szegény nép! olyan felhős láthatára,
 S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
 Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
 Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
 Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –
Ezen gondolatok elmém környékezték,
 Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
 Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
 Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

(Pest.)

Három fiú.

Szólt az édes apa legelső fiához,
 A mint ez paripát nyergel és kantároz:
 »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
 Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«
De felelt a fiú: »apám, el kell mennem,
 Háború zajában hirt-nevet szereznem!«
 S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
 Sebes vágtatva ment háború zajába.
Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge,
 Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
 Hová lett gazdája? ellenség leszúrta,
 Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –
Szólt az édes apa középső fiához,
 A mint ez paripát nyergel és kantároz:
 »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
 Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«
De felelt a fiú: »apám, el kell mennem,
 Minden úton-módon kincseket szereznem!«
 S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
 Sebes vágtatva ment erdők vadonába.
Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge,
 Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
 Hova lett gazdája? rabla, fosztogata,
 A nemes vármegye végre megsokalta.
Egyszer borozgatott fényes jó kedvébe’,
 Elfogták, s bevitték tömlöcz-sötétségbe.
 Nedves tömlöcz-falról sok víz csorga rája,
 Kivitték száradni az akasztófára. –
Szólt az édes apa legkisebb fiához:
 »Eredj, fiam, te is, nyergelj és kantározz;
 Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat,
 Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!«
De felelt a fiú: »apám, én nem megyek,
 Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
 Gondolatom sem száll falu határán tul;
 Ásó-kapa választ el minket egymástul.«
Állott is szavának, szent volt fogadása.
 Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága,
 S apjával fogadta őt be egy sírverem,
 Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

(Pest.)

-288-

A Tisza.

Nyári napnak alkonyúlatánál
 Megállék a kanyargó Tiszánál
 Ott, hol a kis Túr siet beléje,
 Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
 Ballagott le parttalan medrében,
 Nem akarta, hogy a nap sugára
 Megbotoljék habjai fodrába’.
Sima tükrén a piros sugárok
 (Mint megannyi tündér) tánczot jártak,
 Szinte hallott lépteik csengése,
 Mint parányi sarkantyúk pengése.
A hol álltam, sárga föveny-szőnyeg
 Volt terítve, s tartott a mezőnek,
 Melyen a levágott sarju-rendek,
 Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
 Magas erdő; benne már homály van,
 De az alkony üszköt vet fejére,
 S olyan, mintha égne s folyna vére.
Más felől, a Tisza tulsó partján,
 Mogyoró s rekettye-bokrok tarkán,
 Köztök egy csak a nyilás, azon át
 Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
 Rózsafelhők usztak át az égen.
 Legmesszebbről rám merengve néztek
 Ködön át a mármarosi bérczek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
 Egy madár csak néha füttyentett be.
 Nagy távolban a malom zugása
 Csak olyan volt mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
 Pór menyecske jött. Korsó kezében.
 Korsaját mig tele merítette,
 Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
 Mintha gyökeret vert volna lábam.
 Lelkem édes, mély mámorba szédült
 A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
 Mely nyelv merne versenyezni véled?
 Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
 Annál többet, annál szebbet mondasz. –
Késő éjjel értem a tanyára,
 Fris gyümölcsből készült vacsorára.
 Társaimmal hosszan beszélgettünk,
 Lobogott a rőzse-láng mellettünk.
 -289-
Többek között szóltam én hozzájok:
 »Szegény Tisza, miért is bántjátok?
 Annyi rosszat kiabáltok róla,
 S ő a föld legjámborabb folyója.«
Pár nap mulva fél szendergésemből
 Félrevert harang zugása vert föl.
 »Jön az árviz! jön az árviz!« hangzék,
 S tengert láttam, a hogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte lánczát,
 Vágtatott a Tisza a rónán át,
 Zúgva, bőgve törte át a gátot,
 El akarta nyelni a világot!

(Pest.)

Magyar vagyok.

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
 Az öt világrész nagy terűletén.
 Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
 A hány a szépség gazdag kebelén.
 Van rajta bércz, a mely tekintetet vét
 A kaszpi tenger habjain is túl,
 És rónasága, mintha a föld végét
 Keresné, olyan messze messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
 Mint hegedűink első hangjai;
 Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
 De nevetésem ritkán hallani.
 Ha az öröm legjobban festi képem:
 Magas kedvemben sírva fakadok;
 De arczom víg a bánat idejében,
 Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
 A multnak tengerén, a hol szemem
 Egekbe nyúló kősziklákat lát,
 Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
 Európa szinpadán mi is játszottunk,
 S mienk nem volt a legkisebb szerep;
 Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
 Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
 Holt dicsőség halvány kisértete;
 Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
 – Ha vert az óra – odva mélyibe.
 Hogy hallgatunk! a második szomszédig
 Alig hogy küldjük életünk neszét.
 S saját testvérink, kik reánk készítik
 A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arczom szégyenben ég,
 Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok
 Itt mi nálunk nem is hajnallik még,
 Holott máshol már a nap úgy ragyog.
 De semmi kincsért s hírért a világon
 El nem hagynám én szülőföldemet,
 Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
 Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest.)

Keserű élet, édes szerelem.

Másnak szívem mindig jót kivánt,
 S engem még is minden ember bánt.
 Szétszaggatják rajtam takarómat
 S tüskékkel tömik meg vánkosom;
 Reggelenként aztán kinevetnek,
 A miért rémekkel álmodom.
 Cseppenj bé keserü életem
 Poharába, édes szerelem!
Meghasadt lant keblem; húrjain
 Vad kezekkel nyargal át a kín,
 S olyan a dal, melyet rajta penget,
 Mint a szélbe zúgó tűzharang.
 Néha téved a harmóniátlan
 Hangzavarba egy-két tiszta hang.
 Cseppenj bé keserű életem
 Poharába, édes szerelem!
Ez az egy, mi tépett lelkemet
 Összeolvaszthatná némileg;
 Ez az egy fa, mit kétségbesésem
 Vízözönje még el nem lepett,
 Melynek ágán bujdosó reményem
 Még lel egy kis menedékhelyet.
 Cseppenj bé keserű életem
 Poharába, édes szerelem!
Lyányka, tőled egy tekintetet,
 Milyet a nap őszi tájra vet,
 Melynek nincs már éltető erője,
 S mégis olyan kedves, olyan szép!
 Mert meghozza boldogabb napoknak,
 A tavasznak emlékezetét.
 Cseppenj bé keserű életem
 Poharába, édes szerelem!

(Pest.)

-290-

A felhők.

Ha én madár volnék: örökké
 A felhők közt szállonganék.
 Ha festő volnék: egyebet sem,
 Csupán felhőket festenék.
Ugy kedvelem én a felhőket!
 Megüdvözlöm mindegyiket
 Érkeztekor, s elmondom néki
 Távoztakor: isten veled.
Oh nékem olyan jó barátim
 E tarka égi vándorok.
 Ugy ismernek már, hogy talán még
 Azt is tudják, mit gondolok.
Oly sokszor néztem én őket, ha
 Szép halkan szenderegtenek
 A hajnal és az alkony keblén,
 Mint ártatlan kis gyermekek.
És néztem őket, hogyha jöttek
 Mint haragos vad férfiak,
 Hogy a viharral, e zsarnokkal
 Élet-halálra vívjanak.
És néztem, hogyha virasztott a
 Beteg ifjú, a holdvilág,
 S ők halvány arczczal ezt, miként hű
 Lyánytestvérek, körűlfogák.
 -291-
Láttam már minden változásban,
 Melyen csak általmentenek;
 S akármikor s akárhogy látom,
 Mindég egyformán tetszenek.
Miért vonzódom úgy hozzájok?
 Mert ők lelkemnek rokoni,
 Mely mindig új és új alakot vált
 S még is folyvást az egykori.
Lehet még másban szinte hozzám
 A felhőt hasonlítani:
 Vannak neki, miként szememnek,
 Könyűi és villámai.

(Pest.)

A magyar ifjakhoz.

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?
 Avvagy virág vagy te, hazám ifjusága?…
 Jaj az olyan kertnek,
 Jaj még annak is, mert megverte az isten,
 A hol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen
 Virágok teremnek!
Felhő alakjába lelkem átöltözik,
 Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig
 Sötéten, csendesen;
 Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek,
 Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek
 A port, élettelen.
Mert ti az életet meg nem érdemlitek,
 Egész nagy csillagok voltak őseitek,
 És ti csak parányok!
 Ne adja a balsors, hogy e szegény haza
 Bajában reátok szorúljon valaha…
 Ti meg nem ónátok.
Szivetek mindig nyilt ajtajú palota:
 Tódulnak, tódulnak seregestül oda
 Víg, zajos vendégek;
 Garázda népséggel telik meg a terem,
 S ezek között helye nincs az örömtelen
 Honfiérzeménynek.
Sziveteknek alig marad egy szöglete,
 A hol titkon magát pók gyanánt szövi be
 A hazaszeretet,
 S ez is csak addig van, míg jön az önérdek
 És azt javasolja, hogy lesöpörjétek,
 Mint hitvány szemetet.
Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának
 Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak
 Mulandó csilláma.
 Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok
 S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok,
 Nyomorú kis lámpa.
Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam?
 Hogy dicső képedet híven lerajzoljam,
 Oly híven, oly szépen,
 Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni,
 Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi
 Magyar kebelében.
Ti bálványimádók, hiúság rabjai!
 Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani,
 Hadd feccsenjen vére
 Szét fejeitekre… tán sikere leszen,
 Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen
 Uj keresztelésre.

(Pest.)

A szél.

Ma lágyan suttogó, szelid szellő vagyok,
 Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok,
 Csókot lehelek a bimbók ajakára,
 Édes meleg csókom hű szerelmi zálog.
 »Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi«,
 Ezt sugom fülökbe »nyíljatok, nyíljatok!«
 És ők szemérmesen levetik leplöket,
 S én szép keblökön a kéjtől elájulok.
Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek,
 Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem,
 Látja, hogy kezemben kés van, köszörűlt kés,
 S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem.
 A virágoknak ezt sziszegem fülébe:
 »Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!«
 Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére,
 S én rajtok hidegen, gúnyosan kaczagok.
Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt
 Úszom át a léget néma nyúgalomban,
 Létezésemet csak a kis méhe tudja,
 Mely haza felé tart a rétről fáradtan;
 Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől,
 Melyet oldalán visz, melyből mézet készít,
 Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat,
 Úgy segítem elő lankadt röpülésit.
 -292-
Holnap vihar leszek, zúgó bőgő vihar,
 Szilaj paripámon a tengert bejárom,
 S mint a tanító a csintalan gyermeknek,
 Sötétzöld üstökét haragosan rázom.
 Bejárom a tengert, s ha hajót találok:
 Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,
 S árboczával írom a habokba sorsát,
 Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!

(Pest.)

Ujonnan visszajött a régi baj…

Ujonnan visszajött a régi baj,
 A mely a más világnak követe,
 S hozzám így szól: szedd össze magadat,
 El fogsz utazni a föld mélyibe. –
 Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
 Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl.
 És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
 Elhagyván arczomat, szivembe gyűl.
Mit tétovázol úgy, halál, miért
 Meg nem halok, vagy mért vagyok beteg?
 Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
 Vagy csak ijesztesz?… meg nem ijedek.
 Ki az élettel, mint én szembeszállt,
 Az bátoran néz a halál szemébe!
 Az élet rövid béke s hosszu harcz,
 És a halál rövid harcz, hosszu béke.
De még kár lenne érettem talán,
 Oh keblemben még annyi dal szunyad,
 Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
 Sok fáradt útasnak hűs árnyat ad.
 S eddig csak írtam, hol van még a tett?
 Piros betűk az ünnep napjai,
 S igy életemnek nincs még ünnepe,
 Hogy az legyen, vérem kell ontani!
Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
 Rivalgó zaj közt harczi paripára
 Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
 Rá fektetnek majd szent Mihály lovára?
 Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
 Jőj el sietve, kedves kikelet,
 Jőj el hamar, hogy láss még egyszer engem,
 Hogy lássalak még egyszer tégedet.
Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
 A déli tájról gyorsan jőj elő:
 Ha már az élet oly borús vala,
 Legyen halálom napján jó idő.
 Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
 – A föld most olyan rideg puszta rom –
 Ha már virágtalan volt életem,
 Legyen virágos legalább sirom!

(Pest.)

Első esküm.

Fiú valék még, iskolás fiú,
 Tizenöt éves; és az iskolázás
 Rám nézve nyűg volt, nagy, nehéz nyüg, a mely
 Rajtam napestig szomorún csörömpölt,
 S még álmaimból is föl-fölriasztott.
 Lerázni vágytam e nyügöt magamról,
 Lerázni vágytam minden áron azt,
 Már akkor, akkor ugy szerettelek,
 Olyan világ-fölgyujtó szenvedélylyel,
 Mint most szeretlek, drága szent szabadság! –
 Gondolkodám a mód felől: miként
 Szakíthatnám le rólam a bilincset?…
 Szinészek jöttek, s elhatározám
 Közéjök állni és elmenni vélök,
 El, habár a földhöz-ragadt nyomor
 Mind két kezével átölelne is,
 Habár apámnak átka és anyámnak
 Könyűi lesznek útitársaim,
 Csak hogy szabad, hogy független legyek.
 S elmentem volna, ámde megtudá
 E lázadó szándékomat tanítóm,
 S az indulásnak napján elfogott,
 És rám csuká szobámnak ajtaját,
 S rab voltam, míg a színésztársaság
 Határunkon túl messze, messze járt.
 Sirás, könyörgés, lárma, mind hiába!…
 Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
 De hogy maradni kényszerítenek.
 A kényszerítés égett lelkemen,
 Mint a görögtűz, olthatatlanúl.
 Itt tettem első esküvésemet,
 Nagy és szent esküt mondék börtönömben
 Hogy életemnek egy főczélja lesz,
 S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.
 S ez eskü most is olyan szent előttem,
 A milyen volt az első pillanatban,
 S verjen meg engem a hatalmas isten,
 Verjen meg még a más világon is,
 Ha valaha ez esküt elfelejtem!

(Pest.)

-293-

Két sohaj.

Kecskemét városa
 Siralomházában
 Két ifjú legény űl
 Nagy szomoruságban.
Hadd üldögéljenek!
 Ugy sem ülnek hónap,
 Hónap ilyen tájon
 Levegőben lógnak.
Előttük étel, bor,
 De nem kell nekiek,
 Hisz ők éhen-szomjan
 Már ugy sem halnak meg.
Előttök van a tál,
 Előttök az üveg…
 Az étel meghűlt, s a
 Bor megmelegedett.
Csak ugy űldögélnek
 Hallgatag kedvökben;
 Nagyot sohajtanak
 Egyszer mind a ketten.
»Ki után sohajtasz
 Édes jó pajtásom?
 – »Szeretőmhöz röpült
 Az én sohajtásom.
Szeretőmhöz küldöm
 Haldokló lelkemet,
 Az egyetlen egyhez,
 Ki engemet szeret.
Széles e világon
 Senki meg se látott,
 De kipótolta ő
 Az egész világot.
Alig vettem észre,
 Hogy meghalt az anyám,
 Szegény jó leányzó
 Ugy gondot viselt rám.
Áldom a jó lelkét,
 Áldja meg az isten,
 Soha életében
 Egy könnyet se ejtsen!
 -294-
Hát te, czimborám, te
 Kiért sóhajtottál?«
 – »Az én sohajom is
 Ott jár galambomnál.
Galamb?… Majd mit mondok!
 Kigyó, mérges kigyó.
 Ő volt engemet a
 Rosz utra csábitó.
Miatta elhagytam
 Jó öreg anyámat,
 Aztán cserbe hagyott,
 Szépen odább állott.
Átkozom – rosz lelkét
 Verje meg az isten,
 Holtig sírjon-ríjon,
 Mást ne is tehessen.
Váljék pokolkővé
 Mindenik könnycseppje,
 S szivét elevenen
 Hamuvá égesse!«

(Pest.)

Kit feledni vágytam…

Kit feledni vágytam
 S már-már elfeledtem,
 Oh leány, mért tünsz föl
 Ujra képzetemben?
 Miért tünsz föl ujra
 Piros orczáiddal,
 Fekete szemeddel,
 Fekete hajaddal?
 Miért jut eszembe
 Dús lelked kincstára,
 Mely hét színbe játszik
 Szivárvány módjára,
 Melynek ellenállni
 Hasztalan törekvés,
 Mert bűvös háló az,
 Honnan nincs menekvés.
 Miért jut eszembe
 A boldogság képe,
 Mely, míg nálad voltam,
 Szállt szivem fölébe,
 Mint vándor madár, hogy
 Ottan megpihenjen,
 S megpihenvén, róla
 Ismét elröppenjen.
 Szép, de nem jó csillag
 Vitt engem te hozzád!
 E csillag vezérli
 A hajósok sorsát,
 Kik egy ismeretlen
 Hang után eveznek,
 A mely vonja őket,
 Míg örvénybe vesznek.
 Mit használt, mit használt,
 Tégedet találnom,
 Ha megint eltűnél,
 Mint az éji álom,
 S most reményem is, e
 Vakmerő kalandor,
 Addig megy csak, hogy tán
 Még meglátlak egykor,
 De hogy összeforraszt
 Véled ölelésem,
 Oh ezt nem igéri
 Még a reménység sem. –
 Űzött a lemondás
 A bú vadonába,
 S hogy ennek határát
 Keresém hiába,
 Könnyelműség szárnyát
 Vállaimra vettem,
 És a csapodárság
 Pillangója lettem.
 Átröpűltem már nagy
 Hosszu messzeséget,
 A midőn egyszerre
 Utolért emléked,
 S szárnyamat kitépte,
 S átadott ujonnan
 Régi bánatomnak,
 Mely gyötör most jobban
 Mint a börtön-őr a
 Foglyot, a ki tőle
 Elszökött és a ki
 Ujra megkerűle.
 Csörög lelkemen a
 Fájdalom bilincse;
 Lesz-e kéz, a mely ezt
 Róla lefeszítse?
 Nyujtsd kezed, leányka,
 Mondd ki, hogy szerettél,
 És hogy ott vagy még a
 Régi érzelemnél,
 Mondd ki, hadd hulljon le
 Fájdalmam bilincse,
 A szép szabadságot
 Lelkem hadd köszöntse!
 És ha szeretél s ha
 Még szeretsz: mi gátol,
 Elszakadnod értem
 Az egész világtól?
 Én leszek világod,
 És te istenem lészsz…
 Oh jer karjaimba…
 Vagy még többet remélsz?…
 Vagy ha szembeszállni
 Nincs erőd a vészszel,
 Melyet egyesűlő
 Szerelmünk idéz fel,
 Mondd, hogy a boldogság
 Senki mástól nem kell,
 S bárha tőlem örök
 Elválás rekeszt el,
 Hidd, hogy lelkeink e
 Kínos állapotját
 Még a boldogok is
 Irigyelni fogják!

(Pest.)

Hozzám jösz-e?

Csillagnak születél
 Magasban, fényesen,
 Belőled itt alant
 Kis mécsvilág leszen,
 Mely csak szűk házamat
 Világosítja meg;
 Leány, hozzám jösz-e?
 – »Ifjú, hozzád megyek!«
Hallod, miket beszél
 Felőlem a világ?
 Hallod, mikép reám
 Kigyót-békát kiált?
 Ha igaz a hir: én
 Nagyon rosz lehetek;
 Leány, hozzám jösz-e?
 – »Ifjú, hozzád megyek!«
Apád egyetlen egy
 Örömsugára vagy,
 Eljöttöd kebliben
 Rideg, vad éjet hagy,
 S haragja, búja, mint
 Két rém, velünk lebeg;
 Leány, hozzám jösz-e?
 – »Ifjú, hozzád megyek!«

(Pest.)

-295-

Katona-élet.

Nehéz nekem már a bocskor,
 Könnyü nekem már az ostor,
 Csizmát húzok a lábomra,
 Kardot fogok a markomba.
 Muzsika szól, verbuválnak,
 Fölcsapok én katonának, hahaha!«
Ezt az egyet bölcsen teszed;
 Látom, már megjő az eszed.
 Arany élet, bizony isten!
 Megpróbáltam, párja sincsen.
 Muzsika szól, verbuválnak,
 Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!
Katonának kutya-baja,
 Van mit enni és innia,
 Hogy ne volna? öt napra jár
 Tizenhat garas két krajczár.
 Muzsika szól, verbuválnak,
 Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!
Csak minden harmadnap strázsálsz,
 Akkor is csak nyolcz órát állsz,
 Ha hideg van is, meg nem fagysz,
 Ott a körmöd, bele fujhatsz.
 Muzsika szól, verbuválnak,
 Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!
 -296-
Tisztogatás sem igen kell,
 Minek is bajlódnál ezzel?
 Ne félj; ha poros nadrágod,
 Kiporozza a káplárod.
 Muzsika szól, verbuválnak,
 Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!
És az embert hogy szeretik!
 Visszaviszik, ha elszökik,
 És az alatt, míg vesszőzik,
 Sétál vagy fut, a hogy tetszik.
 Muzsika szól, verbuválnak,
 Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!
Ha pedig az idő lejárt,
 Obsitot kapsz, de mekkorát
 S tudod, mért kapsz ilyen nagyot?
 Hogy legyen itthonn paplanod.
 Muzsika szól, verbuválnak,
 Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

(Pest.)

A szerelem.

Űljetek föl képzetemnek
 Csónakára s úszszatok,
 Úszszatok szivem taván át,
 Szép leányok s asszonyok,
 Mindnyájan, kiket szerettem,
 A mióta szeretek,
 Űljetek föl képzetemnek
 Csónakára; jertek, jertek,
 Hadd mulassak veletek.
És előjött valamennyi,
 S istenemre, szép sereg!
 És közöttök olyan is van,
 Kit már alig ismerek,
 Pedig őket mind egyenlőn,
 Mind egy hévvel szeretém,
 De hiába, a szerelmet,
 Még mint kicsi gyönge gyermek
 Régen, régen kezdtem én.
S ez mutatja bölcseségem!
 Már mint gyermek bölcs valék,
 Tudtam akkor már, a mit más
 Vén korában sem tud még,
 Tudtam azt, hogy a világra
 Csak egy nap süt melegen,
 S ez a nap nem fönn az égen,
 Hanem lenn a szív mélyében
 Van, s e nap a szerelem.
Higyetek nekem ti, a kik
 Fáradoztok kincsekér’:
 A föld minden gyémántjánál
 Egy pár szép szem többet ér;
 S higyetek ti, kiknek lelke
 Hír- dicsőségért a vér
 Vagy virasztás ösvényén megy:
 Egész babérerdőnél egy
 Rózsabimbó többet ér.
A fukar hadd számítgassa
 A gyülő aranyokat,
 Mást számítok én… a kedves
 Hölgyektől nyert csókokat.
 S nékem a sors csak virággal
 Ékesítse kalapom,
 Nem kérek babért ujabban,
 Sőt a mit már eddig kaptam,
 Ha kell, azt is vissza’dom.

(Székes-Fejérvár.)

Az erdőnek madara van…

Az erdőnek madara van,
 És a kertnek virága van,
 És az égnek csillaga van,
 S a legénynek kedvese van.
Virítsz virág, dalolsz, madár,
 És te ragyogsz, csillagsugár,
 S a lyány virít, dalol, ragyog…
 Erdő, kert, ég, legény boldog.
Hejh elhervad a virágszál,
 Csillag lehull, madár elszáll,
 De a leány, az megmarad,
 A legény a legboldogabb.

(Pest.)

Mi volt nekem a szerelem?

Mi volt nekem
 A szerelem?
 Számos ízben könny patakja,
 Gyönge sajka úszott rajta,
 -297- Benne lelkem volt a sajkás,
 Hajtó szellőm a sohajtás.
Mi volt nekem
 A szerelem?
 Aggodalmak erdősége,
 Hangzott sűrü közepébe’
 Farkasoknak ordítása,
 Denevérek vijjogása.
Mi volt nekem
 A szerelem?
 Oktalan kis balga gyermek,
 A ki pillangókat kerget,
 Kergeti lélek-szakadva,
 Mig bebotlik egy árokba.
Mi volt nekem
 A szerelem?
 Holt remények szemfedője,
 Sötét búbánatból szőve,
 Vagy piros szekér, a melyen
 Vesztőhelyre vittek engem.
Mi most nekem
 A szerelem?
 Rózsafán kis madárfészek,
 Melyben vígan fütyörészek,
 S ha földulja a fergeteg,
 Odább szállok, mást épitek.

(Pest.)

Édes öröm ittalak már…

Édes öröm ittalak már,
 És hova lett az a pohár,
 A melyből ittalak téged?
 Összetörött, cseréppé lett.
Keserű bú, ittalak már,
 És hova lett az a pohár,
 A melyből ittalak téged?
 Összetörött, cseréppé lett.
Fényes nap a szív öröme,
 Sötét felhő takarja be.
 Sötét felhő a szív búja,
 Szellő jön és odább fújja.
Olyan vagyok, mint az árnyék,
 Mintha temetőbe járnék.
 Elmult idő, elmult idő,
 Te vagy, te vagy a temető.
A temető éjjelében
 Bolygótűz az én vezérem.
 Mult napjaim sírja felett
 Bolygótűz az emlékezet.
Mozdúlni kezd a levegő,
 Halk, de hűvös fuvalom jő,
 És tőlem suttogva kérdi:
 Nem legjobb-e soh’sem élni?

(Pest.)

A nép nevében.

Még kér a nép, most adjatok neki!
 Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
 Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
 Nem hallottátok Dózsa György hirét?
 Izzó vas trónon őt elégetétek,
 De szellemét a tűz nem égeté meg,
 Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
 Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
 Mivelhogy akkor még állat vala;
 De az állatból végre ember lett,
 S emberhez illik, hogy legyen joga.
 Jogot tehát, emberjogot a népnek!
 Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
 Isten teremtményén, s ki rá süti:
 Isten kezét el nem kerülheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok?
 Miért a jog csupán ti nálatok?
 Apáitok megszerzék a hazát,
 De rája a nép-izzadás csorog.
 Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
 Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
 A míg föltűnik az arany ere…
 S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
 Mienk a haza és mienk a jog!
 Hazátokkal mit tennétek vajon,
 Ha az ellenség ütne rajtatok?…
 De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
 Majd elfeledtem győri vitézségtek.
 Mikor emeltek már emlékszobort
 A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
 -298-
Jogot a népnek, az emberiség
 Nagy szent nevében, adjatok jogot,
 S a hon nevében, egyszersmind, a mely
 Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
 Az alkotmány rózsája a tiétek,
 Töviseit a nép közé vetétek;
 Ide a rózsa néhány levelét
 S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki;
 Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
 Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
 Nem hallottátok Dózsa György hirét?
 Izzó vas trónon őt elégetétek,
 De szellemét a tűz nem égeté meg,
 Mert az maga tűz… ugy vigyázzatok:
 Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest.)

De mért is gondolok rá?…

De mért is gondolok rá?
 Mért gyötrődöm?… hiszen
 Még csak hirét sem hallom,
 Még csak nem is izen.
Hát ily hamar felejt, ily
 Hamar felejthetett?
 Az még valószinűbb, hogy
 Soha sem szeretett.
Azt tartják: nem a nyelv, de
 A szem mond igazat.
 Én hittem ezt, s hitemnek
 Gyümölcse kárhozat.
Hittem szemének, a mely
 Azt mondá, hogy szeret…
 Szégyeld magad, szégyeld, te
 Könnyenhivő gyerek!
Most már egyéb nincs hátra,
 Mint őt felejteni.
 Ki innen, ki szivemből,
 Emlékem kincsei!
Hajós vagyok, ki vészkor
 Mindent tengerbe vét,
 Hogy az üres hajóban
 Megmentse életét.

(Pest.)

Háború volt…

Háború volt mindig éltem
 Legszebb gondolatja,
 Háború, hol vérét a szív
 Szabadságért ontja!
Egy szentség van a világon,
 Melyért fegyverünkkel
 Sírunkat megásni méltó,
 Melyért vérzenünk kell;
Ez a szentség a szabadság!
 Őrültek valának
 Mindazok, kik más egyébért
 Éltet áldozának.
Békét, békét a világnak,
 De ne zsarnok kénytől,
 Békét csupán a szabadság
 Fölszentelt kezéből.
Majd ha így lesz a világon
 Általános béke,
 Vessük akkor fegyverünket
 Tenger fenekére.
De míg így nincs: addig fegyvert,
 Fegyvert mind halálig!
 Tartson bár a háború az
 Itélet napjáig!

(Pest.)

Világosságot!

Sötét a bánya,
 De égnek benne mécsek.
 Sötét az éj,
 De égnek benne csillagok,
 Sötét az ember kebele,
 S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
 Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
 Nyomoru ész,
 Ki fénynek hirdeted magad,
 Vezess, ha fény vagy,
 Vezess csak egy lépésnyire!
 Nem kérlek én, hogy átvilágíts
 A más világnak fátyolán,
 A szemfedőn.
 Nem kérdem én, hogy mi leszek?
 Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
 -299- S miért vagyok?…
 Magáért születik az ember,
 Mert már magában egy világ?
 Vagy ő csak egy gyürűje
 Az óriási láncznak,
 Melynek neve emberiség?
 Éljünk-e önnön öröminknek,
 Vagy sírjunk a síró világgal? –
 Hány volt, ki más szivéből
 Kiszíta a vért
 Saját javára,
 És nem lett büntetése!
 S hány volt, ki más javáért
 A vért kiontá
 Saját szivéből,
 S nem lett jutalma!
 De mindegy; a ki áldozatnak
 Od’adja életét,
 Ezt nem dijért teszi,
 De hogy használjon társinak.
 S használ-e vagy sem?
 A kérdések kérdése ez,
 És nem a »lenni vagy nem lenni?«
 Használ-e a világnak, a ki érte
 Föláldozá magát?
 Eljő-e a kor,
 Melyet gátolnak a roszak
 S a melyre a jók törekednek,
 Az átalános boldogság kora?
 S tulajdonképen
 Mi a boldogság?
 Hisz minden ember ezt másban leli,
 Vagy senki sem találta még meg?
 Talán a mit
 Mi boldogságnak nevezünk,
 A miljom érdek,
 Ez mind egyes sugára csak
 Egy új napnak, mely még a láthatáron
 Túl van, de egykor feljövend.
 Bár volna így!
 Bár volna czélja a világnak,
 Bár emelkednék a világ
 Folyvást, folyvást e czél felé,
 A míg előbb-utóbb elérné!
 De hátha ugy vagyunk,
 Mint a fa, mely virágzik
 És elvirit,
 Mint a hullám, a mely dagad,
 Aztán lesimúl,
 Mint a kő, melyet fölhajítnak,
 Aztán lehull,
 Mint a vándor, ki hegyre mászik,
 S ha a tetőt elérte,
 Ismét leballag,
 S ez így tart mindörökké:
 Föl és alá, föl és alá…
 Irtóztató, irtóztató!
 Kit még meg nem szállott e gondolat,
 Nem fázott az soha.
 Nem tudja még: mi a hideg?
 E gondolathoz képest
 Meleg napsúgár a kigyó,
 Mely keblünkön jégcsap gyanánt
 Vérfagylalón végigcsuszik,
 Aztán nyakunkra tekerőzik,
 S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –

(Pest.)

Szőke asszony, szőke asszony…

Szőke asszony, szőke asszony,
 Fejér hattyu, fejér hattyu!
 Sorsod olyan fekete,
 Mint a holló, mint a holló.
Mért adá neked az isten
 E szépséget? vagyis inkább
 Ezt a férjet mért adá,
 Ki nem tudja, hogy mi a szép?
Kebeledbe mért tevé az
 Isten ezt a gazdag szívet?
 Ezt a tündér zongorát,
 Mit nem tud pengetni férjed.
Oh ha én birnám e hangszert!…
 Pillanatra érintém csak,
 És dalától reszketett
 Örömében a teremtés.
Vége, vége már e dalnak,
 Elváltunk, és nem tudom, hogy
 Nézek-e még valaha
 Szép szemed kék csillagára?
Be-benéztem elmerengve
 Gyönyörű kék szemeidbe,
 Mint a tenger mélyibe
 Néz a sajkás holdas éjben.
De fölöttünk sötét felhő
 Támadott, mely elborítá
 A holdfényes éjszakát…
 Férjed jött sötét orczával.
 -300-
Szörnyü ember! van hatalma,
 Tőled mindent megtagadni,
 És a mellett van joga,
 Tőled mindent követelni.
Meggyülöltem őt, meg; mert él
 Hatalmával és jogával:
 Tőled mindent követel
 És nem enged semmit, semmit.
Volnál képes őt szeretni?
 És lehetnél véle boldog?
 Soha, soha sem hiszem,
 Noha mindig oly vidám vagy.
Mért mosolygál én előttem?
 Engem el nem ámitottál;
 Jól tudom, hogy a mosoly
 Gyakran könnyek álorczája.
Jól tudom, hogy éjjelenként,
 Hogyha férjed mélyen alszik,
 Te virasztasz, mert szobád
 És a város bármi csendes:
De szived rémek tanyája,
 Melyek csengő poharakba
 Töltik és iszszák megölt
 Örömidnek omló vérét.
Mit tevő légy? mit tevő légy?
 Legalább átkozd meg őket,
 Átkozd meg, kik tégedet
 Ily nyomoruságba löktek;
Mondj megsemmisítő átkot
 Hajlékukra, ha még élnek,
 És ha már meghaltanak,
 Mondj átkot koporsójokra!…
Szegény asszony, hogy tennéd ezt?
 Nem szabad megátkoznod, sőt
 Tisztelned s szeretned kell,
 Mert hiszen ezek szülőid. –
Szőke asszony, szőke asszony,
 Fejér hattyu, fejér hattyu!
 Sorsod olyan fekete,
 Mint a holló, mint a holló.

(Pest.)

Fölszedtem sátorfám…

Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. –
 Homályos sejtések munkálódtak bennem,
 Hogy, ha elindulok, találok valamit,
 Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit?
 Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek?
 Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek.
 Én e benső szónak engedelmeskedtem,
 S az apai ház ugy elmaradt mögöttem,
 Mint az álom a fölébredt ember mögött,
 Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se jött.
 Apám s anyám pedig búbánatba esék,
 De a jó szomszédok őket fölkeresék,
 S vigasztalásukra voltak ilyenformán:
 »Soh’se búsuljanak Sándor fiok sorsán!
 Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek
 Az aggódást ingyen sem érdemeli meg.
 Viszi, mig viheti, végre pedétiglen
 Fölakasztják, a mit adjon is az isten,
 Mert nem vagyok mai legény a világban,
 De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.«
 Öreg szülőimet ekkép vigasztalák,
 Szegény jó anyámmal fölfordult a világ,
 Rá borúlt fejjel az ágy szélére, s ottan
 Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan.
 Édes apám csak egy-két könnyet hullatott,
 De azután annál többet káromkodott,
 Kiczifrázta, mint a szűcs a remek-bundát,
 S kegyetlen haraggal ime szókat mondá:
 »Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!
 Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon.«
 Híre ment e szónak, hozzám is elére,
 Nem is tettem lábam apám küszöbére,
 Mert nagyon jól voltam én annak tudója,
 Hogy igéreteit ő híven lerója.
 Kedvem kerekedett beszólni sok ízben
 Öregeimhez, de biz én be se néztem,
 Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,
 Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit.
 Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám,
 Mikor azután az ajtót rájok nyitám;
 Olyat örűlt, hogy a szíve is fájt bele,
 Soha sem volt szívvel igy teli kebele,
 S bezeg nem mondja most, mint egykoron tevé
 Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét,
 Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik:
 »Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig,
 Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul,
 Derék ember válik abbul a Sándorbul!«

(Pest.) -301-

Zöld Marczi.

Négy ágú épület, a mely be sincs fedve,
 Mely akasztófának vagyon keresztelve,
 Akasztófa mellett hollók károgása,
 Nem volt Zöld Marczinak hét országban mása.
Pej csikó szájában fényes aczélzabla,
 Hányta a szikrát, ha a csikó harapta.
 Rajta, Zöld Marczi, te futottál, röpültél,
 Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.
Ugyan csak megteszi!… Marczi, hol vehetted,
 Lobogó gatyádat lobogó ingedet?
 Szép menyecskék varrták fejér patyolatból,
 Csók lett érte díjok piros ajakadról.
Szép legény volt Marczi, szerették a lyányok.
 Ha én utánam is annyian volnának!…
 A merre Marczi járt, volt harang szólása,
 Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.
Minek volt sarkantyú kordován csizmáján?
 A szép szó is fogott sörény paripáján.
 Nem is a ló, hanem hát a táncz számára
 Verette a csengőt csizmája sarkára.
Rá termett a tánczra Marczi, nem tanulta;
 De ő tőle sokan tanulhattak volna.
 Betért a csárdába, ha szólt a muzsika,
 S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.
Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe,
 Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be,
 Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő,
 Ugy ragadja torkon, a ki arra menő.
Marczinak Hortobágy volt rendes tanyája,
 Hortobágy, a puszták óriás királya,
 Kiállt az országút síkjára, s az utas
 Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.
Ha gazdag útas jött, Marczi így kiáltott:
 »Ide az erszénynyel, ha nem kell halálod!«
 Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen:
 »Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!«
Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta
 Szegény jó Zöld Marczi halálát okozta,
 Négy ágú épület volt halálos ágya
 S temetési dala varjak károgása.

(Pest.)

Az árva lyány.

I.
Csak egy lénynyel van kevesebb,
 Mint tennap volt,
 S nekem ugy tetszik: az egész
 Világ kiholt.
Meghalt anyám, le is tevék
 A sírba őt;
 Lelkemből varrtam én reá
 A szemfedőt.
Anyám, miért nem vitted el
 Életemet,
 Ha már belőle elvivéd
 Az örömet?
Te nap valál, én sugarad.
 Itt mért hagyál?
 Hisz sugarát elviszi a
 Nap, ha leszáll.
Beszélek hozzád, hallod-e
 A bús panaszt?
 Hiába van szóm, te, anyám,
 Nem hallod azt.
Itt állok, a hol rajtad a
 Sír halma kél,
 S messzebb vagy még is a világ
 Legvéginél.
Midőn koporsód szögezék,
 Ezt rebegém:
 »Ébredj föl, kedves jó anyám,
 Édes szülém!«
Fölkelt-e a föltámadás
 Majd tégedet,
 Kit gyermeked siralma sem
 Ébreszthetett?!
II.
Virasztánk kínosan
 Anyám, te s én;
 Kis mécsünk reszketett,
 Haldokló éltedet
 Jelképezvén.
 -302-
Magam valék anyám
 Fájdalminál;
 De nem soká’ közénk
 Egy vendég érkezék…
 Jött a halál.
Anyácskám, édesem,
 Jó szivedet
 Keze megérinté,
 S verése szűnt belé
 S hidegedett.
Midőn közel vala
 A szörnyű vég,
 Mint hervadt fára le
 Az ősz esős köde,
 Rád borulék.
Beléd akartam én
 Én éltemet
 Csókolni… s oh szülém,
 Te csókolád belém
 A tiedet!
III.
Virágot ültettem
 Anyám sírhalmára,
 Harmat nem is kell, mert
 Könnyem csorog rája.
Még holta után is
 Kedvét keresem én,
 Ezen virágokat
 Csak azért ültetém.
Kedvelője volt a
 Virágoknak anyám,
 Szép intését mintha
 Még most is hallanám:
»Szeresd a virágot
 És ne féltsd szívedet,
 Mert, ki ezt szereti,
 Rosz ember nem lehet;
A virág s az erény
 Két atyafi-gyermek,
 Egy szívben egymással
 Nem ellenkezhetnek.
Tudod, mi a virág?
 A földnek jósága;
 Tudod, mi a jóság?
 A lélek virága.« –
Virágot ültettem
 Anyám sirhalmára.
 Le az égből, anyám,
 Tekintesz-e rája?
Látod-e az égből
 Viruló sírodat,
 S viruló sírodnál
 Hervadt leányodat?

(Pest.)

Mily szép a világ!

Én hittem-e egykor
 Átoknak az éltet?
 Én bolygtam a földön,
 Mint éji kisértet?
 Elégeti arczom
 A szégyeni láng! –
 Mily édes az élet,
 Mily szép a világ!
Vad ifjukoromnak
 Szélvésze kitombolt,
 Kék, tiszta szemével
 Mosolyg le a mennybolt,
 Mint gyermekeikre
 Az édes anyák –
 Mily édes az élet,
 Mily szép a világ!
Minden napom egy bút
 Gyomlál ki szivembül,
 Kert újólag e szív,
 Mely széltire zöldül,
 És benne virít a
 Sok tarka virág…
 Mily édes az élet,
 Mily szép a világ!
A bizodalom, kit
 Oly rútul elüzék,
 Két karral ujonnan
 Lelkemre füződék,
 Mint távoli utról
 Jött régi barát…
 Mily édes az élet,
 Mily szép a világ!
Jertek közelembe,
 Jó régi barátok,
 Nem néz a gyanúnak
 Kancsal szeme rátok,
 Elvertem az ördög
 Ez atyjafiát…
 Mily édes az élet,
 Mily szép a világ!
Hát még ha eszembe
 Jut ifju virágom,
 A barna leány, e
 Szép hajnali álom,
 Kit én ugy imádok
 S ki engem imád –
 Mily édes az élet,
 Mily szép a világ!

(Szalonta.)

Te az enyim, én a tied…

Te az enyim, én a tied,
 Nekünk áll a világ!
 Magas a nap fejünk fölött,
 Messze földet belát,
 De a meddig szeme elhat,
 Nem lát nálunk boldogabbat.
Kicsiny leány az én rózsám,
 Elfér az ölembe’,
 Kicsiny leány az én rózsám,
 De nagy ám a lelke,
 Rózsám lelke egész ország,
 Még pedig a Tündérország.
Ha Juliskám eszembe jut,
 Sötétben is látok,
 Fényes szeme, fényes lelke
 Hint reám világot;
 Ha előttem e két fáklya,
 Belátok a mennyországba. –
Tudod-e még, édes anyám,
 Mikor gyerek voltam?
 Kinn az utczán házunk előtt
 Játszottam a porban,
 Már ott az járt a fejembe’;
 Ha belőlem király lenne!
Kinevettél akkor, anyám,
 Jó izűt nevettél,
 Hogy fiad fejében ilyen
 Balga gondolat kél.
 De az isten meghallgatott,
 Megsegített, király vagyok.
 -303-
Király vagyok én, mióta
 Bírom Juliskámat,
 Nem fejemen, de szívemen
 Hordom koronámat,
 Eszemadta Juliskája,
 Szívem arany koronája!

(Nagy-Várad.)

Tűz.

Nem akarok elrohadni,
 Mint a fűzfa a mocsárban;
 El akarok égni, mint a
 Tölgy a fellegek lángjában.
Tűz kell nékem; víz maradjon
 A békának és a halnak
 És a rosz poétáknak, kik
 Béka módra kuruttyolnak.
Te vagy az én elemem, tűz!…
 Sokat fáztam életemben,
 Szegény testem sokat fázott,
 De meleg volt mindig lelkem. –
Jer, szeretlek, szép leányka,
 Jer, szeretlek szenvedélylyel:
 De tüzes légy! más különben
 Elmehetsz isten hirével.
Hejh, korcsmáros, bort! ihatnám.
 Tiszta bort! mert ha vizes lesz:
 Megköszönhet’d, ha kancsód a
 Falhoz vágom, nem fejedhez. –
Csak igy élet ez az élet,
 Tüzes lyánynyal, tüzes borral…
 És – a mit majd elfeledtem –
 Nem maradhat még el a dal.
Mondjatok dalt, de tüzes dalt,
 Mert szakadjon ki a nyelve,
 Ki ugy dalol, hogy dalától
 Nincsen a szív feltüzelve.
Nem akarok elrohadni,
 Mint a fűzfa a mocsárban;
 El akarok égni, mint a
 Tölgy a fellegek lángjában!

(Pest.)

F. A. emlékkönyvébe.

Olvastad úgy-e bár a bibliába’
 Az olajos-korsó történetét?
 Az van megírva róla, hogy hiába
 Ömlött, mert ujra mindig megtelék.
Ez olajos-korsó az élet kéje;
 Azért kaczagom a bolondokat,
 Kik alig mártják nyelvöket beléje
 Eszélytelen gazdálkodás miatt.
A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja
 E korsó édes nedvét untalan!
 Mért gazdálkodnék? a midőn jól tudja,
 Hogy minden perczben ismét tele van.

(Pest.)

A majtényi síkon.

Mióta elváltam édes szeretőmtül,
 Velem volt emléke, szűntelenűl velem;
 Valamint a három napkeleti királyt
 A csillag, úgy kísért engem a szerelem.
Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom,
 Nem neked való hely ez, a hova értem;
 Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,
 Hogy szembekötve jőj át a csatatéren.
Csatatér ez a sík, szent csatának tére,
 Mert a szabadságért harczolának rajta,
 Oh árva szabadság, haldokló kezedből
 Undok árulás a fegyvert kicsavarta.
És a hősök, kik itt a hazáért vívtak,
 Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek,
 És a latrok, kik a hazát elárulták,
 Urak lőnek… oh szív, szívem, ne repedj meg! –
Tavaszi délután, verőfényes idő,
 Az égen kis fejér felhők uszdogálnak;
 Hattyusereg tán e felhőcsoport? vagy a
 Hősök szellemei, kik itt elhalának?
Csend van körülöttem, tünődöm, tünődöm…
 De mit állok még itt? mért odább nem megyek?
 Végzém, a mit kelle: elmondtam legszörnyűbb
 Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.

-304-

Sári néni.

A küszöbön guggol Sári néni,
 Guggol s nem áll; nem akar már nőni.
 Van nyergelve pápaszemmel orra,
 Varrogat… tán szemfedőjét varrja.
 Sári néni, hejh mikor kendet még
 Sárikámnak, húgomnak nevezték!
A mi eddig ott lenn volt ruháján,
 Odafönn van most a ráncz orczáján;
 Csak ugy líg-lóg derekán ruhája,
 Mintha rá villával volna hányva.
 Sári néni, hejh mikor kendet még
 Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Haja tél, – ha látom, szinte fázom –
 Fejér, mint a fejérített vászon,
 S borzasan űl feje tetejében,
 Mint a gólyafészek a kéményen,
 Sári néni, hejh mikor kendet még
 Sárikámnak, húgomnak nevezték!
 -305-
Befelé vette az utját szeme
 Rá únt régi születőhelyire,
 Ott benn pislog, szomorún, nem vígan,
 Mint a lámpa a beroskadt sírban.
 Sári néni, hejh mikor kendet még
 Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Keble róna, puszta s csendes róna,
 Mintha már alatta szív se vóna;
 Ott van még a szív, de mozdulatlan,
 Csak nagy néha, csak elvétve dobban.
 Sári néni, hejh mikor kendet még
 Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Vad, tékozló fiú az ifjúság,
 Két marokkal szórja gazdaságát,
 De jön apja, a zsugori vénség,
 S visszaszedi elpazarlott kincsét.
 Sári néni, hejh mikor kendet még
 Sárikámnak, húgomnak nevezték!

(Szalonta.)

Ha én kedvesemről gondolkodom…

Ha én kedvesemről gondolkodom,
 Egy-egy virág minden gondolatom,
 Gondolkodom rólad, szép kedvesem,
 Ezt teszem napestig, egyebet sem.
Foly a lemenő nap arany vére
 Violaszín hegyek tetejére.
 Még messzebb van tőlem, kit szeretek,
 Mint azok a violaszín hegyek.
Mért jár a nap keletről nyugatra?
 Ha nap volnék, nem járnék én arra,
 Nyugatról járnék én kelet felé,
 Mert a legszebb lyány ott keleten él.
Feljött az égre az esti csillag,
 Ma megint oly különösen csillog,
 Felöltözött ünnepi ruhába,
 Tán azért, mert kedvesemet látta.
Mikor látlak, mikor látlak, rózsám?
 Mikor leszesz megint közel hozzám?
 Vajon mikor nézek már szemedbe.
 Szép szemedbe, hetedik egembe?

(Pest.)

Mi lárma ez megént?

Mi lárma ez megént fülem körül?
 Ki háborítja nyugtomat megént?
 Hallgasson el, ki jó sorsán örül!
 Majd megtanítok egy pár kócz legényt.
Ismét fölkelt a kritikus-csapat,
 Ismét veszettül zúgnak ellenem.
 Hagyjátok el kiabálástokat,
 Mig engem el nem hágy a türelem.
Vagy feledétek már a múlt időt?
 Nem ég, nem viszket többé hátatok?…
 Nem árt meggondolni, hogy ezelőtt
 Mi történt? s húzzátok meg magatok.
Tudjátok: durván bánom veletek. –
 Hiába ez már az én modorom:
 Ha férfi bánt, majd karddal felelek,
 De a kutyákat csak korbácsolom.

(Pest.)

Röpül az úti por…

Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal
 A bőszült paripa egy szegény lovaggal.
 Kihányta nyergéből a ló a lovagot,
 De hajh a kengyelbe akadt egyik lába…
 Talppal az ég felé, iszonyú állapot,
 Fejével pedig ott lenn a föld porába’,
 A fakó port söpri fekete fürtével,
 S köveket pirosít homloka vérével.
Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag,
 Kit szilaj paripa hurczol maga után,
 Hurczol engemet az eszeveszett harag,
 Még agyvelőmet is széjjelloccsantja tán.
 Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem,
 Ugy is kopár föld az, nem süt a nap rája,
 Csak sötét gondolat, a mi benne terem,
 Sötét gondolatok tövise, dudvája.
Szeretem rózsámat, mint az isten maga,
 Ki őt teremtette leányok gyöngyének.
 Az ő nekem, a mi a csillag az éjnek,
 Szeretőm a hűség tündöklő csillaga.
 Köd ereszkedett rád, csillagom világa,
 Köd ereszkedett rád, be halovány lettél!
 Kértelek apádtól, kértelek hiába,
 Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.
 -306-
Elűztek tőled, szép paradicsomkertem,
 De nem angyal, a ki ott őrt áll előtted;
 Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted
 Még többet is merek, ha már annyit mertem.
 Elvittelek volna, mint nap a harmatot,
 Mint az esti szellő a rózsalevelet,
 De most, mint a nyílvesszővel a zaklatott
 Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!

(Erdőd.)

Bányában.

Ezer ölre vagyok idelenn a
 Föld ölében,
 Hol az ősi örök éj tanyázik
 Vadsötéten.
 A kis lámpa reszkető sugára
 Félve néz a zordon éj arczára,
 Mint a sasra a galamb.
Ezer ölre a virágoktól s a
 Napvilágtól,
 Ezer ölre! tán már a pokol sincs
 Innen távol;
 Vagy már benn is vagyok a pokolban?
 Benne, mert a sátán háza ott van,
 A hol az arany terem.
Bányaszellem, sátán, kincs királya,
 Mit adsz értem?
 Mennyit adsz, ha szívemet te néked
 Eligérem?
 Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem,
 Most ez egyszer volt lejőni kedvem,
 Vagy látsz többé vagy soha. –
Vártam, vártam, és hiába, mert a
 Kincs királya
 Benn maradt a sziklák tömegében
 Ki nem álla.
 S mért nem állt ki? miért nem jelent meg?
 Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,
 Hogy szivem nem eladó.
Nem, szivem nem eladó, e szívnek
 Nincsen ára,
 Nem megy az be a hatalmasoknak
 Kincstárába…
 Széjjelosztom én a szegénységnek,
 Kik kunyhóban és útfélen élnek,
 Köztök ingyen osztom szét.

(Nagy-Bánya.)

Rongyos vitézek.

Föl tudnám én is öltöztetni
 Szép rím- s mértékbe versemet,
 A mint illő meglátogatni
 A társasági termeket.
De eszméim nem henye ifjak,
 Kik élnek, hogy mulassanak,
 Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
 Látogatóba járjanak.
Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
 A rozsda-álom lepte meg;
 De tart a harcz… a kard s az ágyú
 Helyett most eszmék küzdenek.
Ott állok én is a csatában
 Katonáid közt, századom!
 Csatázok verseimmel… egy-egy
 Harczos legény minden dalom.
Rongyos legények, de vitézek,
 Mind bátran harczol, bátran vág,
 S a katonának bátorsága
 Teszi díszét, nem a ruhák.
S nem kérdem én, hogy költeményim
 Tulélnek-e majd engemet?
 Ha el kell esniök, talán e
 Csatában: ám hadd essenek.
Még akkor is szent lesz a könyv, hol
 Meghalt eszméim nyugszanak,
 Mert hősök temetője az, kik
 A szabadságért haltanak.

(Pest.)

Hol a leány, ki lelkem röpülését…

Hol a leány, ki lelkem röpülését
 Követni bírná te kivűled?
 És hol a férfi, a ki én kivűlem
 Szived mélyére lemerűlhet?
 Egymáshoz illünk; a teremtés napján
 Egymásnak voltunk már rendelve mi…
 Isten kötötte össze lelkeinket,
 Ember nem képes elválasztani.
Mint törnek ők s hadd törjenek reánk az
 Önérdek rozsdás fegyverével;
 Elhárítjuk mi könnyen a csapást a
 Szerelem varázsvesszejével.
 -307- A szerelem a legnagyobb hős, ennek
 Valának legtöbb diadalmai…
 Isten kötötte össze lelkeinket,
 Ember nem képes elválasztani.
Szeretjük egymást égő szerelemmel.
 Te tiszta, szent vagy, oh leányka,
 S az én szivemnek, hogyha volt is foltja,
 Leégeté szerelmem lángja.
 Mért oltanátok el keblünk tüzét? mely
 Oltár fölött is méltó állani…
 Isten kötötte össze lelkeinket,
 Ember nem képes elválasztani.
Tiéd vagyok, szép angyalom, tiéd, és
 Te az enyém vagy mindörökre!
 Együtt lépünk az élet határáig
 Rózsákra, tövisekre,
 S ha átörültük, átbusúltuk éltünk,
 Együtt fogunk a sírban porlani…
 Isten kötötte össze lelkeinket,
 Ember nem képes elválasztani.

(Erdőd.)

A türelemről.

Türelem, te a birkák s a
 Szamarak dicső erénye,
 Tégedet tanuljalak meg?
 Menj a pokol fenekére!
Hogyha mint koldús járod be
 A földet s kérsz menedéket:
 Kérj akárhol, csak ne tőlem,
 Szívem nem fogad be téged;
S ha bejárod, mint hódító,
 Diadallal a világot:
 Lesz egy szikla, s ez szivem lesz,
 Melyre nevedet nem vágod.
Türelem, kicsépelt szalma,
 Melyet a bárgyú világnak
 Telt kalászokként árulnak,
 Kik magodból jóllakának;
Te üres fazék, melyből a
 Macska a tejfölt kiette,
 S a szakácsné most szájtátva,
 Fejcsóválva áll mellette.
Türelem, te… nem tudom, mi?
 Mint gyülöllek, mint utállak!
 Mert ahol van kezdeted, ott
 Vége van a boldogságnak.
Oh a föld boldog lehetne,
 Hogyha rajta te nem volnál,
 S míg te rajta lészsz, mindaddig
 Megmaradunk a nyomornál.
El veled, te élet átka,
 El veled, le a pokolba!
 Nyeljen el, ki rút pofádat
 Erre a szép földre tolta!

(Pest.)

Múzsám és menyasszonyom.

Kopogtatának. Kérdém: ki van ott?
 »Leány«, felelt kinn, a ki kopogott.
 ‚Leány? ah, úgy bocsánatot,
 Ajtómat meg nem nyithatom;
 Mit szólna majd menyasszonyom,
 Ha megtudná idővel,
 Hogy hölgyet fogadék el,
 Mint vőlegény is… mert házasodom.‘
 »Épen azért jövék«, felelt megint
 Szomoru hangon a lyány odakint,
 »Épen azért jövék;
 Nyiss ajtót, áldjon meg az ég,
 Számomra csak kinyithatod,
 Én régi szeretőd vagyok.«
 ‚Mit? régi szeretőm? ugy annál
 Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál.
 Aztán nekem nincs régi szeretőm;
 Rútul hazudtam, a midőn
 Leánynak azt mondám, hogy szeretem…
 Az csak költői szalmaláng vala,
 Mely született s ellobbana.
 Ez bennem a legelső szerelem,
 Büntessen isten engemet, ha nem!‘
 »Senkit sem szeretél? az nem lehet,
 Egyet szerettél, egyet, engemet;
 Ereszsz be, én múzsád vagyok,
 Vagy még most is hiába kopogok,
 Midőn megmondám nevemet?«
 ‚Te vagy, galambom, kedves múzsám?
 Miért nem szóltál? jer be hozzám,
 Jer, nyitva ajtóm és karom,
 Ölelj meg, édes angyalom!
 Igen, te voltál az egyetlen,
 A kit szerettem eddig életemben,
 -308- S szeretni foglak síromig,
 Te drága szép leány, a kit
 Mellém a jó sors rendele,
 Hogy légyen egy lény, melynek kebele
 Hiven ver értem akkor is még,
 Midőn a mondhatatlan inség
 Korában elhagy az egész világ.
 S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák
 Baráti, ismerősei.
 Te nem tudád csak őt felejteni,
 Te voltál hű vigasztalója, társa,
 Mig tartott hosszu, kínos bujdosása.
 És mostan téged én feledjelek,
 Kihez csatolnak oly szent kötelek?
 Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben,
 Ez a sziv nagy, megfértek benne ketten,
 S hiszem, tudom,
 Hogy egymás mellett békességben éltek,
 Mert hisz te és menyasszonyom
 Testvérek vagytok ti, édes testvérek:
 Együtt születtetek az égben,
 A csillagok legszebbikében,
 S onnan le együtt szálltatok
 Szivárványból szőtt szárnyakon
 Egy szép tavaszi hajnalon,
 Hogy engem boldogítsatok!‘

(Pest.)

Arany Laczinak.

Laczi te,
 Hallod-e?
 Jer ide,
 Jer, ha mondom,
 Rontom-bontom,
 Ülj meg itten az ölemben,
 De ne mocczanj, mert különben
 Meg talállak csípni,
 Igy ni!
 Ugy-e fáj?
 Hát ne kiabálj.
 Szájadat betedd,
 S nyisd ki füledet,
 Nyisd ki ezt a kis kaput;
 Majd meglátod, hogy mi fut
 Rajta át fejedbe…
 Egy kis tarka lepke.
 Tarka lepke, kis mese,
 Szállj be Laczi fejibe.
Volt egy ember, nagy bajúszos.
 Mit csinált? elment a kúthoz.
 De nem volt víz a vederbe’,
 Kapta magát tele merte.
 És vajon minek
 Meritette meg
 Azt a vedret?
 Tán a kertet
 Kéne meglocsolnia?
 Vagy ihatnék?… nem biz’ a.
 Telt vederrel a kezében
 A mezőre ballag szépen,
 Ott megállt és körülnézett;
 Ejnye vajon mit szemlélhet?
 Tán a fényes délibábot?
 Hisz olyat már sokat látott…
 Vagy a szomszéd falu tornyát?
 Hisz azon meg nem sokat lát…
 Vagy tán azt az embert,
 Ki amott a kendert
 Áztatóba hordja?
 Arra sincsen gondja.
 Mire van hát?
 Ebugattát!
 Már csak megmondom, mi végett
 Nézi át a mezőséget,
 A vizet mért hozta ki?
 Ürgét akar önteni.
 Ninini:
 Ott az ürge,
 Hű, mi fürge,
 Mint szalad!
 Pillanat,
 S odabenn van,
 Benn a lyukban.
 A mi emberünk se rest,
 Oda nyargal egyenest
 A lyuk mellé,
 S bele önté
 A veder vizet;
 Torkig tele lett.
 A szegény kis ürge
 Egy darabig türte,
 Hanem aztán csak kimászott.
 Még az inge is átázott.
 A lyuk száján nyakon csipték,
 Nyakon csipték, haza vitték,
 S mostan…
 Itt van…
 Karjaimban,
 Mert e fürge,
 Pajkos ürge,
 Te vagy, Laczi, te bizony!

(Szalonta.)

-309-

Utazás az alföldön.

Pompás kis útazás, valóban!
 Alig van egy arasznyira
 Fölöttem a felhő, oly terhes.
 Szakad nyakamba zápora.
 Bundám dohányzacskómra adtam,
 Hogy az maradjon szárazon.
 Csuron víz vagyok. Még megérem,
 Hogy végre hallá változom.
Minő az út!… De vajon út ez?
 Vagy fekete kovász talán?
 Mely ha kisűl, leszen belőle
 Kenyér az ördög asztalán.
 Ne dögönyözze kend csikóit,
 Ne dögönyözze kend, kocsis,
 Fölérünk Pestre, ott leszünk tán
 Már az itéletnapon is. –
Hejh, alföld, alföld, nem reméltem,
 Hogy így fizess szerelmemért!
 Vagy tán e zápor és ez a sár
 Épen szerelmemért a bér?
 Csakugyan az lesz… a záporban
 Bucsúkönyűid ömlenek,
 S karod a sár, a mely helyettem
 A kereket öleli meg.
Szép tőled, kedves alföldem, szép,
 Hogy engem ennyire szeretsz,
 Hogy távozásom így megindit,
 Hogy ilyen bánatot szerez;
 Örűlök rajta, hogy irántam
 Ily érzékeny szived vagyon;
 De, szó a mi szó, jobb szeretném,
 Ha nem szeretnél ily nagyon.

(Mező-Túr.)

A csonka torony.

Vén torony áll a rónaság felett…
 Letűnt századba visz a képzelet.
Kevélyen néztek hajdan e falak,
 Mert ormukon szent jelt tartottanak.
A szabadság zászlója volt e szent jel!
 Csak játszott a viaskodó szelekkel.
Piros szárnyát hivólag lengeté,
 S kiben vér volt, elszántan jött elé.
 -310-
Gyült a toronyba a sok ifju bajnok,
 Harcz-öltözetnek csillogása rajtok,
De fegyveröknél sokkal fényesebben
 Sugárzott a hős bátorság szemökben.
»Markunkban a kard, s benne lesz, a mig
 Szemfényünk vagy rablánczunk megtörik!«
Ezt harsogák, s mely ekkor kinn zugott,
 A mennydörgés e zaj viszhangja volt. –
A sírba dőlt egy századév ezóta,
 Nincs a toronynak többé lobogója.
A szabadsági zászló lebukott,
 Ti is alusztok, dicső bajnokok.
Kik szabadon inkább elestetek,
 Semhogy rabszolgaságban éljetek.
A torony áll még egyes-egyedűl,
 Ez is maholnap már halomra dűl.
Idétlen rom, mogorva, puszta váz,
 Falai között senki sem tanyáz.
Csak a holt század fekszik odabent,
 Szemfödele a hosszu, méla csend.

(Szalonta.)

Bírom végre Juliskámat…

Bírom végre Juliskámat,
 Mindörökre bírom őt,
 Az enyémnek vallhatom már
 Isten és világ előtt.
Megjött már jókedvem, és még
 Nem hagyott el bánatom;
 Sírjak-e vagy mosolyogjak
 Örömömben? nem tudom.
Én vagyok hát az az ember,
 A ki annyit szenvedék?
 A kinek szivén a hány nap,
 Annyi átok feküvék.
Én vagyok hát az az ember,
 Ki most a legboldogabb?
 Ki, mig a világ világ lesz,
 Boldogságban párt nem kap.
Bár csak már lehullanának
 A virágok s levelek!
 Most az ősz lesz tavaszom, mert
 Akkor vőlegény leszek…
De nem nézek a jövőbe,
 Bele néznem nem lehet,
 Mert az olyan fényes nap, hogy
 Megvakítná szememet.
Rád tekintek, holdvilágom,
 Rád tekintek, mult idő,
 Szinte oly szép, de szelídebb
 Sugaraddal jőj elő.
Drága nap, mit nála tölték,
 Kedvesemnél, drága nap!
 Üdvességben egy öröklét
 S futtában egy pillanat.
Oda vontam őt magamhoz,
 Halkan vontam őt felém;
 Mint égett, midőn legelső
 Csókomat rá lehelém!
Mint égett arczátul ajkam!
 Most is érzem melegét,
 Mintha bennem egy elolvadt
 Nap tűz-árja folyna szét.
Sőt a sírtól sem félek már,
 Hogy meghűt majd engemet,
 Mert e láng még ott is fogja
 Melegítni szívemet.

(Szatmár.)

Lennék én folyóviz…

Lennék én folyóviz,
 Hegyi folyam árja,
 Ki darabos utját
 Sziklák között járja…
 De csak ugy, ha szeretőm
 Kis halacska volna,
 Habjaimban úszna föl s le
 Vígan lubiczkolva.
Lennék vad erdő a
 Folyó két oldalán,
 Fergetegekkel a
 Harczot kiállanám…
 -311- De csak ugy, ha szeretőm
 Kis madárka volna,
 Bennem ütne fészket és ott
 Ágamon dalolna.
Lennék váromladék
 A hegy legtetején,
 Bús pusztulásomat
 Venném csak könnyedén…
 De csak ugy, ha szeretőm
 Ott a repkény volna,
 Elnyuló zöld karjaival
 Homlokomra folyna.
Lennék kicsiny kunyhó
 A rejtett völgybe’ lenn,
 Eső-vágta sebbel
 Szalmafödelemen…
 De csak ugy, ha szeretőm
 Bennem a tűz volna,
 Tűzhelyemen lassacskán, de
 Nyájasan lobogna.
Lennék felhődarab,
 Összetépett zászló,
 A vadontáj fölött
 Fáradtan megálló…
 De csak ugy, ha szeretőm
 Az alkonyat volna,
 Búshalovány arczom körül
 Pirosan ragyogna.

(Szalonta.)

Puszta föld ez, a hol most járok…

Puszta föld ez, a hol most járok,
 Istenért sem látni virágot,
 Rajta bokor sincsen, a hol a
 Fülemile-madár szólana.
 Az este is felhős, fekete,
 Nincs a csillagoknak híre se…
 Hogy jutottál mégis eszembe,
 Barna kis lyány, szívem szerelme?
 Eszembe jutottál, édesem,
 És most már ugy tetszik én nekem,
 Mintha itten a szomszédomba’
 Fülemile-madár szólana,
 S mintha virágok közt ballagnék,
 S csupamerő csillag voln’ az ég!

(Körös-Ladány.)

Kérdezd: szeretlek-e?

Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
 Szeretlek, mert ezt mondhatom;
 De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
 Mert én azt magam sem tudom!
 Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
 De milyen mély? nem tudja senki sem.
Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,
 Az ég felé tartván kezem,
 Hogy szívem minden dobbanása érted
 És egyedül érted leszen,
 Hogy örök lámpa benne a hűség,
 Mely még ott lenn a föld alatt is ég.
S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,
 Mely, mint a villám, érjen el,
 S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
 Pokolba mártott körmivel,
 Ha elfeledlek téged kedvesem,
 Sőt ha rólad csak megfeledkezem.
Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
 Jaj, a kit ez tart vissza csak.
 Én eskü s átok nélkül is örökre
 Lelkem lelkében tartalak,
 Ott fogsz te állni magas-fényesen
 Mint a tejut a legmagasb egen.
S örök hűségem, oh ez a hűség is
 Még a te érdemed csupán;
 Hogy szerethetne mást többé, a kit te
 Megszeretél, dicső leány?
 Ki egyszer már a mennybe szállt vala,
 Nem látja azt a föld többé soha!

(Pest.)

Bucsú-pohár.

Hadd támadjon föl még egyszer a mult,
 Hol szivünk és poharunk kicsordult,
 Kedv s bor bennök meg nem férve már.
 Koszorúnk egy levelét veszíti,
 A szél épen engemet röpít ki…
 Czimborák, ez a bucsú-pohár!
A miért a sorshoz úgy esengtem,
 Bár sokára, de megadta: engem
 Házasélet boldogsága vár.
 Hányt-vetett a vad hullámos élet,
 S végre, végre meglelém a révet…
 Czimborák, ez a bucsú-pohár!
 -312-
Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
 Ha a kígyók lelkemen teremnek,
 Melyeket a bú szivembe zár;
 Barna kis lyány ajka mézet árul,
 Mézzel élek édes ajakárul…
 Czimborák, ez a bucsú-pohár!
Még ez este vagyok a tiétek,
 Töltsétek meg poharam, töltsétek!
 Kocczantgassunk, míg e nap lejár;
 Holnap messze járok, más vidéken,
 Üresen fog itten állni székem…
 Czimborák, ez a bucsú-pohár!
S mert szeretlek bennetek, kivánom:
 Nyiljon ily út nektek is utánam.
 Feleség, föld s ég közt a határ.
 Adja isten azt az áldást rátok,
 Hogy egyenként ezt kiálthassátok:
 Czimborák, ez a bucsú-pohár!

(Pest.)

Az itélet.

A történeteket lapozám s végére jutottam.
 És mi az emberiség története? vérfolyam, a mely
 Ködbe vesző szikláibul a hajdannak ered ki,
 És egy hosszában szakadatlan foly le korunkig.
 Azt ne higyétek, hogy megszünt már. Nincs pihenése
 A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
 Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.
 Rettenetes napokat látok közeledni, minőket
 Eddig nem látott a világ; s a mostani béke
 Ez csak ama sírcsend, a mely villámnak utána
 A földrendítő mennydörgést szokta előzni.
 Látom fátyolodat, te sötét mély titku jövendő,
 És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e
 Fátyolon átlátok, s attól, a mi ott van alatta,
 Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök
 És örülök szilajan. A háboru istene újra
 Fölveszi pánczélját s kardját markába szorítván
 Lóra ül és végigszáguld a messze világon,
 És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
 Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
 A jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké,
 Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
 Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
 Melyet igért isten, próféták ajkai által.
 Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
 Az örök üdvösség; s érette a mennybe röpűlnünk
 Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

(Pest.)

Az időhöz.

Nem a terhes szekér
 Alföld fertőiben,
 Nem a vitorlátlan
 Hajó a tengeren,
 Nem e jő lassan, nem e jő:
 Te jösz lassan, te vén idő.
Ah, hogy megvénülél!
 Alig birod magad,
 El is töréd azon
 Fölül még lábadat.
 Mint béna koldús, csúszsz elé,
 Ki mankóját elveszité.
 -313-
Öledben ásitó
 Fiaid, a napok;
 Ásitni általuk
 Én is kedvet kapok,
 Ásítok olyan nagyokat,
 Hogy majd elnyelem magamat.
Förtelmes vén idő,
 Rosz lelkű hatalom,
 Mint fogsz te futni majd,
 Ha én nem akarom,
 Mint fogsz te futni majd, midőn
 Velem lesz édes szeretőm.
Akkor megifjodol,
 Vén bőröd leveted,
 S öltesz sasszárnyakat
 Köszvényes láb helyett,
 És messze, gyorsan szállasz el
 Az élet örömeivel.
Mostan röpülj, idő,
 Mig távol kedvesem;
 Midőn együtt leszünk,
 Midőn őt ölelem:
 Nem bánom én, ha mindenik
 Órád eltart egy századig!

(Pest.)

Hires szépség.

Róla és csak róla szól
 Az új világ krónikája;
 Tótágast áll az esze,
 Ki csak egyszer néz is rája.
Oda hagyja aranyát
 A fukar s boltját a kalmár
 S a poéta rímjeit,
 Hogy kövessék őt, a hol jár.
Ha látná őt a király,
 Elfeledné trónját érte;
 Árnya lenne a nap, és
 Nem kivánkoznék az égre.
A halálos beteget
 Meggyógyítja szemsugára,
 És az éhes jóllakik
 Egy futó pillantatára. –
Igy irák le őt nekem,
 Igy beszéle róla minden.
 Mit csináljak? gondolám;
 Már, mondok, csak megtekintem.
S megtekintém. Eh, bolond
 A világ s az lesz örökre;
 Mi a szép? úgy tudja csak,
 Mint apám bármelyik ökre.
Szó sincs, szó sincs róla, hogy
 Szép e lyány. Uram kegyelmezz,
 Hogy lehetne szép? hiszen
 Nem hasonlít kedvesemhez.

(Pest.)

Válasz, kedvesem levelére.

Megjött, megjött az óhajtott levél!
 Elolvasám, az isten tudja hányszor,
 S még számtalanszor olvasandom el,
 Mindaddig, a míg mindenik betűje,
 Minden vonási válhatatlanúl
 Szivemhez nőnek csillagok gyanánt;
 Legyen számatlan ragyogó világot
 Magában tartó mindenség szivem!…
 Most is kezemben e levél, s remegve
 Érinti ajkam, félvén hogy talán
 Szentségtelenség megcsókolnom azt.
 Előttem olyan szentek e sorok!…
 Oh lyány, ki vagy te s nem tudod magad sem;
 Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy.
 Midőn feljöttem gyermekéveim
 Szűk völgyéből az ifjuság hegyére,
 S láttam körűlem a roppant világot,
 Mely szépségekben olyan gazdag, és
 Gazdagságában olyan szép, hogy a szem
 Egy élten át elgyönyörködhetik
 Csak egy parányi részén is… midőn
 Ezt a világot láttam, fölkiálték;
 »Dicső, dicső a munka! hol keressem
 A nagy mestert, ki mind ezt alkotá?
 Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl,
 Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!«
 S utána küldém elmémet; bejárta
 Minden vidékét a bölcselkedésnek,
 Röpült gyorsabban, mint az üstökös,
 Röpült, a merre más elméje járt
 S a merre nem járt, megfutá nagy útját,
 S esztendők mulva búsan tért haza,
 -314- Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott.
 Ekkor veled volt szép találkozásom,
 Veled, szép lyányka, s megszerettelek,
 Te megnyitád előttem kebledet,
 Mely eddig még nem nyílt meg senkinek,
 S ott láttam én, hogy a kit úgy kerestem,
 A jó s nagy isten kebledben lakik,
 Igen, te vagy az isten lakhelye!
 Hol volt előtted és hol lesz utánad?
 Azt nem tudom, de most benned lakik.
 Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e
 Boldogság épen engemet hogy ért!
 Vagy oh igen, megérdemeltem én,
 Hogy színről-színre lássam, mert hiszen
 Ugy, mint én, látni senki nem kivánta.
 De netalán ha méltatlan valék:
 Méltatlan, oh lyány, nem leszek reá,
 Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy
 Benned nekem megmutatá magát.
 Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd.
 S e szerelem nagy! egykor a világot
 Borítá el gyülölség képiben;
 Most téged illet, téged egyedűl
 E szerelemmé vált nagy gyűlölet,
 E felhőktől megvált mennyboltozat.
 Tiéd jövendőm, parancsolj vele.
 Lemondok érted minden vágyaimról,
 Reményeimről… ez még mind kevés,
 De a mi több, de a mi sok, mi minden:
 Ha úgy kivánod, elveimrül is
 Lemondok érted; hordom fejemen,
 Mig élek, s ha meghaltam, síromon
 A megvetés s gyalázat bélyegét! – …
 De ezt kivánni tőlem nem fogod,
 Tudom, hogy nem; mert a kit te szeretsz,
 Annak nevén szégyenfolt nem lehet.
 Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak,
 A mint megkezdém pályázásomat.
 S én úgy halok meg, a mint születém,
 Meg nem fordulva, hajthatatlanul.
 E névnek, melyet én magam teremték,
 Elpusztitója nem leszek magam.
 A név, a melyet örököl utódom,
 Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz…
 Lehetne tán, lehetne tán nagy is,
 Ha hozzá adnád lelked fénysugárit,
 Ha vélem együtt síkra szállanál.
 Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,
 A múzsa tett, a múzsa ringatott.
 De te erőd nem ismered, s ki bizzék
 A harczosban, ha maga sem bizik?
 Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről,
 Hol úgy is a sors többnyire azért
 Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott
 Boldogságunknak szemfedője légyen.
 Maradj, maradj el a csaták teréről;
 Nem lészsz kevésbbé kedves én előttem
 Árnyas magányodnak homályiban,
 Mint lennél kinn, bár bámultatva, a
 Nyilvánosság napfényes ormain;
 Sőt kedvesebbé tészen a tudat,
 Hogy a ki mély és nagy tenger lehetnél,
 Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz
 A szerénységnek rózsalevelén.

(Szatmár.)

Koronázás.

(Heine után németből.)

Föl, föl, dalaim, jó dalaim!
 Föl, fegyverkezzetek!
 Hangoztassátok a harsonákat,
 S emeljétek paizsra
 Ez ifju leányt,
 Ki mátul egész szivemet
 Birandja mint királyné!
 Üdvöz légy, ifju királyné!
 Ott fönn lerántom a napról
 A piros sugáru aranyat,
 S belőle fölszentelt fejedre
 Koronát fonok.
 Az égboriték lobogó kék selymiből,
 A melyen az égi gyémántok ragyognak,
 Egy drága darabot lemetszek,
 S koronázási köpenyként
 Királyi vállaidra akasztom.
 Kiséretűl adok neked
 Fölczifrázott sonetteket, kevély
 Terzínákat s udvarias stanzákat;
 Elmésségem leszen kengyelfutód,
 Bohóczod képzeletem,
 Heroldod húmorom,
 Nevető könyűkkel a czímerem.
 Magam pedig, királyné,
 Letérdelek előtted
 S hódolva, pirosbársony párnán
 Átnyujtom a kis darab észt,
 A melyet elődöd
 Még irgalomból meghagyott.

(Szatmár.)

-315-

Alkony.

Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
 Lankadtan bocsátja le fejét;
 Levelei, a halvány sugárok,
 Bús mosolylyal hullnak róla szét.
Néma, csendes a világ körűlem,
 Távol szól csak egy kis estharang,
 Távol s szépen, mintha égbül jönne
 Vagy egy édes álomból e hang.
Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
 Ábrándos hang jól esik nekem.
 Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek,
 Tudja isten, hol jár az eszem.

(Diós-Győr.) -316-

A gólya.

Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
 Leginkább kedveli,
 Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
 Tolla kedvelteti.
 Kit én választottam, a dal-mesterséghez
 Nem ért az a madár,
 S egyszerű, mint magam… félig feketében,
 Félig fejérben jár.
Nekem valamennyi között legkedvesebb
 Madaram a gólya,
 Édes szülőföldem, a drága szép alföld
 Hűséges lakója.
 Tán azért szeretem annyira, mert vele
 Együtt növekedtem;
 Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
 Kerepölt fölöttem.
Vele töltöttem a gyermekesztendőket.
 Komoly fiú valék.
 Míg társim a haza-térő tehéncsordát
 Estenként kergeték:
 Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
 Húztam meg magamat,
 S némán szemléltem a szárnyokat próbáló
 Kis gólyafiakat.
És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
 Fordult meg fejembe’:
 Miért, hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
 Szárnyakkal teremtve?
 Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
 S nem a magasságot;
 Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
 A magasba vágyok.
Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem
 Sorsáért a napot,
 A föld fejére ő tesz világosságból
 Szőtt arany kalapot.
 De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen
 Foly keblébül a vér;
 Gondolám, hát így van? hát a ki világít,
 Ilyen jutalmat nyér? – –
Kivánt időszak az ősz a gyermekeknek,
 Mint anya jön elé,
 A ki fiainak számára kosarát
 Gyümölcscsel terhelé.
 Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,
 Ha gyümölcsöt hozott:
 Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
 A gólyát elcsalod.
Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,
 Midőn távozának;
 Miként most eltünő ifjuságom után,
 Ugy néztem utánok,
 S milyen bús látvány volt a házak tetején
 A sok üres fészek,
 Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
 Hogy jövőmbe nézek.
Mikor tél multával fejér hó-subáját
 A föld levetette,
 S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
 Ölté föl helyette:
 Akkor az én lelkem is felöltözék új
 Ünnepi ruhába,
 S gólya-várni néha elballagtam egész
 A szomszéd határba. –
Később, hogy a szikra lángra lobbant, a hogy
 Ifju lett a gyermek:
 Talpam alatt égett a föld, neki esem,
 És paripán termek,
 S megeresztett kantár-szárral vágtaték ki
 A puszták terére…
 Még a szél is ugyan neki gyürkőzött, hogy
 Lovamat elérje.
Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
 Igazán szabadnak,
 Szemeim ott járnak, a hol nekik tetszik,
 Nem korlátoztatnak,
 Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
 Fenyegető rémek,
 A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
 Lánczot csörgetnének.
És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
 Vannak szépségei,
 De azokat, mint a szemérmes lyány arczát,
 Sürű fátyol fedi;
 Jó ismerősei, barátai előtt
 Leteszi fátyolát,
 S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
 Tündér kisasszonyt lát.
 -317-
Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
 Tüzes paripámon,
 S midőn már ott jártam, a hol fizetésért
 Sincs emberi lábnyom:
 Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
 Egy futó pillanat
 A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
 Gólya barátomat.
Oda is elkisért. Együtt ábrándoztunk
 A puszta legmélyén,
 Ő a víz fenekét, én a délibábot
 Hosszasan szemlélvén.
 Igy töltöttem vele gyermekségemet és
 Ifjuságom javát,
 Azért kedvelem, bár se tolla nem ragyog,
 Se szép hangot nem ád.
Mostan is kedvelem és ugy tekintem én
 A gólyamadarat,
 Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
 Szebb korból fönnmaradt.
 Megérkezésedet még mostan is minden
 Esztendőben várom,
 S kivánok szerencsés útat, ha távozol,
 Legrégibb barátom!

(Szalonta.)

Panyó Panni.

Panyó Panni hires nevem,
 Pirulva kén említenem,
 De lekopott rólam régen
 Piros kendőm, a szemérem.
Ilyen magam fajtájának
 Se országa, se hazája,
 Vagyok a csárdák lakosa,
 Keblem betyárok vánkosa.
Tolvajnéppel czimborálok,
 Én vagyok az orgazdájok,
 Lopott jószág csengő ára
 Hever a ládám fiába.
Tolvajoknak én danolok,
 Tolvajoknak én tánczolok.
 Mulassatok, jó betyárok,
 Van muzsika: varju károg.
Hejh sok derék ifju legény,
 Ki nyakamon függött szegény,
 Ott függ most az akasztófán,
 Ördög négy ágú villáján.
Hát magam mi véget érek?
 Valahol megesz a féreg;
 Ha már senkinek sem kellek,
 A sövény alatt halok meg.
A sövény alatt dűlök el,
 A czigányok temetnek el
 Valami vén czigány lök be
 Dögkutyával egy gödörbe.
Jaj nekem, de neked, anyám,
 Te neked még inkább jaj ám!
 Téged számoltat meg isten,
 Mert miattad lettem ilyen.
Szép, jó legény kért meg engem,
 Ki szeretett, kit szerettem.
 Az anyám lebeszélt róla,
 Ez volt a siralmas óra!

(Szerencs.)

Amott az a hegy…

Amott az a hegy tőlem
 Mi messze, messze még!
 Kék színe csak kevéssel
 Sötétebb, mint az ég.
Egészen e hegyig kell
 Még zarándoklanom,
 Vándorsarúimat le
 Csak ottan oldhatom.
Ott vár reám, ott vár a
 Végczél, a jutalom,
 Az én szerelmes édes
 Kedves kis angyalom.
Tudom, tudom nagyon jól,
 Hogy örömet hozok,
 Hogy az örömtül szíve,
 Lelke repdesni fog;
Csak azt szeretném tudni,
 Vajon most sejti-e,
 Hogy holnap ilyentájban
 Oly nagy lesz öröme.

(Nagy-Peleske.) -318-

Látom kelet leggazdagabb virányit…

Látom kelet leggazdagabb virányit,
 A természetnek virág-háremét,
 S a napnak rózsaszínű szempilláit:
 Hasadt felhő mosolygó peremét;
 Látok homályos pálmaligetet,
 Hol a szellő rejtélyesen susog,
 És énekel fényes madársereg…
 Madarak? vagy tán zengő csillagok? –
 – Látok nagy hegyről egy kék szigetet
 A tenger és a messzeség ölében;
 Körűlem ősz van, amott kikelet,
 Vándorló darvak úsznak át az égen
 Az őszbül a tavaszba, és utánok
 Elküldi a szív minden vágyait,
 S e vágy talán még jobban boldogít,
 Mint ha ott volnék, a hol lenni vágyok. –
 – Látok mesés, holdfényes éjszakát,
 Az élet alszik, a halál viraszt:
 A légen szellemek suhannak át,
 Ruháiktól megrezzen a haraszt;
 Nem alvilági rémes szellemek:
 Boldog halottak, kik lejöttenek
 A holdsugárok arany fonalán
 Csillagjaidból, mennyei magasság,
 Hogy kedveseiket meglátogassák,
 S hogy ajkaikra csókolják talán
 Az édes álmat, melyben lelkeik
 Az ég üdvét előre érezik.
 Látok mindent, mi soha sem a szemnek,
 Csak a sejtésnek látható az éjben…
 S mind ezt két szemben látom: kedvesemnek
 Sötét világú, ábrándos szemében.

(Szatmár.)

Tompa Mihálynál.

Igy vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül,
 Mit bámulsz ugy? ne szurj szemeddel keresztül.
 Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
 Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
 S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
 Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.
Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
 Vajon ki az ördög háborítja csended?
 Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
 De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
 Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
 S nem fognád forróbban karjaidba zárni.
Édes barátom!… de szólj már te is egyet,
 Bennem a gondolat gondolatot kerget,
 Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
 Asztalhoz vetődik, – ugy vagyok valóban –
 S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
 Hejh pedig olyan sok mondani valóm van.
Uj hivatalodban hogy éled világod?
 Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
 Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
 Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
 Megfér-e együtt a lant és a biblia?
 Nem vesz össze rajtad Apollo s Jehova?
S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
 Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
 Vesd ki, jó barátom, vesd ki azt a férget,
 Mely titkon, de folyvást emészt téged belül;
 Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet
 Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?
S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk,
 Csak akaratos ne legyen természetünk.
 Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
 Pohárból inni, mint a melyre kedve jött.
 A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás –
 A honnan jut, onnan issza az örömöt.
Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam…
 De im harangoznak: tiszteletes uram,
 Vegye hóna alá imádságos könyvét,
 S végezze illendőn a szent szolgálatot;
 Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
 S isteníge gyanánt szívom az illatot.
Mert az én templomom a nyílt, nagy természet…
 Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
 Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
 Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát,
 S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
 S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.
Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
 De ideje végre a szót ketté vágnom,
 Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
 Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
 S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
 Ne mondd el valahogy a mi-atyánk helyett.

(Beje.) -319-

Széphalmon.

Te a nemzet-hálátlanság
 Égbekiáltó némasága,
 A nemzet-szégyen Káin-bélyege,
 Oh Széphalom!
 Azért kellett-e csak
 Hozzád zarándokolnom,
 Hogy egy hajtásra olyan hosszút igyam
 A keserűség poharából,
 A milyet eddig még talán nem ittam?…
 Ez volt tehát
 A múzsák egykori tanyája,
 Hol most haszonbérlő zsidó lakik?
 Azon szobában,
 Melyben Kazinczy Ferencz
 Élt s kilehelte tiszta lelkét,
 Most piszkos nyávogó porontyok
 Henteregnek,
 S a szentek szentéből, nejének
 Szobájából ím kamra lett,
 Mely ronda lommal van tele.
 Ki innen e falak közül!
 Félek, hogy e ház rám szakad,
 Mert nagy teher nehezkedik rá:
 Az isten átka – –
 Nagy ég, a pompás kert mivé lett
 Még mostan is mosolyg, mosolyg,
 De szívet-szaggatólag,
 Mint a megőrült szép leány.
 Elvadulának a gyümölcsfák,
 S alattok fű terem buján,
 Sürűn és magasan;
 Tán el akarja rejteni
 A pusztulásnak szellemét,
 Mely itt két kézzel dolgozik,
 Vagy az utat akarja
 Elfödni, mely sír mellé vezet,
 Hogy a halottnak nyúgodalmát
 Ne háborítsa senki,
 Mert nyúgalomra nagy szüksége van,
 Kit hetven évig üldözött az élet.
 Itt nyugszik ő
 Vad fák és vad füvek körében
 Fölötte hófejér szobor…
 Miért fejér? miért nem fekete?
 Vegyétek fel s tűzzétek föl helyébe
 Sötét sorsának zászlaját!
 Oly bántó e fejér hazugság. –
 És ezt is özvegye
 Állíttatá, ez oszlopot;
 De könnyen telt ki tőle,
 Mert nem maradt több,
 Csupán hét árva gyermeke.
 S miért tett volna oszlopot
 Sírjához a haza?
 Hiszen mit tett ő a hazáért?
 Miatta hét esztendeig szivá csak
 A börtönök dögvészes levegőjét,
 És csak fél századig
 Tartá vállán, mint Atlas az eget
 A nemzetiségnek ügyét.
 Magyar nemzet, most nem volnál magyar,
 Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,
 Midőn magyarnak lenni
 Szégyen vala.
 És te, hazám, te így fizetted őt!
 Mig élt: fázott és éhezett,
 S most sírja olyan elhagyott,
 Mint számüzötté
 Ki idegen földön vesz el. –
 Hálás haza,
 A szent halott nevében
 Vedd forró köszönetemet!
 Ha gyermekem lesz,
 Ki arra készül,
 Hogy néked éljen:
 Ide fogom majd őt vezetni
 E sírhalomhoz… buzditásul.

(Széphalom.)

Meleg dél van…

Meleg dél van itt kinn a mezőben,
 Rakja a nap a tüzet erősen.
 Meleg dél van, meglippen a madár,
 A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.
Két lyány gyüjti ott a széna rendét,
 Két siheder hordja a petrenczét,
 Hejh de nem telik nagy kedvök benne,
 Mert ilyenkor súlyos a petrencze.
Legjobb dolga van most a királynak,
 Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
 Király pihen aranyos karszéken,
 Gulyásbojtár kedvese ölében.

(Beregszász.)

-320-

-321-

Kard és láncz.

Földre szállt a legszebb angyal
 Isten engedelmivel, hogy
 Fölkeresse, megtekintse
 A legszebbik szép leányt.
 Megtalálta. Megszerette.
 És ezentúl rája nézve
 Szebb volt a föld, mint a menny,
 És azért is minden éjjel
 Le-lejárt a szép leányhoz.
 Csillagról csillagra lépett,
 És midőn elérte már
 A legalsó csillagot,
 Ottan egy hattyúra űlt,
 Egy fejér hattyúra, és ez
 Hozta őt a lyányka mellé,
 A ki őt kertébe várta,
 S szűz mosolylyal fogadá,
 Melytől a bimbók kinyíltak
 És az elhervadt virágok
 Újolag föléledének.
 Ottan űltek és beszéltek,
 Míg a hajnal nem hasadt,
 És beszédök mindenről folyt,
 A mi szép és a mi szent.
 A leányka szemlesütve
 Hallgatá a fényes angyalt
 S a hogy egyszer föltekintett,
 Annyi bűbáj volt szemében,
 Hogy az angyal térdre omlott,
 És egy csókot kére tőle,
 És a lyány meg nem tagadta.
 Milyen csók volt ez!… midőn
 Összeért az angyal ajka
 És a lyányé, az egész föld
 Megrezzent a kéj miatt,
 Mintha az csak egy szív volna;
 S odafönn az égen minden
 Csillag egy-egy csengetyű lett,
 Mely varázshangon csilingelt,
 S e még nem hallott zenére
 A virágok, mint megannyi
 Tündérek, tánczolni kezdtek,
 És a hold – mivel talán az
 Elpirult lyány bele nézett –
 Elpirúla szinte, s tőle
 Rózsaszínű lett az éj.
 És az angyal csókja szépen
 Megfogamzott: a leányka
 Anya lett; oly gyermeket szűlt
 Oly dicsőet, a minő csak
 Akkoron születhetik, ha
 Föld és ég ölelkezék.
 Kardot szűlt a lyányka, kardot,
 És ez a kard… a szabadság.

* * *

Feljött a legrútabb ördög,
 Sátán engedelmivel,
 Fel a földre, hogy meglelje
 A legocsmányabb boszorkányt.
 Megtalálta. Megszerette.
 És ezentúl jobban tetszett
 Néki a föld a pokolnál,
 És azért is minden éjjel
 Föl-följárt a boszorkányhoz.
 Tűzokádó hegy torkában
 Jöttek össze éjfelenként.
 Béka-fejü, kigyó-farkú,
 Láng-sörényű, sárkány-lábú
 Vad fekete paripa
 Hozta föl az ördögöt,
 S a boszorkány, denevérek
 És baglyok kiséretében,
 Hórihorgas seprőnyélen
 Lovagolva jött elé a
 Tűzokádó hegy torkába.
 Ottan űltek és beszéltek
 Míg megszólalt a kakas,
 És beszédök mindenről folyt,
 A mi rút s szentségtelen.
 S szólt az ördög: »Fázni kezdek,
 Jöszte beljebb, jöszte beljebb,
 Le a hegy legfenekére,
 A tüzeknek őshonába…
 Hah, még itt is fázom, fázom,
 Szinte csattog a fogam…
 Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!«
 S ölelkeztek, csókolóztak.
 Milyen csók volt ez!… midőn
 Összeértek ajkaik,
 A boszorkány s ördög ajka:
 Összeborzadott a föld,
 S dörgött, morgott, mintha vészes
 Felhőket nyelt volna el,
 S el kezdett okádni a hegy,
 És okádta ég felé a
 Tűzesőt, tűzköveket,
 És egy láng lett a világ,
 Csak a csillagok s a hold
 Vontak fátyolt arczaikra,
 Sűrü fátyolt, feketét,
 Hogy semmit ne lássanak.
 S megfogant az ördög csókja,
 Anya lett s szűlt a boszorkány,
 -322- Szűlt oly förtelmet, minő csak
 Akkoron születhetik, ha
 Föld s pokol ölelkezék.
 Láncznak híják a boszorkány
 Undok kölykét, láncznak híják,
 És e láncz… a szolgaság.

* * *

És a mennynek s a pokolnak
 Két szülötte, a szabadság
 S szolgaság, a kard s a láncz,
 Harczot űz élet-halálra,
 Hosszu harczot, hosszu harczot,
 Elfáradva, nem pihenve.
 Tompa, csorba már a kard,
 De a láncz is szakadoz.
 Várjunk, várjunk egy kicsit,
 Megtudjuk már nem sokára:
 Melyik lészen úr a földön?
 Melyiké lesz a világ?

(Szatmár.)

Jó ideje lement a nap…

Jó ideje lement a nap,
 Le is szállott már a harmat,
 Már a hold is magasan van,
 Éjfél is lesz innen-onnan.
Mit csinál mostan Juliskám?
 Összetette kis kezit tán
 S imát mond; ha imádkozik:
 Tudom, értem imádkozik.
Mit csinál mostan Juliskám?
 Már régen el is alutt tán;
 Ha elalutt és álmodik:
 Tudom, felőlem álmodik.
S ha Juliskám se nem alszik,
 Se pedig nem imádkozik,
 Hanem csak ugy gondolkodik;
 Tudom, rólam gondolkodik.
Gondolkozzál, gondolkozzál,
 Gyönyörűséges virágszál!
 Gondolataid olyanok,
 Mint azok a szép csillagok.
És vajon a csillagokat
 Juliskám, nem te gondoltad?
 Te gondoltad ki ezeket,
 Mikor szerelmed született.

(Szatmár.)

Az elhagyott zászló.

Megtépve, megcsufolva,
 Sivatag közepén,
 Magában áll a zászló,
 Melyet szolgálok én.
 Nagy és hosszú vihar volt,
 Mely rajta ennyit tépe,
 De, bármint meg van rontva,
 Még most is látszik csonka
 Szárnyán az isten képe.
És e szent jelnek egyre
 Gyérülnek hívei,
 Bálvány elébe mennek
 Térdet, főt hajtani.
 Hadd menjenek! nem méltók
 Egy sorban állni vélünk.
 Ha a fecskék ledérek
 S éghajlatot cserélnek,
 Mi sasok nem cserélünk.
Mily varázshatalmú e
 Diszetlen csonka jel!
 A legdicsőbbek érte
 S alatta haltak el.
 Mutatja ez, mutatja,
 Hogy az igazság itt van,
 S ez isten oltáránál,
 Bár a világ odább áll,
 Megállok a siriglan!

(Szatmár.)

Már, galambom, engedj meg…

Már, galambom, engedj meg, de
 Ki kell mondanom:
 Legyen vége a tréfának,
 Mert nagyon unom.
Eddigi szeszélyedet csak
 Megbocsátom még;
 Más ennyit sem tűrne, régen
 Mondta voln’: elég.
 -323-
Vinné el az ördög ezt az
 Én jó szívemet!
 Boldogságom ennek mindig
 Áldozatja lett.
Kifog rajtam minden gyermek
 És minden leány…
 De fogadom, hogy máskép lesz,
 Máskép ezután.
Azért vége a tréfának,
 Szedd össze magad,
 És hallgasd meg ünnepélyes
 Komoly szavamat:
A mit eddig még nem tettél,
 Bármint kértelek,
 Tedd, ezennel, tedd, ha mondom,
 Rögtön csókolj meg!

(Szatmár.)

A munkácsi várban.

Itt tüzé föl piros zászlaját a
 Szabadságnak Zrínyi Ilona?
 A szabadság hősinek tanyája
 Íme, íme most rabok hona.
 Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
 Semmi más, mint lánczcsörömpölések –
 Bátran tudnék a vérpadra lépni,
 Oh de ez a börtön… ettül félek.
Föl s alá jár magas büszke fővel
 Ott a sánczon egy ifjú fogoly;
 Messze-szállott lángtekintetével
 Vajon hol jár gondolatja, hol?
 Lépte gyors még; uj vendég bizonynyal
 Erejét az éj s láncz nem töré meg –
 Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettül félek.
 Ott a másik sánczon egy öreg rab,
 Nem tekint sem ide sem oda,
 Lassan hordja könnyü, száradt testét…
 Nehezebb már láncza mint maga.
 Tört szeméből holt sugár buvik ki,
 Mint a sírból a kisértő lélek –
 Bátran tudnék a vérpadra lépni,
 Oh de ez a börtön… ettül félek.
Ifju rab, nézd, mint virít az erdő,
 Akkor is, ha kijösz, zöld lesz az,
 Oh de téged, téged akkorára
 A nyomor s bú régen behavaz.
 És te vén rab, tőled már talán csak
 Itt vesz búcsut a láncz és az élet –
 Bátran tudnék a vérpadra lépni,
 Oh de ez a börtön… ettül félek.
Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
 Köszörült kés, metszi szívemet.
 El, el innen! fönn vagyok, és még is
 Környekez már-már az őrület.
 Hátha még lenn volnék, hogyha ott lenn
 Híznék rajtam lelki-testi féreg! –
 Bátran tudnék a vérpadra lépni,
 Oh de ez a börtön… ettül félek.

(Munkács.)

Ismét könny!

Azt hittem, hogy szemembül a sors
 Örökre számüze,
 S ismét pillámon vagy, sötét
 Fájdalmak fényes követe!
Alig vidultam a boldogság
 Nyájas napsúgarán,
 Ismét felhő takarta el,
 Mely önti záporát reám.
De nem, nem zápor ez; csak egy könny.
 Egy könnycseppecske csak,
 És még is kínosabb talán,
 Mint volna egy egész patak.
Oh sírtam én már, sokat sírtam
 Miattad, szerelem,
 És siratálak tégedet,
 Szegény pusztúló nemzetem;
De ennél keserűbb könyűt még
 Nem ejtettem soha,
 Sem érted, égő szerelem,
 Sem érted, hamvadó haza.
E könny, mint a tüzes vas, mint a
 Pokolnak lángja süt…
 Irtóztatón, irtóztatón
 Orromba ment a pipafüst!

(Szatmár.) -324-

Levél Arany Jánoshoz.

Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
 Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
 Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
 Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
 Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
 Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
 Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?
 Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj’
 Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
 S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
 Dejsz ugy öcsém, veszsz meg, kívánom tiszta szivembül.
 Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
 Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal
 Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
 Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba,
 Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?
 Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
 Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
 Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
 Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
 Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!), úgy-e lemondasz
 Róla, ha én kérlek? – Hah, már is látlak ugorni,
 Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
 A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát
 A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…
 Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
 Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
 Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
 Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
 Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
 Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
 És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –
 Drága komámasszony, kegyedet kérem meg aláz’san,
 Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
 Még eztán sem fog nekem írni az ilyen-amolyan.
 Irjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről
 Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal.
 El ne feledje a barna Laczit s a szőke Julist, e
 Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, a melynek
 Rózsáin szemeim sokszor függének, a míg a
 Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?
 És a csonka torony, mely a harczoknak utána
 Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
 S várja jövendőjét, mely lábát rá teszi, s akkor
 Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből
 A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
 -325- Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
 Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.
 Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
 Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni:
 A veletek töltött kor tette szivemben örökké.
 S jártam azóta magas fényes paloták körül, a hol
 Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
 Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
 Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –
 Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
 Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam, hazugság,
 Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
 A nótáros urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen
 Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
 Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel.
 Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom,
 Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
 Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
 Századik édes apám eladá vagy meg se szerezte.
 S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
 Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,
 Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés
 Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
 Nem pedig én nékem! pusztán a gondolat is már
 Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
 És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha
 A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
 A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse.
 Nem a tehertől fél, a melyet húznia kell majd,
 Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
 És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
 Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
 S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
 Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
 Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét.
 Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
 A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –
 Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
 Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél
 Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt,
 Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
 S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
 És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
 Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
 Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!

(Szatmár.) -326-

Jó költőnek tartanak…

Jó költőnek tartanak, s hogy
 Az vagyok, én is hiszem,
 De azért te ne magasztald
 Verseimet, kedvesem.
Te előtted elpirúlok,
 Hogyha dícsérsz engemet,
 Oh mert érzem, hozzád képest
 Érzem kicsinységemet.
A legkisebb gondolatban,
 Mely fejedben tündököl,
 A legkisebb érzeményben,
 Mely kebled dagasztja föl,
Szemed egy pillantásában,
 Mely titkon felém röpül,
 Egy hangodban, mely futólag
 Csengi lelkemet körül,
Egy mosolygásodban is több
 Költészet van, kedvesem,
 Mint az ötszáz-ötven versben,
 Melyet írtam összesen.

(Szatmár.)

Megbántott a rózsám…

Megbántott a rózsám nagyon,
 Haraguttam érte nagyon,
 Haraguttam, búslakodtam,
 Mint az effélékért szoktam.
 Azt gondoltam, hogy sebemet
 A sirásó gyógyítja meg,
 Hogy akkor zárul be sebem,
 Ha megnyílik a sír nekem.
 S meddig tartott ez a bajom?
 Míg megcsókolt az angyalom,
 Mihelyt megcsókolt angyalom,
 Mingyárt nem lett semmi bajom.
 Éles, hegyes tőr a szava,
 S édes balzsam az ajaka.
 Ilyen az a leányféle!
 Mit tegyen az ember véle?

(Szatmár.)

Augusztus 5-dikén.

Itt a gyűrü, itt a gyűrü,
 Itt van végre ujjamon!
 Itt van ajka, itt van ajka,
 Itt van végre ajkamon!
Oh mi édes, oh mi édes
 A csók piros ajakán!
 A kerek világnak minden
 Édessége itt van tán.
Csókolj, csókolj… senki sem lát…
 Szíjad, szíjad ajkamat!
 S ha látnak is? jegyeseknek
 Csókolózni már szabad.
Addsza ajkad, addsza orczád,
 Homlokod, szemeidet,
 Elborítom csókjaimmal,
 Mint a hajnal az eget.
Szédülök… fogj meg karoddal,
 Lágy karoddal, szép leány!
 Csók-e ez vagy bor? biz én már
 Nem is tudom igazán.
Bor lesz ez, bor! ilyet ittak
 Az olympi istenek,
 S én, az ember, nem birom meg,
 Fölforgatja eszemet.
Mámor szállt nehéz fejemre,
 Oh de milyen mámor ez!
 Égbe vitt… a föld alattam
 Végtelen mélységbe vesz.
Túl jutottam már a felhők
 Tarka vándor táborán,
 Csillagok között röpűlök,
 Mindenik egy csalogány.
Mint dalolnak, mint dalolnak!
 Ilyet nem hallott fülem.
 S milyen fény! százezer villám
 Nyargalózik körülem.
Hát a szívem, hát a szívem?
 Ott van, ott van még a baj…
 Fiu, ugy vigyázz magadra:
 Örömödben meg ne halj!

(Erdőd.)

-327-

Falu végén kurta kocsma…

Falu végén kurta kocsma,
 Oda rúg ki a Szamosra,
 Meg is látná magát benne,
 Ha az éj nem közelegne.
Az éjszaka közeledik,
 A világ lecsendesedik,
 Pihen a komp, kikötötték,
 Benne hallgat a sötétség.
De a kocsma bezeg hangos!
 Munkálódik a czimbalmos,
 A legények kurjogatnak,
 Szinte reng belé az ablak.
»Kocsmárosné, arany virág,
 Ide a legjobbik borát,
 Vén legyen, mint a nagyapám,
 És tüzes, mint ifju babám!
Húzd rá czigány, huzzad jobban,
 Tánczolni való kedvem van,
 Eltánczolom a pénzemet,
 Kitánczolom a lelkemet!«
Bekopognak az ablakon:
 »Ne zugjatok olyan nagyon,
 Azt üzeni az uraság,
 Mert lefekütt, alunni vágy.«
»Ördög bújjék az uradba,
 Te pedig menj a pokolba!…
 Húzd rá czigány, csak azért is,
 Ha mindjárt az ingemért is!«
Megint jőnek, kopogtatnak:
 »Csendesebben vigadjanak,
 Isten áldja meg kendteket,
 Szegény édes anyám beteg.«
Feleletet egyik sem ad,
 Kihörpentik boraikat,
 Végét vetik a zenének
 S haza mennek a legények.

(Szatmár.) -328-

A költészet.

Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
 Miként tiporják méltóságodat
 Az ostobák, s ép akkor, a midőn
 Törekszenek, hogy fölemeljenek.
 Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
 Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
 Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
 Hová csupán csak fénymázas czipőkben
 Lehet bejárni illedelmesen.
 Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
 Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
 A költészet nem társalgó terem,
 Hová fecsegni jár a czifra nép,
 A társaság szemenszedett paréja;
 Több a költészet! olyan épület,
 Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
 Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
 Szóval: szentegyház, a hová belépni
 Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

(Szatmár.)

Az én Pegazusom.

Nem angol ló az én Pegazusom,
 Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal,
 Nem is német teherhordó állat,
 Széles háttal, medve-topogással.
Magyar csikó az én Pegazusom,
 Eredeti derék magyar fajta,
 Világospej, síma selyem szőrrel,
 A napsugár hanyatt esik rajta.
Nem nevelték benn az istálóban,
 Nem is igen járt az iskolába;
 Kinn született, ott kinn fogtam el a
 Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’.
Nem bosszantom a hátát nyereggel,
 Egy kis csótár van csak rá terítve,
 Ugy ülök rajt, és sebesvágtatva
 Ragad, mert ő a villám testvére.
A pusztákra visz legörömestebb,
 Mert a puszta születési helye.
 Hejh, ha arra fordítom a kantárt,
 Ugy megugrik, alig bírok vele.
A falukban megállok egy szóra,
 Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll;
 A legszebbtől egy virágot kérek,
 Akkor aztán, akkor ujra haj-rá!
Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne,
 Hogy kivigyen ebből a világból;
 Ha szakad a tajték róla: ez a
 Sok tűztől van, nem a fáradságtól.
Pegazusom sohasem fáradt el,
 Hamarjában még el sem is fárad,
 Biz ezt ne is tegye, mert még messze
 Vagyon útam, vágyaim határa.
Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam,
 Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,
 S lábad alá ha ellenség botlik,
 Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

(Szatmár.)

Ne bántson az meg…

Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
 Ha arczom néha elsötétedik;
 Nem lehetek én, bármiként kivánom,
 Még előtted sem folyton-folyva vig.
Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe
 A bánatot nem te hozád vala…
 Hogyan szereznél bánatot nekem te,
 A földnek, égnek legjobb angyala?
Egészen más az, a mért engem néha
 Kisértetes halványság színe fed:
 Én egy szellemnek vagyok martaléka,
 Mely meg-meglátogatni nem feled.
Hiába kérem, hasztalan esengek,
 Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már;
 Kérlelhetetlen, siket ő! nem enged,
 Talán örökké vissza-visszajár.
Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve
 Érinti már-már szomjas ajkamat,
 Megjelenik… kezem megáll ijedve
 És földre ejti a telt poharat.
E szellem a mult! mult időm emléke,
 A legvadabb, legborzasztóbb alak,
 Mit egy pokoli bor hevétül égve
 A sors viszályi kigondoltanak.
 -329-
Ezen szellemnek vagyok oda vetve;
 Fel-feltör hozzám sirja mélyibül,
 S mig súgja rémes ígéit fülembe,
 Lelkem lelketlen sziklává kövül.
Ne szólíts ekkor, úgy sem értenélek,
 Édes hangod sem hatna szívemig;
 Várd el békében, míg a jelenésnek
 Irtóztató órája eltelik.
Körűle milyen álom fon hideg kart,
 S miatta még is mennyi a kinom!
 Álom csupán… de mit használ? a mig tart,
 Eszembe nem jut, hogy csak álmodom.

(Szatmár.)

Tarka élet.

Szolgáltam én Mars uramnál
 És Thalia kisasszonynál,
 Még pedig nagy tiszteletben…
 Ott elcsaptak, itt elszöktem.
Gyalogoltam kutyamódon,
 S jártam négy lovas hintókon.
 Tisztítottam más csizmáját,
 S tisztitá az enyimet más.
Kujtorogtam szomjan-éhen,
 Egy helyen száraz kenyéren
 Rágicsáltam, más helyen meg
 Tejbe-vajba fürösztöttek.
Volt már ágyam a mezetlen
 Föld, kietlen rengetegben;
 Háltam ismét czifra ágyon
 Finom patyolat-párnákon.
Megemeltem a sipkámat
 Szolgabíró hajdujának,
 S én előttem hajtogatták
 Magokat a szolgabírák.
Szobalyány is szégyelt volna
 Velem jőni karonfogva,
 Máskor ismét úri hölgyek
 Pillantásomért epedtek.
Drága, ékes uj ruhám volt,
 S volt ruhámon folt hátán folt,
 Zöldre raktam sárgát, kéket…
 Szent atyám, be tarka élet!

(Szatmár.)

Homér és Oszián.

Hol vannak a hellenek és hol a czelták?
 Eltűntenek ők, valamint
 Két város, a melyet
 A tengerek árja benyel,
 Csak tornyaik orma maradt ki a vizből…
 E két torony orma: Homér s Oszián.
Koldús vala az,
 Királyfi emez. Mi különbség!
 De egybe’ hasonlatosak:
 Mind ketteje vak volt.
 Szemfényeiket tán
 Lelkök lobogó tüze, önnön
 Dicsőségök ragyogása vevé el?
Nagy szellemek ők! ha varázskezeik
 Érintik a lant idegét,
 Mint isten igéje, világot
 Alkotnak az ember elé,
 Mely bámulatos szép
 És bámulatos nagy. –
Halljátok Homért?
 Dalában a mennyei bolt
 Egy csöndes örömnek örök mosolya,
 A honnan a hajnali bíbor
 S a déli sugár aranya
 Oly nyájasan ömlik alá
 A tengeri szőke habokra,
És bennök a zöld szigetekre,
 Hol istenek űzik az emberi nemmel
 Boldog vegyülésben
 Játékidat, oh gyönyörű szerelem!
S látjátok amott Osziánt?
 Az éjszaki tenger örök ködü földén
 Vad szikla fölött viharokkal együtt
 Harsogja dalát az alaktalan éjben,
 És feljön a hold,
 Mint a lemenő nap,
 Oly vérvörösen,
 S zord fénybe borítja a rengeteget, hol
 Bolygnak seregestül
 A harcz mezején elesett daliák
 Bús szellemei.
Minden mi világos,
 Minden mi virágzó
 Dalodban, oh koldusok őse, Homér!
 -330- Minden mi sötét,
 Minden mi sivár
 Dalodba’, királyi utód, Oszián!
Csak rajta, daloljatok egyre,
 Verjétek a lantot, az isteni lantot,
 Homér s Oszián!
 Eljőnek az évek,
 Századjai s ezredei; letipornak
 Mindent könyöretlenül, oh de
 Ti szentek vagytok előttök;
 Mindenre a sárga halált lehelik,
 Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!

(Szatmár.)

A virágok.

Ki a mezőre ballagok,
 Hol fű között virág terem,
 Virágok, szép virágaim,
 Be kedvesek vagytok nekem!
 Ha látom, mintha lyányt látnék,
 Szivem reszket, keblem dagad. –
 Siromra, hogyha meghalok,
 Ültessetek virágokat.
Leűlök a virág mellé
 És elbeszélgetek vele,
 Szerelmet is vallok neki,
 S megkérdem: engem szeret-e?
 Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért,
 Hogy érti jól szavaimat. –
 Siromra, hogyha meghalok,
 Ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon
 Nem a virág beszéde-e?
 Csak hogy nem értjük, nem hat át
 Testünkön lelkünk fülibe;
 Szagolja csak s nem hallja meg
 A test e szellemhangokat. –
 Siromra, hogyha meghalok,
 Ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág
 Beszéde, annak dala ez,
 S ha lényem durvább része a
 Sírban rólam lefejledez:
 Nem szagolom többé, hanem
 Hallom majd e szép dalokat. –
 Siromra, hogyha meghalok
 Ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala,
 Te lészsz majd ott bölcsődalom,
 Melynek lágy zengedelminél
 Tavaszonként elaluszom,
 S következendő tavaszig
 Lelkem szép álmokkal mulat. –
 Siromra, hogyha meghalok,
 Ültessetek virágokat.

(Pest.)

A kisbéres.

Nem ül kevélyebben a huszár a lovon.
 Mint az a kisbéres a vendégoldalon,
 Behordta a szénát gazda padlására,
 Üres szekerével ballag a tanyára.
Hat czímeres ökör sétál a szekérrel,
 Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével,
 Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava:
 Harangnak illenék holmi kis faluba.
Kiált a kisbéres: »Cselő, csákó, cselő!«
 S a szekérből a nagy ostort veszi elő,
 Két öles a nyele, három a kötele,
 Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele.
Kati ott gyomlál a kis kertben serényen,
 Mikor a szekér a házok előtt mégyen,
 Még ki sem pillantott, és már rá ismére
 Ostora hangjáról a béres legényre.
Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’
 Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe;
 Ha már ki van tépve, mit csináljon vele?
 Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.
A kisbéres pedig korán sem az, a ki
 Az ajándékot nem szokta elfogadni,
 Kivált ha neki azt szép leány kinálja,
 S legkivált ha az a szép leány babája.
Elfogadta, föl is tüzte kalapjára,
 S fölugrott megint a szekér oldalára,
 És közéje vágott szép hat tinajának,
 S most még kevélyebben tartott a tanyának.
Mit fejében gondolt s érezett szivében,
 Mit el nem mondhata ott hirtelenében:
 Azt utjában olyan szépen elfütyölte,
 Hogy a pacsirták is tanulhattak tőle.

(Szatmár.)

-331-

A vándor legény.

Hogyha üres az embernek
 Zsebje: üres a has is.
 Zsebem üres, ennél fogva
 Üres az én hasam is.
Tennap ettem utójára,
 Az igaz, hogy keveset,
 No de semmi! van elég, ki
 Én helyettem is evett.
S holnap ujra nap lesz, akkor
 Ehetem majd… ha lesz mit.
 Addig reménység anyámnak
 Szívom édes emleit.
Hasam üres, de helyette
 Teli vannak szemeim,
 Megtöltötték a hidegtől
 Kiszorított könnyeim.
 -332-
És ez jó, hogy ily hideg van,
 Legalább sietnem kell,
 S így a csárdát, mely még messze
 Szaporábban érem el.
Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
 Gyi, két lábam, fussatok!…
 Milyen áldott két csikó ez,
 Egyik sem kér abrakot.
Egyik fakó, másik szürke,
 Mert nadrágom két darab,
 Egyik szárát úgy toldottam
 A másikhoz a minap.
Volt nekem jó új ruhám is,
 Volt nekem szép uj ruhám…
 De kimélni kell az újat…
 Hogy ne kopjék, eladám.
S hogy kijátszam a haramját,
 Ki megállit, meglehet:
 A legelső korcsmárosnak
 Általadtam pénzemet.
Most a mely’k zsivány nálam csak
 Egy fillérre is akad,
 Díjul annak én azonnal
 Fizetek száz aranyat.
Nincs zsivány, de a helyett a
 Szél kutatja zsebemet.
 Szél barátom, ne kutyálkodj’,
 Megütöm a kezedet.
Tréfa, a mi tréfa, de ez
 Kriminális egy idő,
 Összeeskütt ellenem ma
 Szél, hidegség, hó, eső.
Az az egyetlen szerencsém,
 Hogy mezítláb útazom;
 Teli menne vízzel sárral
 A csizmám e rosz uton.
Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz
 Fölöttem a fergeteg.
 Hadd gunyoljon! rajta egykor
 Én is jókat nevetek.
 -333-
Ád az isten egy kis műhelyt,
 Ád az isten majd nekem,
 Benne lesz meleg kandallóm,
 Feleségem, gyermekem…
Ott ha a szél, e czudar szél
 Ablakomnál megjelen:
 Olyat kaczagok szemébe,
 Hogy megpukkad mérgiben!

(Szatmár.)

O. B. kisasszonyhoz.

Szép mulatság téged néznem,
 Szőke kis lyány,
 Te kis bimbó az ifjúság
 Rózsafáján!
 Elnézném én szemed s ajkad
 Untalan;
 Ajkadon szived s szemedben
 Lelked van.
Szived, lelked, mind meglátom,
 Ha rád nézek;
 Csendes még az, mint a téli
 Madárfészek.
 Várj csak, várj, ha majd eljő a
 Kikelet,
 Mily zajos néppel telik meg
 Kebeled.
És az szép, legszebb idője
 Életünknek,
 A midőn a szív először
 Népesül meg,
 A midőn kiséretével
 Benn terem
 A hatalmas nagy király, a
 Szerelem.
Kisérői: öröm, bánat,
 Könny, mosolygás,
 Kétség, remény, és ki tudja:
 Mi minden más?
 E sok vendég ugy megtölti
 A szivet,
 Hogy ez, szegény, szinte-szinte
 Megreped.
És ez a nép egyre lót-fut,
 Föl s le nyargal,
 Nem nyugosznak, dörömböznek
 Éjjel-nappal.
 És nekünk e zaj, mely soha
 Nem szünik,
 Oly nagyon fáj és oly nagyon
 Jól esik!…
Mit mosolygasz, mit mosolygasz,
 Csintalan lyány?
 A mit itten magyaráztam,
 Már tudod tán?
 Oh nem, ezt még nem teszem föl
 Felűled!
 De ha így van?… annál jobban
 Becsűllek.

(Szatmár.)

Valahogy.

Várom, várom lakodalmam
 Nehezen,
 No de hiszen ma-holnap már
 Itt leszen.
 Nem a világ ez az egy hét,
 Lemorzsolom apródonként
 Valahogy.
Szegény ember fia vagyok,
 Az apám
 Egy kunyhót sem, egy garast sem
 Hagy reám;
 Baj, baj! de nem olyan nagy baj,
 Azért mi csak elélünk maj’
 Valahogy.
Menyasszonyom akaratos
 Kis leány,
 Én sem hajtok fejet minden
 Szó után,
 Tüzes patak a mi vérünk,
 Hanem azért csak megférünk
 Valahogy.
Ma ő enged, holnap meg én
 Engedek,
 Igy elejét álljuk szépen
 A pörnek,
 És ha nappal összeveszünk,
 Este majd csak kibékülünk
 Valahogy.

(Szatmár.) -334-

A sivatag lakói.

Ott a zerge a kősziklán
 S legelészi a mohot,
 Ott van a sas, fenn-röptében
 Közelíti a napot,
 Ott a liget fái közt zeng
 Az apró madársereg,
 Ott a fák alatt a kígyó
 Csúszik-mászik és sziszeg,
 Ott van a strucz, a homokba
 Dugta ostoba fejit,
 Ott a krokodíl a sásban
 Sírja sátán-könnyeit,
 Ottan ássa a hiéna
 A halottak lakhelyét,
 Ott a tigris, üvöltözve
 Vérszemmel néz szerteszét…
 Egy hiányzik: az oroszlán;
 Hol vagyon ő? hova lett?
 Tán megölték? tán eltévedt,
 Járván messze földeket?
 Messze járt, de el nem tévedt,
 És vadásztak bár reá,
 Meg nem ölték, nem ölhették,
 Mert magát ő nem hagyá.
 De csatája hosszu, nagy volt
 S megviselte erejét,
 S hogy ezt ismét összeszedje,
 Csendes helyre rejtezék.
 Nyugszik a fáradt oroszlán
 Pálmafának ernyején…
 Nyugszom én fáradt oroszlán
 Feleségem kebelén.

(Koltó.)

Csak ugy omlanak most hozzám…

Csak ugy omlanak most hozzám
 A szebbnél szebb levelek!
 Minap egygyel kedvesem majd
 Szívem repesztette meg,
 Most meg arra figyelmeztet
 Egy nem ismert jó barátom,
 Hogy »vigyázzak s fussak innen,
 Mert közel van a halálom,
Fussak innen! orgyilkos kéz
 Fenyegeti éltemet.«
 Tréfa-e ez vagy valóság?
 Egyik s másik is lehet.
 Jó barátom, hogyha tréfálsz,
 Fordulnál más emberekhez,
 Mert az ily kis tréfácskával
 Engemet meg nem ijesztesz.
S ha nem tréfa? ha valóban
 Tör valaki ellenem?
 Úgy is jól van, majd bevárom
 És megnézem emberem.
 Tán valami rosz poéta,
 Kinek Pegazusom lába
 Rá hágott a tyukszemére
 Helikonra-ballagtába’?
Vagy valami táblabiró?
 Kinek úri fejirül
 Leütöttem a parókát
 S a feje is leröpült?
 Vagy valami vetélytársam,
 Ki miattam kosarat hord,
 Kit lehánytam a nyeregből
 És szemébe rúgtam a port?
Hah, vagy talán mind a három
 Összeeskütt ellenem?
 No ha ezek megtámadnak,
 Mit csináljak, istenem!
 A poéta álkapczáját
 Leszakítom fegyveremnek,
 S ellenségimet, mint Sámson,
 E szamárcsonttal verem meg!

(Szatmár.)

Ősz elején.

Üres már a fecskefészek
 Itt az eszterhéj alatt,
 Üres már a gólyafészek
 Tetejében a kéménynek…
 Vándor népe ott halad,
Ott a messzeség homályin,
 Ott az égnek magasán.
 Látom még, mint kis felhőket,
 Vagy már nem is látom őket?
 Csak ugy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűltek,
 Tavasz s nyár vendégei,
 És őket már nem sokára
 A kertek s mezők virága
 S a fák lombja követi.
 -335-
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
 Majd borul, majd kiderűl.
 Ajka még mosolyg, s szemébe
 Könny tolúl… ennek sincs vége,
 S ajkán ujra mosoly űl.
Bús mosolygás és vidám könny!
 Csodálatos keverék.
 Észrevétlen karon fogja
 És egy más világba vonja
 A merengés emberét.
Órahosszat elmerengek,
 És ha egy elejtett tárgy
 Vagy harang, a mely megkondul,
 Fölriasztott álmaimbul:
 Elmém, nem tudom, hol járt?

(Szatmár.)

A csillagos ég.

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
 És merengve nézem a sötétkék eget;
 Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
 És koszorú gyanánt övezi fejemet.
 Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
 Lemosott magáról minden földi szennyet,
 S most ujjá születve a magasba röppen
 S keresi a mennyet.
Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
 Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
 Tán mellém valami kis bogárka szálla,
 Vagy távoli folyam harsogása lehet,
 Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
 Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül,
 Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése
 Le a csillagkörbül.
Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között,
 És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
 Melyet az istenség titkos ujja szövött…
 Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán?
 Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
 És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
 Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon,
 Hadd beszéljek veled.
Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
 S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
 Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
 A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?…
 De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
 Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
 Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén
 Lángol-e szerelem?
Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
 S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
 De ha a szerelem föl nem kísér oda,
 Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
 Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
 S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!…
 A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
 Nem pótolja semmi.

(Szatmár.)

Az ember.

Nincs nevetségesebb az embernél,
 Oly kevélységben, olyan gőgben él!
 A világot fitymálják ajkai,
 S minth’ az eget akarná szántani
 Orrával, oly magasra tartja fel.
 Kevély ember, miben kevélykedel?
Egy szempillantásnál mi rövidebb!
 Ember barátom, a te életed.
 Rohanva jő az idő s elrohan,
 Egy kezében bölcsőd pólyája van,
 S másikba koporsódra szemfödel.
 Kevély ember, miben kevélykedel?
S mit végezhetsz egy pillantás alatt?
 Hódítál népeket, országokat?
 Hódítani csak gyávákat lehet,
 S az uralkodás ilyenek felett
 Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell.
 Kevély ember, miben kevélykedel?
S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
 Veled hal meg s a föld alá viszed,
 Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig,
 S ott őrzi azt egy pár kis századig,
 S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el.
 Kevély ember, miben kevélykedel?
Dicsőséged, neved maradjon! hol?
 A nép is elvesz, melyhez tartozol.
 Az ország, melyben most él nemzeted,
 Tenger volt egykor, s ujra az lehet,
 S e föld is semmiségbe oszlik el.
 Kevély ember, miben kevélykedel?

(Koltó.) -336-

Azokon a szép kék hegyeken túl…

Azokon a szép kék hegyeken túl
 Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,
 Ott fogsz élni boldog férjed mellett,
 Kit boldoggá egyedűl szived tett;
 Napkeletről messzebb napkeletre
 Jösz velem, hogy mulathass kedvedre,
 Oda viszlek, szép Erdélyországba,
 Láposvölgyi regényes magányba.
 Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,
 Mert ott csak a természet lesz vélünk,
 A dicső, az örökszép természet,
 Kinek arczát oly gyönyörrel nézed,
 Mert tudod, hogy leghivebb barátom,
 Kit soha sem kaptam hazugságon,
 Ki elűzi a lélek kigyóit,
 Ki soha sem sebesít, de gyógyit.
 Ottan élünk a világtól távol,
 Semmi sem jut el hozzánk zajából,
 Csak az a halk, tengerféle morgás,
 Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,
 S mely meg nem zavarja álmainkat,
 Sőt még költőibb álmakba ringat.
 Oda viszlek, egyetlen virágom
 A nagy földön, e nagy pusztaságon,
 Ott gyakorlom én be ezt a régen
 Óhajtott szót: kedves feleségem!

(Szatmár.)

A szájhősök.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
 Meddig bőgtök még a hon nevében?
 Kinek a hon mindig ajkain van,
 Nincsen annak, soha sincs szivében!
 Mit használtok kofanyelvetekkel?
 Évrül évre folyvást tart a zaj,
 És nem ott-e, a hol volt, a nemzet?
 Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
 Az időt így elharácsoljátok;
 Várva néz rég s oly hiába néz az
 Isten napja s a világ reátok.
 Nyujtsátok ki tettre a kezet már
 S áldozatra zsebeiteket,
 Tápláljátok végre a hazát, ki
 Oly sokáig táplált titeket.
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
 A valódi honfiút mutatja,
 De ti gyáva s önző szívek vagytok,
 Tettre gyávák s önzők áldozatra.
 Hiszem én, hogy, mint a fák tavaszszal,
 Megifjodnak a vén nemzetek,
 De ti, hernyók, új lombot nem adtok,
 Sőt a régit is leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még a
 Népszerűség őket paizsára,
 Az elámult sokaság, miképen
 Megváltóit, karjaikba zárja.
 Megváltók? ők a hon eladói,
 Elveszünk ez ordítók miatt…
 Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
 Mert a félénk eb mindég ugat.
Én ugyan nem állok a sereghez,
 Mely kiséri őket ujjongatva,
 És ha egykor közibök vetődöm,
 Nem egyébért lépek e csapatba,
 Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
 Ál nagyok győzelmi szekerét,
 S haragomnak ostorával vágjam
 Arczaikra a bitó jelét!

(Szatmár.)

Bucsú a nőtlenségtől.

Tőled válok, legrégibb barátom,
 Nőtelenség, tőled válok el;
 Majd huszonöt évi bajtársam vagy,
 Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.
Ne neheztelj, hogy, ki oly hived volt,
 Rajtad most ily hirtelen kiad.
 Megosztottam véled ifjuságom,
 Hagyd magamnak férfikoromat.
Szeretélek, mint tán senki más nem,
 Hogyha intél, én szót fogadék,
 Mentem én, a regényes kalandok
 Zászlaját a merre lengetéd.
Messze vittél, sokfelé ragadtál,
 Elfáradtam, megpihenni kell…
 Nyoszolyám lesz kedvesem két karja,
 S fejér párnám a puha kebel.
 -337-
Mosolyognak ifju czimboráim,
 Gúnymosoly, mely ajkról ajkra jár,
 S szánakozva mennek el mellettem…
 Savanyú a szőlő, ugy-e bár?
Én valóban szánalomra méltó,
 Szánalomra oly méltó vagyok!
 Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba
 Esténként nem barangolhatok.
Nem szabad már, csak egyet szeretnem,
 És ez is csak engemet szeret,
 Nem ugy, mint az ő jó szeretőik,
 Kik szeretnek százat, ezeret. –
Isten hozzád, nőtlenség barátom!
 Haragszol vagy nem haragszol rám:
 Már ezentúl hátamat látod csak,
 Örömiddel végkép jóllakám.
Isten hozzád, vidd el tarka zászlód
 Másfelé, hogy új hivet szerezz,
 Fejér zászló kell nekem már, és az
 Feleségem fejkötője lesz.

(Szatmár.)

Beszél a fákkal a bús őszi szél…

Beszél a fákkal a bús őszi szél,
 Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
 Vajon mit mond nekik? beszédire
 A fák merengve rázzák fejöket.
 Dél s est között van az idő, nyujtózom
 A pamlagon végig kényelmesen…
 Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
 Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergőm
 Szelídeden hullámzó kebele,
 Másik kezemben imakönyvem: a
 Szabadságháborúk története!
 Minden betűje üstököscsillagként
 Nyargal keresztül magas lelkemen…
 Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
 Kis feleségem mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget tégedet
 A zsarnokért megvíni, szolganép,
 És a szabadság? egyet mosolyog,
 S mind, a ki híve, a harcztérre lép,
 S érette, mint a szép lyánytól virágot,
 Sebet, halált oly jó kedvvel veszen…
 Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
 Kis feleségem mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már érted el,
 Oh szent szabadság! és mi haszna van?
 De lesz, ha nincs; tiéd a diadal
 Majd a csatáknak utósóiban,
 S halottaidért bosszut is fogsz állni,
 S a bosszuállás rettentő leszen!…
 Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
 Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
 A jövendő kor jelenései,
 Saját vérök tavába fúlnak bé
 A szabadságnak ellenségei!…
 Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
 S villámok futnak által fejemen,
 S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
 Kis feleségem mélyen, csendesen.

(Koltó.)

A mióta én megházasodtam…

A mióta én megházasodtam,
 Valóságos fejdelem vagyok,
 Trónusom a karszék, és pipámnak
 Hosszu szára a királyi bot.
Ekkép űlök szörnyü méltósággal,
 S elfogadom kegyelmesen itt
 – A kik jőnek audientiára –
 Országomnak jobbágy népeit.
Ott egy lyányka rózsaszín ruhában…
 Mert lyány vagy s még szép is a felett,
 Legelőször is veled beszélek,
 Jer, hugám, az elsőség tied.
Kis hamis lyány! mért kerültél eddig?
 Csak nevedről ismerhettelek,
 Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak,
 Kergetélek, s el nem értelek.
Ámde végre birtokomba estél,
 Meghódítám tündér szárnyadat,
 Kertészem vagy, te növelsz naponként
 Homlokomra fris virágokat.
 -338-
Szép virágok színre és illatra,
 Milyeket csak tündérkéz növel,
 És közöttök a tövis csiklandja
 Csak fejemet s nem karczolja fel. –
Lépj elő, te hosszu száraz ember,
 Mély szemű és sápadt arczu Gond.
 Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan
 Prózai históriákat mond;
Balgatag, ki ily dicső napokban
 Kenyeret és ruhát emleget,
 Hordd el magad! bár rövid az élet,
 Beszélgethetünk még eleget. –
S te is itt vagy, te is megjelentél?
 Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom?
 Nem remeg kend, örök ellenségem,
 Hogy ezennel fölakasztatom?
Mély sebeket hasítál szivembe,
 Melyek néha most is vérzenek;
 Mit csináljak most veled?… ne búsulj,
 Kegyelmesen megkegyelmezek.
Egymás ellen hosszu harczot vívtunk,
 A diadal hozzám esküvék;
 Nagylelkű leszek, mert a győzőnek
 Dicsősége a nagylelküség – –
Mily zaj ez kinn?… Pegazusom tombol,
 Tán megrúgta valamely szamár,
 Vagy tán azért nyugtalankodik, mert
 Engem olyan rég nem láta már.
Várj, lovacskám, majd tiporhatod még
 A felhőket jó gazdád alatt,
 Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan
 Fejedelmi nyugodalmamat.

(Koltó.)

September végén.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
 Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
 De látod amottan a téli világot?
 Már hó takará el a bérczi tetőt.
 Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
 S még benne virít az egész kikelet,
 De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
 A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
 Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
 Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
 Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
 Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
 Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
 S rá bírhat-e majdan egy ifju szerelme,
 Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
 Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
 Én feljövök érte a síri világból
 Az éj közepén, s oda leviszem azt,
 Letörleni véle könyűimet érted,
 Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
 S e szív sebeit bekötözni, ki téged
 Még akkor is, ott is örökre szeret!

(Koltó.)

Elértem, a mit ember érhet el…

Elértem, a mit ember érhet el:
 Boldogsággal csordultig e kebel!
 Ölemben kedves ifju feleség,
 Milyenről lelkem annyit álmodék,
 Midőn virágaid közt, képzelet,
 Mint mámoros pillangó repkedett;
 Ölemben egy oly asszony, a kinek
 Tündérek adják a testvér nevet,
 Ölemben a legdrágább földi kincs…
 Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!
 Miért is volna nékem a remény?
 A nem-továbbat már elértem én.
 Mi volna könnyebb? mint lemondanom
 Mostan te rólad, honfi-aggalom,
 Te rólad, kínos haza-szeretet,
 Ki mindörökké téped a szivet,
 S magamnak szedni, mit az óra ád,
 Istenre bízván más búját, baját… –
 De el nem hagylak, hazám, tégedet,
 Múltat, jövendőt mindent eltemet
 Boldogságomnak tenger-özöne,
 Csak szent oltárodat nem önti le.
 Veled sohajtok, hazám, mint elébb,
 A kedvezőbb, a szebb idő felé,
 Mely töviskoronádat leveszi,
 S helyébe a dicskoszorút teszi,
 Veled sirok, ha fájnak sebeid,
 Miket rajtad haramják keze nyit,
 Veled sirok, hogy fázol, éhezel,
 S nincs részvevőd sem távol, sem közel,
 -339- Veled sirok, hogy korcsok fiaid,
 S hivom le rájok isten átkait,
 S veled szégyenlem, hogy a nagy világ
 Téged, szegény hazám te, meg se lát,
 Hogy, a ki rajta egykor úr valál,
 És reszketett parancsod hanginál,
 Most rája nézve nem is létezel…
 S érted teszek majd, hogyha tenni kell!

(Koltó.)

Egykor és most!

Egykor és most! egykor és most!…
 Ép ilyen volt az idő,
 Mint most, ily hideg, zimankós,
 Igy szakadt le az eső.
Nagyon jól jut az eszembe,
 Még a napját is tudom:
 Ballagott egy ifjú kinn a
 Pocsétás országuton.
Bús arczczal, kopott ruhában
 A hogy ottan ballaga,
 Olyan volt, mint egy vándorló
 Leveletlen őszi fa.
Csak ment, csak ment, s ha előtte
 Két felé tért el az ut.
 Nem kérdezte senkitől sem:
 Ezen s ezen hova jut?
Mindegy volt ő rája nézve,
 Ha jobbra, ha balra ment;
 Sehol sem várt rá meleg ház
 És meleg szív odabent.
Megmondjam-e, feleségem,
 Hogy ez ifjuból mi lett?
 Ne sajnáld őt, éli már ő
 A mennyei életet.
Hanem ebből azt ne hidd, hogy
 Elment az élők közűl;
 Annyiban van csak, hogy ő már
 Itt a földön üdvezűlt.
Itt van e meleg szobában,
 S ajka forró ajkadon,
 Kedves drága feleségem,
 Édes szép kis angyalom.

(Koltó.)

Csendes élet.

És vége a komédiának,
 A fütty s a taps elhallgatott,
 A nagy függöny szépen legördült,
 S én ott hagyám a színpadot.
S most itt vagyok… oly messze, messze,
 Száz mérföld tőlem a világ,
 Ki egykor azt becsavarogtam,
 Mint a garabonczás diák.
Itt űlök feleségem mellett
 Ebb’ a csendes kis faluba’.
 Egykor szűk volt a föld, s imé most
 Elég tág e kicsiny szoba.
Itt nézem a hajnalt s az alkonyt
 És feleségem mosolyát,
 S szemem nem kíván többet látni,
 Bármily kevés az, a mit lát.
Ki tette volna föl felőlem,
 Hogy ilyen furcsán járok még?…
 De mikor olyan furcsa, furcsa
 Portéka az a feleség!

(Koltó.)

Az utósó virágok.

Őszi idő a javából,
 A természet homlokáról
 Minden szépet leragad.
 Nincsen a mezőkön semmi,
 Még a kertben is keresni
 Kell már a virágokat.
Kis Juliskám összeszedte
 És bokrétává kötötte
 A maradék szálakat.
 Jól tevéd, kis feleségem,
 Kedvet szerzesz evvel nékem,
 S tán velök sem tészsz roszat.
Már ha úgy is halniok kell,
 Haljanak hát legalább el
 Itt, hol látják szemeink;
 Könnyebb lesz talán halálok,
 Hogyha azok néznek rájok,
 A kik őket szeretik.

(Koltó.) -340-

Tiz pár csókot egy végbül…

Tiz pár csókot egy végbül
 A legédesebbjébül!
 Rádást is,
 Feleség,
 Nekem ennyi
 Nem elég.
Csak ugy virág, ha tarka,
 Csak ugy asszony, ha barna.
 Barna kis
 Feleség!
 Szíved, szemed,
 Ajkad ég!
Ölelj, ölelj, angyalom,
 Ha ölelsz, azt gondolom,
 Hogy én még
 Igy élve
 Felröpülök
 Az égbe.
Oltsuk el már a gyertyát,
 Mert azt ingyen nem adják.
 A gyertya
 Derága,
 Minek ég itt
 Hiába.
Házasodjunk, hajahaj,
 Házasélet kutyabaj,
 Mindig szép,
 Mindig a,
 Reggel, délben,
 Éjszaka!

(Koltó.)

Szivem.

Isten, alkotál-e
 Több ily szívet is már
 Mint az én szivem?
 Volt-e másban is már
 Ily sokféle és ily
 Forró érzelem?
Hű tanya ez a szív,
 Nemesebb barátság
 Hű tanyája ez,
 Elhagyott, elaggott
 Szüleim egyetlen
 Lágy párnája ez.
Kert e szív, a hol leg-
 Illatosb virágid
 Nyílnak, szerelem!
 Bánya ez, a mely a
 Szabadság számára
 Kardvasat terem.
És mi szép, mi jó van
 A kerek világon,
 Melyet nem ölel,
 Melyhez imádása
 Ne hajolna le vagy
 Nem röpülne fel?…
S egykor ez a szív is
 Megszünik dobogni,
 Mint a többiek;
 Egykor ez a szív is
 Megszünik dobogni…
 Néma lesz s hideg.
Lenn a föld porában
 Össze fog vegyűlni
 Majd a többivel,
 S tán olyannal épen,
 Kit magasb indúlat
 Soh’ sem gyujta fel.
Oh nem! szívemet ne
 Bírja másokéval
 Ugyanaz a hely…
 Vegyétek ki, hogyha
 Meghalok, barátim,
 S égessétek el.

(Szatmár.)

Ilyen óriást, mint…

Ilyen óriást, mint
 Én vagyok, ki látott?
 Ölembe tartom az
 Egész mennyországot!
 Borúlj rám, borúlj rám,
 Édes mennyországom,
 Felhőtlen szép egem,
 Fényes napvilágom!
Istenem, istenem,
 Miért is teremted
 Olyan parányinak
 Az emberi keblet?
 Boldogságom nem fér
 Igy egészen belé,
 El kell tékozolnom,
 El kell sírnom felét.
Megjövendöltem én,
 Hogy boldog leszek még,
 Hogy a bú nálam csak
 Átutazó vendég.
 Elmentél, messze is
 Jársz immár, búbánat,
 Csak eredj! képpel sem
 Fordulok utánad.
Nézd, kedvesem, nézd, a
 Nap még le sem mene,
 Még is már javában
 Szól a fülemile.
 De hiszen ez nem is
 Madár danolása,
 Hanem csókjaidnak
 El-elcsattanása.
Mint szelíd tavaszi
 Eső a rónára,
 Ugy hulldogál csókod
 Ajkamra, orczámra,
 Mindenik cseppjéből
 Egy-egy virág terem…
 Csókzáporos tavasz!
 Virágos szerelem!

(Szatmár.)

Az volt a nagy, nagy munka…

Az volt a nagy, nagy munka,
 Kicsiny kis feleség,
 Mig megszereztelek, mig
 Veled eljöheték.
Ha ilyen drága volna
 Minden háznál a lyány,
 Be kevés pap híznék meg
 Az esketés diján.
Igaz, hogy ily leány nem
 Minden bokorban nő,
 S uram fia: poéta,
 Rongyos poéta-vő!
 -341-
Meg is téve dicsően
 A hat-vágást apád,
 Hogy ily isten-csapástól
 Menekjék a család.
És a midőn hiába
 Volt minden izzadás,
 S ég, föld daczára meglett
 Az asszony-elhozás:
Eltört ugyan az útban
 Kocsinknak kereke,
 De nem hiszem, hogy a nagy
 Áldás-súly törte le.
Azon áldásnak súlya,
 A melylyel engemet
 Ipam s napam magoktól
 Eleresztettenek.
Azon az egyen most is
 Csodálkozom nagyon,
 Hogy az ajtón jövék ki
 És nem az ablakon.
Mért is nem dobtak itt ki?
 Tűrném a többivel;
 A sok közt e kis tréfa
 Nem is tűnt volna fel.

(Koltó.)

Hintón és gyalog.

Rég eltemette a nyarat
 Az ősz, s ez is haldoklik már,
 Az erdő még is milyen hangos!
 Hogy fütyöl benne a madár!
E füttyre fölriadtak az
 Álmos merengésből a fák,
 S a meglepő, nem-várt örömtől
 Megrezzen rajtok minden ág.
Még ott fönn a nap is, a ki
 Ködcsuklyájába bújt vala,
 Gondolva, hogy a tavaszig már
 Ugy sem leszen mit látnia.
Még fönn az égen a nap is
 Kiváncsian pillant elé,
 Hogy lássa ezt a madarat, mely
 A bús csendet szétkergeté.
Keres, keres szemeivel,
 Megnéz az erdőn minden fát,
 De mind hiába, mind hiába,
 Madárfélét sehol se lát.
Jó nap barátom, ne keresd
 A fákon e víg madarat,
 Ott ballag a mi füttyösünk a
 Gyaloguton a fák alatt.
Egy ágról szakadt siheder,
 Kit a balsors meghordoza,
 Keblén kenyere, hátán háza,
 S szivében jó kedv tavasza.
Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl,
 Hogy harsog az erdő bele.
 S ím fényes úri hintón nyargal
 S szemben találkozik vele.
A fényes hintóban belül
 Sötét ur ül nagy csendesen;
 Ah, milyen napfogyatkozás van
 E gazdag úr szemeiben!
Meglátja őt a siheder,
 És sajnálkozva távozik…
 Ti szegény gazdagok, kiken ily
 Rongyházi is sajnálkozik!

(Koltó.)

Mi a szerelem?

Süldő poéták, bikficzek,
 Ugyan ne csiripeljetek
 A szerelemről! kérlek szépen
 Az emberiség szent nevében,
 Melyet kínpadra vonni vétek,
 Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
 Tudjátok melyik fán terem,
 Milyen madár a szerelem?
 A kotyvaszték, mit fejetek
 Rosz bögréjében főztetek,
 A sóhajtások galuskája
 Pityergések levébe hányva,
 Epedéssel megsáfrányozva
 Vagy kakasdühhel megborsozva,
 Oh én szerelmes istenem,
 Ez még korán sem szerelem!
 Még várjatok, kis bikficzek,
 Kissé nagyobbat nőjetek,
 -342- Hogy a szerelmet ismerjétek
 És azt megénekelhessétek. –
 Viselni hosszu éven át
 A szívben a kétség nyilát,
 Teremteni legmelegebb
 Vérünkből szép reményeket.
 Csak azért, hogy meghaljanak
 Hogy minden istenadta nap
 Legyen egy-egy kedves halottunk,
 Kit kínosan kell megsiratnunk;
 A rágalomnak óriási
 Kigyófarkával szembeszállni,
 Eltűrni oly bántalmakat,
 Mit megtorolni nem szabad,
 Mert kedvesünk azé, ki bánt,
 S aztán elvenni a leányt,
 Eldobni érte szabadságunk,
 Mely legimádottabb sajátunk,
 S fölvenni a könnyű szabadság
 Helyett az élet súlyos gondját,
 Dolgozni napok s éjeken,
 Hogy ételünk s ruhánk legyen;
 S ha feleségünk tán szeszélyes,
 Magunkat szabni szeszélyéhez,
 Hogy már ha kell örömtelennek
 Lenni egyik vagy más életnek,
 Mienk legyen örömtelen…
 Lássátok, ez a szerelem!

(Koltó.)

Ez már aztán az élet…

Ez már aztán az élet!
 Az egész éven át
 Föl és alá kószálom
 A két magyar hazát.
Vándorlok Magyarország
 Dicső térségein
 S testvére, a szép Erdély
 Regényes bérczein.
Rónákról nézek távol
 Hegyek tetőire.
 És hegytetőkről nézek
 Távol rónákra le.
Füvetlen fátlan puszta
 S vad erdős rengeteg
 Szép panorámaképen
 Előttem ellebeg.
Ott városok harangja,
 Itt mezei kolomp,
 Amaz drámákat és ez
 Tündérregéket mond.
Itt egy sötét nagy kastély
 Taszít magátul el,
 Ott egy fejér kis kunyhó
 Barátként üdvezel.
Előre, csak előre,
 Nagy messze még a czél;
 Tovább, tovább mindegyre,
 Gyorsan miként a szél.
Mi kéj, így kóborolni
 Hegyen és völgyön túl,
 Mi kéj! mint dagad keblem!
 S erszényem mint lapúl!

(Dézs.)

El innét, el a városból…

El innét, el a városból,
 Fogjatok be hamarjába,
 Hadd rohanjak, hadd röpűljek
 Más vidékre, más országba!
Mint kivánkozám e helyre,
 Lelkemet mint vonta a vágy!
 S ugyanez az érzelem most
 Von tovább, maradni nem hágy.
Nevezetes ez a város,
 Tekintetem szerteszéjjel
 Mint az üstökös kalandoz
 S nem telik be nézésével.
Összevissza tarkabarkán
 Állnak új és régi házak,
 Mintha képviselve volna
 Itten minden eltünt század.
S történetkönyv ez a város,
 A történetek nagy könyve,
 Minden utcza és minden kő
 Nagy dolgokról beszél benne.
S a magyar szó árad itten
 Mindenütt, a merre járok,
 Édes hangok, kedves hangok,
 Illatoznak, mint virágok.
 -343-
S még is mindezek daczára
 El innét, sőt ép ezért el,
 Hogy a megszokás utol ne
 Érjen prózai kezével.
S szemeimről azt a fényes
 Rózsafátyolt le ne tépje,
 Melyen át e várost nézem,
 Elmerülve tündérkéjbe.
Igy maradj meg, szép Kolozsvár,
 Igy maradj te emlékimben,
 Ily kedvesen, ily dicsően…
 El tehát, el gyorsan innen!

(Kolozsvár.)

A szerelem országa.

Álmodtam a minap…
 Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva?
 Csak azt tudom, hogy álmodám.
 Ah, milyen szép álom vala!
 Most, a midőn leírom,
 Kezem még most is reszket… a gyönyörtől!
 Ballagva mentem hosszu úton,
 Azaz, hogy nem ballagva,
 Sőt inkább sebesen,
 Mert puszta volt a táj, a merre jártam,
 Oly puszta, olyan prózai,
 E tájnak csak lakói voltak
 Még prózaibbak…
 Oly szenvedélytelen, nyugott pofák!
 Siettem el, siettem el,
 Hogy mentül hamarabb
 Mögöttem hagyjam e
 Boszantó tájt s boszantóbb arczokat.
 Elvégre értem egy magas kerítést,
 A melynek gyémánt kapujára
 Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel:
 »A szerelem országa«.
 Vágy-szomjasan
 Kaptam meg a kilincset
 És benyiték,
 S mit láttam! égi látomány!
 Előttem állt a legdicsőbb vidék,
 Minőt a festők és a költők
 Művészi mámorukban
 Teremteni csak képesek,
 A milyen tán csak a paradicsom volt.
 Virító széles hosszu völgy
 Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal,
 A mekkorák másutt a tölgyek.
 Középütt sétált egy folyó,
 És vissza-visszafordult
 A helyre, melyet egyszer elhagyott már,
 Mikéntha fájna nékie
 Végképen elszakadni tőle.
 A láthatár szegélye
 Regényes kősziklák valának,
 Melyek fején
 Arany felhők lebegtek
 Fürtök gyanánt.
 Elálmélkodva néztem e vidéket,
 Feledve még az ajtót is betenni,
 Midőn beléptem.
 Sokáig álltam a küszöbnél,
 Mig végre szinte öntudatlanúl
 Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa.
 Először is virágos réteken
 Mentem keresztül. Ifju emberek
 Jártak körűlem, mindegyik
 Lehajtott fővel, mintha tűt keresne.
 Kiváncsi lettem és megkérdezém,
 Hogy mit keresnek olyan gondosan?
 S felelt egy, hogy mérges füvet.
 Mérges füvet? s mi végre?
 »Hogy kifacsarjam s megigyam levét.«
 Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam,
 S fáradva értem
 Az első rózsafához,
 S alája ültem, hogy ott megpihenjek,
 De a midőn letelepedtem,
 Oh borzalom! fejem fölött
 Egy ifju lógott fölakasztva.
 Elrohanék a másik fához
 S a harmadikhoz és a negyedikhez
 És igy tovább, mindig tovább,
 De nem pihenheték sehol,
 Mert mindenik fán
 Függött egy ember.
 Túl a folyón, túl a folyón!
 Gondoltam, ott a boldog szerelem.
 S szaladtam a folyó felé,
 Csónakba űltem, s gyorsan evezék,
 De húnyt szemekkel,
 Mert a habokban egy-egy holt tetem
 Ütötte föl magát,
 S a partról, mint a megriasztott békák,
 Ugráltanak be ifjak és leányok.
 Átértem a vizen,
 S ah itt is mindenütt
 A régi látomány!
 Méregpohár, akasztott emberek,
 Mindenhol ez, mindig csak ez,
 S hátúl a sziklák ormiról
 -344- Veték le mások magokat,
 S alant a völgynek éles kövein
 Kifeccsent szívökből a vér
 S fejökből a velő.
 Kétségbeesve nyargalék
 Minden felé, minden felé,
 De mindenütt a régi látomány:
 Dúlt arczok és öngyilkolás!…
 Csupán csak a táj és az ég mosolygott.

(Koltó.)

Kazinczy Gáborhoz.

Miljók nevében emelem szavam,
 Miljók nevében mondom el neked
 A köszönet, a hála szavait,
 Hős pályatársam, lelkem rokona:
 A nép nevében! melynek híve vagy,
 Melyért csatázol bátran és vitézül.
 Szentebb, mint a keresztes-háborúk,
 Szentebb a harcz, a melyet vív e század,
 Melynek te, mint én katonája vagy.
 Ott fekszik, mint egy új Prometheus,
 Évezred óta a bilincsre-vert nép,
 És rágja máját a saskeselyű,
 És vérzi lábát és kezét a láncz.
 Le fogjuk rázni róla a vasat,
 S elűzzük tőle a saskeselyűt!
 Mienk, mienk lesz majd a győzelem,
 Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket,
 Mert a jó ügynek végre győzni kell.
 Az ellenségé még a hatalom,
 Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de
 A kik vagyunk, mind elszánt férfiak,
 S ha ott a többség, itten az erő,
 Mert a mi fegyverünk az élesebb,
 Mert az igazság a mi fegyverünk.
 S nem volna messze már a diadal,
 Ha minden harczos olyan volna, mint te,
 Szavával olyan fél-mindenható!
 Föl, föl, barátom, hangoztasd szavad,
 Áraszd ki lelked e lángözönét,
 Hogy föllobbantsd a rokon szívekét,
 S hogy szétégesd az ellenség hadát!
 Dörögd a gőgnek és a butaságnak
 A rá jövendő végítéletet.
 Föl, föl, barátom, csüggedetlenűl
 S nem tántorogva egy pillanatig sem!
 A díj a melyet egykor aratunk,
 Küzdelmeinkhez méltó díj leszen…
 De mit beszélek? mért említem ezt?
 Nem fáradunk mi jutalom-reménynyel,
 Mint a hazugság aljas zsoldosi,
 De önzés nélkül, isten-ihletésből,
 Mint hajdanában az apostolok!

(Koltó.)

Menny és föld.

Isten hozzád, gyönyörű hazugság,
 Eszményképek, ábrándok világa!
 Már kezemben tartom ajtód kulcsát,
 Még egy percz, s örökre zárva lészsz.
Túl az éjnek fejér szivárványán,
 A tejúton túl röpűltem egykor,
 S ott az égi magasokban járván
 Épitélek, szép tündér világ.
Ott töltöttem ébren álmodozva
 A csapongó ifjuság időit,
 Álmaimnak nem volt vége-hossza,
 S szebbnél szebbek voltak álmaim.
De az álom bármi szép, csak álom,
 S hogyha ma nem, holnap elmulandó;
 Elment, elment pajkos ifjuságom,
 Fölkeltett a komoly férfikor.
Isten hozzád ábrándok világa!
 Miért várjak, a mig összeomlasz
 S romjaidnak eltemess alája?
 Jobb, leszállnom innen idején.
Le a mennyből, le tehát a földre!
 Vígy le, vígy le képzeményim szárnya,
 Mielőtt lebuknám összetörve,
 Mint lebukott egykor Phaëton.
Hogy jön e könny szemem pillájára?
 Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek!
 Hisz a föld az emberek hazája,
 Embereknek csak a föld való;
S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők!
 Nem is oly rút, mint az ifju véli…
 Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög,
 S ha van itt tél, van kikelet is.

(Koltó.) -345-

A koldus sírja.

Mint vadállat, mely halálát sejti,
 A vén koldús puszták közepébe
 Bujdosott, és élte maradékát
 Ott a puszták közepén tevé le.
Holttestéhez a szegény legények
 Elvetődtek, néki gödröt ástak,
 Felköték botjára tarisznyáját,
 S így tűzék le a botot fejfának.
Ott a fa s bokor nélkűli rónán
 Áll a kis domb egyszerű jelével,
 S te természet, elhagyottak gyáma,
 Vad virágok- s fűvekkel födéd el.
Ilyen a sors! egykor, életében
 Szennyes rongyok lengedeztek rajta,
 S íme sírját napkeletnek minden
 Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.
De az mindegy; ő rá nézve a fő,
 Hogy elérte végre nyugodalmát…
 Ki gondolná? mily zajos, mi vészes
 Volt a pálya, melyen ő futott át.
 -346-
Oh ez a kéz, a mely vénségében
 Ezt a száraz, görcsös ágat fogta,
 Ifjusága teljes erejében
 Harczok fényes kardját villogtatta.
Ott forgott ő a csaták tüzében,
 Ott adá véréből áldozatját
 Az uraknak birtoka- s jogáért,
 Kik őt később éhenhalni hagyták.
Csak hogy elhalt! most feledve minden,
 Nyomorúság és a harczi lárma.
 Csendes néma a világ körűle,
 Zavaratlan földalatti álma.
Néha száll csak egy-egy kis madárka
 Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott…
 Mit dalolhat a madárka fejfán,
 Olyan fejfán, amely koldúsbot volt?

(Koltó.)

T. M. kisasszonyhoz.

Hogyan vagy, kedves jó leányka?
 Alig hogy hallom híredet,
 Pedig nagyon szeretném tudni
 Vidám-e vagy bús életed?
Ha jól van dolgod, hadd örülnék,
 Mert a boldogság úgy egész,
 Sőt kétszerezve lesz az által,
 Ha más is nyer belőle részt.
S ha bánatod van, hadd busúlnék
 Veled, hadd venném át felét,
 Másik felével a harczot csak
 Könnyebben végigküzdenéd.
Elmondanád, mi bántja lelked,
 Mi mérte rája a csapást?
 S ha gyógyszert nem tudnék is adni,
 Adhatnék tán vigasztalást.
Mint szeretném én, mint szeretném,
 Ha el lehetne mondani:
 Mily boldog vagyok, meddig mennek
 Boldogságom határai…
Sőt nincs is annak, nincs határa,
 Ugy nyúlik által lelkemen,
 Miként a föld felett az ég, mely
 Jelen van, mindenütt jelen.
S e nagy kéjtengert, melynek minden
 Cseppjében egy gyöngy, egy öröm,
 – Nem csak magam: másod magammal –
 Nemes szivednek köszönöm.
Tudd ezt, leányka, és ha sorsod
 Nehéz: enyhíti e tudat;
 Mert a boldogságnak testvére:
 Boldoggá tenni másokat.

(Szatmár.)

A rab.

»Te éretted harczolék, szabadság,
 S lánczra verve lábam és karom…
 Világosság, téged szomjazálak,
 S mint vakandok, föld alatt lakom…
Mikor üt a megváltás órája,
 Mikor üt a boldog óra már,
 Melyben ujra szabad léget szívok,
 S újra rám sütsz, fényes napsugár?«
Lenn az élők nagy koporsajában,
 A börtönben, így sóhajt a rab,
 S már, az isten tudná, hányadikszor,
 Hiszen olyan régi, régi rab!
Vagy tán még csak egy pár kurta napja,
 Hogy a sírnak testvérébe bujt?
 Nagy müvész a fogság szenvedése,
 Minden órát századokra nyújt.
Nem napok, nem! évek folytak el már,
 A mióta ide vettetett,
 Hosszu kínos évek, mik fölvésték
 Homlokára sötét nevöket.
És fejét már régen a szegény rab
 Bilincsével zúzta volna szét,
 De egyetlen társa, a reménység,
 Megragadta fölemelt kezét…
A reménység, hogy ő még szabad lesz!
 Múljék itt bár éltének fele,
 Hátralévő megmaradt felét az
 Édes szabadságban tölti le.
És ezért várt, és ezért nem zúzta
 Bilincsével szerteszét fejét,
 Várva várt, s a lomha évek száma
 Feje fölött meggyülekezék.
 -347-
S jön a végén e hollóseregnek,
 Végre jött egy szép fejér galamb,
 Jött a drága hírnek meghozója,
 Hogy utószor van ma ott alant.
Nyílik, nyílik ím a börtönajtó,
 Leveszik kezéről a vasat…
 Fölsikolt és összerogy… örökre…
 Örömében szíve meghasadt.

(Koltó.)

Bölcselkedés és bölcseség.

»Teremtve van-e a világ,
 Vagy örök idők óta áll?
 S fog-e örökké állani,
 Vagy egykor semmiségbe száll?
Megírta évmiljók előtt
 A sors, mi fog történni majd?
 Vagy a történet gálya, mit
 A véletlen fuvalma hajt?
Egy-e a lélek és a test?
 Honnan jövénk, hová megyünk?
 Elalszik-e a sírba’, vagy
 Uj lángra lobban életünk?«
Gunnyaszt a bölcs magánosan,
 S ezen kérdések lengenek
 Virasztó szemei előtt,
 Miként rejtelmes szellemek.
Vizsgálja őket gondosan,
 Vizsgálja fáradatlanúl,
 Vizsgálja hosszu évekig,
 S mi haszna benne? mit tanúl?
E szellemeknek arczain
 Csak egy vonást sem fejte meg,
 Midőn feléje a halál,
 A végső szellem, közeleg.
S te balgatag világ, te az
 Ily dőrét bölcsnek nevezéd,
 Ki kincset kiván szerzeni
 S eltékozolja életét.
Elég hogy élsz! mi gondod rá:
 Mi volt és mi következik?
 Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs,
 Ki soha sem bölcselkedik.

(Koltó.)

Szép napkeletnek…

Szép napkeletnek
 Viránya lelkem,
 Örök tavasznap mosolyog le rá;
 Mit csak a földre
 Ejtett az isten,
 Megterem rajta minden szép virág.
Csak egy hiányzott,
 A hit virága,
 A sírontúli életnek hite,
 S ez is kikelt már,
 Ez is virít már,
 És ezt szerelmed ülteté ide.
Miről a büszke,
 Az elbizott ész
 Egy hangot sem bírt mondani nekem:
 Megmagyarázta,
 S mi könnyedén, azt
 Édes szerelmed, kedves hitvesem!
Nem sötét a sír:
 Szemünk vakúl el,
 Ha rá tekintünk, fényességitől,
 Mely oly szokatlan
 Varázsözönnel
 A más világból arczainkra dől.
Nem az enyészet
 Rideg tanyája
 A koporsó; de vidám sajka ez,
 A mely velünk e
 Szép életből egy
 Még szebb élet partjára átevez.
Csak azt az egyet
 Szeretném tudni:
 Hol, merre terjed ez a más világ?
 És mily alakban
 Jutunk majd innen
 Ez ismeretlen más világba át?
Mint ágrul ágra
 A csalogánypár,
 Csillagrul csillagra szállunk, te s én?
 Vagy mint két hattyu
 Ringunk szelíden
 Az örökkévalóság tengerén?

(Pest.) -348-

Oh ne bántsd a költőt…

(Moore után angolból.)

Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol
 Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve;
 Nagyra született ő, s lelke lángolási
 Szentebbek volnának boldogabb időkbe’.
 A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna
 Harczi dárda ellen íjt feszíteni,
 És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak,
 Honfiszívnek árja ömledezne ki.
De jaj hazájának!… elmult büszkesége,
 S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme;
 Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt
 Árulás szeretni s halál védnie.
 Csak az árulónak van becse, csak annak,
 A ki szégyenlője ősei nevének;
 Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely
 A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg.
Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat,
 Kéjek közt akarja elfelejteni;
 Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon
 Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni!
 És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit
 Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt,
 S a babér, mely fejét hasztalan övedzi:
 Mint Harmodiusnak, kardját födi majd.
De bár dicsőséged eltűnt s a remény is,
 Neved, drága Erin, élni fog dalába’,
 Még az órában is, melyben legvidámabb,
 Emlékezni fog rád s sorsod viszályára.
 Panaszod meghallj’ az idegen, rónáin,
 Tengeren túl küldi a lant sóhajod,
 Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja,
 Rabja dalán megáll majd és sírni fog.

(Pest.)

Bíró, bíró, hivatalod…

Bíró, bíró, hivatalod
 Nem játék, nem tréfadolog,
 Jól meggondold, jól meggondold,
 Ha a »halál« szót kimondod.
Hallga, hallga, nyílik szája…
 Szól… kimondja: »halál rája!«
 Elindulnak az ifjúér’,
 Pallost köszörűl a hóhér.
Nap az égre emelkedik,
 Ifju feje földre esik,
 Nyaka vére fölfelé fut…
 Milyen szép piros szökőkut!
Holdvilágos sárga éjfél,
 Sírjából az ifju fölkél,
 Halomtalan sírgödréből,
 Az akasztófa tövéből.
Fejét veszi jobb kezébe,
 Kapaszkodván üstökébe,
 Ugy ballag a városba bé,
 Birájának háza felé.
»Ártatlanúl ölettél meg!«
 A biró ily szókra ébred,
 És fölpattan az ajtaja,
 Véres fej röpűl be rajta.
És ezután minden éjjel
 A birót e hang költé fel,
 Jött az ifju éjfelenként,
 És bedobta véres fejét.

(Pest.)

A hold elégiája.

Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem,
 Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem?
 Inkább volnék a föld utósó szolgája,
 Mint az égen az éj ragyogó királya,
 Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában,
 Mint itt járok ezüst sarkantyús csizmában,
 Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,
 Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.
 Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat?
 Minden kutya, minden poéta megugat!
 S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok,
 Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog,
 Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok,
 Rokonérzelemből hogy velök busúlok.
 Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,
 Hanem a méregtől, a mely torkomon dul.
 Hogy ekkép komáznak én velem e ficzkók,
 Mintha együtt vernénk a csürhére disznót.
 Néha-néha jön egy az igazijából,
 Egy kipattant szikra isten homlokából,
 Egy valódi költő, s dala hallatára
 Keblemet megtölti a gyönyörnek árja;
 Csak hogy, csak hogy a mig jön egy ilyen dalnok,
 Addig hány keserves nyávogást nem hallok!
 -349- Efféle mákvirág minden bokorban nő,
 Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő.
 Minden este félve kezdem útazásom:
 Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?
 Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik,
 Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit,
 Mintha el akarná messze hajítani,
 Talán mert markába nincs mit szorítani,
 S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány,
 Az erek is csak ugy dagadnak a nyakán.
 S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez
 S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.
 Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka
 Épen most buvik be a kemenczelyukba,
 Sült kolompért szed ki, pofázza befelé,
 Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
 Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát!
 Ez a bájos orcza épen méltó hozzád. –
 Megmondtam, a minek nem-tudása gyötrött,
 Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!

(Koltó.)

Pató Pál úr.

Mint elátkozott királyfi
 Túl az Óperenczián,
 Él magában falujában
 Pató Pál úr mogorván.
 Be más lenne itt az élet,
 Ha egy ifjú feleség…
 Közbe vágott Pató Pál ur:
 »Ejh, rá érünk arra még!«
Roskadó félben van a ház,
 Hámlik le a vakolat,
 S a szél egy darab födéllel
 Már tudj’ isten hol szalad;
 Javítsuk ki, mert maholnap
 Pallásról néz be az ég…
 Közbe vágott Pató Pál úr:
 »Ejh, rá érünk arra még!«
Puszta a kert, e helyett a
 Szántóföld szépen virít,
 Termi bőven a pipacsnak
 Mindenféle nemeit.
 Mit henyél az a sok béres?
 Mit henyélnek az ekék?…
 Közbe vágott Pató Pál úr:
 »Ejh, rá érünk arra még!«
Hát a mente, hát a nadrág,
 Ugy megritkult, olyan ó,
 Hogy szunyoghálónak is már
 Csak szükségből volna jó;
 Híni kell csak a szabót, a
 Posztó meg van véve rég…
 Közbe vágott Pató Pál úr:
 »Ejh, rá érünk arra még!«
Életét így tengi által;
 Bár apái nékie
 Mindent oly bőven hagyának,
 Soha sincsen semmije.
 De ez nem az ő hibája;
 Ő magyarnak születék,
 S hazájában ősi jelszó:
 »Ejh, rá érünk arra még!«

(Pest.)

Nézek, nézek kifelé…

Nézek, nézek kifelé az
 Ablakon,
 Ott merengnek szemeim a
 Silbakon,
 Jár a faköpönyeg mellett
 Föl s alá,
 Méltósággal, mint valami
 Kiskirály.
Sétifikáltam igy én is
 Valaha,
 Mert hogy voltam, voltam én is
 Katona,
 Fekete-sárgára festett
 Fák előtt
 Villogtattam a hatalmas
 Gyíklesőt.
Izzadtam a dicső borju-
 Bőr alatt,
 Bájos bakancs ékesíté
 Lábamat,
 Szájam szörnyü halberdókat
 Kiabált,
 És söpörtem a kaszárnya
 Udvarát.
Hősi pálya, hősi pálya,
 Gyöngy élet,
 Szégyen rám, hogy számot veték
 Te véled,
 -350- Hogy letettem cserkoszorúd
 Fejemről,
 Elhajíték puskát, seprőt
 Kezemből.
Hejh de meg is vert az isten
 Engemet,
 Hogy elhagytam a vitézi
 Életet,
 Poéta lett belőlem, csak
 Poéta…
 Ott talán már káplár volnék
 Azóta.

(Nagy-Várad.)

Dicsérsz, kedves…

Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok!
 És meglehet, hogy az vagyok valóban,
 De ne köszönd ezt én nekem… szived
 Annak forrása, bennem a mi jó van.
Avvagy talán a földnek érdeme,
 Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
 Teremne-e csak egy fűszálat is,
 Ha nem sütnének rá a napsugárok?

(Nagy-Várad.)

Arany Jánosnál.

Csendes magányból a mézeshetek után
 Ujra belépek a nagy világ zajába,
 Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
 Kedélyemnek fejér köntösére hága.
 Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
 A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,
 Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
 Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.
Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott,
 A midőn először látogattalak meg,
 Most bús egyformaság födi a világot,
 Bús egyformasága a mogorva ősznek;
 De a ború, ámbár eddig egyetérzék
 A természettel, most nem sérti kedvemet,
 Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
 És a legszebbik részt, kis feleségemet.
Ime feleségem… hejh be szép az élet,
 Mikor az ember így másod-magával van,
 Akármit huhognak, akármint itélnek
 A magányos baglyok, szomorú odvokban.
 Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,
 Be vagyok kerítve egy kis karikába,
 De mért kivánkoznám ki e karikából,
 Mikor minden gyönyör ide van bezárva?
Én azonban vizet hordok a Dunába
 Beszélvén ilyetén dolgokat te néked;
 Föl van írva szintén sorsod csillagába
 Ragyogó betűkkel: boldog házasélet…
 Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked!
 Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,
 S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
 Hogy hallgatni még az idő is megálljon.
Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem
 Hejh maholnap megint a dologra kerget…
 Egykor a hírvágyat hátamra ültettem,
 S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
 Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
 Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
 Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,
 A ki a sátánnak elalkudta magát.
Tudom, a feledés, mint az éhes kánya
 A megölt madárral, elröpűl nevemmel,
 Tudom, hogy siket a magyarok hazája,
 S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
 El fogják feledni nevem s bár felednék
 Hamar! ugy szeretném túlélni híremet;
 Akkor aztán ismét a magamé lennék,
 Rózsáim volnának a borostyán helyett.
Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem
 Veletek, barátom, nem-zavart magányban,
 Míg nem emlékezném már saját magam sem
 Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
 Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén,
 Egyszer itt találna s tán reám ismervén,
 Mint régi barátját üdvözölne, de én
 Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?…
Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,
 Nevetek, magamat kinevetem érte;
 Az isten a magányt nem nekem teremti,
 Oda való vagyok én a csatatérre.
 Dobják le testemmel együtt majd nevemet
 A sírba, de addig ne bántsa senki sem,
 Véglehelletemig nem hagyom a helyet,
 Ott esem el bármily sárosan, véresen!

(Szalonta.) -351-

Őszi éj.

Látod, látod… vagy hiszen mit látnál?
 Késő éj van, s ez még nem elég:
 Éj a földön és felhők az éjen;
 Kétszeres gyászt vett föl a vidék.
És a szél, ez a hazátlan szellem,
 Kit be nem fogad se ég se föld,
 Ég és föld közt elkárhozva bujdos…
 Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.
Könnyü nékünk, feleségem, könnyü,
 Pamlagon te és karszékben én,
 Idebenn a kényelmes szobában
 A meleg kemencze közelén.
Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak
 A viharban szabad ég alatt,
 Fürteiket megczibálja a szél,
 A midőn mellettök elszalad.
Ablakokból itt-ott oly hivólag
 Kandikál ki egy-egy mécsvilág,
 De ők tovább mennek… csavargónak
 Ki nyitná ki háza ajtaját?
Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az
 Ilyen, vagy mi lesz belőle még?
 Hogy tovább ne menjünk: egykor én is,
 Én is ily földönfutó valék.
Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal
 Gázolám az országúti sárt:
 Lelkem addig csüggedetlen szárnyán
 Magasan fönn az egekben járt.
Igy ballagtam, ábrándozva: egykor
 A hazának mily kincset hagyok.
 S a ki láta, mit gondolt felőlem?
 Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.

(Pest.)

Rózsabokor a domboldalon…

Rózsabokor a domboldalon,
 Borúlj a vállamra angyalom,
 Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,
 Hejh, milyen jól esik nekem ez!
Lenn a Dunában a nap képe,
 Reszket a folyó örömébe’,
 Ringatja a napot csendesen,
 Épen mint én téged, kedvesem.
Mit nem fognak rám a gonoszok,
 Hogy én istentagadó vagyok!
 Pedig mostan is imádkozom…
 Szíved dobogását hallgatom.

(Pest.)

Meddig alszol még, hazám?

Meddig alszol még, hazám?
 A kakas rég felkelt.
 Kukorékolása rég
 Hirdeté a reggelt.
Meddig alszol még, hazám?
 A nap is föllépett,
 Beözönlő sugara
 Nem boszantja képed?
Meddig alszol még, hazám?
 A veréb is fenn van,
 Telhetetlen bendejét
 Tömi asztagodban.
Meddig alszol még, hazám?
 A macska is fenn jár,
 S tejes köcsögöd körűl
 Kotnyeleskedik már.
Meddig alszol még, hazám?
 Kaszálód füvére
 Csaptak a bitang lovak,
 S legelnek széltére.
Meddig alszol még, hazám?
 Ime vinczelléred
 Műveli, nem szőlődet,
 Hanem a pinczédet.
Meddig alszol még, hazám?
 Szántanak szomszédid,
 S a magokéhoz oda
 Szántják földed szélit.
Meddig alszol még, hazám?
 Míg rád nem gyul a ház,
 Mindig, míg a félrevert
 Harang föl nem lármáz?
Meddig alszol még, hazám?
 Szép Magyarországom?
 Föl sem ébredsz már talán,
 Csak a más világon.

(Koltó.) -352-

-353-

Állj meg, feleségem…

Állj meg, feleségem,
 Mondok valamit,
 Játszuk el a multnak
 Jelenéseit,
 Mert illik dologhoz
 Fogni végre már,
 Isten drága napját
 Egyre lopni kár.
Eddig csak henyéltünk,
 Ennek vége lesz,
 Mert ez a léleknek
 Fásulást szerez.
 Munka, tett az élet,
 Tegyünk valamit,
 Játszuk el a multnak
 Jelenéseit.
Képzeld, hogy leány vagy,
 Az a lyányka még,
 Kivel ott a csendes
 Kertben mulaték.
 Itt a kályha lesz a
 Nagy fa, mely alatt
 Elmondám szerelmi
 Vallomásomat.
Támaszkodjál hozzá,
 S addsza kezedet,
 És figyelj, elmondom
 Szép beszédemet: –
 »Nagysám, én nagysádat
 Sze… sze… szeretem!
 Nagysádé szerelmem,
 Lelkem, életem!
Oh feleljen nagysám,
 Hogy viszont szeret!«
 »»Szeretlek, Sándorkám,
 Bírod szívemet…««
 Persze, hát hogy is ne,
 Mondtad is te ezt!
 Mily anachronismus!
 Mondd, hogy nem szeretsz,
Mint akkor mondád. »»Én
 Nem szeretem önt.««
 Nem szeretsz galambom?
 Szépen köszönöm.
 Pár hónapja csak, hogy
 Feleségem lett,
 S ím nyiltan bevallja
 Már, hogy nem szeret.
Hah! – vagy úgy… ni most meg
 Én feledtem el,
 Hogy csak játszunk, hogy a
 Multat játszuk el.
 Mennyi galibával
 Jár ez a dolog!
 Hagyjuk abba, jobb lesz,
 Már fáradt vagyok.
Elfáradtam. Most már
 Csak pihenhetek.
 Ülj le itten, majd én
 Melléd heverek,
 S rád hajlok fejemmel,
 Igy, kis angyalom…
 Munka után milyen
 Jó a nyugalom!

(Pest.)

Csendes tenger rónaságán…

Csendes tenger rónaságán
 Szeliden reng csónakom,
 Mint tavaszszal esti szellő
 Kebelén a rózsafa.
 Nem vagyok rá érdemetlen,
 Jó lélekkel mondhatom.
 A folyó, melyen jövék
 Ide, a hol most vagyok,
 Hosszu és vészes folyó volt:
 Villám futkosott fölöttem,
 Jobbra-balra éles sziklák
 Fenyegettek és alattam
 Örvényeknek torka nyílt…
 Evezőm minden csapása,
 Szívem minden dobbanása
 Az utósó lehetett vón.
 Én eveztem, csak eveztem,
 S a mi a legfő: akkor is még,
 A midőn vezértüzem
 A remény is kialutt,
 Még akkor sem csüggedék.
 Csüggedetlené a díj! –
 Díjam oly szép, olyan édes:
 Ringatózni véghetetlen,
 Nyúgodalmas tengeren,
 Boldogságos házasélet
 Nyúgodalmas tengeren.
 Félretettem evezőmet,
 Mért is volna az kezemben?
 Hisz mindegy, akárhová visz
 Vitorlámnak játszótársa,
 A kis gyermek-fuvalom;
 Mindegy az, mert mindenütt az
 Ég vesz engemet körűl, a
 Fellegetlen, tiszta ég…
 Úgy ereszkedik le ez
 A sík tengernek szinére,
 Engem úgy kerít be, mint egy
 Kék virágokból füzött
 Óriási koszorú.
 Mendegélek, mendegélek,
 Ringatózom, ringatózom.
 Gondtalan nyujtózkodom;
 Fejem édesen pihen
 Hitvesemnek lágy ölében;
 Szemeim szemébe néznek,
 E szemekbe, mik sötétek,
 S még is ragyogóbbak, mint a
 Mennyország arany lakói;
 És kezemben a lant, rajta
 Ábrándos dalt pengetek,
 Nem szabályos, nem kigondolt
 Mesterkélt dalt… ujjaimra
 Bízom, hogy mit verjenek,
 S futnak ezek a húrok közt
 Föl s le öntudatlanúl,
 Mintha kedvesem hajával
 Játszanának. És a dal
 Még is szép, mert hallatára
 A mennyből leszállnak a
 Csillagok, hogy közelebb
 Légyenek, s a hold kilép
 A tengerbül és figyelmez. –
 Igy lantolva, énekelve
 Vándorlok kis sajkámon, mint
 A delfínen Árion…
 Néha száll csak árboczomra
 Egy-egy síró vészmadár:
 Egy-egy fájó aggalom
 Jövendőd miatt, hazám;
 De minél beljebb jutok
 A tenger végetlenébe,
 Annál ritkábban jön ilyen
 Vészt jövendölő madár.

(Pest.) -354-

Az éj.

Fekügyetek
 Már le,
 Emberek!
 Vagy ha jártok
 Halkan
 Lépjetek.
Lábujjhegyen
 Lassan
 Járjatok,
 S durva zajt ne
 Üssön
 Ajkatok.
Tisztelni kell
 A gyászt,
 Mert az szent…
 Éj, a gyászos
 Ifju,
 Megjelent.
Kedvese volt,
 És az
 Meghala;
 Azért gyászol,
 Szegény
 Éjszaka.
Csendesen a
 Földre
 Leborúl,
 Hull a fűre
 Könnye
 Szomorún.
Most egyszerre
 – Vajon
 Mi dolog? –
 Búsan bár, de
 Még is
 Mosolyog.
Ím, sírjából
 A hold
 Feljöve:
 Holt kedvese
 Halvány
 Szelleme.
Találkoznak
 Édes
 Keservvel,
 Ölelkeznek
 Kínos
 Gyönyörrel.
És beszélnek…
 De ki
 Tudja, mit?
 A mit senki
 Nem sejt,
 Nem gyanit.
Nem is volna
 Ezt jó
 Tudnotok,
 Mert e beszéd
 Örök
 Nagy titok.
Csak az őrült
 Hallja,
 A midőn
 Rá a lázas,
 Rémes
 Óra jön;
S a haldokló,
 Ha már
 Csak egy-két
 Pókhálószál
 Tartja
 Életét;
Még egy hallja,
 Még egy
 Harmadik:
 A költő, ha
 Ébren
 Álmodik.
A merengő
 Költő
 Érti még
 Ama szellem-
 Hangok
 Rejtelmét.
De nem szólhat
 Róla,
 Ne kérdezd…
 Elfelejti,
 Mire
 Fölébred.

(Pest.)

A haraghoz.

Kiapadsz-e, harag,
 Te zuhatagos
 Vad bérczi patak,
 Mely zúgva rohantál
 A mélybe, s vetettél
 Szilaj habokat…
 Kiapadsz-e, harag,
 Szivembül örökre?
 Hát csendes házimadár
 Lesz az erdei sasból,
 Mely körmeit egykor
 A bősz zivatar
 Hátába ütötte,
 És rajta lovagla
 Kevély diadallal?
 Hát vállatrántó
 És fejbillentő
 És hálósapkás
 Jó békés polgár
 Lesz a tüzes ifju?
 Ki néha magával
 Nem bírt, kinek ez
 Volt a neve egykor
 Mindenkinek ajkán:
 Haragos Petőfi!
 Mily aggalom ez, mily
 Hiábavaló!
 Nem hagyhat el engem
 Nemes indulatom,
 Az ifju-harag;
 Nem apadt ki szivembül
 E zuhatagos
 Vad bérczi patak,
 S nem fog kiapadni.
 Csak csendesedett
 Most némileg árja,
 Mert róna mezőkön
 Megy útja keresztül,
 Mezőiden hegy s völgy
 Nélkűli jelen.
 De ott a jövendő
 Sziklás vadona,
 Mélységeivel…
 Ha majd oda ér
 Haragom pataka!
 Megnőve folyammá
 Ugy fog lezuhanni
 Elleneidre, hazám,
 Mint a feneketlen
 Örvénybe a féktelen
 Niagara!

(Pest.) -355-

Egy apához.

Mindent tevél, a mit szabad
 És a mit nem szabad,
 Hogy visszatartsad ellened
 Szegűlt leányodat;
 Bekeriték őt apai
 Tekintélyednek falai,
S úgy volt ármányaid között
 Mint hálóban a hal,
 És fenyegetted haragod
 Gyilkos villámival…
 És még is elment gyermeked
 Az ifiúval, kit szeret.
Mi volt forrása tetteid
 Sötét folyóinak?
 Tán a szülői aggalom
 A jövendő miatt?
 Ez volt a szép palást, a mely
 Rút önzésed takarta el.
Árúnak tartád gyermeked,
 S rá alkuvál is már…
 Szeretném tudni: mennyiért
 Kérték s mi volt az ár?…
 Vásárra vitted, tehetéd,
 Mert hisz te adtad életét.
Te legalább ezt gondolod.
 Hah, milyen lázitó,
 Mily iszonyú tett volna ez,
 Ha nem voln’ olyan ó,
 Ha minden istenadta nap
 Meg nem történnék újolag.
Van embervásár, szinte van
 Ott túl a tengeren,
 De az adó-vevő fehér
 S az áru szerecsen,
 Míg itt mi nálunk az apák
 Magzatjaikat árulják.
Igy cselekvél te is… vagy mondd
 Hazugnak szavamat,
 Tégy tanuságot róla, hogy
 Szeretted lyányodat,
 Beszélj!… egy hangod sem lehet,
 Mely megczáfolna engemet.
Midőn ármányod szétszakadt,
 S leomlott minden gát,
 S az ifju végre elvivé
 Magával a leányt.
 Annyit se mondál nékiek:
 Vajon lesz-e mit ennetek?
Levontad rólok kezedet,
 Ugy távozának el,
 Bár meggyőződésed vala,
 Hogy első, a kivel
 Találkoznak, a nyomor lesz,
 S majd el sem hagyja őket ez.
De szép hited, tisztelt apa,
 Tudd meg, nem teljesűlt,
 S ha tán a szükség egykoron
 Reájok nehezűl,
 Te lészsz utósó, a kinek
 Segélyeért könyörgenek.
S ők boldogok, (érdemlik is
 Sok szenvedésökért!)
 Oly véghetetlen boldogok,
 Hogy hozzájok se fér
 A gyűlölség és a harag,
 Hogy néked megbocsátanak;
S kivánják: légy boldog te is!…
 De bár kivánjanak
 Neked minden jót, hasztalan;
 Mert ki elhagyja csak
 Egy pillanatra gyermekét,
 Örökre elhagyj’ azt az ég.

(Pest.)

Okatootáia.

Van egy ország, úgy híják, hogy
 Okatootáia;
 Második szomszédja Chína,
 Az első Ausztrália.
És ez, hogy Ausztráliának
 Tőszomszédja, vajmi jó!
 Nem lopózhatik be hozzá
 A civilisatio.
Oh a tántoríthatatlan,
 A dicső Ausztrália!
 Ő magát e gonosztól nem
 Hagyja elcsábítania.
 -356-
O, noha már Chína is kezd
 Mendegélni csendesen,
 Ő még most is, mint a szikla,
 Áll erősen egy helyen.
Áldd a sorsot, áldd az istent,
 Okatootáia,
 Hogy Chínán is túl vagy még, hogy
 Szomszédod Ausztrália.
Boldog ország! mert bár érzi
 A szükség sok nemeit:
 Legalább egy, és a fő, a
 Lelki szükség nincsen itt.
Szerény állat itt a lélek,
 Nem kér szénát, abrakot;
 Mint szamár a gazt: zabálja
 A kalendáriomot.
A minek következtében
 Nem nagy számmal lelhetők
 A költők, müvészek és más
 Kapa-kaszakerülők.
Az pedig, ki bolond fővel
 Arra szánja el magát,
 Csináltasson egy szép szekrényt
 S zárja bele a fogát,
Minthogy ezen mesterségnél
 Fölösleges itt a fog;
 Harapnia nem leszen mit,
 Legfölebb csak nyelni fog.
Megvan itten az a szép is,
 Hogy különvált s nem vegyes
 A bagarja s a kutyabőr,
 A paraszt és a nemes.
Kutyabőr! ez itt a fő-fő,
 Becsben párja nincs neki,
 És ezért sok úri ember
 Saját testén viseli.
De habár rangjával kissé
 Nagyra van az úri rend,
 Nem mondhatni, hogy nem gondol
 A köznéppel odalent;
»Nyisd ki markod, mind a kettőt«,
 A paraszthoz ígyen szól,
 »Nyisd ki markod, jó barátom,
 Nesze semmi, fogd meg jól.«
Azzal vagdalkoznak némely
 Nem t’om milyen emberek,
 Hogy ez országban nyilvános
 Épületek nincsenek.
Mit? nyilvános épület nincs?
 Hát az akasztófa mi?
 S ezt bizony majd minden falu
 Határában láthatni.
Oh e nemzet büszke nemzet,
 Épen erre tart sokat,
 S ebben talán fölül is múl
 Minden más országokat.
Virágozzál, dicső ország.
 Nagyra termett natio,
 S még soká ne háborgasson
 A civilisatio!

(Pest.)

Mosolyogj rám…

Mosolyogj rám, édes feleségem!
 Nincs virág a földön és az égen
 Csillag, a mely képviselhetné a
 Kedvességben mosolygásodat.
Már ha rajta arczodon a felhő,
 S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
 Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
 Mosolyodnak hajnalával azt. –
Puszta télben a kert puszta fája
 Milyen vágygyal, mily ohajtva várja
 A tavaszt, mely néki majd virító
 Lombot ád és zengő madarat!
A vándor, ki messze földön jára,
 S éjjel ér be falva határára,
 Várja, várja: mikor csillog rá már
 Házából a nyájas mécsvilág?
S a beteg, ki bús ágyán az éji
 Sötétséget hosszan, hosszan nézi
 S egyedül: mint várja epedőn a
 Támadó nap első sugarát!
 -357-
S a halottak, koporsóba zárva,
 Miként várnak a föltámadásra!…
 Oh de hát én, én még mindezeknél
 Jobban várom mosolygásodat.
Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
 A kinek ha szíve könyvét érted,
 Tudhatod, hogy benne mindenik sor
 Egy élet, mely érted halni kész.
Tudhatod, hogy arczod tükre lelkem,
 És pedig nagyító tükre, melyben
 Hosszu és mély tőrdöfés az, a mi
 Kis redő csak homlokod fölött.
Mosolyogj hát, üdvem alkotója!…
 Ajkad, kezed, térded csókolója,
 Álmaid hiven-virasztó őre,
 Életednek árnya, férjed, kér.

(Pest.)

Honvágy.

(Béranger után francziából.)

Mondátok: »Jer Párizsba, ifju pásztor,
 Használni magas tehetségedet.
 Pénzünk, gondunk, a tanulás, a színház
 Feledtetik majd a mezőt veled.«
 Én eljövék, de milyen arczom! a sok
 Tűznél tavaszomat leégetém.
 Adjátok vissza, vissza falumat
 És a hegyet, hol születém!
Bús és hideg láz fut rajtam keresztül,
 Beteljesítvén kivánságtokat.
 E szép bálokban, a hol királynék a
 Hölgyek, haldoklom a honvágy miatt.
 Nyelvem hiába csínosítám, és a
 Müvészet fénye hasztalan vakit.
 Adjátok vissza, vissza falumat
 És vídám vasárnapjait!
Estéinket s a vén meséket s durva
 Danáinkat méltán lenézitek.
 Büvészeinken túltesz Operátok,
 Mely a tündér hont közelíti meg,
 A szentek szentének hódolva, a menny
 Hangversenytektől vészi hangjait.
 Adjátok vissza, vissza falumat
 És estenkénti dalait!
Sötét kunyhóink s dűlő templomunkat
 Magam is kezdtem én csekélyleni.
 Itt megragadnak a sok emlékszobrok,
 Kivált e Louvre s díszes kertjei.
 Pompás kastélyok, mint légtűnemények,
 Miket beszínez a napalkonyat.
 Adjátok vissza, vissza falumat
 S harangját s a kis házakat!
Téritsétek meg a bálványimádót;
 Haldokló félben istenéhez tér.
 Kutyám ott lenn vár engem a tűzhelynél,
 S anyám, bucsúnkra emlékezve, sír.
 Százszor látám a hófuvást, vihart, s ha
 Vadállatok nyájunkra törtenek.
 Adjátok vissza, vissza falumat
 S botom s a barna kenyeret!
Mit hallok, ég, mily nyugtalanná lettem!
 Mondják: »menj, indulj holnap, ha virad.
 Szülőfölded letörli könnyedet, s majd
 Éledni fogsz hazád ege alatt.«
 Isten veled szép ragyogó hely, Párizs,
 Hol elbájolva áll a jövevény.
 Ah újra látom, látom falumat
 És a hegyet, hol születém!

(Pest.)

A magyar politikusokhoz.

Lenézik a szegény költőket
 Ez elbizott, kevély urak,
 Kik a megyék s ország gyülésén
 Fényes szerepet játszanak.
 Pusztulj az utból, jó fiú, ki
 Kopottan ballagsz ott gyalog,
 Mert eltiportat ezen úr, ki
 Hintón melletted elrobog.
Azért vannak tán olyan nagyra,
 Hogy őket paripák viszik,
 S mig a költő tengődik éhen,
 Az ő szolgájok is hizik?
 Vagy, a mi még szebb, azt gondolják
 Talán, hogy fontosabbak ők
 Az emberiség mérlegén, mint
 E haszontalan verselők?
Ti, kik ugy fölfuvalkodátok,
 Tudjátok-e, mik vagytok ti?
 Az apró napi események
 Mulandó pásztortüzei.
 -358- Éjenként lát a vándor, a mint
 Föl-föllobogtok magasan,
 S reggel felé a nagy tüzeknek
 Már csak hideg, holt hamva van.
Hozzátok képest, mikor égtek,
 A költők kicsiny csillagok,
 E messze csillámló szikráknál
 Százszor nagyobbak lángitok;
 De hamvatokat is midőn már
 A szellők régen elvivék,
 A távolságban a kis csillag
 Még akkoron is egyre ég.
Tanuljátok meg, mi a költő,
 És bánjatok szépen vele,
 Tanuljátok meg, hogy a költő
 Az istenség szent levele,
 Melyet leküld magas kegyében
 Hozzátok, gyarló emberek,
 A melybe örök igazságit
 Saját kezével irta meg.
S habár más nemzet föl se venné
 A költőket, ti magyarok,
 Költőitek előtt, ti nektek
 Illő, hogy fejet hajtsatok.
 Oh, a magyar költőknek vajmi
 Nagy honfi-érdemök vagyon…
 Szégyen, ha elfelejtettétek!
 Még nincsen túl fél századon.
Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
 Apáink örökségiből
 El nem rabolt még az enyészet,
 Az ellenünk eskütt idő,
 Nyelvünk is veszendőben volt már,
 Hozzája közel volt a vég,
 Az országútra kitaszítva
 Halálos bajban feküvék.
Kevély urak, e szent betegnek
 Milyen segélyt nyujtottatok?
 Ha hozzá léptetek, azért volt,
 Hogy rajta egyet rugjatok!
 Költők valának ápolói,
 E rongyos, éhes emberek,
 Ők ápolák s menték meg… és ti
 Őket még is lenézitek!

(Pest.)

Czakó temetésén.

(✝ öngyilkosság által deczember 14. 1847.)

Könnyez a részvét… oh még a
 Gyűlölség is, ha itt vóna.
 Ejtene egy drága-gyöngyöt,
 Egy könyűt e koporsóra.
Magasan röpűlő szellem
 Sűlyedt a mély semmiségbe,
 Tavasz dől, az ifjuságnak
 Tavasza, a sír telébe.
Keresett-e rokon lelket,
 S nem talált egy jó barátot?
 Vagy ki oda lépe hozzá,
 Eltaszítá őt magától?
Nagy a világ, nagy a világ,
 Benne miljom embertárs van,
 S ő e nagy világban, ő e
 Milliók közt állt magában.
Végre lelt egy jó barátot,
 Jó barátja a fegyver lett,
 Mely szivéről lesegíté
 Az életet, e nagy terhet.
Könnyez a részvét… oh még a
 Gyűlölség is, ha itt vóna,
 Ejtene egy drága-gyöngyöt,
 Egy könyűt e koporsóra.

(Pest.)

Még alig volt reggel…

Még alig volt reggel, már megint este van.
 Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
 Még alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk,
 S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.
Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már
 Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
 Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
 Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

(Pest.) -359-

Kinn a ménes, kinn a pusztán…

Kinn a ménes, kinn a pusztán,
 A betyárok országutján.
 Benn a csikós a csárdában,
 Iszik isten igazában.
Hadd igyék, ha kedve tartja,
 Ha kiszáradott a torka,
 Nem is csoda ily melegben,
 Süt a nap esze-veszetten.
De ha beballag kend, bátya,
 Iszogatni a csárdába,
 Legyen gondja a ménesre,
 Bizza kelmed jó kezekre.
Ott kinn hagyott három bojtárt,
 Egy sem ér egy hajító fát,
 Mind a három azzal mulat,
 Hogy alszik a kalap alatt.
Hevernek a földön hanyatt,
 Orczájok a kalap alatt,
 Egyebökkel nem gondolnak,
 Ha megpörköli is a nap.
Hát amott Kecskemét felől
 A homoktorlatok megől
 Ki lépegett szép lassacskán
 Egy szép sötétpej paripán?
Szép, tűzes ló, de még rajta
 A legény tüzesebb fajta,
 Bátorság van a szemében,
 Karikás-ostor kezében.
Csak jön, csak jön, halk lépést tart,
 Egyszer a méneshez ugrat,
 Kiszakít egy jó nagy falkát…
 Kis-Kunság, most isten hozzád!
 -360-
Fárad a nap, már alant jár,
 Egyre nyargal még a betyár
 És előtte a paripák,
 Csattog-pattog a karikás.
Jön a csikós a csárdából
 Gyógyulóban mámorából,
 A bojtárok ébredeznek,
 Nagy híja van a ménesnek.
El az egész kerületbe
 Ló-keresni szedtevette!…
 De hiszen kereshetik mán
 Kit Szabadkán, kit Kikindán.

(Pest.)

Vas-uton.

Tenger-kéj veszen körűl,
 Közepében lelkem fürdik…
 A madár röpűlt csak eddig,
 Most az ember is röpűl!
Nyílsebes gondolatunk,
 Későn indulánk utánad,
 De sarkantyúzd paripádat,
 Mert elérünk, elhagyunk!
Hegy, fa, ház, ember, patak
 És ki tudja, még mi minden?
 Tünedez föl szemeimben
 S oszlik el, mint köd-alak.
A nap is velünk szalad,
 Mint egy őrült, a ki véli,
 Hogy őt, össze-visszatépni,
 Űzi egy ördögcsapat.
Futott, futott, s hasztalan!
 Elmaradt… fáradva dől le
 A nyugati hegytetőre,
 Arczán szégyen lángja van.
S még mi egyre röpülünk,
 Egy sziporkát sem fáradva;
 Ez a gép tán egyenest a
 Más világba megy velünk! –
Száz vas-útat, ezeret!
 Csináljátok, csináljátok!
 Hadd fussák be a világot,
 Mint a testet az erek.
Ezek a föld erei,
 Bennök árad a műveltség,
 Ezek által ömlenek szét
 Az életnek nedvei.
Miért nem csináltatok
 Eddig is már… vas hiányzott?
 Törjetek szét minden lánczot,
 Majd lesz elég vasatok!

(Pest.)

Feleségem nevenapján.

Kis Juliskám, feleségem
 Neve napja vagyon most!
 Adjatok rám ócska mentét,
 Rókaprémest, zsinorost.
És le most e bugyogóval,
 Magyar nadrágot nekem!
 És el bajuszpödrőért a
 Patikába hirtelen!
Mielőtt elébe lépek,
 Igy csipem ki magamat,
 Legyen újra föltámasztva
 A hajdankori divat,
Az a régi idő, melyben
 Még roszúl öltöztenek,
 De a mellett jót kivántak
 Egymásnak az emberek. –
Jót kivánok én is néked,
 Ez természetes dolog,
 Csak hogy a jó annyiféle,
 Hogy alig választhatok.
Hogy lehetne valamennyit
 Egy szóban kimondani?
 Ne legyenek életednek
 Bánatai, bajai?
Eh, ez nem is jó kivánság!
 Bánat és baj kellenek;
 A hol árnyék nincsen, ott a
 Fényt sem igen látni meg.
Ifjuság! ez a minden jó,
 Éld le ifjuságodat…
 Ez rövid, s aztán meghalni?
 Nem nagyon víg gondolat.
 -361-
Érd el (persze én velem) az
 Ősz hajak késő korát,
 Hanem ez ne légyen más, mint
 Álarczban az ifjuság.

(Pest.)

Szilveszter éje 1847-ben.

I.
Hejh, vannak ma számadások!
 Házi asszony, házi gazda,
 Mit bevett és kiadott az
 Év folytában, összeadja.
Vizsgálják a pénzes erszényt,
 Mennyi volt benn s mennyi van még,
 S törlik le a verítéket,
 Melylyel azt a pénzt szerezték.
Feleségem, lásd, milyen jó,
 Hogy minékünk nincsen pénzünk:
 Nem piszkoljuk be kezünket,
 S nem csorog a verítékünk.
Amazoknak a ládáik,
 Mi nekünk szíveink telvék…
 Az milyen szegény gazdagság!
 Ez milyen gazdag szegénység!
II.
Még csak egy magam valék
 Tavaly ilyen tájban,
 Az idén már kettecskén
 Vagyunk a szobában.
Furcsa lesz, ha már ez egy
 Darabig majd így mén:
 Esztendőre hármacskán,
 Azután négyecskén.
III.
De félre, félre a tréfával
 Hisz beteg mellett állunk!
 Beteg, haldoklik az esztendő,
 Ez a mi drága kedves jó barátunk…
 Fonjunk áldásból líliomfüzért,
 Megkoszorúzni haldokló fejét.
Ő adta össze kezeinket,
 Válhatlanúl örökre,
 Ő szállitá föl lelkeinket
 Nem ismert és nem sejtett örömekre…
 Fonjunk áldásból líliomfüzért,
 Megkoszorúzni haldokló fejét.
Az a kevés bú, mit koronként
 Szivünkre rá cseppente,
 Nem keseríté boldogságunk,
 Sőt azt még sokkal édesebbé tette…
 Fonjunk áldásból líliomfüzért,
 Megkoszorúzni haldokló fejét.
Haldoklik ő, már csak néhány halk
 Szívdobbanás van hátra,
 S az örök éj borúl e szemre,
 Mely boldogságunk hajnalfényét látta…
 Fonjunk áldásból líliomfüzért,
 Megkoszorúzni haldokló fejét.
IV.
Az esztendőnek a halála
 Oly ünnepélyes egy halál!
 Ilyenkor minden jobb halandó
 Elzárkozik, magába száll.
S nem hogy barátnak, hanem még az
 Ellenségnek is megbocsát,
 És ez valóban nagyszerű, szép;
 De én is így tegyek-e hát?
Csak a zsarnok s a szolgalélek,
 E kettő az én ellenem,
 S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
 Bocsássak meg?… nem, soha sem!
Az isten ítélőszékénél,
 Még ott sem mondok egyebet:
 »Hogysem ezeknek megbocsássak,
 Inkább elkárhozott legyek!«

(Pest.)

-362-

1848.

* *

A téli esték.

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
 Hova lett a tarka virág a mezőkről?
 Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
 S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
 Oda van mind! csak az emlékezet által
 Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
 Egyebet nem látni, hónál és fellegnél;
 Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
 Vállain fejér, de foltos takaró van,
 Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
 Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
 Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
 Vastagon van bágyadt alakjára festve.
 Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
 Mostan ott benn szép az élet a szobában.
 -363-
Áldja istenét, kit istene megáldott,
 Adván néki meleg hajlékot s családot.
 Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
 S meleg szobában a barátságos család!
 Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
 Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
 S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
 Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
 El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
 A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
 Bizalmas beszédben szomszéddal s komával.
 Szájokban a pipa, előttök palaczk áll
 Megtelve a pincze legrégibb borával;
 A palaczk fenekét nem lelik, akárhogy
 Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.
Kínálgatja őket a jó háziasszony,
 Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulaszszon,
 Hejh, mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
 A kötelességét ő jól megtanulta,
 Nem bánik könnyen a ház becsületével,
 Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
 Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
 »Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!«
Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
 S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
 És mint a pipafüst csavarog a légben,
 Akkép csavarognak szanaszét elméik,
 És a mi már régen elmult, nagyon régen,
 Összeszedegetik, sorra elregélik.
 A kitől nincs messze az élet határa,
 Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
 Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
 Mit is törődnének a multtal? az élet
 Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
 Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
 Merengve nézik a rózsafelhős eget.
 Lopva mosolyognak, s nem sok hangot adnak,
 Tudja a jó isten, még is jól mulatnak.
Amott hátul pedig a kemencze körűl
 Az apró-cseprőség zúgva, zsibongva űl,
 Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
 Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
 Űzi pillangóit a boldog jelennek,
 Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
 Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen
 Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!
Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
 Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
 Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron.
 Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
 Húzzák a czigányok valami víg toron,
 Távolról hangzik a bőgő mormogása.
 S e különféle zaj ott ben a szobába’
 Összefoly egy csendes lágy harmoniába.
Esik a hó, mégis fekete az utcza,
 Nagy vastag sötétség egészen behúzta,
 Járó-kelő ember nem is igen akad,
 Egy-egy látogató megy csak haza felé,
 Lámpája megvillan az ablakok alatt,
 S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
 Eltünik a lámpa, a bennlevők pedig
 Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

(Pest.)

Adorján Boldizsárhoz.

Mélységes völgyben, olyan mélyben,
 Hogy, a mik állnak közelében,
 A mozdulatlan gránitbérczek,
 Ezen vasnál vasabb falak,
 Még ők is, a mint ott lenéznek,
 Szédűlni látszanak…
 E mély völgynek legmélyebb fenekén,
 Hová a napvilág fél-feketén
 Jut el csak a sok bujkálás miatt,
 S hol a hold, ez a szép fonóleány
 Olyan kisérteties szálakat
 Ereszt éjenként ezüst guzsalyán,
 Mikéntha fonna szemfedőt magának…
 A völgyben ott, egy nagy szomorfüzfának
 Tövén, nyílt egy kicsiny virág.
 Homály és lombok takarák,
 Nem volt körűle semmi, semmi fény,
 Csak egy fagyott nagy harmat reszketett
 – Egy örökkévaló könny – levelén,
 Mint a gyémánt a vérzős seb felett.
 Mert a virág piros volt… nem csoda,
 Egy összetépett szívből támada.
 Kevés vándor fordult meg itt e tájon,
 Kevés szem akadott meg e virágon,
 De a ki látta őt,
 Hamarjában nem mehetett el,
 Ott állt csodálkozó szemekkel,
 E bű-növény előtt,
 És nézte, nézte, s érzett kínokat,
 Miktől a lélek szerteszét szakad,
 -364- De míg igy ölte őt az, a mit láta,
 Szivott bódítón-édes illatot…
 Barátom, ez a fájdalom virága,
 Ez a virág lantod zenéje volt. –
Miért tiprád el ezt a szép virágot?
 Mért hallgatott el így kezedben a lant?
 Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad,
 S mintegy zokogva húrja ketté pattant?
 Nem kiáltott rád a lelk’ismeret,
 Midőn rá tetted gyilkos kezedet?
 Mert gyilkos vagy, megölted
 Nem testedet,
 De ennél sokkal többet,
 Jobb részedet;
 A lant a lelke a költőnek,
 S te, hah, te lelkedet öléd meg!…
 Egy költő-lelket semmisítni meg!
 Nem ismeréd tán küldetésedet?
 Szent és nagy ez valóban,
 A mely föld pusztulóban,
 Haldokló-félben van, a melynek már
 Nem használ sem eső, sem napsugár:
 Az a költő könnyhullatásitul
 S mosolygásától ujra fölvirul.
 Mivel felelsz majd, hogyha egykoron
 Az, a ki küldött, számadásra von?
 Ha mondja majd: »Nézz arra lefelé;
 A merre tetted útadat,
 Jól látszik, hosszú sivatag…
 A rád bizott földet nem míveléd!«
Föl, föl, barátom, drága minden percz,
 A föld futócsillagjai vagyunk,
 Csak addig élünk, míg leszaladunk;
 Maholnap a biró előtt lehetsz.
 Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod,
 Leheld beléje búbánatodat,
 Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot
 Sohajtja, akkor a legboldogabb.
 Dalold el mind, mivel szived teli,
 S minden hang, a mely ajkadon kijő,
 Lelked darabja légyen… Oly dicső
 Kín és gyönyör között elvérzeni!

(Pest.)

Van-e egy marok föld…

Van-e egy marok föld a magyar hazában,
 A melyet magyar vér meg nem áztatott?
 Hajh, de már nem látszik a nagy ősök vére,
 Fiaik befesték ujra feketére
 A földet, rá kenték a gyalázatot!
S így hazugság itt az örök-igazság is,
 Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat,
 Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok,
 Ha ti a halálból most föltámadnátok,
 És látnátok satnya maradéktokat!
S ez a faj dicsekszik őse érdemével,
 Híres hajdanával úgy hetvenkedik…
 Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
 Mi velünk? vajon nem fogja emlegetni
 Orczapirulással e kor gyermekit?
Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,
 Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
 Messze elmaradtunk a világ sorától,
 Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
 Élni nem tudunk és halni nem merünk.
Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
 Számadó könyvében a legelső szám,
 S most leghátul állunk, semmit nem jelentve…
 Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
 Most arczul csapkodnak… szégyen rád, hazám!
S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell
 Kart emelnem, hogy megostorozzam őt,
 Gyermek a szülőjét… engem jobban éget
 A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek,
 Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.
S én ezek daczára sem fogok pihenni,
 Érezzek bár százszor több fájdalmakat,
 S verjen meg bár engem a nagy isten érte…
 Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre
 Földobog szived, vagy szívem megszakad!

(Pest.)

A rab oroszlán.

A végtelen birodalom helyett
 Adának néki egy kis ketreczet!
Vas-rostélyos kicsiny ketreczben áll
 Az oroszlán, a sivatag-király.
Hagyjátok őt békében állani,
 Szentségtelenség háborítani.
Ha elrablák a szabadságot tőle,
 Hadd gondolkozzék legalább felőle;
 -365-
Ha el nem éri a fa sudarát,
 Hadd lépjen árnyékára legalább.
Ott áll merően, méltóságosan,
 Még mostan is mily méltósága van!
Elvették szabadságát, mindenét,
 De nem vehették hős tekintetét.
Merően áll, miként a pyramíd, a mely
 Sokszor nézett reá komor köveivel.
Ott járnak kósza gondolatjai,
 Magát szülőföldére képzeli,
A melynek sivatagjait vele
 Együtt zugá be a szamum szele.
Ez a szép föld, ez volt a szép idő!…
 De tömlöczének őre jő,
S merengésének eltünik világa,
 Mert vesszejével őt ez főbe vágta.
Vessző s egy ily ficzkó parancsol néki,
 Oh minden égnek minden istenségi!
Ilyen mélyen hajolt magas feje,
 Ilyen gyalázatot kell tűrnie!
S a bámuló otromba néptömeg
 Gyalázatán még egy nagyot röhög.
Hogy mersz pisszenni, léha söpredék?
 Ha szét találja törni tömlöczét,
Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat,
 Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!

(Pest.)

Szeretlek én, szeretlek téged…

Szeretlek én, szeretlek téged,
 Kedves kis angyalom,
 Csak az fáj, hogy szerelmemet be
 Nem bizonyíthatom.
Igy egyszerűen a szavamra,
 Ha tetszik, nem hiszed,
 És én mikép oszlassam el, ha
 Vannak, kétségidet?
Születtem volna gazdag úrnak,
 Bizonyság-tételért
 Egy-egy gyémántkövet dobnék el
 Minden kis szavadért.
Ha királynak születtem volna,
 Letenném koronám
 Egy kis virágkoszorúért, mit
 Kezecskéd fűzne rám.
Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
 Színeimet elfogadd,
 És festess bennök szallagot, mely
 Övezze derekad.
Ha volnék a világlátó nap:
 Ott hagynám az eget,
 S a nagy világ helyett nem néznék
 Mást, mint szemeidet!

(Pest.)

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
 A ruhámat foltozgatod?
 Rongyosan is jó az nékem…
 Varrj inkább egy zászlót, feleségem!
Sejtek, sejtek én valamit,
 A jó isten tudja, hogy mit,
 De elég, hogy szól sejtésem…
 Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Nem maradhat igy sokáig,
 Mi hogyan lesz, majd elválik,
 Elválik a csatatéren…
 Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Drága áru a szabadság,
 Nem ingyen, de pénzen adják,
 Drága pénzen, piros véren…
 Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Ha ilyen szép kéz varrja meg,
 A győzelem belé szeret,
 S mindig ott lesz közelében…
 Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

(Pest.) -366-

A puszta, télen.

Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta!
 Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda,
 A mit a kikelet
 És a nyár gyüjtöget,
 Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,
 A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
 Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
 S a dalos madarak
 Mind elnémultanak,
 Nem szól a harsogó haris a fű közül,
 Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
 Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
 Vagy hogy rövidlátó
 Már öreg korától,
 S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
 Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
 Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
 Mikor vályú elé
 Hajtják este felé,
 Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
 Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
 A gerendáról, és a küszöbre teszi,
 Megvágja nagyjábul,
 S a csizmaszárábul
 Pipát húz ki, rá tölt és lomhán szipákol,
 S oda-oda néz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyan csak hallgatnak,
 Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
 Mert a pincze kulcsát
 Akár elhajítsák,
 Senki sem fordítja feléjök a rudat,
 Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
 Egyik fönn a légben magasan kavarog,
 Másik alant nyargal
 Szikrázó haraggal,
 Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
 A harmadik velök birkozni szembe jő.
 -367-
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
 A rónára halvány ködök telepűlnek,
 S csak félig mutatják
 A betyár alakját,
 Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
 Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
 Visszapillant a nap a föld pereméről,
 Visszanéz még egyszer
 Mérges tekintettel,
 S mire elér szeme a tulsó határra,
 Leesik fejéről véres koronája.

(Pest.)

Minek nevezzelek?…

Minek nevezzelek,
 Ha a merengés alkonyában
 Szép szemeidnek esti-csillagát
 Bámulva nézik szemeim,
 Mikéntha most látnák először…
 E csillagot,
 A melynek mindenik sugára
 A szerelemnek egy patakja,
 Mely lelkem tengerébe foly –
 Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
 Ha rám röpíted
 Tekinteted,
 Ezt a szelíd galambot,
 A melynek minden tolla
 A békesség egy olajága,
 S a melynek érintése oly jó!
 Mert lágyabb a selyemnél
 S a bölcső vánkosánál –
 Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
 Ha megzendülnek hangjaid,
 E hangok, melyeket ha hallanának
 A száraz téli fák,
 Zöld lombokat bocsátanának,
 Azt gondolván,
 Hogy itt már a tavasz,
 Az ő régen várt megváltójok,
 Mert énekel a csalogány –
 Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
 Ha ajkaimhoz ér
 Ajkadnak lángoló rubintköve,
 S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
 Mint hajnaltól a nappal és az éj,
 S eltűn előlem a világ,
 Eltűn előlem az idő,
 S minden rejtélyes üdvességeit
 Árasztja rám az örökkévalóság –
 Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
 Boldogságomnak édes anyja,
 Egy égbe rontott képzelet
 Tündér leánya,
 Legvakmerőbb reményimet
 Megszégyenítő ragyogó valóság,
 Lelkemnek egyedűli,
 De egy világnál többet érő kincse,
 Édes szép ifju hitvesem,
 Minek nevezzelek?

(Pest.)

Olaszország.

Megunták végre a földöncsuszást,
 Egymás után mind talpon termenek,
 A sóhajokból égiháború
 Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek,
 S halvány narancs helyett a déli fák
 Piros vérrózsákkal lesznek tele –
 A te dicső szent katonáid ők,
 Segítsd őket, szabadság istene!
Nos, elbizott hatalmas zsarnokok,
 Orczáitokrul a vér hova lett?
 Orczátok olyan kisértetfejér,
 Mikéntha látnátok kisértetet;
 Azt láttatok, valóban megjelent
 Előttetek Brutusnak szelleme –
 A te dicső szent katonáid ők,
 Segítsd őket, szabadság istene!
Alutt Brutus, de már fölébrede,
 S a táborokban lelkesítve jár,
 Mondván: »ez a föld, honnan elfutott
 Tarquin s a melyre halva hullt Caesár;
 Előttünk meghajolt ez óriás,
 S ti a törpéknek meghajoltok-e?« –
 A te dicső szent katonáid ők,
 Segítsd őket, szabadság istene!
 -368-
Eljő, eljő az a nagy szép idő,
 A mely felé reményim szállanak,
 Mint őszszel a derűltebb ég alá
 Hosszú sorban a vándormadarak;
 A zsarnokság ki fog pusztulni, és
 Megint virító lesz a föld szine –
 A te dicső szent katonáid ők,
 Segítsd őket, szabadság istene!

(Pest.)

Egy könyvárus emlékkönyvébe.

Az életczél boldogság, de elébb
 Fáradni kell, hogy ezt a czélt elérd,
 Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
 Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
 A becsülettől soha el ne térj
 Sem indulatból, sem pedig dijért,
 Szeresd hiven felebarátidat,
 Ne vond föl közted s más közt a hidat,
 A hon nevét, a drága szent hazát
 Szivednek legtisztább helyére zárd,
 S imádd az istent, s mindenek felett
 Áruld erősen költeményimet.

(Pest.)

A jó tanitó.

Van biz ott a sok rosz között,
 Van jó tanító is;
 Volt nekem sok rosz tanítóm,
 Volt nekem egy jó is.
Meg is maradt a fejemben,
 Úgy emlékszem rája,
 Mintha vén kopasz fejével
 Most is itten járna.
Kopasz volt az istenadta,
 Nem tehetek róla;
 Vén legény volt, ifjusága
 Régen elvirúla.
Elhervadtak virágai,
 Egy maradt meg épen,
 Egy nagy bazsarózsa nyílott
 Az orra hegyében.
Talán minden reggel ujra
 Kivirult az orra,
 De nem csoda, mert gondosan
 Táplálgatta borral.
Már hiába, ha ez olyan
 Különös plánta volt,
 Hogy nem szivelt egyebet, mint
 Pinczei harmatot.
Ez alatt az orr alatt egy
 Nagy bajúsz ácsorga,
 Egyik rúdja égbe készült,
 Másik le a porba.
A bajúsz alatt szája volt,
 Szájában pipája,
 Lapátnak is beillett vón
 Köpczös szopókája.
Zrínyijét még valamikor
 Árpád idejében
 Készitették, semmi szín sem
 Volt már a szinében.
Gombok voltak akkorák rajt,
 Mint egy-egy pogányfej,
 Használták is tán a török
 Hadban buzogány helytt.
Mindenféle zsinórral úgy
 Ki volt kanyargatva,
 Hogy a mennydörgős mennykő is
 Eltévedett rajta.
A szabó jó szűkecskére
 Szabta a nadrágot,
 De azért egy kicsit még is
 Pötyögősen állott. –
Hosszan bajlódtam tán vele,
 De megérdemelte,
 Mert szörnyen jó ember volt az
 Istenteremtette.
Olyan jó tanító volt ő,
 A milyen csak kellett,
 Esztendőn át asztal alatt
 Hevertek a könyvek.
Ha leczkémből fél betűt sem
 Tudtam felmondáskor,
 Azzal vigasztalt, hogy se baj,
 Megtanulom máskor.
 -369-
Ki is mutattam iránta
 Jószivűségemet,
 Vittem neki ajándékot,
 Mikor csak lehetett.
Lelopkodtam sonkát, kolbászt
 Saját kéményébül,
 Ez volt ajándékom, s ő még
 Meg is hítt vendégül!

(Pest.)

Szerelemnek rózsafája…

Szerelemnek rózsafája…
 Árnyékában heverek,
 Hulldogálnak homlokomra
 Illatozó levelek.
Szerelemnek fülmiléje
 Csattog a fejem fölött,
 Képzetemben minden hangja
 Egy-egy isten-álmat költ.
Szerelemnek poharában
 Ajkamat fürösztgetem,
 Nem oly édes másból a méz,
 Mint ebből a gyötrelem.
Szerelem fejér felhői
 Erre felé lengenek,
 Mintha engem látogatni
 Jőne egy angyalsereg.
Szerelemnek holdvilága
 Rám arany palástot vet,
 Eltakarja, felejteti
 Vélem szegénységemet.

(Pest.)

Hideg, hideg van ott kinn…

Hideg, hideg van ott kinn,
 Arról nem tehetek,
 Nem is törődöm véle,
 Szobám elég meleg.
Egykor… de mi közöm most
 A múlthoz én nekem?
 Nem, nem leszek hálátlan
 Irántad, jelenem.
Te foglald egyedűl el
 Egészen lelkemet!
 Száműzve a jövő s mult,
 Remény s emlékezet.
Mi is az a jövő s mult?
 Ha zordon vagy ha szép,
 Az mindegy, így is úgy is
 Tolvajnál nem egyéb.
Két tolvaj a jövő s mult,
 Incselkednek veled,
 Hogy szép szerén magokra
 Vonják figyelmedet,
S míg jobbra balra nézesz
 Ellopják hirtelen
 A szép virágot, melyet
 Eléd tett a jelen.
Nem fogtok most ki rajtam,
 Zsebmetsző czimborák,
 Pusztuljatok szemembül,
 Lóduljatok tovább.
Te állj, te állj előttem,
 Barátságos jelen,
 Jó ízüen merengek
 Mosolygó képeden.
Nem vagy merész kalandor,
 Regényes vad legény,
 Kinek fél vállán mente,
 Sastoll a süvegén.
Fejeden házisapka,
 Rajtad hálóruha,
 Kezedben egy pohár bor,
 Szádban török pipa.
Hadd rázzam meg, kedélyes
 Barátom, kezedet,
 Egy nagy karszékben töltöm
 Estém szemközt veled.
Füstöljünk, iddogáljunk…
 Vidáman ránk ragyog
 A lámpa, feleségem
 Szeme s a csillagok.

(Pest.) -370-

Rózsavölgyi halálára.

Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
 Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
 Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
 Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
 Ez nekem még keserűbb!
Régi sorsa magyaroknak a bánat,
 E nélkül már tán élni sem tudnának,
 Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom,
 Hadd busuljunk legalább a nótádon,
 Hadd busúljunk nótádon!
Czudar nemzet biz a magyar, hiába,
 Nem igen néz se előre se hátra,
 Elfeledte, a mi történt ezelőtt,
 A jövő meg? bánja is ez a jövőt,
 Bánja is ez a jövőt!
Egyszer ember csak a magyar, mikor a
 Fülét szivét megtölti a muzsika,
 Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor,
 Eszébe jut a siralmas hajdankor,
 A siralmas hajdankor.
Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
 Kiket ott a török fegyver levágott;
 Ha őket eltemették vón rendesen,
 Húsz ezer sír állna ottan egy helyen,
 Húsz ezer sír egy helyen!
És mikor már kibusúltuk magunkat,
 Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
 És ha akkor ott volna az ellenség,
 Ha még annyi volna is mind elesnék,
 Mind egy szálig elesnék!
Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
 Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka,
 Hogy kivirít még a magyar nép fája,
 S lombjait majd isten, ember csodálja,
 Isten, ember csodálja! –
Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
 Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
 Olyan isten igazában tudtad te,
 Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
 A magyarnak a szive.
Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
 Pedig veled ötven évet mulattunk,
 Gyere vissza, áldom azt az istened,
 Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet,
 Kezd el azt az ötvenet! – –
Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
 Megjelent, de csak addig volt idefent,
 Míg kezével hajlékára mutatott…
 Mi van benne? hegedű és koldusbot,
 Hegedű és koldusbot!

(Pest.)

Egy emlék a kórházban.

(Moreau után francziából.1))

E durva ágyon végvonaglásomban
 Még szánakozó könnyeket lelek,
 Mert a dicsőség és lángész illatja
 Árasztja el e fájdalom-helyet.
 Itt énekelt ő, itt imádkozott és
 Halt meg, reményeinek özvegye,
 S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
 Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
»Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám,
 »Gondunk leszen lantodra és reád.«
 Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
 Az irgalom nyitá meg ajtaját.
 Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
 S ha meghalok, rajtad lesz bélyege…
 Ah, kiesik az irótoll kezembül;
 Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
 -371-
Ha hosszu sóhajtásaim után egy
 Vigasztaló szó hangzanék nekem,
 Ha volna itten egy baráti kéz, mely
 Megmelegítné reszkető kezem!
 De a barátok nem hallják keservem,
 Estéjök lakomában foly ma le,
 S nem veszik észre társok távollétét…
 Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Megátkozom én születésem napját;
 De a természet olyan gyönyörű,
 De minden este erdők illatával
 Lebeg a szellő ablakom körűl.
 Sétálni párosan virágos fűben,
 Bent a fák közt merengve űlni le:
 Oh mily boldogság, milyen szép az élet!…
 Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

(Pest.)

A völgy s a hegy.

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
 Ha én hegy volnék! milyen isteni
 A csillagok szomszédságábul
 A nagy világra letekinteni.
Az a boldog hegy, ott uralkodik
 Királyi széke dicső magasán,
 Körűlövedzi hódolattal
 Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.
A kelő nap, első sugáriból,
 Tesz homlokára arany koronát,
 S a lemenő palástul adja
 Rá végsugárainak bíborát.
Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell
 Áttengenem homályos éltemet,
 A szomszédig sem láthatok, s a
 Szomszédból sem láthatnak engemet. –
Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
 Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
 Ez a magasság, e dicsőség
 A melyet tőlem úgy irígylenek.
Engem talál az első napsugár
 És az utósó is rajtam ragyog,
 És még is mindig olyan puszta
 És még is mindig oly hideg vagyok.
Pillangó, harmat, csalogány, virág…
 Hiába hívom, egyik sem szeret,
 S mi oda lenn enyelgő szellő,
 Az ide fönn csatázó fergeteg.
Ha én völgy volnék! élnék ott alant
 A nagy világtól mélyen rejtve el,
 S cserélgetném a boldogságot
 A szép tavasz kedves szülöttivel!

(Pest.)

Feleségek felesége,

Feleségek felesége,
 Lelkemadta kicsikéje!
 Jer ide már az ölembe,
 Mulassak veled kedvemre.
Szerettelek lyánykorodban,
 Szeretlek most százszor jobban,
 Nem százszor, de ezerszerte,
 Ha meg nem haragszol érte
Nem is tudja a nőtelen,
 Mi az igazi szerelem;
 Hogy’ tudná az istenadta?
 Még csak akkor tanulgatja.
Nőtelen ember szerelme
 Csak virág a kalap mellett;
 S most a szerelem én nékem
 Lélekzetem, szívverésem.
De boldogok is vagyunk ám,
 Ugy-e, lelkem kis Juliskám?
 Meg se várjuk a halálunk,
 Elevenen égbe szállunk!

(Pest.)

Ne feledd a tért…

(Moore után angolból.)

Ne feledd a tért, hol ők elestek,
 Az utósó s a legjobb vitézek;
 Mind elmentek és kedves reményink
 Velök mentek, egy sírban enyésznek.
Oh, ha visszanyernők a haláltól
 A sziveket, mik előbb dobogtak,
 Ujra víni a szabadság harczát
 Színe előtt a magas mennyboltnak!
 -372-
Pillanatra ha lehullna lánczunk,
 Melyet ott ránk a zsarnok szoríta:
 Nincsen ember, nincsen isten, a ki
 Minket ujra megkötözni bírna!
Vége van… de bár a történetben
 Ottan áll a győző-név ragyogva,
 Átkozott az a dicsőség, a mely
 A szabadok szíveit tapodja.
Sokkal drágább a sír és a börtön,
 Melyet honfi-névnek fénye tölt meg,
 Mint a győzedelmi oszlop, a mit
 A szabadság romjain emeltek.

(Pest.)

Az országgyüléshez.

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
 Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
 Mert nincs rendében eljárásotok,
 Ti a dolgok végébe kaptatok,
 És így tevétek már rég óta mindig;
 Látják, kik a multat végigtekintik.
 Ki képzel olyan templom-építőt,
 Ki a tornyot csinálja meg előbb?
 És azt a levegőbe tolja, hogy
 Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
 Alája rakja szépen a falat,
 S legeslegvégűl jőne az alap.
 Ti vagytok ilyen mesteremberek!
 Ezért ad a hon nektek kenyeret,
 Ezért fizet szivének vérivel!
 Jobbat tesz, a ki semmit sem mivel.
 Időt, erőt eltékozoltok, és ha
 Sükert mutattok is föl néha-néha,
 Csak olyan az, mint hogyha engemet
 A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
 Ételt, s talán még épen olyan ételt,
 Mitől szomjuságom csak jobban éget.
 Ha ez siker, ha ez jótétemény:
 Elmémet a bölcsőben hagytam én.
 Hiába minden szép és jó beszéd,
 Ha meg nem fogjátok az elejét,
 Ha a kezdetnél el nem kezditek…
 Sajtószabadságot szerezzetek.
 Sajtószabadságot, csak ezt ide!
 Ez oly nagy, oly mindenható ige
 A nemzetben, mint az isten »legyen«-je,
 A melylyel egy mindenséget teremte.
 Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
 Eláradó bőségben termenek,
 S bár az utósó szolga és a pór
 Zsebébül aranyat marokkal szór:
 Azon nemzetnek még sincs semmije,
 Azon nemzetnek koldus a neve.
 S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
 Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
 Azon nemzet gazdag végetlenűl,
 Mert a jövendőt bírja örökűl.
 Haladni vágyunk; de haladhatunk?
 Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
 Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
 Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
 Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
 Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
 A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
 Mely dögvészes már önnön átkitúl.
 A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
 A ház végére lánczba szoriták,
 S lánczát harapva tördeli fogát,
 A melylyel védni tudná a hazát…
 A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
 S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
 Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
 Megvetésére a kerek világnak!

(Pest.)

Anyám tyúkja.

Ejh mi a kő! tyúk anyó, kend
 A szobában lakik itt bent?
 Lám, csak jó az isten, jót ád!
 Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
 Még a ládára is fölszáll,
 Eszébe jut, kotkodákol,
 S nem verik ki a szobábol.
Dehogy verik, dehogy verik!
 Mint a galambot etetik,
 Válogat a kendermagban,
 A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúk anyó, hát
 Jól megbecsűlje kend magát,
 Iparkodjék, ne legyen ám
 Tojás szűkében az anyám. –
 -373-
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
 Hadd beszélek mostan veled,
 Régi cseléd vagy a háznál,
 Mindig emberűl szolgáltál.
Ezután is jó légy, Morzsa,
 Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
 Élj a tyúkkal barátságba’…
 Anyám egyetlen jószága.

(Pest.)

A tél halála.

Durva zsarnok, jégszivű tél,
 Készülj… készülj, a halálra!
 Jármodat megunta a föld,
 És ledobja valahára;
 Szabadság lesz, ím, az ég is
 Ide szegődött a földhöz,
 Fegyvertárából, a napbul,
 Tűznyilakkal rád lövöldöz.
Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
 Addig él csak minden zsarnok,
 Míg magok alattvalói
 Szabadságot nem akarnak;
 Hogyha egyszer a raboknak
 Akaratja ki van mondva,
 Összeomlik börtön és láncz,
 S elenyészik híre, hamva.
Harczolj, harczolj, föld, a téllel,
 Ne félj, megbirod, levágod,
 S szabadságodat kivívod,
 Tavasz a te szabadságod.
 Eljön, eljön a szép tavasz,
 S hoz virágokat kebledre,
 És szivárványt diadalmi
 Koszorúnak a fejedre!
Nézd, a melynek rabja voltál,
 A tél maga érzi vesztét,
 Dúlt arczán megtört szemébül
 Sűrü könnyek omlanak szét.
 Hah, ki eddig csupa jég volt,
 Most hogy olvad, mily gyáván hal!…
 Nem csoda, hiszen testvér a
 Gyávaság a zsarnoksággal.

(Pest.)

Beaurepaire.

Hogy kitelt a francziáknál
 A király becsülete:
 (Mint ezernyolczszázharminczban
 S most valami két hete)
Fölberzenkedett a német,
 S esküvék, hogy bosszut áll,
 Megöli a szabadságot
 És megmenti a királyt.
S vitte zsoldos seregét és
 Longwy már meghódola,
 Megy tovább, Verdunön a sor,
 Elkezdődik ostroma.
Verdun gyáva népe reszket,
 S reszkető félelmiben
 Térd- s fejethajtást határoz,
 Hogy bántása ne legyen.
De az őrség kapitánya
 Beaurepaire mást beszél:
 »Hódolásról nem lehet szó,
 Még nem oly nagy a veszély.
Ha az ellen fegyverünkbe
 Szerelmes, jól van, tehát
 Hadd vegye ki kezeinkből,
 Mi magunk ne adjuk át.«
A ki gyáva, siket is, nem
 Hallgatott rá a tanács,
 Tollat nyujtanak neki, hogy
 Irj’ alá a hódolást.
Beaurepaire elhajítja
 A tollat, s fegyvert ragad,
 S lelkesűlten és elszántan
 Mondja ki e szavakat:
»Éljétek túl hát a szégyent,
 A gyalázatot, de én
 Az ellennek csak holttestet
 Adni át megesküvém.
Bátraink előtt halálom
 Majd mint vonzó példa áll…
 Én betöltöm esküvésem…
 Végszavam: szabad halál.«
 -374-
Neki szegzé kebelének
 S elsütötte fegyverét,
 S ez szivébül kiszakítá
 Életének gyökerét.

(Pest.)

Megint beszélünk s csak beszélünk…

Megint beszélünk s csak beszélünk,
 A nyelv mozog s a kéz pihen;
 Azt akarják, hogy Magyarország
 Inkább kofa, mint hős legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak most
 Készültél s már a rozsda esz,
 Meglássátok, maholnap minden
 Az ó kerékvágásba’ lesz.
Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
 Mely föl vagyon nyergelve már,
 S prüsszögve és tombolva ott benn
 Fecsegő gazdájára vár.
Nem a tettek terén fogok hát
 Mint egy csillag lehullani?
 Megfojtanak majd a tétlenség
 Lomhán ölelő karjai?
S nem lenne baj, ha magam volnék,
 Hisz egy ember nem a világ,
 De ezer és ezer van, a ki
 A zablán tépelődve rág.
Óh ifjaink, óh én barátim,
 Ti megkötött szárnyú sasok,
 Láng a fejem, jég a szívem, ha
 Végig tekintek rajtatok!…
Föl, föl hazám, előre gyorsan,
 Megállni fél uton kivánsz?
 Csupán meg van tágítva rajtad,
 De nincs eltörve még a láncz!

(Pest.)

Nemzeti dal.

Talpra magyar, hí a haza!
 Itt az idő, most vagy soha!
 Rabok legyünk vagy szabadok?
 Ez a kérdés, válaszszatok! –
 A magyarok istenére
 Esküszünk,
 Esküszünk, hogy rabok tovább
 Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
 Kárhozottak ős apáink,
 Kik szabadon éltek haltak,
 Szolgaföldben nem nyughatnak.
 A magyarok istenére
 Esküszünk,
 Esküszünk, hogy rabok tovább
 Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
 Ki most, ha kell, halni nem mer,
 Kinek drágább rongy élete,
 Mint a haza becsülete.
 A magyarok istenére
 Esküszünk,
 Esküszünk, hogy rabok tovább
 Nem leszünk!
Fényesebb a láncznál a kard,
 Jobban ékesíti a kart,
 És mi még is lánczot hordtunk!
 Ide veled, régi kardunk!
 A magyarok istenére
 Esküszünk,
 Esküszünk, hogy rabok tovább
 Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
 Méltó régi nagy hiréhez;
 Mit rá kentek a századok,
 Lemossuk a gyalázatot!
 A magyarok istenére
 Esküszünk,
 Esküszünk, hogy rabok tovább
 Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
 Unokáink leborulnak.
 És áldó imádság mellett
 Mondják el szent neveinket.
 A magyarok istenére
 Esküszünk,
 Esküszünk, hogy rabok tovább
 Nem leszünk!

(Pest.) -375-

-376-

15-ik márczius 1848.

Magyar történet múzsája,
 Vésőd soká nyúgodott,
 Vedd föl azt s örök tábládra
 Vésd föl ezt a nagy napot!
Nagyapáink és apáink
 Míg egy század elhaladt,
 Nem tevének annyit, mint mink
 Huszonnégy óra alatt.
Csattogjatok, csattogjatok,
 Gondolatink szárnyai,
 Nem vagytok már többé rabok,
 Szét szabad már szállani.
Szálljatok szét a hazában,
 Melyet eddig lánczotok
 Égető karikájában
 Kínosan sirattatok.
Szabad sajtó!… már ezentul
 Nem féltelek, nemzetem,
 Szívedben a vér megindul,
 S éled a félholt tetem.
Ott áll majd a krónikákban
 Neved, pesti ifjuság,
 A hon a halálórában
 Benned lelte orvosát.
Míg az országgyűlés ott fenn,
 Mint szokása régóta,
 Csak beszélt nagy sikeretlen:
 Itt megkondult az óra!
Tettre, ifjak, tettre végre,
 Verjük le a lakatot,
 Mit sajtónkra, e szentségre,
 Istentelen kéz rakott.
És ha jő a zsoldos ellen,
 Majd bevárjuk, mit teszen;
 Inkább szurony a szivekben,
 Mint bilincs a kezeken!
Föl a szabadság nevében,
 Pestnek elszánt ifjai!…
 S lelkesülés szent dühében
 Rohantunk hódítani.
És ki állott volna ellen?
 Ezren és ezren valánk,
 S minden arczon, minden szemben
 Rettenetes volt a láng.
Egy kiáltás, egy mennydörgés
 Volt az ezerek hangja,
 Oda tört a sajtóhoz és
 Zárját lepattantotta.
Nem elég… most föl Budára,
 Ott egy író fogva van,
 Mert nemzetének javára
 Czélozott munkáiban.
S fölmenénk az ős Budába,
 Fölrepültünk, mint sasok,
 Terhünktől a vén hegy lába
 Majdnem összeroskadott.
A rab írót oly örömmel
 S diadallal hoztuk el,
 A minőt ez az öreg hely
 Mátyás alatt ünnepelt! –
Magyar történet múzsája,
 Vésd ezeket kövedre,
 Az utóvilág tudtára
 Ottan álljon örökre.
S te, szivem, ha hozzád férne
 Hogy kevély légy, lehetnél!
 E hős ifjuság vezére
 Voltam e nagy tetteknél.
Egy ilyen nap vezérsége,
 S díjazva van az élet…
 Napoleon dicsősége,
 Te veled sem cserélek!

(Pest.)

Rákóczi.

Hazánk szentje, szabadság vezére,
 Sötét éjben fényes csillagunk,
 Oh Rákóczi, kinek emlékére
 Lángolunk és sírva fakadunk!
Az ügy, melynek katonája voltál,
 Nem sokára diadalmat űl,
 De te nem léssz itt a diadalnál,
 Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.
 -377-
Hamvaidnak elhozása végett
 Elzarándokolnánk szívesen,
 De hol tettek le a földbe téged,
 Hol sírod? nem tudja senki sem!
Számkiűzték nemzeted körébül,
 Számkiűzve volt még neved is,
 S bedőlt sírod a század terhétül,
 Mely fölötte fekszik, mint paizs.
Oh de lelked, lelked nem veszett el,
 Ilyen lélek el nem veszhetett;
 Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
 Ha kezdődik majd az ütközet.
Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
 S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
 S másvilági hangon lelkesitve
 Erősítsd meg seregünk szivét!
S rohanunk az ellenség elébe,
 S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
 S lesz előttünk száz halálnak képe:
 Nem lesz köztünk, a ki visszanéz.
S majd ha eljön győzedelmünk napja,
 A szabadság dicső ünnepe,
 Igy kiált fel millióknak ajka:
 A ki kezdte: az végezte be.

(Pest.)

Kemény szél fúj…

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
 Vigyázzatok a házaitokra,
 Hátha mire a nap lehanyatlik,
 Tűzben állunk már tetőtül talpig.
Édes hazám, régi magyar nemzet,
 Alszik-e csak a vitézség benned,
 Vagy apáink halálával elhalt?
 Illik-e még oldaladra a kard?
Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
 Lészsz-e megint, a mi voltál egykor?
 Oly hatalmas harczos, ki szemével
 Jobban ölt, mint más a fegyverével!
A világot védtük hajdanában
 A tatár és a török világban;
 Vajon most, ha eljön a nagy munka,
 Meg bírjuk-e védni min magunkat?
Oh magyarok istene, add jelit,
 Ha a kenyértörés elközelit,
 Hogy az égben uralkodol még te
 A magad s néped dicsőségére!

(Pest.)

A királyokhoz.

Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
 Ti királyok, nyilt őszinte szót,
 A hogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
 Büntessétek a fölszólalót;
 Áll még Munkács, áll az akasztófa,
 De szivemben félelem nem áll…
 Bármit mond a szemtelen hizelgés,
 Nincsen többé szeretett király!
Szeretet… hah, ezt a szép virágot
 Tövestől kitéptétek ti rég,
 S kidobtátok azt az országutra,
 S ott átment rajt a szekérkerék,
 A mely megtört esküvésitekkel
 Megterhelten világszerte jár…
 Bármit mond a szemtelen hizelgés,
 Nincsen többé szeretett király!
Csak tűrnek már titeket a népek,
 Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
 S nem szeretnek… odafönn az égben
 Megszámlálták napjaitokat.
 Majd halljátok a nagy itéletszót
 Attól, a ki mindenkit birál…
 Bármit mond a szemtelen hizelgés,
 Nincsen többé szeretett király!
Föllázítsam a kerek világot,
 Föllázítsam-e ellenetek,
 Hogy a dühnek Sámson-erejével
 Milliónként nektek essenek?
 Megkondítsam a halálharangot,
 Hogy borzadjatok hangjainál?…
 Bármit mond a szemtelen hizelgés,
 Nincsen többé szeretett király!
Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
 Mért ráznám meg erőszakosan
 Azt a fát, a melynek a gyümölcse
 Már túlérve, rothadásba’ van.
 Ha megérik a gyümölcs, fájárul
 Magától a földre hull alá…
 Bármit mond a szemtelen hizelgés,
 Nincsen többé szeretett király!

(Pest.) -378-

-379-

Föltámadott a tenger…

Föltámadott a tenger,
 A népek tengere;
 Ijesztve eget földet,
 Szilaj hullámokat vet
 Rémítő ereje.
Látjátok ezt a tánczot?
 Halljátok e zenét?
 A kik még nem tudtátok,
 Most megtanulhatjátok,
 Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt e tenger,
 Hánykódnak a hajók,
 Sülyednek a pokolra,
 Az árbocz és vitorla
 Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
 Tombold ki magadat,
 Mutasd mélységes medred,
 S dobáld a fellegekre
 Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
 Örök tanúságúl:
 Habár fölűl a gálya,
 S alúl a víznek árja,
 Azért a víz az úr!

(Pest.)

Van-e mostan olyan legény…

Van-e mostan olyan legény,
 A ki fél,
 Ha a mennykő jár is ott a
 Fejénél?
 Takarodjék el közülünk
 A gyáva,
 Bújjék bele a kemencze
 Lyukába!
Testvéreim a szabadság
 Nevében,
 Álljuk meg a helyet amúgy
 Keményen,
 Mutassuk meg, hogy mik vagyunk:
 Olyanok,
 A kiken a veszedelem
 Ki nem fog!
A legelső jeladásra
 Kiállunk,
 Ha elesünk, új sor áll föl
 Utánunk;
 Ha két magyar marad is a
 Világon:
 (Csak e kettő szabad legyen)
 Nem bánom!
Háromszinű magyar zászló,
 Dicső jel!
 Védelmezünk megfeszített
 Erővel,
 Kiemeltük a porból szent
 Szárnyadat,
 Röpülj előttünk a magas
 Ég alatt!
Háromszinű magyar zászló
 Vezérelj,
 Egyikünk sem fösvénykedik
 Vérével!
 Ellenséged előbb meg nem
 Taposhat,
 Míg vérünkkel be nem festett
 Pirosra!

(Pest.)

Készülj, hazám!

Készülj, hazám,
 Készülj, boldog haza!
 Oly ünnep vár reád, a milyet
 Még nem pipázott magyar ember,
 A mely majd hét országra szól,
 Mint a lőcsei kalendáriom.
 Készülj, hazám!
A bécsi német
 Egytől egyig mind megveszett,
 Istentül elrugaszkodott az,
 Ördögnek adta lelkét,
 És mostan e bélpoklosok
 Ezt kurjogatják:
 »Mi nékünk a szabadság
 Árnyéka nem kell,
 Maga a szabadság kell mi nékünk,
 Teljes szabadság minden áron!«
 Igy kurjogatnak
 E sátán czimborái,
 S mi lesz a vége e historiának?
 -380- Az lesz a vége, hogy császárjokat,
 Kegyelmes jó császárjokat
 Elkergetik,
 Családostul elkergetik,
 Isten Jehova ugyse’
 Elkergetik!
De ez lesz a magyarra nézve a
 Szerencse napja,
 A boldogságnak égi ünnepe!
 Közénk fog jőni
 A császár és családja,
 A fölséges család!
 Igy fognak hozzánk szólani:
 »Hű magyarok,
 Mi mindig bíztunk bennetek,
 Mindig szerettünk titeket,
 Legjobban, legatyaiabban
 Szerettünk népeink között;
 Im kebletekre borulunk,
 Öleljetek meg,
 Kedves hű fiaink!«
 És kell-e több mi nékünk,
 Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk előttök,
 Vándor sarúikról a port
 Lenyalják csókjaink
 S a hála és öröm könyűi,
 Melyek majd, mint egy második Duna,
 Fognak keresztülfolyni a hazán
 És egy kiáltás lesz a nemzet:
 (Egy olyan óriás kiáltás,
 Melytől a csillagok potyognak)
 »Vitam et sangvinem
 Pro rege nostro!«
 Mint hajdanában
 Bőgtek dicső apáink. –
 S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
 Kinek eszébe jut,
 Hogy három század óta úr
 Hazánkon a Habsburg-család,
 S azóta a hazának
 Nem volt egy gondolatja,
 Nem volt egy érzeménye,
 Mely édesebb a kárhozatnál,
 Az ilyen vakmerőt,
 Az ilyen szemtelent,
 Az ilyen háládatlant
 Honárulónak declaráljuk
 És nyársra húzzuk!
Készülj, hazám, ez ünnepélyre,
 Készülj és örvendj, oh boldog haza!
 S ti elcsapott királyok
 Itt Európában valamennyien,
 Jertek mi hozzánk,
 A jó magyar nép szívesen lát,
 Dicsőségének tartja, ha
 Hízlalhat bennetek,
 Jertek mi hozzánk!
 Kosztot, kvártélyt adunk,
 S az elvesztett királyi czímek
 Kárpótlása végett
 Majd táblabírákká teszünk!

(Pest.)

Bordal.

Egyik kezemben a fegyverem,
 A másikat sem hevertetem,
 Jobb kezemben tartom kardomat,
 Bal kezembe veszek poharat.
A ki mostan nem tart én velem,
 Verje meg azt az én istenem,
 Vigyék el a körmös angyalok…
 A hazáért iszom, igyatok!
Igyunk, jó barátim, mostanság,
 Bor a megtestesült bátorság,
 Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
 Öntsük hát magunkba hevenyén.
Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
 Mire virad, tán már dobolnak,
 Akkor aztán ki a csatára
 Édes magyar hazánk javára!
Koszorús a haza homloka!
 Szabadságból fontuk azt oda,
 Ott is marad örök mindétig,
 Azt ugyan le róla nem tépik.
Egyszer volt csak rabnép a magyar,
 Többé lenni nem fog, nem akar,
 Most már meg van vetve a lába,
 S az úristen sem hajt igába.
Szabadságunk, a ki hozzád nyúl,
 Elbucsúzhatik a világtul,
 Szivében vér s élet nem marad,
 Kiürítjük, mint e poharat!

(Pest.) -381-

-382-

A király és a hóhér.

Ül a király nagy kevélyen
 A fényes királyi széken,
 Magas urak (aljas szolgák!)
 Körülveszik, kezét nyalják.
De a trónus inogni kezd…
 Földindulás okozza ezt?
 Földindulás: néplázadás!
 Gyarapodik szemlátomást.
Mint a folyóviz a gátot,
 Eltépte a nép a lánczot,
 S békójának töredéke
 Fegyver mostan a kezébe!
Ing a trónus egyre jobban,
 Sompolyognak alattomban,
 Sompolyognak el az urak,
 A királynál csak egy marad.
Tudjátok-e ki ez az egy,
 A ki maradt, a ki nem megy?
 Orczája hó, ruhája vér,
 Keze halál, neve hóhér.
Szól a király: »mind elhagyott!
 Csak másod magammal vagyok.
 Te vagy tehát, te vagy nekem
 Egyetlen egy hű emberem!«
»Azért, hogy én itt maradok,
 Híved, király, én sem vagyok«,
 Szólt a hóhér előlépve,
 »Királyoknak nincsen híve.
Kik a trónus körül járnak,
 Nem egyebek ők, mint árnyak,
 Tart az árnyék, mig süt a nap,
 Ha ez elmegy, vége annak.
Itt maradtam én te veled,
 Mert nekem te adsz kenyeret,
 Együtt lenni kell mi nekünk,
 Egymás nélkül nem élhetünk.«

(Pest.)

A szabadsághoz.

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
 Oly sokáig vártunk rád epedve,
 Annyi éjen által, mint kisértet,
 Bolygott lelkünk a világban érted.
Kerestünk mi égen, földön téged
 Egyetlenegy igaz istenséget,
 Te vagy örök, a többi mind bálvány,
 Mely leroskad, egy ideig állván.
S még is s még is számkivetve voltál,
 Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
 Szent nevedet bitóra szögezték,
 Érkezésedet hóhérok lesték.
Megszünt végre hosszú bujdosásod,
 Sírba esett, ki neked sírt ásott,
 Bevezettünk, s uralkodás végett
 Elfoglaltad a királyi széket.
Te vagy a mi törvényes királyunk,
 Trónusodnál ünnepelve állunk,
 Körülötted miljom s miljom fáklya
 Meggyúlt szíveink lobogó lángja.
Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
 Vess reánk egy éltető pillantást,
 Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
 Szaporodjék szemed sugarától.
De, szabadság, mért halvány az orczád?
 Szenvedésid emléke szállt hozzád?
 Vagy nem tettünk még eleget érted?
 Koronádat a jövőtül félted?
Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,
 Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
 S lesz sereged ezer és ezernyi,
 Kész meghalni, vagy diadalt nyerni!
S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
 Feljövünk a sirbul éjféltájban,
 S győztes ellenségednek megint kell
 Küzdeni… kisértő lelkeinkkel!

(Pest.)

A magyarok istene.

Félre, kislelkűek, a kik mostan is még
 Kételkedni tudtok a jövő felett,
 Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
 Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene, hazánkat
 Átölelve tartja atyai keze;
 Midőn minket annyi ellenséges század
 Ostromolt vad dühhel: ő védelmeze.
 -383-
Az idők, a népek éktelen viharja
 Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
 De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
 S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe,
 Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
 Mint a folyóvízen által a nap képe,
 Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.
Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
 Ezer évig azért tartott volna meg,
 Hogy most, a midőn már elértük a révet,
 Az utósó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
 Mert káromlás, tőle ilyet tenni fel,
 Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
 Ily gunyos játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
 S büntetéseit már átszenvedte ő;
 De erénye is volt, és jutalmat érte
 Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
 És boldogság lészen a te életed…
 Véget ér már a hétköznapi vesződség,
 Várd örömmel a szép derült ünnepet!

(Pest.)

A ledőlt szobor.

Állt egy szobor magas hegy tetején.
 Olyan magas volt e hegy, hogy neki
 A fellegek szolgáltak öv gyanánt,
 S vállán pihent meg nyári délben a nap.
E hegytetőn állott az érczszobor,
 Egy méltóságos óriás-alak,
 Egyik kezében háborúi kard,
 Másik kezében győzedelmi zászló.
Mikép jutott e hegyre e szobor?
 A földrül vitték őt oda, vagy az
 Égből esett le?… így szentebb, de úgy
 Magasztosabb, ha emberkéz emelte.
Az ég s a föld közös munkája volt.
 Isten segített, ember fáradott;
 Sok száz esztendő mult el, mialatt
 Sok miljom kéz bevégezé a munkát.
De végre meglett. Fönn állt a szobor.
 Európa látta s nézte, s mindenik
 Térd meghajolt, lenyomta őket a
 Fél tisztelet, fél rettegés előtte.
Áll még a hegy, de orma bús rideg.
 Hol a szobor, mely koronája volt?
 Tán megirigylé a földtől e diszt
 Az ég, s magához fölragadta?… oh nem!
Földindulás jött, mely lerombolá,
 Megingatá alapján őt e vész,
 A magasból a mélybe dőlt alá,
 S alant a völgyben elnyelé a posvány.
Hazám, hazám, te szent dicső szobor,
 E posványban kellett fetrengened,
 Ott henteregtél három századig
 A sárrá rothadt zöld hullámok alján.
S fejed, mit egykor koszorú gyanánt
 Öveztek fönn a szomszéd csillagok,
 Az ingoványnak undok férgei
 Borították el ronda testeikkel.
Oh én hazám, oh én szegény hazám!
 Minek nevezzem azt az érzeményt,
 Mely mint egy sötét felhőszakadás
 Omlik szivembül multad emlékére?
De félre, bú, de félre, gyász, el, el!
 Nincs a mocsárban már a szent szobor,
 Fertő-ágyábul kiemeltük őt,
 Kihoztuk őt a tiszta levegőre.
Oh jertek, jertek, mossuk tagjait,
 Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen,
 Jőjön, segítsen mosni mindenik,
 Az asszony könynyel és a férfi vérrel.
Ha régi fényében ragyogni fog,
 Akkor menjünk pihenni, társaim…
 Akkor se még, nem! még azon kivűl
 Uj kötelesség fáradalma vár ránk.
Föl kell emelnünk a szobrot megint
 A hegyre, melyen egykor tündökölt,
 A melyrül olyan méltóságosan
 Nézett alá a bámuló világra.
Föl, nemzetemnek apraja, nagyja,
 Szégyen reá, ki lomhán vesztegel,
 Dicsőség arra, a ki dolgozik…
 Válaszszatok most: szégyen vagy dicsőség!

(Pest.) -384-

Már mi nékünk ellenségünk…

Már mi nékünk ellenségünk
 Egész világ, látom én;
 Szegény magyar, beh magad vagy
 Ezen a föld kerekén!
A kivel mi megosztottuk
 Asztalunknak ételét,
 Ruháinkat, hajlékunkat:
 Éhenkórász volt elég.
A ki hozzánk jőne mostan,
 Bajainkat osztani,
 A ki velünk kezet fogna:
 Nincs barát, nincs atyafi.
No de semmi, jó az isten,
 Ugy lesz, a hogy lenni kell;
 Hagyjanak el! csak magunkat
 Mi magunk ne hagyjuk el.
És mi nem hagyjuk magunkat,
 Mig lesz egy kéz és egy kard;
 Fogadom azt, hogy megbánja,
 A ki bántja a magyart!
Hosszu a mi türelmünk, de
 Ha egyszer kifakadunk,
 Akkor aztán hosszu ám és
 Rettentő a haragunk.
Tudhatják az ellenségink,
 Mint viselünk háborut,
 Ha pedig már elfeledték,
 Jól van, majd eszökbe jut.
Ugy elütjük-verjük őket,
 Ha türelmünk megszakad,
 Hogy magunk is megsajnáljuk
 Szegény nyomorultakat!

(Pest.)

Ilyen asszony való nékem…

Ilyen asszony való nékem,
 Mint az én kis feleségem,
 Eszemadta kis barnája,
 Te vagy a világ rózsája.
Nem vagyok az, a ki voltam,
 A ki annyit szomorkodtam;
 Csillagos ég az életem,
 Ezt is neked köszönhetem.
Édes szemed mosolygása
 Örömömnek kutforrása,
 Többet ér egy tekinteted,
 Mint a tavasz, mikor legszebb.
Meg is érem minélelőbb,
 Megérem én azt az időt,
 Hogy a hová lépsz, kedvesem,
 Lábad nyomán virág terem.
Ha dicsérni akarnálak,
 Sokfélének mondhatnálak,
 Nem mondalak én egyébnek,
 Csak az isten remekének!

(Pest.)

Kis fiú halálára.

Alig hogy kivettek a bölcsőbül,
 Kis fiúcska, koporsóba tettek;
 Volt-e méltó a világra jőnöd?
 Mi haszna volt rövid életednek?
Balga kérdés! te eleget éltél,
 Bármi hamar végezéd be pályád;
 Hány nem érte meg, a mit te? ámbár
 Késő vénség görbitette vállát.
Te megérted kurta életedben
 A magyar nemzet föltámadását,
 Te hallottad e szent zajt, s magad is
 Kiáltottad: éljen a szabadság!

(Pest.)

Bánk bán.

Ügyefogyott király volt az
 A második Endre,
 Papucs alatt szuszogott az
 Isten-teremtette;
 Felesége tartotta az
 Ország gyeplőszárát,
 Őgyelgett is ám a szekér
 Majd tüled majd hozzád.
 -385-
Gyönge kéz az asszony keze,
 Nem való kormányra,
 Hátha még a gyöngeségnek
 Gonoszság a párja!
 Endre király, gonosz asszony
 A te feleséged,
 Szive gonosz, neve Gertrúd,
 Születése német.
Gertrúd a jó magyarokat
 Kutyába se vette,
 Hivatalrul, méltóságrul
 Le-letevegette,
 A helyökbe meg a maga
 Perepútyát rakta,
 Maradtak vón, vesztek vóna
 Ott a hazájokba!
Ilyen sértést szenvedtenek
 A nagy uraságok,
 A szegény nép meg szenvedett
 Húzzavonjaságot,
 Szenvedett az istenadta
 Árva magyar népe,
 Mint a Krisztus a keresztfán,
 Olyan volt a képe;
Ugy fizette a sok adót,
 Hogy a szeme dűledt,
 Nem volt irgalom számára,
 Nem volt könyörűlet.
 A királyi udvarból ily
 Nyájas szavak jöttek:
 »Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess,
 Azután dögölj meg!«
Néhányan az efféléket
 Megsokalták végre,
 Szövetkeztek rettenetes
 Összeesküvésre,
 Azt mondották: »Söpörjük ki
 A királyi házat,
 Annyi benne a szemét, hogy
 Igazán gyalázat!«
Csak Bánk bán, a nádorispán,
 Tartóztatta őket,
 Nem remélt-e sikert? vagy tán
 Remélt jobb időket?
 De mikor a feleségét…
 Iszonyú történet!…
 Hogyan kezdjem? hogy végezzem?…
 No jaj neked, német!
Bánk bánnak a feleségét
 A királyné öcscse
 Erőszakos lator móddal
 Megszeplősítette.
 Szép az asszony, ifju és szép,
 Asszonyok virága!
 S eltiporva, bele dobva
 Fertőzet sarába!
»Föl, barátim!« ordit a férj
 Kínja nagy voltában,
 »Lelkemen a bosszuállás,
 Kardomon halál van;
 Föl, barátim, egyenesen
 A királyi házba…
 Királyi ház? bordélyház és
 Zsiványok tanyája!«
És bementek egy csoportban
 A királyi lakba,
 Ott a német urak épen
 Dőzsöltek kaczagva,
 Akkor is, míg a magyarnak
 Borát, étkét falták,
 A szegény magyar nemzetet
 Veszettül csufolták.
Megálltak ám a magyarok
 A ház közepében,
 Mendegyiknek egy-egy mennykő
 Villogott szemében;
 Meg is hökkent a németség
 Egy keveset ekkor,
 A ki ivott, gégéjében
 Eczetté vált a bor.
Kezdte pedig a beszédet
 Mag’ a nádor, Bánk bán,
 Királynénak s udvarának
 Jó estét kivánván:
 »Jó estét, jó mulatságot,
 Fölséges személyek!…«
 A királyné: »Mit akartok,
 Hivatlan vendégek?«
»Azt azonnal tudni fogod,
 Nem soká váratlak«,
 Felelt Bánk bán, »elbeszélem
 Neked s ez uraknak.
 Tiszteletet parancsolok!
 Mert nemzet áll itten,
 Egy megbántott nemzet és a
 Bosszuálló isten.
 -386-
Mi vagyunk a vendégek itt?
 És nem ti lennétek?
 Ti vagytok itt a hivatlan
 S hálátlan vendégek!
 Befogadtunk titeket s ti
 Kivertetek minket,
 És eszitek és iszszátok
 Testünket, vérünket.
De csak ettétek… mert ez az
 Utósó falattok,
 A mi most van szájatokban
 Ettül megfuladtok!
 Először is te halsz meg, te
 Gertrúd, német szajha!
 Te királyné s kerítőné
 Egy személyben!… rajta!«
Bánk bán kardja a királynét
 Át meg átaljárta,
 S magyarság a németséget
 Hányta mind kardjára.
 A ki bírta, megszökéssel
 Életét elorzá;
 Meghalt, a ki nem szökhetett…
 Kitisztult az ország!

(Pest.)

Ausztria.

Miként elpusztult Jeruzsálem,
 El fogsz pusztulni Ausztria,
 S mint Jeruzsálemnek lakói,
 Földönfutók lesznek császárjaid,
 Földönfutók és üldözöttek!
 Készüljetek,
 Ti fölfuvalkodott félistenek,
 Az óra kondul s futnotok kell,
 Hogy el ne zúzzanak
 Az omló trónus romjai…
 Ott veszni nem szabad ti nektek,
 Ti nektek élni, hosszan élni kell a
 Bukás után
 Nyomorban, végetlen nyomorban!
 Hiába mossátok kezeiteket
 Ti Pontius Pilatusok,
 Ámíthatjátok a világot,
 De lát az isten s ismer bennetek,
 S nincs számotokra többé kegyelem;
 Vagy érdemeltek-e
 Csak annyit is az ég kegyéből,
 A mennyitől egy hajszál meghajol?
 Nem! – Birodalmatok
 A szabadság kalváriája,
 Uralkodás volt minden vágyatok,
 Ezért emeltetek Munkácsokat,
 Hogy a szellem világát, melegét,
 A rabbilincsek e fölolvasztóját
 Elrejtsétek mélységes föld alá,
 S fölötte a sötétségben buján
 Tenyészhessék a zsarnokok virága,
 A test s lélekzsibbasztó butaság…
 Elrablottátok a népek jogát,
 És elloptátok kincseit,
 Ti bíboros haramják,
 Ti koronázott tolvajok!
De a lopott vagyont
 El ne viszitek magatokkal;
 Félmeztelen
 Fognak kiverni titeket
 A fölemelkedett alattvalók,
 Mint a tűzkardos angyal
 Ádámot-Évát a paradicsombul.
 Kolduljatok, miként
 Koldultak milliók miattatok!
 Koldulni fogtok és
 Nem nyertek alamizsnát,
 Mert a kihez fordultok, az mind
 Gazságitoknak áldozatja volt,
 Rátok köp, elrúg bennetek,
 És undorodva fordul el!
 S ha ekkép éhen vesztetek,
 Dögtestetekre hollók szállanak,
 Mert nem lesz és ne légyen ember az
 Utálat miatt, a ki eltemessen;
 A hollók gyomra lesz majd sírotok,
 És szemfedőtök a népeknek átka!

(Pest.)

A tavaszhoz.

Ifju lánya a vén télnek,
 Kedves kikelet,
 Hol maradsz? mért nem jelensz meg
 A világ felett?
Jöszte, jöszte, várnak régi
 Jó barátaid;
 Vond föl a kék ég alatt a
 Fák zöld sátrait.
 -387-
Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
 Beteg most szegény,
 Oly halványan üldögél ott
 A föld küszöbén;
Áldást hoz majd a mezőre,
 Ha meggyógyitod:
 Édes örömkönnyeket sír,
 Édes harmatot.
Hozd magaddal a pacsirtát,
 Nagy mesteremet,
 A ki szép, szabad dalokra
 Tanít engemet.
S ne feledd el a virágot,
 S ne feledd el ezt,
 Hozz belőle, a mennyit csak
 Elbír két kezed.
Nagyobbodtak a halálnak
 Tartományai,
 S bennök sokan a szabadság
 Szent halottai;
Ne legyenek szemfedőtlen
 Puszta sír alatt:
 Hintsd reájok szemfedőül
 A virágokat!

(Pest.)

Föl!

Elég soká voltunk fajankók,
 Legyünk végtére katonák!
 Elég volt már a furulyából,
 Riadjatok meg, harsonák!
Elől pofoznak, hátul rugnak,
 Hazám, tovább is tűrsz-e még?
 Nem lobbansz föl, míg mennykövével
 Föl nem gyujt a haragos ég?
Oh nemzetem, hát bírnak téged
 Örökké féken tartani
 A nagyfejűek s kisszivűek
 (A táblabírák) szavai?
Vagy úgy van, a mint ők beszélik,
 Hogy elfajult már a magyar,
 Hogy gyöngeségből, gyávaságból
 Harczolni nem bír, nem akar?
Hazugság, szennyes gaz hazugság
 S mint a nyelvetek, akkora;
 Nem pezsg, nem habzik a magyar nép,
 Csendes, de tüzes, mint bora.
Csak volna harcz, csak öntenék már
 Vérünket, bár csak öntenék!
 Majd meglátjátok, holtrészeg lesz
 Minden csepptől egy ellenség.
Siess, hazám, napfényre hozni
 Világraszóló híredet,
 Mit német járom, német ármány
 Elrablott és eltemetett.
Jőjön ki kardod a hüvelyből,
 Mint fellegek közűl a nap,
 Vakúljanak meg s megvakúlnak,
 A kik reá pillantanak.
Elég soká voltunk fajankók.
 Legyünk végtére katonák!
 Elég volt már a furulyából,
 Riadjatok meg, harsonák!

(Pest.)

Uton vagyok, s nem vagy velem…

Uton vagyok, s nem vagy velem,
 Jó angyalom, szép kedvesem,
 De jól tudom, lépésimet
 Hiven kiséri szellemed.
 Csak azt tudhatnám, édesem,
 Minő alakban jársz velem?
 Tán e szellő vagy, mely illattal
 Röpűl hozzám s játszik hajammal?
 Az alkony pírja vagy talán
 Amott az ég boltozatán?
 Vagy tán az esti csillag, mely
 Reám ezüst sugárt lövel?
 Vagy a madárka vagy, ki ottan
 Ugy megdalolgat a bokorban?
 Vagy a kicsiny virág vagy itt,
 Ki úgy veti rám szemeit,
 Mikéntha mondaná: oh törj le,
 És vígy magaddal, tégy szivedre!…
 Mondd meg nekem, súgd meg nekem
 Melyik vagy, édes kedvesem?

(Nagy-Kőrös.) -388-

A király esküje.

Megeskütt a király
 Hunyadi Lászlónak:
 »Esküszöm az égre,
 Az ég istenére,
 Bántani nem foglak.«
Készül föl Budára
 Jó Hunyadi László.
 Ne menj fel, ne menj fel,
 Ne légy életeddel
 Könnyelműen játszó!
Vermed lesz Budavár,
 Bele esel, ha mégysz,
 Maradj lenn Belgrádban,
 Vagy bujdoss hazátlan,
 Szép fiatal vitéz.
 -389-
Kora még te néked
 Sírba fekünnöd le,
 Éktelen halotti
 Szemfedőt boritni
 Ékes szemeidre.
Hazám szép vitéze,
 Ne menj föl Budára!
 Látod mi villog ott?
 Nem a te csillagod…
 Hóhérbárd sugára!
»Balga aggódástok
 Nem ijeszt el engem;
 Köszönöm tanácstok,
 De reá nem állok,
 Megyek, föl kell mennem.
Vén Budavárban van
 Ifju menyasszonyom;
 Érted száz halálba
 Mennék meg sem állva,
 Szerelmes angyalom!
De halálrul ottan
 Szó sincs, nem is lehet,
 Megesküttél nekem
 Királyom, s én hiszem
 Szent esküvésedet.«
Nemes bizalommal
 László Budán termett.
 Ássák a zsiványok,
 Ássátok, ássátok
 Alája a vermet!
Menyasszonya keblén
 Meg sem pihenhetett,
 Szerelme egébül
 Mély pokolba szédül:
 Tömlöczbe vettetett.
»Miért dobtok engem
 Fekete tömlöczbe?«
 »Mert királyod ellen
 Van szándék szivedben;
 Hűséged megszegve.«
»Én királyom ellen!
 Én hűséget szegő!
 Emelj szót ellenem,
 Lelkiismeretem,
 Légy bíróm, lépj elő.
Ez hallgat, ez alszik,
 Mint csecsemő gyermek
 Anyja lágy ölében,
 S engemet, oh szégyen!
 Itt bilincsre vernek.
Vegyétek le rólam
 Ezt a rozsdás vasat,
 S adjátok helyébe
 Hazám védelmére
 Tündöklő kardomat!«
Beszélhetsz jó vitéz,
 Senki sem hallgat rád,
 Tömlöczöd becsukták,
 Halld fordulni kulcsát,
 Csikorogni a zárt.
Nem sokáig hagyták
 Hogy magát emészsze
 Nagy Magyarországnak
 Legszebbik virága,
 Legnagyobb vitéze.
»Kelj föl és jöszte ki!«
 »Szabad vagyok tehát?«
 »Szabad lészsz, oly szabad,
 Hogy egy óra alatt
 Ott vagy, a hol apád.«
»Mit, megöltök engem,
 Apám szent nevére,
 Ez őrült merészség!…
 Ki sem hallgatva még,
 És már elitélve.
Hunyadi Jánosnak
 Vagyok én gyermeke:
 Velem így tennetek
 Nem rettent bennetek
 E félisten neve?
De volnék akárki,
 Én ártatlan vagyok,
 S a király végtére
 Esküvel igérte,
 Hogy bántani nem fog!
Halld meg, egész világ,
 Te hozzád kiáltok:
 Igy add rá hitedet,
 Ha esküvéseket
 Tesznek a királyok!«
Szép vitéz Hunyadit
 Föl Szent-György terére
 Hurczolták a latrok…
 Többet is akartok
 Tudni? kifolyt vére!
Háromszor csapott a
 Hóhér a fejéhez,
 S László vitéz még él,
 Él, s halljátok, beszél,
 Ekkép szól a néphez:
»Én ártatlan vagyok;
 Ha volna is vétkem,
 Bünhödtem már érte
 S törvény értelmébe’
 Szabad már személyem!«
S föláll László vitéz,
 De megbotlik lába,
 S estében negyedszer
 Sujt hozzá a mester
 És fejét levágja.
Lemenőben volt a
 Nap, piros volt arcza,
 Vad haraggal vetett
 Végső tekintetet
 A véres piaczra.
Azért volt a nap oly
 Haragos kedvében,
 Hogy a nép csak állt ott,
 S merőn szájat tátott
 Tehetetlenségben.
Mért nem éltem akkor!
 Mért nem voltam ottan!
 Kiáltottam vón a
 Gyáva bámulókra
 Veszett fájdalmamban:
»Föl, ha istened van,
 Föl magyar nép, és e
 Gaz királyt legottan
 Fojtsuk az ártatlan
 Áldozat vérébe!«

(Pest.) -390-

Feleségem és kardom.

Galamb van a házon,
 Csillag van az égen,
 Az én ölemben van
 Kedves feleségem;
 Ugy tartják szeliden
 Ringató karjaim,
 Mint a harmatot a
 Rezgő fa lombjai.
Ha már megöleltem,
 Mért meg ne csókolnám?
 Csókokban nem szegény,
 Nem is fösvény a szám.
 Beszélgetünk is, de
 Az csak félig beszéd,
 A másik fele már
 Csókokba olvad szét.
Nagy a mi örömünk,
 Nagy a mulatságunk,
 Gyöngynek is beillik
 Fényes boldogságunk!
 De az én kardomnak
 Ez sehogy sem tetszik,
 Ránk szemét a falról
 Mogorván mereszti.
Mit nézesz, öreg kard,
 Olyan mérgesen ránk?
 Vén golyhó, talán a
 Szerelemféltés bánt?
 Hagyd el ezt te, bajtárs,
 Nem való ez néked,
 Ha férfi vagy, ne űzz
 Asszonymesterséget.
De meg nincs is okod
 Engemet féltened,
 Hiszen ismerhetnéd
 Már feleségemet,
 Ismerheted lelkét,
 Ezt a ritka lelket,
 A minőt az isten
 Nem sokat teremtett.
Ha szüksége van a
 Hazának karomra,
 Téged saját keze
 Köt fel oldalamra,
 Oldalomra köt, és
 Búcsuját így veszi:
 Menjetek, legyetek
 Egymásnak hívei!

(Pest.)

Fekete-piros dal.

Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt,
 Lejárt az ideje!
 Más szín illeti most a magyar nemzetet:
 Piros és fekete.
 Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
 Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében,
 Erős vihar támad,
 Minden felől jőnek és megostromolják
 A habok hazámat.
 Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
 Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Készül az ellenség; és mi készülünk-e?
 Mit csinál a kormány?
 A helytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik
 Fönn a haza tornyán.
 Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
 Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant
 Vígadunk, dőzsölünk,
 Mintha mind a három isten nem gondolna
 Mással, csak mi velünk.
 Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
 Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor!
 Akkor is így tettünk,
 Teritett asztalnál telt poharak körül
 Bút és bajt feledtünk.
 Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
 Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Mohács, Mohács!… tarka lepke, gondatlanság
 Röpködött előttünk,
 Azt űztük, pedig már a török oroszlán
 Elbődült mögöttünk.
 Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
 Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az uj Mohács? hol megint húszezer
 Magyar vitéz vész el,
 Mérföldekre nyúló rónát borítva el
 Kiomló vérével.
 Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
 Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.
Hol lesz az uj Mohács? a hol megint lemegy
 Majd a haza napja,
 S háromszáz évig vagy talán soha többé
 Arczát nem mutatja!
 Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
 Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

(Pest.) -391-

Mit nem beszél az a német…

Mit nem beszél az a német,
 Az isten nyila ütné meg!
 Azt követeli a svábság:
 Fizessük az adósságát.
Ha csináltad, fizesd is ki,
 Ha a nyelved öltöd is ki.
 Ha meggebedsz is beléje,
 Ebugatta himpellére!…
Ha pediglen nem fizetünk,
 Aszondja, hogy jaj mi nekünk,
 Háborút küld a magyarra,
 Országunkat elfoglalja.
Foglalod a kurvanyádat,
 De nem ám a mi hazánkat!…
 Hadat nekünk ők izennek,
 Kik egy nyúlra heten mennek.
Lassan német, húzd meg magad,
 Könnyen emberedre akadsz;
 Ha el nem férsz a bőrödbe,
 Majd kihúzunk mi belőle!
Itt voltatok csókolózni?
 Mostan jöttök hadakozni?
 Jól van hát, jól van, jőjetek,
 Majd elválik, ki bánja meg.
Azt a jó tanácsot adom,
 Jőjetek nagy falábakon,
 Hogy hosszúkat léphessetek,
 Mert megkergetünk bennetek.
Fegyverre nem is méltatunk,
 Mint a kutyát kibotozunk,
 Ugy kiverünk, jobban se kell,
 Még a pipánk sem alszik el!

(Pest.)

Miért kisérsz…

Miért kisérsz minden lépten-nyomon,
 Te munkás hazaszeretet?
 Éjjel nappal mért mutatod nekem
 Gonddal borított képedet?
 Örökké itt vagy, itt vagy én velem,
 Úgy is látlak, ha behunyom szemem.
Tudom, kevés, mit a honért tevék,
 De megtevém, a mennyi telt;
 Van, a kinek nagyobb az ereje,
 S mégis kevesebbet mivelt;
 Kérlek, fordítsd el tőlem képedet
 Csak egy időre, hazaszeretet!
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
 Itt a tavasz, virít a föld,
 Virágillat s a zengő madarak
 Dala eget földet betölt,
 Arany felhők, e nyájas szellemek,
 Fejem fölött vidáman lengenek.
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
 A költészetnek istene
 Olyan kegyes hozzám; iránta én
 Hálátlanságba essem-e?
 Ott vesztegelni hagyjam lantomat,
 Mig a bútól majd húrja szétszakad?
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
 Van ifjuságom s kedvesem,
 Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál
 Az ifjuság s a szerelem,
 És minden óra, mit el nem vevék,
 Egy elpazarlott örök üdvösség.
Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság,
 Tavasz, költészet, szerelem!
 El hagyjam őket tőlem szállani?
 Utánok vágyva nyúl kezem…
 Jertek hozzám… nyujtsátok karotok…
 Öleljetek meg, tietek vagyok!

(Pest.)

Szülőföldemen.

Itt születtem én ezen a tájon
 Az alföldi szép nagy rónaságon,
 Ez a város születésem helye,
 Mintha dajkám dalával vón tele,
 Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
 »Cserebogár, sárga cserebogár!«
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
 És mint meglett ember úgy jöttem meg.
 Hejh azóta húsz esztendő telt el
 Megrakodva búval és örömmel…
 Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
 »Cserebogár, sárga cserebogár.«
 -392-
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
 Közületek csak egyet is lássak!
 Foglaljatok helyet itt mellettem,
 Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
 Hogy vállamon huszonöt év van már…
 »Cserebogár, sárga cserebogár.«
Mint nyugtalan madár az ágakon,
 Helyrül helyre röpköd gondolatom,
 Szedegeti a sok szép emléket,
 Mint a méh a virágról a mézet;
 Minden régi kedves helyet bejár…
 »Cserebogár, sárga cserebogár!«
Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra,
 Lovagolok fűzfasípot fújva,
 Lovagolok szilaj nádparipán,
 Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
 Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
 »Cserebogár, sárga cserebogár!«
Megkondúl az esteli harangszó,
 Kifáradt már a lovas és a ló,
 Haza megyek, ölébe vesz dajkám,
 Az altató nóta hangzik ajkán,
 Hallgatom, s fél álomban vagyok már…
 »Cserebogár, sárga cserebogár«… – –

(Félegyháza.)

Két ország ölelkezése.

És az idő eljött, bár nem hamar,
 De nem is későn még, midőn
 A szent imádság meghallgatva lőn,
 Midőn egygyé lett mind a két magyar!…
 Ki eddig a porban hevertél,
 Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!
 Oh nemzetemnek drága szép testvére,
 Simúlj, simúlj testvéred kebelére,
 A melyben a szív, most oly édesen ver…
 Légy üdvözölve százszor, százezerszer!
Mi jól esik ölelkezésünk,
 S még is milyen sokáig késtünk!…
 De mindegy, mindegy, feljött végre
 A győzedelmes nap az égre,
 Mely összesímult arczainkra süt.
 S örömkönyűket szárit mindenütt.
 Oh nap, ne bántsd e könnyeket,
 Melyek most pilláinkon rengenek,
 A melyeket
 Öröm csepegtetett;
 Hagyd a világnak végeiglen
 Ottan ragyogni szemeinkben,
 Hagyd ott ragyogni mindég!…
 Magyar szemében ez oly ritka vendég.
Együtt vagyunk és együtt maradunk
 Nincs isten és nincs ördög, a ki
 Ismét széjjel birná szakítni
 Ölelkező karunk.
 Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz,
 Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez…
 De én nem félek többé a haláltul;
 Viselje bármilyen csalárdul
 A változékony sors magát,
 Sebet kapunk talán, de nem halált.
Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar,
 Nem rettegjük már haragod,
 Két ország egygyé olvadott,
 Két élü kard lett a magyar,
 Mely jobbra is vág, balra is vág,
 És jobbra-balra majd érzik csapását!
 S te, lelkem, szállj a Királyhágón által
 Érzelmeimnek tündérvilágával,
 És szórd el ott e kincseket,
 Ajándékozz meg ifjat, öreget,
 Hadd gazdagodjék mindenik meg,
 De legszebb részét add a székelyeknek!
 Csókold meg a székely fegyvereket,
 Azok csókodtul tündököljenek,
 S azoktól nyerj te hős-erőt,
 Mely ugy tündöklik a világ előtt!
 S ha bejárád a völgyeket,
 Röpűlj föl s állj meg bérczeik felett,
 S hogy megismerjék a rónák fiát,
 Játszál szemökkel, mint a délibáb.

(Pest.)

Kis-Kúnság.

Hova szívem, lelkem
 Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
 Ujra láttam végre születésem földét,
 A szép Kis-Kunságot!
 Bejártam a rónát,
 Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
 S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét
 Az anya, ugy tartja.
 -393-
Itt vagyok megint a
 Nagyvárosi élet örökös zajában,
 Oh de képzeletem most is oda lenn az
 Alföld rónáján van;
 Testi szemeimet
 Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
 S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
 Alföldi vidékek.
Forró nyárközép van,
 Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
 Mint a lángeső oly égető özönnel
 Ömlik a pusztára…
 Puszta van körűlem,
 Széles hosszu puszta, el is látok messze,
 Egész odáig, hol a lehajló ég a
 Földdel olvad össze.
Gazdag legelőkön
 Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,
 Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
 A kövér mezőből.
 Cserény oldalánál
 Szundikál a gulyás leterített subán,
 Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
 Az utazó után.
Itten a lapályon
 Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja,
 Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
 Szárnyával megcsapja;
 Szép fövény az alja,
 Egészen lelátni sárga fenekére,
 A lusta pióczák s a futó bogarak
 Tarka seregére.
Szélén a sötétzöld
 Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
 Közbe hosszu orrát üti víz alá a
 Gólyafiak anyja,
 Nagyot nyel, és aztán
 Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
 A vízparton pedig töméntelen bíbicz
 Jajgat keservesen.
Amott egy nagy ágas
 Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
 Mellette a gödör, hanem már beomlott,
 Be is gyepesedett;
 Elmerengve nézi
 Ez a kútágas a távol délibábot,
 Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
 Már eleget látott.
Ott van a délibáb
 A láthatár szélén… nem kapott egyebet,
 Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
 Tartja a föld felett.
 Emerre meg gyérül
 A legelő, végre a nyoma is elvész,
 Sárga homokdombok emelkednek, miket
 Épít s dönt a szélvész.
Nagy sokára egy-egy
 Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
 Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
 Komondor csavarog.
 Tenger szántóföldek
 Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
 Lefelé hajlanak, kalászaikat a
 Nehéz mag lehúzza.
A zöld búza között
 Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
 Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
 Mint egy vérző csillag.
 Közeleg az este,
 Megaranyosodnak a fejér fellegek,
 Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk
 Mint egy tündérrege.
Végre ott a város,
 Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
 Szanaszét a város végén a szélmalmok
 Széles vitorlákkal.
 Ugy szeretek állni
 A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
 A mint vitorlájok hányja, egyre hányja
 A czigánykereket.

(Pest.)

A nemzetgyüléshez.

Ott álltok a teremnek küszöbén,
 Melyből a nemzet sorsa jön ki majd,
 Megálljatok, ne lépjetek be még,
 Hallgassátok ki intő szózatom…
 Egy ember szól, de milliók nevében!
Az a hon, melyet őseink szereztek
 Verítékökkel s szívök vérivel,
 Az a hon többé nincs meg, csak neve
 Bolyong közöttünk, mint a temetőbül
 Éjféli órán visszajött kisértet…
 Az a hon többé nincs meg, falait
 -394- Elmorzsolák a mult kor férgei,
 S az uj vihar szétfújta födelét,
 S lakói most az ég alatt tanyáznak,
 Mint a vadállat és mint a madár.
 Mit őseink egy ezredév előtt
 Tevének, azt kell tenni most ti nektek
 Bármily erővel, bármily áldozattal,
 Bár mind egy szálig elvesztek belé,
 Hazát kell nektek is teremteni!
 Egy új hazát, mely szebb a réginél
 És tartósabb is, kell alkotnotok,
 Egy új hazát, ahol ne légyenek
 Kiváltságok kevély nagy tornyai,
 Sötét barlangok, denevértanyák,
 Egy új hazát, hol minden szögletig
 Eljusson a nap s tiszta levegő,
 Hogy minden ember lásson s ép legyen.
 Nem mondom én: a régi épületnek
 Dobjátok félre mindenik kövét,
 De nézzetek meg minden darabot, mit
 Alapnak vesztek, s a mely porhatag már,
 Vessétek azt el kérlelhetlenűl,
 Bármily szent emlék van csatolva hozzá,
 Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge,
 Mert fáradástok akkor hasztalan lesz,
 Egy percz jöhet, s az épület ledől,
 S rosz gazda, a ki mindig ujra épit,
 S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.
Számot vetett-e mindenik magával,
 Minő dologra szánta el magát?
 Nagy a dicsőség, melyet mindegyik
 Szerezhet itten, de tudjátok-e,
 Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség!
 A kit nem égő honfiérzelem
 És tiszta szándék vezetett ide,
 Kit a hiúság vagy silány önérdek
 Csábít e helyre, az szentségtelen
 Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre,
 Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd,
 Átok s gyalázat lesz kisérete,
 Melylyel haza s később a sírba megy. –
 Ti, kik szivébül bálványistenek
 Ki nem szoriták az igaz nagy istent,
 Kiknek szivében a honszeretet
 Mint szentegyházi oltárlámpa ég,
 Eredjetek be és munkáljatok,
 Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés,
 Hogy bámultában, majd ha látni fogják,
 Megálljon rajta a világ szeme,
 A bennlakókat vallja boldogoknak
 És istenítse a kik épitették!

(Pest.)

Miért zárjátok el az útamat?

Miért zárjátok el az útamat?
 Bocsássatok!
 Előre vonnak vágyaim, de én
 Használni s nem ragyogni akarok.
Veszélyben a hon, s tettre híja föl
 Minden fiát,
 S reményeim szikláin állok én,
 Lelkemre százszoros viszhang kiált.
Szilárd reményem, mint a sziklakő,
 Mely nem remeg,
 Hogy helyemen majd becsület marad,
 Hogy a hazáért sokat tehetek.
A tettek vágya, tettek ereje,
 Mint vad patak,
 Foly rajtam át, a melynek habjai
 Szilaj morajjal mélybe omlanak.
Fölnézek a nyárdéli napba és
 Nem fáj szemem.
 Lenézek örvény fenekére és
 Lenézek bátran, nem szédül fejem.
Közönséges napokban csak megáll
 Más is helyén,
 De majd ha minden ember tántorog,
 Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!
És jőni fognak rettentő napok,
 A milyeket
 Csak álmodik most holdas éjeken
 Az őrülésig rémült képzelet.
Nem várok én dicsőséget s dijat
 Munkáimért…
 Kötelességet ingyen tenni kell,
 S kötelesség munkálni a honért;
És a dicsőség? isten hírivel
 Tovább mehet,
 Nem kell nekem kaczér leány, midőn
 Ölelhetem hű feleségemet.
Miért zárjátok el az útamat?
 Bocsássatok;
 Előre vonnak vágyaim, de én
 Használni s nem ragyogni akarok.

(Pest.) -395-

A gyáva faj, a törpe lelkek…

A gyáva faj, a törpe lelkek,
 Kik nem szégyenlik magokat
 Sápadni, ha kezemben a lant
 Egy-egy merészebb hangot ad,
 Ha a közelgető viharnak
 Megérint hírmondó szele,
 S dalom, mint elkapott madár, a
 Földről magasra száll vele.
A vész csak készülőben van még,
 És nem szakít le egyebet,
 Mint ajkamról egy-egy hangos szót,
 A fákról egy-egy levelet;
 Hah, majd ha minden erejével
 Fog dúlni és üvölteni,
 S szivem mélyét forgatja föl s a
 Fát gyökerestül tépi ki!
Mit mondotok, mit tesztek akkor,
 Ha a világnak sarkai
 Földindulástul, mennydörgéstül
 Tőből meg fognak ingani,
 Ha összevesz, mint négy vadállat,
 És pusztít mind a négy elem
 S én vérbe mártott lantomat majd
 Véres kezekkel pengetem!

(Pest.)

A márcziusi ifjak.

Szolgaságunk idejében
 Minden ember csak beszélt,
 Mi valánk a legelsők, kik
 Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
 A cselekvés zászlaját,
 Mi riasztók föl zajunkkal
 Nagy álmából a hazát!
A földet, mely koporsó volt
 S benn egy nemzet a halott,
 Megillettük, és tizennégy
 Miljom szív földobogott.
Egy szóvá s egy érzelemmé
 Olvadt össze a haza,
 Az érzelem »lelkesülés«,
 A szó »szabadság« vala.
Oh ez ritkaszép látvány volt,
 S majd ha vénül a világ,
 Elmondják az unokáknak
 Ezt a kort a nagyapák.
És mi becsben, hírben álltunk,
 Míg tartott a küzdelem,
 De becsünknek, de hirünknek
 Vége lett nagy hirtelen.
Kik nem voltak a csatán, a
 Diadalhoz jöttenek,
 S elszedék a koszorúkat,
 Mert a szóhoz értenek.
E sereg, mely, míg a harcz folyt
 El volt bujva vagy alutt,
 Igy zugott a diadalnál:
 Mi viseltünk háborút!
Legyen tehát a tiétek
 A dicsőség és a bér,
 Isten neki… nem küzdénk mi
 Sem dicsőség, sem dijért.
És ha újra tenni kell majd,
 Akkor ujra ott leszünk,
 És magunknak bajt s tinektek
 Koszorúkat szerezünk.
Viseljétek a lopott hírt,
 A lopott babérokat,
 Nem fogjuk mi fejetekről
 Leszaggatni azokat.
Abban lelünk mi jutalmat,
 Megnyugoszunk mi azon:
 Bárkié is a dicsőség,
 A hazáé a haszon!

(Pest.)

Ismét magyar lett a magyar…

Ismét magyar lett a magyar,
 Mert ekkorig nem volt a,
 Hogy is lett volna? szolga volt,
 S nem magyar, a ki szolga!
Ismét magyar lett a magyar,
 Bilincsét összetörte,
 Mint őszszel a száraz levél,
 Csörögve hull a földre!
 -396-
Ismét magyar lett a magyar,
 Kardot ragad kezébe,
 Kardján a napsugár ragyog
 S a bátorság szemébe’!
Ismét magyar lett a magyar,
 Lángol, piroslik arcza,
 Kitűzött zászló mindenik,
 A mely jelt ád a harczra!
Ismét magyar lett a magyar,
 Egy szív miljók keblében,
 És dobbanása rémület
 Az ellenség fülében!
Ismét magyar lett a magyar,
 A síkra állt vitézül,
 És a világ, a nagy világ,
 Csodákat látni készül!
Ismét magyar lett a magyar,
 S világ végéig az lesz,
 Vagy iszonyúan és dicsőn
 Mind, mind egy szálig elvesz!

(Pest.)

Dobzse László.

Dobzse László ő felsége
 Magyarok királya
 Nem hiába hogy cseh volt, de
 Hejh csehül is álla.
Parancsolni nem szeretett,
 Nem is értett hozzá,
 S hogyha értett vón is, szavát
 Nem fogadt’ az ország.
Üres volt a feje néki,
 Üresebb a zsebje,
 Egy keserves polturáért
 Könyökig vájt benne.
Ruháján a moly s az idő
 Megrágta a prémet,
 Mely szinű volt? nem lehetett
 Tudni, csak ugy rémlett.
Parasztfolttal csapta pofon
 Csizmáját a varga,
 Rozsdás volt a sarkantyúja,
 Ferde volt a sarka.
Kamrájában az egerek
 Semmi kárt sem tettek,
 Mert biz ott a legjobb szándék
 Mellett sem tehettek.
Pinczéjében oly bőséggel
 Állott a sok jó bor,
 Hogy egy gyüszűnyi sem telt a
 Legnagyobb hordóbol.
Ha éhezni méltóztatott
 Király ő felsége,
 Egyik másik alattvaló
 Hítta meg ebédre.
De nem bánta ám meg, a ki
 Meghivá ebédre,
 Ő felsége kegyelmesen
 Gróffá tette érte.
Szegény király, szegény király…
 De vigasztalódjál,
 Még szegényebb királyok is
 Lesznek, mint te voltál. –
Dobzse László ő felsége
 Magyarok királya
 Nem hiába hogy cseh volt, de
 Hejh csehűl is álla!

(Pest.)

A magyar nép.

Szabad a magyar nép, szabad valahára,
 Kinek lánczot vertek kezére lábára,
 S görbedt derekával a rabigát vonta,
 Mintha csak állat és nem ember lett volna.
Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja,
 Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja,
 S mely előbb mint bilincs őtet szorította,
 A vasat mint kardot ő szorítja mostan.
Szabad a magyar nép… lejárt napod, német!
 Nem tánczoltatod te többé ezt a népet,
 S piócza módjára nem szivod a vérét,
 Megfizette isten gonoszságod bérét.
E földön legyen úr a tót vagy a német?
 E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett!
 Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát,
 És magyar vér ezer évig oltalmazá!
 -397-
Nincs itt urasága csak az egy magyarnak,
 S kik a mi fejünkre állani akarnak,
 Azoknak mi állunk feje tetejére,
 S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!
Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy,
 Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség?
 Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon,
 Még a félhalott se maradjon az ágyon!
Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
 Először tanuljon dajkától a gyermek,
 És ha a csatában a halál eléri,
 Utószor e két szót mondja ki a férfi!

(Pest.)

Kun László krónikája.

Fene gyerek volt az a Kun László,
 Magyarország egykori királya!
 Kun Lászlónak azért híták őt, mert
 A kunokkal volt czimboraságba’.
Az igaz, hogy torkára forrt az a
 Kun barátság, benntörött bicskája…
 De ez már a vége; kezdjük elől,
 Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.
A mit mondtam, ujra csak azt mondom:
 Fene gyerek volt biz ő kegyelme;
 Az ördög se tudja, hogy mi volt több,
 Emberség-e vagy kutyaság benne?
A koronát még kölyök korában
 Nyomintották a fejére néki,
 S már csatázott siheder korában,
 És vala nagy az ő vitézségi.
Ottokárral, híres cseh királylyal,
 Keveredett kemény háborúba,
 És pediglen Ottokár alól e
 Háborúban a gyékényt kihúzta.
A cseheknek nagy királya ott a
 Csatatéren a fűbe harapott,
 Lászlót pedig nem tekinték máskép,
 Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.
Haza ment ám, hanem otthonn bezeg
 Fenekestül fölfordult az ország,
 Olyan volt, mint a Csáki szalmája,
 És e bajt a nagy urak okozták.
Természetes, hogy mikor a macska
 Nincs otthonn, az egerek tánczolnak…
 A nagyurak kapták magokat hát,
 Egymással mind rútul hajba kaptak.
László király, szerelmetes öcsénk,
 Már most aztán fogj erősen hozzá…
 Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb
 Gondja is nagyobb volt, mint az ország.
Neki lódul, becsap a kunokhoz,
 S haza gondját eltemeti szépen
 Kun legények telt kupái mellett,
 Kun menyecskék dagadó ölében.
És a midőn hites felesége
 Szót emelne e miatt előtte,
 Egy szikrát sem teketóriázott,
 Azon módon elkergette őtet.
S melege lett pap uraiméknak
 Kegyetlenül szorult a kapczájok,
 László király a pogány kunokat
 Fosztogatni uszitotta rájok.
Meghallja ezt a szentséges pápa,
 S haragjában adtateremtettéz,
 És meghagyja egyik püspökének:
 »Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!«
És el is jött azonnal a püspök,
 S oda vitte jó móddal a dolgot,
 Ugy szivére beszélt a királynak,
 Hogy elméje javuláson forgott.
Meg is javult, istenes szándékból
 Megtéríté papok veszteségét,
 A kunoknak sátorát elhagyta,
 S visszavette elvert feleségét.
De egyszerre más jutott eszébe…
 Gyűléseztek a papok Budában…
 Megunta a locsogást fecsegést,
 S szétzavarta őket hamarjában.
Fenyegeti a pápa követe,
 A püspök, hogy majd átkot vet rája…
 Bánja is ő! galléron csípeti,
 A szent embert és tömlöczbe zárja.
És a régi tivornyázó élet
 Alvó zaját ujra fölkeltette,
 Fölkereste a kún czimborákat,
 S ott virított rózsaszínű kedve.
 -398-
Megcsóválta fejét a nemzet, és
 Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába!
 Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.«
 S László komát betették fogságba.
Nem sokáig üldögélt a hűsön,
 Kinyitották tömlöczét és szóltak:
 »Lángban, vérben áll a haza, király,
 Jer és győzd le a kún lázadókat!«
»Rajta tehát!« fölkiálta László,
 »El, utánam élet és halálra!
 Rég vagy, kardom, a homályban… mostan
 Vess homályt a nap koronájára!«
És vezette hadát a kunokra,
 S ránczba szedte őket nagy csunyául,
 Kit levert a harczmezőn közűlök,
 Kit pedig kiűzött a hazábul.
S megragadta a kormányt erősen,
 Megmutatta, hogy ő milyen férfi,
 Hogy ő nem csak a korhelykedést, de
 A nemzetnek ügyeit is érti.
A gonoszok meghunyászkodának
 S a királyra reszketéssel néztek,
 A jók szivét pedig seregestül
 Szállták meg a mosolygó remények.
De alig hogy elmosolyodott a
 Nemzet, ujra lebigyedt a szája,
 Mert azt vette észre, hogy istentől
 Ujra elrugaszkodott királya.
El bizony, de mennyire! naponként
 Veszettebbül sűlyedt a piszokba…
 De még egyszer fölemelte fejét,
 Fölgyúlt szíve, és égett lobogva.
A berontott kúnok és tatárok
 Meggörnyedtek karja erejétül,
 Még egy cserfa-koszorút hozott az
 Ifju király a harcz mezejérül,
Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs!
 Bele mászott nyakig a mocsárba,
 És valódi szent volt ekkoráig
 Ahhoz képest, a hogy mostan járta.
Egy tivornya a másikat érte,
 Sátor alatt élt, mint a czigányok,
 Véle régi korhely czimborái
 S véle a kún és tatár leányok.
Hanem egyszer ilyen szókat hallott:
 »Laczi pajtás, meghalálozik kend!«
 S három ember úgy oldalba szúrta
 Ő felségét, hogy még meg se nyekkent.

(Pest.)

Respublica.

Respublica, szabadság gyermeke
 S szabadság anyja, világ jótevője,
 Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
 Köszöntelek a távolból előre!
Most hódolok, midőn még messze vagy,
 Midőn még rémes átkozott neved van,
 Midőn még, a ki megfeszíteni
 Kész tégedet, azt becsülik legjobban.
Most hódolok, most üdvözöllek én,
 Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz,
 Ha a magasból ellenidre majd
 A véres porba diadallal nézesz.
Mert győzni fogsz, dicső respublica,
 Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
 Miként egy új, de Szent Napóleon,
 Elfoglalod majd a kerek világot.
Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
 Hol a szeretet oltárlángja csillog,
 Majd megtéríti azt szilaj kezed,
 Melyben halálos vésznek kardja villog.
Te lészsz a győző, a diadal-ív
 Ha elkészűl, a te számodra lészen,
 Akár virágos tarka pázsiton,
 Akár a vérnek vörös tengerében!
Szeretném tudni, ott leszek-e én
 A győzedelmi fényes ünnepélyen?
 Vagy akkorára már tán elvisz az
 Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –
Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
 Barátim, emlékezzetek meg rólam…
 Republicanus vagyok s az leszek
 A föld alatt is ott a koporsóban!
Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
 Siromnál éljent a respublicára,
 Meghallom én azt, s akkor béke száll
 Ez üldözött, e fájó szív porára.

(Pest.) -399-

Lenkei százada.

Koszorút kötöttem
 Cserfa-levelükbül,
 Harmat csillog rajta
 Örömkönnyeimbül…
 Kinek adnám én ezt,
 Kinek adnám másnak,
 Mint vitéz Lenkei
 Huszárszázadának?
Ez ám csak a század,
 Ezek a legények!
 Ősapáink mellé
 Oda illenének,
 Romlatlan bennök a
 Régi jó magyar vér…
 Bár adhatnék nekik
 E dalnál nagyobb bért!
Dicső fiak ők! s ha
 Én nekem nem hisztek,
 Ám nézzetek oda,
 Hogy mit cselekesznek.
 Én elhallgatok, az
 Ő tettök beszéljen…
 Százszor kiáltjátok
 Majd rájok az éljent.
A Dniester vizén
 Túl Mariampolban,
 Lengyelország földén
 Egy huszárezred van.
 Szép magyar huszárok,
 Fiatal legények,
 Kutya bajuk… vígan
 Miért ne lennének?
 -400-
Vigan vannak, össze-
 Verik bokáikat;
 De van ott egy század,
 A melyik nem vigad.
 Míg világát éli
 A vidám ezered,
 Közűlök egy század,
 Búbánatnak ered.
Miért búslakodtok,
 Jó magyar huszárok?
 Némelyik szeméből
 Könny miért szivárog?
 »Hogy ne búslakodnánk,
 Hogy ne búslakodnánk,
 Mikor veszélyben van
 Édes magyar hazánk?
Rútul feni fogát
 Rája tót, rácz, német,
 Hogy az istennyila
 Őket ott ütné meg!
 S minket, kik a hazát
 Védeni szeretnénk,
 Itt idegen földön
 Tart a kötelesség.«
Igy emészti őket
 A bú és a méreg…
 Összesúgnak-búgnak…
 Vajon mit beszélnek?
 Hangjaik suttogók,
 Arczuk titokteljes…
 Egy nagy szándékjok van,
 Nagy és veszedelmes.
Milyen gonoszságot
 Forralnak magokban,
 Hogy nem beszélnek fönn-
 Szóval, csak titokban?
 Mily istentelenség
 Forog elméjökben,
 Hogy alattomban kell
 Eljárniok ebben?
Nem istentelenség,
 A mit ők akarnak:
 Segítséget vinni
 A bántott magyarnak,
 Segítségül menni
 Hazájok földére,
 Melyre immár foly a
 Gazda-nemzet vére.
Ez a jó huszárok
 Szívbeli szándoka,
 És hogy ezt titkolják,
 Van annak nagy oka…
 Oda jutottunk már,
 Hogy csak titkon lehet
 Tégedet érezni,
 Szent hazaszeretet!
Éjnek éjszakáján
 Kiállott a század
 Od’ a partra, melyet
 A Dniester áztat…
 E folyónál pihent
 Egykor vitéz Árpád
 Mielőtt bevette
 Attila országát.
E szent helyen álltak
 A derék huszárok,
 Itten nyílt ama szent
 Esküvésre szájok,
 Hogy meg fogja őket
 Látni Magyarország,
 Hogy Magyarországot
 Védelmezni fogják!
És midőn az esküt
 Elmondották vóna,
 Belé ugrattak a
 Dniester folyóba,
 S jó paripáik az
 Éji sötétségben
 Általusztak velök
 Szépen szerencsésen.
S jöttek haza felé,
 Jöttek, jövögettek,
 Hát egyszer mögöttök
 Kit pillantanak meg?
 Lenkei kapitány,
 Az ő kapitányok,
 Ez iparkodott nagy
 Sebesen utánok:
»Álljatok, legények,
 Forduljatok vissza,
 A generális küld,
 Hogy híjalak vissza!«
 Hanem a huszárok
 Nem fordultak vissza,
 Sőt a kapitánynak
 Igy feleltek vissza:
»Kapitány uram, mi
 Engedelmeskedünk
 Ugy, ha előre megy,
 És nem hátra velünk.
 Vitéz kapitány úr,
 Legyen a vezérünk,
 Ilyen ember kell, mint
 Kapitány úr, nékünk!
Annyi szent, hogy minket
 Vissza nem visz innen
 Sem a generális
 Sem pedig az isten.
 Kötelességünkről
 Ne beszéljen nékünk,
 Szentebb a haza, mint
 A kötelességünk!«
Tőről vágott magyar
 Ember a kapitány,
 Nem igen téríté
 Seregét ezután,
 Ment velök, nem hátra,
 De szépen előre,
 És elértek édes
 Hazájok földére.
Itt a haza földén,
 Hová vont szívetek,
 Forró öleléssel
 Üdvözlünk titeket,
 Vitéz jó testvérek,
 Üdvözlünk ezerszer…
 Beszéljen akármit
 A hadügyminister!

(Pest.)

Ma egy éve…

Ma egy éve… ma egy éve…
 Akkor lettél jegyesem,
 Ma egy éve, hogy először
 Csókoltál meg kedvesem.
Édes volt a csók, a mely ott
 Ajkaidról rám esett,
 De ki hinné, de ki hinné?
 Csókod most még édesebb.
Száll az idő, mint a pille,
 Melyet a szél ragad el,
 Szemlátomást fogy az élet,
 Szemlátomást hervad el.
 -401-
Ám hervadjon, isten néki,
 Érte nem is búsulok;
 Nem vesz kárba, mit az élet
 Fájáról lehullatok.
A mi elhal életembül,
 Föltámad mint szerelem…
 Oly mértékben nő szerelmem,
 A milyben fogy életem!

(Pest.)

Forradalom.

Haloványul a gyáva szavamra… dalom
 Viharodnak előjele, forradalom!
Szomorúk az idők, a napok feketék,
 Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!
Csak azért szakitád le bilincseidet,
 Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed.
Födi még beteg arczod az egykori por,
 S ime sorsod ujonnan a porba tipor.
Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
 Akaratja, mi újra lealacsonyit.
Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú,
 Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!
Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?
 Piszok űlje a hír koszorúja helyett?
Mielőtt az erőszak igába fogat,
 Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.
Tegye lánczra a zsarnok a holttetemet,
 Diadalma legyen temetői menet,
Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
 S gyakoroljon erőt siri férgeiden!
De te, oh haza, nem hagyod el magadat,
 Haragod tüze arczaidon kigyuladt,
Kezed ott van a kardon, a markolaton…
 Ki fog élni, ha nem te, dicsőn, szabadon?
Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
 S te fiú, szaporán ide a poharat!
Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
 Jeladásra emelhetik a lobogót.
Haloványul a gyáva szavamra… dalom
 Viharodnak előjele, forradalom!

(Pest.)

Három madár.

Három madár van, a kit szeretek,
 Három madárról mondok éneket.
 Ha oly szép lenne rólok énekem,
 A mily nagyon én őket szeretem,
 A mennyi boldogságot, örömet
 Ezen madarak nékem szerzenek!
Az első madár egy kis czinege,
 Nem sérti őt a télnek hidege,
 Nem háborítja őt meg semmi vész,
 Télben, viharban vígan fütyörész,
 Vígan ugrál a száraz ágakon,
 Mint a pillangó a virágokon,
 Ugrál, miként a gyermek, gondtalan,
 Jön és megyen, máshol van untalan,
 Alig képes kisérni őt a szem. –
 Kedélyed e czinege, kedvesem!
A második madár egy csalogány,
 Elrejtve él a lombok alkonyán,
 Nem látja más ottan s mást ő se lát,
 Kis fészke néki az egész világ,
 Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd,
 Elfojt az alkony mindennémü neszt,
 Hogy meg ne háborítsa énekét,
 Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,
 Gyönyörködjék e dalban, a minő
 Hozzánk csak legszebb álmainkba jő,
 A melynek minden hangja eltemet
 Egy bánatot és szűl egy örömet,
 Mert mindenik hang egy szent szerelem –
 Ez a csalogány szíved, kedvesem!
A harmadik madár egy ifju sas,
 Szárnyának röpte merész és magas,
 A villámokkal egy tanyán lakik
 S tekintetét fölküldi a napig.
 Nyugott időben alszik, elvonúl,
 De ha vihar jön és üvölt vadúl,
 Fölébred a sas szendergésiből,
 És a viharnak karjaiba dől.
 -402- És vinni hagyja magát általa,
 Mint viszi a lovast a paripa
 Rémítő bátran, szörnyü sebesen. –
 Ez a sas a te lelked, kedvesem!
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
 A lelked férfi, te csodás, mesés
 Teremtmény! s én valóban nem tudom,
 Mi több: szerelmem vagy csodálatom?

(Pest.)

A nemzethez.

Konduljanak meg a vészharangok!
 Nekem is egy kötelet kezembe!
 Reszketek, de nem a félelemtől;
 Fájdalom és düh hangzik szivembe’!
Fájdalom, mert düledék hazámra
 Uj viharnak közeledtét látom,
 És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
 Nem szakad le szemünkről az álom.
Pillanatra fölriadt e nemzet,
 S szétnézett, mi zaj van a világban?
 És a másik oldalára fordult,
 S mostan ujra aluszik javában.
Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
 A ki ott az elsők közt lehetnél,
 S kárhozatos lomhaságod által
 Mindig hátul és alant hevertél!
Ébredj, hazám! mert ha most nem ébredsz,
 Soha többé nem lesz ébredésed,
 S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
 Míg nevedet sírkövedre vésed!
Föl, hazám, föl! százados mulasztást
 Visszapótol egy hatalmas óra,
 »Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!«
 Ezt írjuk föl ezer lobogóra.
Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
 Volt is nem is a mienk az ország;
 Valahára mutassuk meg már, hogy
 Senkinek sincs semmi köze hozzánk.
Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
 Irtsanak ki hát ezen világból!…
 A haláltól, nem tagadom, félek,
 De csupán a becstelen haláltól.
Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
 Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
 Hogy azok is megsirassanak, kik
 Eltörölnek a földnek szinérül!
Legyen olyan minden ember, mintha
 Zrínyi Miklós unokája volna,
 Harczoljon ugy minden ember, mintha
 Egyedűl rá támaszkodnék honja!
Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
 Akkor élet és dicsőség vár ránk,
 Akkor saját örök birtokunk lesz,
 A mi után eddig csak sovárgánk.
Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
 Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
 Mint a villám, oly váratlanúl és
 Oly erővel törj ellenségedre.
Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
 Mindenütt van, a hová tekintesz,
 S legnagyobb és legveszélyesebb az,
 Ki mint testvér símul kebleinkhez.
Köztünk van a legnagyobb ellenség,
 A czudar, az áruló testvérek!
 S egy közűlök százakat ront el, mint
 A pohár bort az egy cseppnyi méreg.
A halálos itéletet rájok!
 Százezerszer sujtson bár a hóhér,
 Bár a házak ablakán foly is be
 Az utczáról a kiáradó vér!
Könnyü bánni külső elleninkkel,
 Ha kivesznek e belső bitangok…
 Félre most, lant… futok a toronyba.
 Megkondítom azt a vészharangot!

(Pest.)

Hány hét a világ?

Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg,
 Mit csinálnak odafönn a követek?
 Mondja el a sok szép jó hírt felőlök,
 Hadd buzdúljon a szívem, hadd örűlök.
»Nem örülsz a pesti hírek hallatán,
 Ríva fakadsz, kedves öcsém, mint a lyány.
 Ríva fakadsz, hogyha magyar a hited,
 Ha hazádat s szabadságod szereted.
 -403-
Jertek ide, jertek ide, legények,
 Elbeszélem azt az uj hírt ti néktek,
 Nem akar az országgyülés egyebet,
 Csak az egyet, hogy katonák legyetek.«
Ejnye bátya, eb a lelki, mi lelte,
 Hogy ezt olyan gonosz hírnek képzelte?
 Melyikünket tartja olyan gyávának,
 Hogy ne menne szívesen katonának?
Egytül egyig mind ott leszünk, a hol kell,
 Mind kiállunk bátor, elszánt lélekkel,
 Alig várjuk, hogy azt mondják: ide hát
 Védelmezni bajában a szent hazát!
»A szavamba vágtatok, jó legények,
 Nem ottan van ám vége a beszédnek,
 Az a vége, hogy katonák legyetek,
 És pedig nem magyarok, de németek.
Belebújtok majd a német ruhába,
 Német szóval vezetnek a csatába,
 Német zászló, az a feketesárga,
 Avval mentek szegény Olaszországra!«
Huh még azt is a ki áldja, teremti!
 De már abból csakugyan nem lesz semmi.
 Ilyenek hát követeink, ilyenek?
 Isten őket érdem szerint áldja meg.
Olaszország minket soha nem bántott,
 Egyet akar velünk: a szabadságot.
 Ezért minket oda vinni nyakára?
 Soh’ se lépünk mi arra a határra.
Itt maradunk mi a magyar hazában,
 Ezt megvédjük mind halálig mindnyájan,
 De magyar ruhában és magyar szóval
 És a magyar háromszinű zászlóval.
Katonának valamennyin fölcsapunk,
 De a magyar hazát védi csak hadunk,
 Magyar hazánk pedig ott van valóban,
 Hol a háromszinű magyar zászló van!

(Pest.)

Itt benn vagyok a férfikor nyarában…

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
 Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
 Magával vitte a sok szép virágot,
 A sok szép álmot, a melyet hoza,
 Magával vitte a zengő pacsirtát,
 Mely fel-felköltött piros hajnalon…
 Milyen sötét vón a világ, az élet,
 Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Elszállt az égről a piros sugár és
 Elszállt a földről a dalos madár,
 Üres fészkébe énekelni a bús
 Szellő vagy a haragos vihar jár;
 Ábrándaimnak száraz erdejében
 Csörög, csörög már s nem susog a lomb…
 Milyen sötét vón a világ, az élet,
 Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
 Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
 Letörlé őket kérlelhetlenűl a
 Rideg valóság szigorú keze;
 Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
 A gondok fojtó levegője nyom…
 Milyen sötét vón a világ, az élet,
 Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Regényes bérczek kősziklái közt folyt
 Csengő morajjal egy tündér patak,
 Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
 Sok boldogító mámort ittanak.
 Foly még ma is, de más igyék vizéből,
 Én nem iszom, többé nem szomjazom…
 Milyen sötét vón a világ, az élet,
 Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Ha elfordúlok en magamtul és mint
 Polgár végigtekintem a hazát,
 Szemem megromlott satnya ivadékot,
 Egy pusztulásnak indult népet lát.
 Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?
 Mást nem tehetek, csak sirathatom…
 Milyen sötét vón a világ, az élet,
 Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
 Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
 Áraszd reám a fényt s a melegséget,
 Mely isten arczáról szivedbe gyűl;
 Az a te szíved egyetlen világom,
 Nappal napom és éjjel csillagom…
 Milyen sötét vón a világ, az élet,
 Ha nem szeretnél, fényes csillagom!

(Pest.) -404-

Vérmező.

Magas hegy tetején régi Buda vára,
 Merőn állva néz a ballagó Dunára,
 Talán azért néz, hogy leszédüljön végre,
 És a mélybe essék, a víz fenekére.
 Jobb is lenne már ő néki ott a mélyben,
 Sok gyászdolgot látott, hosszu életében,
 Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle,
 Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?
Látta gonosz Zsigmond király idejében
 Kont levágott fejét a hóhér kezében,
 Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét,
 S véle egyetemben sok jó társaiét.
 Látta a hitszegő László király alatt,
 Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt,
 Szép Hunyadi László, fiatal levente,
 Öt pallos-suhintás fejét leütötte.
Martinovicsot is látta négy társával
 Összeölelkezni a véres halállal,
 Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét
 S lemetszett fejeik rémes fejérségét.
 Hát ezután kit lát?… elgondolom olykor:
 Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor?
 Talán engem is, mint őket, lefejeznek –
 Ha meghalok, hazám, te érted halok meg.
Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel,
 Mert találkoztok a megöltek lelkével,
 Hónok alatt tartják levágott fejöket,
 Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet.
 Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán
 Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát,
 Martinovics pedig társaival együtt
 Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.
Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál,
 Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál,
 A sok jó igazi magyar vért megivád,
 S német csaplár adta neked az áldomást.
 Vendégül fogadtuk hozzánk a németet,
 Hanem a vendégből csakhamar gazda lett,
 S hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott,
 Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.
Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai,
 Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai,
 Ezek és több mások összeszövetkeznek,
 Széttörni rablánczát a magyar nemzetnek:
 Összeszövetkeztek élet és halálra,
 Szabadságot hozni a magyar hazára,
 A magyar hazának elnyomott népére,
 Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.
»Tovább is csak sohajts, szép magyar nemzetem?
 Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem!
 Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet,
 Legeslegkevésbbé pedig a németet.
 Szabadítóidat mi bennünk tekintsed,
 Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset,
 S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el,
 Lemossuk a zsarnók tulajdon vérével!«
Az összeesküdtek így beszéltek bátran,
 S haladtak naponként a titkos munkában,
 Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna,
 Egy istentelen kéz azt leszakította.
 Elárulta őket egy rosz, egy gaz czudar,
 Elfogdosták őket egymásután hamar,
 S börtönbe vetették nehéz vasba verve.
 Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.
Csakhamar kihítták a börtönbül őket,
 Bírák elé vitték kihallgatás végett.
 És szólt a bíró: »nem maradtok életben,
 Összeesküdtetek a szent haza ellen.«
 És ők így feleltek nagy rendíthetetlen:
 »Nem a haza ellen, csak a király ellen!
 Ha a király s haza egy uton nem járnak,
 Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!«
Nagy és szent igazság! de ez igazságot
 Még most is egészen ki nem mondhatjátok.
 Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni,
 Különben az ember vele magát sérti;
 Annál kevesebbé volt még akkor szabad,
 Tisztán és kereken mondani igazat…
 Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik,
 Már azért magáért a nyakukat szegik.
A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán
 Mind az öt elvérzett egy nap egymásután
 A szegény magyarok leverve zokogtak,
 A németek pedig gőgösen kaczagtak.
 Ők, az elitéltek bátran léptek oda
 A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra…
 Május hónapja volt, hajnal volt az egen,
 Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.
 -405-
Szabadságért elhullt dicső áldozatok,
 Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok?
 Hová temettek el? szent hamvaitokat
 Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat?
 Olyan sokáig volt átkozott nevetek,
 Megemlíteni sem volt szabad bennetek,
 De már annak vége… megadhatjuk a bért,
 Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!

(Pest.)

A székelyekhez.

Köröskörül sötét felhő az égen,
 Egy magányos csillag ragyog középen.
 Az a csillag ott a magyar nép képe,
 Kit idegen népek vettek középre.
Nagy a világ, és testvérünk nincs benne,
 Nincsen, a ki bajainkban részt venne.
 Dehogy testvér a magyarhoz a világ!
 Ellensége minden ember, a kit lát.
Ha a magyar is elhagyja a magyart,
 Nem lesz akkor olyan, a ki vele tart,
 Ugy eltűnik, mint az égről a csillag,
 Ha a sötét felhők reá borulnak.
Föl, székely, föl, közös az ellenségünk,
 Ti nektek is az árt, a ki mi nékünk,
 Az vert vasra titeket, a ki minket,
 Együtt törjük szét a közös bilincset!
Mert végtére szabadokká kell lennünk;
 Hadd legyen az egész világ ellenünk!
 Bennünket az még kétségbe ne ejtsen,
 Hisz velünk van az igazság s az isten.
Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi,
 Mint a gyertya, mit el lehet oltani!
 A magyarnak élnie kell örökké,
 És nem szabad rabnak lennie többé!
Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel;
 Ki néz vele szembe, ha nem a székely?
 Hisz a székely ősapja volt Attila,
 Kit ugy híttak, hogy az isten ostora!
Hiába, Bécs, hiába van gazságod,
 Küldheted ránk a ráczot, a horvátot;
 Állani fog, állani fog Magyarhon,
 Élni fogunk, élni fogunk szabadon!

(Pest.)

Hallod-e szív, szívem!

Hallod-e szív, szívem, hallod e beszédet?
 Gyávaság vádjával kit illetnek? téged!
 Te reád merik azt mondani, hogy »gyáva«
 Te reád, hogy nem mersz menni a csatába.
Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomoru férgek,
 Kik a hátam mögött vakmerőn beszéltek;
 Egy időben szemközt állottam veletek,
 És pillantásomtól akkor reszkettetek.
De miért tőlem e figyelem irántok?…
 Nyujtogassátok rám a kigyófulánkot,
 Marjátok, marjátok, ti csúszók, sarkamat,
 Hátra sem fordulok, hogy eltiporjalak!
Csendesedjél, szivem, minek ez indulat?
 Miért pazarolnod nemes haragodat?
 Ha épen kedved van lázas indulatra,
 Válaszsz érdemesebb tárgyat haragodra.
Csendesedjél, szivem, parancsolj vérednek,
 Melyet fölzaklatott viharok kergetnek,
 Mutasd meg azzal is a te nagyságodat,
 Hogy békén tűröd a czudar rágalmakat.
Czudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt.
 Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz,
 Azok is, kik most ugy ócsárolnak engem,
 Éljenezni fognak győző-ünnepemben.
Ily hitvány az ember, ily hitvány valóban!
 Csak miljomad része, a mi közte jó van.
 Menjetek!… kivánom, hogy boldoguljatok,
 Küzdök is érte, de nem kell jutalmatok.

(Pest.)

Mit daloltok még, ti jámbor költők?

»Mit daloltok még ti jámbor költők,
 Ily időkben minek az a dal?
 Ugy sem hallgat a világ reátok,
 Hangotok csaták zajába hal.
Félre mostan, jó fiúk, a lanttal,
 Szép zenétek hasznot nem hozó,
 Tudhatnátok azt, hogy elenyészik
 Mennydörgésben a pacsírtaszó.«
 -406-
Meglehet. De a madár nem nézi,
 Hallgatják-e őtet odalent?
 A pacsírta fönn a kék magasban
 Istenének és magának zeng.
Ön magától száll a dal szivünkből,
 Ha bú vagy kedv érintette meg,
 Száll a dal, mint szállanak a szélben
 A letépett rózsalevelek.
Énekeljünk, társak, sőt legyen most
 Hangosabb, mint eddig volt, a lant,
 Hadd vegyűljön e zavaros földi
 Zajba egy két tiszta égi hang!
Romba dőlt a fél világ… kietlen
 Látomány, mely szemet s szívet bánt!
 Hadd boruljon a rideg romokra
 Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.

(Pest.)

A hegyek közt.

Ott alant, alant, a mélyben,
 A kék messzeség ködében,
 Ott a város… csak ugy rémlik,
 Mint a múlt, a melyet félig
 Átadott immár a lélek
 A felejtés éjjelének.
 Kinn vagyok a természetben,
 Fönn magasra nőtt hegyekben;
 Magas e hely, itt pihen meg
 Koronként a vándor felleg,
 S ha itt volnék éjjelenként,
 Csillagokkal beszélgetnék.
 Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
 A kék messzeség ködében,
 A város távol zajában
 Hagytam gondod, hazám s házam!
 Ott lenn hagytam minden gondot,
 Mely szívem fölött borongott,
 Melynek sötét árnyékában
 Mint rideg kőszikla álltam.
 Ne bántsatok, ne bántsatok,
 Ha egy rövid napot lopok
 A magam mulatságának,
 Hisz eleget élek másnak!…
 Minden lenn marad, a mi bánt,
 Nem hoztam föl magammal mást,
 Csak a mi boldogságot ad,
 Kedvesemet és lantomat.
 Kedvesem, ki egy személyben
 Asszony s gyermek, örömében
 Jön és megyen, pillangót űz,
 Virágot szed, koszorút fűz,
 Majd eltűnik, majd előjön;
 Ugy lebeg a hegytetőkön,
 Mint egy álom tüneménye,
 Mint e rengeteg tündére.
 Én merengve, oh természet,
 Örök szépségidre nézek,
 S szemeimnek bámultában
 Néma, de szent imádság van.
 Mint felém repeső szívek
 Rezgenek a falevelek,
 S ábrándos suttogásukban
 Mennyi kedves, szép titok van!
 Fáktól vagyok körülvéve,
 S mint édes fia fejére
 Áldó keze az atyának,
 Ugy hajolnak rám az ágak.
 Istenem, beh boldog vagyok:
 Majd hogy sírva nem fakadok.

(Zugliget.)

Hideg idő, hűs őszi éj…

Hideg idő, hűs őszi éj,
 Ott kandallómon ég a tűz,
 De hasztalan, nem melegít,
 Mert, kedvesem, te mellettem nem űlsz.
Itten didergek egyedűl,
 Várom, hogy elálmosodom,
 Mint várja mélaszomorún
 Leroskadását a magányos rom.
Még gondolkodni sem tudok,
 Lelkemnek szárnya összefagy,
 Mert te, virágos tavaszom,
 Te hő nyaram, te messze messze vagy.
Csak már ne volna ily borús,
 Ilyen sötétfelhős az ég;
 Hajolva ablakom fölé
 Talán egy kissé elmerengenék.
Ha már szemed nem láthatom,
 Ha már nem lehetek veled:
 Hadd látnék egy szép csillagot,
 A mely pótolna téged némileg!

(Debreczen.) -407-

Tudod, midőn először ültünk…

Tudod, midőn először ültünk
 E tó fölött, e fák alatt?
 Röpűl a gyors idő fölöttünk,
 Azóta két év elhaladt.
Ily ősz volt akkor is, ilyen szép
 Mosolygó őszi délután,
 Szelíd fuvalmak így rezgették
 A sárga lombokat a fán.
Igy tükrözé vissza a tónak
 Vize a tiszta kék eget,
 Igy ringatózott ama csónak
 Ábrándosan a víz felett.
De akkor még csak gondolatban
 Élveztem mennyországomat,
 Mert akkor még nem csókolhattam,
 Mint mostan, édes ajkadat.
Két éve annak… sokat elvitt
 Az idő tőlem azalatt,
 De nem panaszlok, mert a mennyit
 Elvitt, sokkal többet hozott.
 -408-
Téged hozott meg nékem, téged,
 Reményim fényes gyöngysora,
 Kiért az örök üdvességet
 Ezerszer adnám én oda.
Maradjunk még itt, légy mellettem,
 Hol úgy busúltam egykoron,
 Hagyj engem itt most elmerengnem
 Végetlen boldogságomon!

(Erdőd.)

A bokor a viharhoz.

Lassabban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy
 Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd!
 Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
 És ezen oltárnak papja a kis csalogány.
 Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent,
 A természetet, a szent közös édes anyát.

(Zugliget.)

Jőj el végre valahára…

Jőj el végre, valahára,
 Te határzó, te nagy óra,
 Melyben e hon sorsa fordul
 Akár rosszra, akár jóra.
 Folyamodjunk ahhoz, a mi
 Hozzánk illik, merészséghez,
 Dobjuk el már azt a koczkát,
 Ha fekete, ha fehér lesz!
Várjatok. Még csak néhány percz,
 És koczkánk eldobva lészen,
 S vagy olajág vagy pedig kard
 Lesz a magyar nép kezében.
 Kardot és nem olajágat,
 Kardot a nemzet kezébe!
 Legyen szabadság először,
 És azután legyen béke.
Eljött végre az idő, hol
 Megmutatjuk a világnak:
 Hogy méltók vagyunk-e élni
 Vagy megértünk a halálnak?
 Ha életrevalók vagyunk,
 Nem fog a vész birni vélünk,
 És ha élhetetlenek, nem
 Érdemeljük, hogy megéljünk.
Vedd elő és köszörüld ki,
 Magyar nemzet, régi kardod,
 Melyet eddig a zsarnokság
 Veled együtt fogva tartott;
 Vedd elő, és mosd le róla
 A szennyet hír-dicsőséggel,
 Mosd le róla hevenyén a
 Vörös rozsdát vörös vérrel!
De mielőtt síkra szállunk,
 Mondjunk el egy imádságot,
 És mi légyen az imádság?
 Egy nagy átok, egy vad átok!
 Átkozzuk ki őseinket
 A nyugtató föld öléből,
 Miért hagytak fiaiknak
 Szolgaságot örökségül!

(Pest.)

Béranger legujabb dala.2)

Oh Manuel, fölkelt im Francziaország!
 Szabadságának nincs többé ellensége.
 Ilyennek álmodtuk, ilyennek mi őtet!
 Ez az óriás nép nem hagy semmit félbe.
 Mért nem hagyott téged közöttünk az isten,
 Ha már elérhetjük a megígért földet,
 Mit vétettél, hogy ugy haltál meg, mint Mózes?…
 Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!
A magasztos harcznak győzedelmes végén
 Kicsiny kis kunyhómról megemlékeznél te.
 Az ilyen nagyszerű láznak napjaiban
 Van egynek a másra leginkább szüksége.
 Sokáig hallgatnánk hosszan ölelkezve,
 Aztán lecsókolnók árját könnyeinknek,
 És elkiáltanánk: »Vive la République!«…
 Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!
 -409-
Tudjátok, tudjátok? a Jeu-de-Paume óta,
 Hol az új korszak nyílt, melyben a győztes nép
 Ide befolyatta a mi szép hazánkba
 Az egész világot, mint a szívbe a vért,
 A magasztos és bölcs, véres aranykönyvben,
 A melyet minden év uj fénynyel töltött meg,
 A Negyvennyolczadik év a legdicsőbb lap!…
 Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!
Soványnyá tette a királyság a hazát,
 S leveté horgonyát e futó homokba,
 Jött a villám és fölfordította a trónt,
 S kerestem ezt, de nincs se híre se hamva;
 Helyette találok termékeny országot,
 Melyet majd a nemes vér termékenyit meg,
 Dicsőséges föld, mely egy világot táplál!…
 Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!
A respublica nagy és állandó marad,
 Betelvék vágyaink… de én szeretélek,
 Emlékszem keserves fölkiáltásodra:
 »A holtak örökké alusznak, szegények!«
 Alunni, midőn fölkél Francziaország,
 Midőn, hogy kivívja a nagy győzedelmet,
 Szüksége van neki szellemre és kardra!…
 Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!
Dicsőség reád, nép, e gyors sikeredre!
 Jobban szeretlek én, ha ő eszemben van.
 Az én nyílt karjaim nem lesznek üresen:
 A ki csak franczia, mind testvér az mostan.
 Ti fegyvert fogtatok, s görnyedt aggastyánnak,
 Nekem, mint halottnak, itt pihennem kellett!
 Hideg a vérem és forrók a könnyeim.
 Oh franczia nép, hogy meg nem ölelhetlek!

(Pest.)

Milyen lárma, milyen vígadalom!

Milyen lárma, milyen vígadalom!
 Mi légyen ez? talán lakodalom?
 Nem a biz a; fiatal vitézek
 Látogatták meg ezt a csapszéket.
»Kocsmárosné maga nem jót forral,
 Minek késik oly soká a borral?
 Tudja, hogy nincs pénzem? majd lesz nekem
 A harcz után, akkor megfizetem.«
»Kocsmárosné, szép leánya, rózsám,
 Jőjön ide, jőjön ide hozzám!
 Csókoljon meg, kérem igen szépen,
 A harcz után feleségül vészem.«
S iddogálnak, csókolóznak nagyba,
 Minden, a mi gond, oda van hagyva,
 Mintha nem is várnának csatára,
 Mintha még vagy száz év volna hátra.
»El azért a nagyobbik kancsóért!«
 Ma piros bor, holnap majd piros vér…
 »Eszem azt a szádat, beh csókra áll!«
 Ma meleg csók, holnap hideg halál…

(Debreczen.)

Hogy volna kedvem…

Hogy volna kedvem, örömem nekem,
 Midőn távol vagy, édes kedvesem!
 Hiszen sötét van, ha a nap lemén.
 De emléked velem jött és marad,
 Az vet reám bús halvány sugarat;
 Emléked a hold, sorsom éjjelén.
Nyílik körűlem itt-ott egy virág,
 Nézek busúlva, szívszakadva rá,
 Mert harmat reszket mindenik felett,
 Nézek busúlva, szívszakadva rá,
 Azt gondolván: a harmatos virág
 Felém tekintő könnyező szemed.
Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz,
 Könnyektül ázik az a kedves arcz,
 A melyet annyiszor csókoltam én.
 Most víz van ott, hol egykor tűz vala!
 Igy áll a záporfelhők fátyola
 Az elenyészett csillagok helyén.
Sirass, sirass, egy kis vigasztalás
 A bús sziveknek a könnyhullatás,
 Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek.
 Miért ne sírnál? férfi vagyok én,
 S véres csatáknak állok küszöbén,
 És még is néha én is könnyezek.
Miért szégyelném én megvallani,
 Hogy folynak olykor könnyem árjai,
 Ha bennem elválásunk kínja dúl;
 Azért, hiszem, megállok a csatán!
 Az oroszlán legrettentőbb talán,
 Midőn elvesztett párjáért busúl.

(Debreczen.) -410-

A vén zászlótartó.

Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva,
 Seregének seregünk nyomába’,
 Megrémülve fut a magyar hadtól;
 Magyar hadban egy vén zászlótartó.
Ki az a vén zászlótartó ottan
 Olyan tüzes lelki állapotban?
 Szemem rajta kevélyen mereng el:
 Az én apám az az öreg ember!
Az én apám e vén zászlótartó.
 »Vészben a hon!« elhatott a nagy szó,
 Elhatott kórágyához, fülébe,
 S mankó helyett zászlót vett kezébe.
Vállait egy kínos élet gondja,
 Betegség és ötvennyolcz év nyomja,
 S ő feledve minden baját, búját,
 Ifjak közé hadi bajtársúl állt.
S kit eddig az asztaltól az ágyba
 Alig alig birt elvinni lába,
 Ellenséget űz mostan serényen
 Ifjusága régi erejében.
 -411-
Mi vitte őt háború zajába?
 Hiszen neki nincsen gazdagsága,
 Mit féltene, mit védnie kéne,
 Hogy ne jusson ellenség kezére.
Annyi földet sem mondhat övének,
 Melyben egykor koporsója fér meg,
 S még is, még is viszi lobogóját
 Azok előtt, kik a hazát óják.
Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
 Küzd a gazdag, de nem a hazáér’,
 Védi az a maga gazdaságát…
 Csak a szegény szereti hazáját.
Édes apám, én voltam te néked
 Ekkoráig a te büszkeséged;
 Fordult a sors, megfordult végképen,
 Te vagy mostan az én büszkeségem.
Érdemes vagy a cserkoszorúra!
 Alig várom, hogy lássalak újra,
 S megcsókoljam örömtől reszketve
 Kezedet, mely a szent zászlót vitte.
És ha többé nem látnálak téged?
 Látni fogom fényes dicsőséged;
 Könnyem leszen sírodnak harmatja,
 S híred a nap, mely azt fölszárítja!

(Erdőd.)

Élet vagy halál!

A Kárpátoktul le az al-Dunáig
 Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
 Szétszórt hajával, véres homlokával
 Áll a viharban maga a magyar.
 Ha nem születtem volna is magyarnak,
 E néphez állanék ezennel én,
 Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
 Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
 Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
 Hogy isten, ördög, minden ellened van,
 És életed fáján pusztítanak?
 S dühös kezekkel kik tépik leginkább
 Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
 Azok, kik eddig e fa árnyékában
 Pihentek hosszu századok alatt.
Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság,
 Mit marjátok mindnyájan a magyart?
 Török s tatártól mely titeket védett,
 Magyar kezekben villogott a kard.
 Megosztottuk ti véletek hiven, ha
 A jó szerencse nékünk jót adott,
 S felét átvettük mindig a tehernek,
 Mit vállatokra a balsors rakott.
S ez most a hála!… vétkes vakmerénynyel
 Reánk uszít a hűtelen király,
 S mohó étvágygyal megrohantok minket,
 Miként a holló a holttestre száll.
 Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
 De a magyar még nem halotti test,
 Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
 Az égre a ti véretekkel fest.
Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
 Élet-halálra ki a síkra hát,
 Ne légyen béke, míg a magyar földön
 A napvilág egy ellenséget lát,
 Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
 A vér utósó cseppje nem csorog…
 Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
 Most mint birókat, akként lássatok.
Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
 Mely birtokodra s életedre tör,
 Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
 Föl az utósó ítéletre, föl!
 A századok hiába birkozának
 Velünk, és mostan egy év ölne meg?
 Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
 És most e tetvek egyenek-e meg?
Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe
 Világhódító híres őseid.
 Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
 Attilától egész Rákócziig.
 Hah, milyen múlt! ha csak félakkorák is
 Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
 El fogja lepni árnyékunk a sárba
 És vérbe fúlt ellenség táborát!

(Erdőd.)

Ti ákáczfák e kertben…

Ti ákáczfák e kertben,
 Ti szép emlékü fák,
 A melyeken szivemnek
 Oly drága minden ág,
 -412-
Kedves fák, üdvezelve
 És áldva legyetek,
 Áldom még azt is, a ki
 Titeket ültetett.
Harmatnak s napsugárnak
 Áldása rajtatok,
 Vidám dalosmadártól
 Reszkessen ágatok,
Örök tavasz lakozzék
 Zöld fürteiteken,
 Hogy éltetek, miként az
 Enyém, oly szép legyen.
Itt láttam én először
 Kedves galambomat,
 Itt láttam őt először
 Ez ákáczfák alatt.
Itt űlt e lombok alján,
 Itt űlt szemközt vélem,
 Itten röpült szeméből
 Szivembe szerelem.
Tudom még, hogy ne tudnám?
 Habár régen vala,
 Az órát, hol kigyúladt
 Szerelmem hajnala.
Ez volt a hajnal! ilyen
 Nem ékesíte még
 Téged, te véghetetlen,
 Te rég teremtett ég.
Letűnt immár e hajnal,
 Megértem a delet,
 S ez tán nem oly regényes
 De sokkal melegebb.
Mikor jön majd az alkony,
 Szerelmem alkonya?
 Ettől ne félj, szivemnek
 Imádott asszonya!
Eljő ez is, de későn;
 Azért jő majd, ha jő,
 Hogy légyen arczainkon
 Szép arany szemfedő.
S a földbe ha letesznek,
 Majd csillag képiben
 Ragyog le zöld sirunkra
 Sötétkék éjeken.

(Nagy-Károly.)

Bucsú.

Alig viradt, már ujra alkonyúl,
 Alig, jövék, s megint elmégyek, el,
 Még csak alig hogy üdvezeltelek,
 És már bucsúzni, már elválni kell.
 Isten veled, szép ifju hitvesem,
 Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Kardot fogék kezembe lant helyett,
 Költő valék és katona vagyok;
 Arany csillag vezérelt eddig, s most
 Utamra piros éjszakfény ragyog.
 Isten veled, szép ifju hitvesem,
 Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Nem a dicsvágy von engem tőled el…
 Fejemre nem is férne a babér
 A boldogság teljes rózsáitól,
 És én le nem hajítom ezt azér’.
 Isten veled, szép ifju hitvesem,
 Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Nem a dicsvágy von engem tőled el,
 Tudod: belőlem az régen kihalt,
 Hazámért ontom véremet, ha kell,
 Hazámért vívok véres viadalt.
 Isten veled, szép ifju hitvesem,
 Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Ha senki nem védné is a hazát,
 Magamnak őtet védni kellene;
 S mostan, midőn mindenki síkra szállt,
 Magamban én itthonn maradjak-e?
 Isten veled, szép ifju hitvesem,
 Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Nem mondom én: gondolj férjedre, míg
 Ő a honért s érted harczolni fog;
 Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy
 Gondolatod van, és az én vagyok.
 Isten veled, szép ifju hitvesem,
 Szivem, szerelmem, lelkem, életem!
Tán megcsonkítva térek vissza majd,
 De akkor is szeretsz te engemet,
 Mert istenemre, a mint elviszem,
 Épen hozom meg hű szerelmemet.
 Isten veled, szép ifju hitvesem,
 Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

(Erdőd.) -413-

Itt alszik a költő…

(Moore után angolból.)

Itt alszik a költő, a kinek kezében
 Appolónak lantja zenge olyan szépen,
 Kinek dala omlott, mint vad folyam árja,
 Vagy elhalt távoli kis patak módjára.
 Aludj’, néma költő… most észrevétlenül
 Jár vihar és szellő holt homlokod körül,
 Vihar, mely harsog, mint harczdalod harsogott,
 És szellő, mely elhal, mint szerelmi dalod.

(Debreczen.)

Tiszteljétek a közkatonákat!

Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
 Tisztelkedve megyen el mellettem;
 Én pirúlok, gondolván magamban:
 Nincs igazság, nincs igazság ebben.
 Nekünk kéne köszönteni őket,
 Mert mi nálunk sokkal többet érnek. –
 Tiszteljétek a közkatonákat,
 Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Velök állunk a csaták tüzében,
 De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
 Mert van, a mi győzelemre buzdít,
 Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
 S von előre csábitó varázsa
 A dicsőség ragyogó szemének. –
 Tiszteljétek a közkatonákat,
 Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Ők az elvet hírből sem ismérik,
 És a haza? kemény mostohájok,
 Izzadásuk díjában nekik csak
 Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
 S zászlajához hogyha oda állnak,
 Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –
 Tiszteljétek a közkatonákat,
 Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
 S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
 Nincsen lap a történet könyvében,
 A hol nevök följegyezve lenne,
 Ki is győzné mind fölírni, a kik
 Tömegestül el-elvérezének? –
 Tiszteljétek a közkatonákat,
 Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Ha megtérnek csonkán a csatákból,
 Koldusbotot ád a haza nékik,
 S ha elesnek, a felejtés árja
 Foly sírjukon s neveiken végig.
 És ők még is neki mennek bátran
 Az ellenség kardjának, tüzének! –
 Tiszteljétek a közkatonákat,
 Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

(Debreczen.)

1848.

Ezernyolczszáznegyvennyolcz, te csillag,
 Te a népek hajnalcsillaga!…
 Megviradt, fölébredett a föld, fut
 A hajnaltól a nagy éjszaka.
 Piros arczczal
 Jött e hajnal,
 Piros arcza vad sugára
 Komor fényt vet a világra;
 E pirúlás: vér, harag és szégyen
 A fölébredt nemzetek szemében.
Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
 Zsarnokok, rátok száll haragunk,
 S a reggeli imádság fejében
 Istenünknek vérrel áldozunk.
 Álmainkban
 Alattomban
 Megcsapolták szíveinket,
 Hogy kioltsák életünket,
 De maradt még a népeknek vére
 Annyi, a mi fölkiált az égre.
Áll a tenger nagy elbámultában,
 Áll a tenger és a föld mozog,
 Emelkednek a száraz hullámok,
 Emelkednek rémes torlaszok.
 Reng a gálya…
 Vitorlája
 Iszaposan összetépve,
 A kormányos szíve képe,
 A ki eszét vesztve áll magában,
 Beburkolva rongyos bíborában.
Csatatér a nagy világ. A hány kéz,
 Annyi fegyver, annyi katona.
 Mik ezek itt lábaim alatt?… hah,
 Eltépett láncz s eltört korona.
 Tűzbe véle!…
 No de még se,
 -414- Régiségek közé zárjuk,
 De nevöket írjuk rájuk,
 Különben majd a későn-születtek
 Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.
Nagy idők. Beteljesűlt az Írás
 Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
 Egy vallás van a földön: szabadság!
 A ki mást vall, rettentőn lakol.
 Régi szentek
 Mind elestek,
 Földúlt szobraik kövébül
 Uj dicső szentegyház épül,
 A kék eget veszszük boltozatnak,
 S oltárlámpa lészen benne a nap.

(Debreczen.)

Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,
 S szép, mint mindig, én nekem.
 Tudja isten, hogy mi okból
 Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
 Innen nézek szerteszét,
 S hallgatom a fák lehulló
 Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
 A szelíd nap sugara,
 Mint elalvó gyermekére
 Néz a szerető anya.
És valóban őszszel a föld
 Csak elalszik, nem hal meg;
 Szeméből is látszik, hogy csak
 Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
 Csendesen levetkezett;
 Majd felöltözik, ha virrad
 Reggele, a kikelet.
Alugyál hát, szép természet,
 Csak alugyál reggelig,
 S álmodj’ olyakat, a mikben
 Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
 Lantomat megpenditem,
 Altató dalod gyanánt zeng
 Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te űlj le mellém,
 Űlj itt addig szótlanúl,
 Míg dalom, mint tó fölött a
 Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
 Ajkadat szép lassan tedd,
 Föl ne keltsük álmából a
 Szendergő természetet.

(Erdőd.)

Csatadal.

Trombita harsog, dob pereg,
 Kész a csatára a sereg.
 Előre!
 Süvít a golyó, cseng a kard,
 Ez lelkesíti a magyart.
 Előre!
Föl a zászlóval magasra,
 Egész világ hadd láthassa.
 Előre!
 Hadd lássák és hadd olvassák,
 Rajta szent szó van: szabadság.
 Előre!
A ki magyar, a ki vitéz,
 Az ellenséggel szembenéz.
 Előre!
 Mingyárt vitéz, mihelyt magyar,
 Ő s az isten egyet akar.
 Előre!
Véres a föld lábam alatt,
 Lelőtték a pajtásomat,
 Előre!
 Én se leszek rosszabb nála,
 Berohanok a halálba.
 Előre!
Ha lehull a két kezünk is,
 Ha mindnyájan itt veszünk is,
 Előre!
 Hogyha el kell veszni, nosza,
 Mi veszszünk el, ne a haza,
 Előre!

(Debreczen.) -415-

Elpusztuló kert ott a vár alatt…

Elpusztuló kert ott a vár alatt,
 Elpusztuló vár ott a kert felett…
 Rajtok borong homályos-szomorún
 Az őszi köd és az emlékezet.
Eszembe jut rólok, mit a haza
 Veszített egykor s a mit szívem nyert;
 Elhúnyt vitézek sírja az a vár,
 S élő szerelmem bölcseje a kert.
Itt lenn ringattam én ölemben őt,
 Itt lenn öleltem én galambomat,
 S ott fönn tanyáztak hajdan a sasok,
 Ott fönn tanyáztak a Rákócziak.
 -416-
Dicső vitézség! édes szerelem!
 Bejárom egyszer még e helyeket,
 Ma itt vagyok még s holnap távozom,
 S tán vissza többé nem is jöhetek.
Lesz-é ezentul, oh kert, a ki majd,
 Édes gyönyörrel jár e fák alatt?
 Lesz-é ezentul, oh vár, a ki majd
 Szent tisztelettel nézi tornyodat?

(Erdőd.)

Akaszszátok föl a királyokat!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
 Kötél, s utánok több is jön talán,
 Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
 Ez mind igen jó, mind valóban szép,
 De még ezzel nem tettetek sokat –
 Akaszszátok föl a királyokat!
Kaszálhatd a fűt világ végeig,
 Holnap kinő az, ha ma lenyesik;
 Tördelheted le a fa lombjait,
 Idő jártával ujra kivirit;
 Tövestül kell kitépni azokat –
 Akaszszátok föl a királyokat!
Vagy nem tanultad még meg, oh világ,
 Gyülölni méltóképpen a királyt?
 Oh, hogyha szétönthetném köztetek
 Azt a szilaj, veszett gyülöletet,
 Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
 Akaszszátok föl a királyokat!
Szivöknek minden porczikája rosz,
 Már anyja méhéből gazságot hoz,
 Vétek, gyalázat, teljes élete,
 Szemétől a levegő fekete,
 S megromlik a föld, melyben elrohad –
 Akaszszátok föl a királyokat!
Ezer felé bús harczmező a hon,
 Arat rajt a halál irtóztatón,
 Itt egy falu, amott egy város ég,
 Százezerek jajától zúg a lég;
 S halál, rablás mind a király miatt –
 Akaszszátok föl a királyokat!
Hiába ömlik, hősök, véretek,
 Ha a koronát el nem töritek.
 Fejét a szörny ismét fölemeli,
 S akkor megint elől kell kezdeni.
 Hiába lenne ennyi áldozat? –
 Akaszszátok föl a királyokat!
Mindenkinek barátság, kegyelem,
 Csak a királyoknak nem, soha sem!
 Lantom s kardom kezembül eldobom,
 A hóhérságot majd én folytatom,
 Ha kívülem rá ember nem akad –
 Akaszszátok föl a királyokat!

(Debreczen.)

Itt a nyilam! mibe lőjjem?

Itt a nyilam! mibe lőjjem?
 Királyi szék áll előttem,
 Bele lövöm bársonyába,
 Hogy csak ugy porzik kínjába’,
 Éljen,
 Éljen a köztársaság!
A korona nagyon drága,
 Nem való az a királyra;
 A királyra! ugyan minek
 Szamáron a bársony nyereg?
 Éljen,
 Éljen a köztársaság!
Piros bársony köpenyege,
 Ide vele, hamar ide,
 Lesz belőle lótakaró,
 Ugy is épen arravaló.
 Éljen,
 Éljen a köztársaság!
Arany pálcza a markában,
 Csavarjuk ki hamarjában;
 Ásót, kapát a kezébe,
 Ássa meg a sírját véle!
 Éljen,
 Éljen a köztársaság!
Ez egyszer csak annyit mondok:
 Jó soká voltunk bolondok,
 Legyen egy kis eszünk végre,
 Mászszunk a király képére.
 Éljen,
 Éljen a köztársaság!

(Debreczen.) -417-

Kont és társai.

Édes hazám, Magyarország,
 Mi a bajod? bús az orczád,
 Az orczád bús, a könnyed hull,
 Alig vagy a fájdalomtul.
»Mi volna más bajom nékem,
 Mint hogy a királyi széken
 Ember helyett vadállat űl,
 Uralkodik kegyetlenűl.
Zsigmond király, te vadállat,
 Ne nyomjad úgy a vállamat,
 Alig bírja már a lábam,
 El kell dőlnöm itt hosszában.
Azért tettelek királynak,
 Világ első királyának,
 Hogy így csúffá tégy engemet,
 Kiszakítsd az életemet?
Én istenem, hová nézzek?
 Mindenütt csak bús enyészet,
 Minden tagom zsibbad és fáj,
 Átkozott légy, Zsigmond király!
Lelkem, testem nagyon beteg,
 Gyermekeim, segítsetek,
 Hol vagytok ti, jó vitézek,
 Merre jártok, merre késtek?«
Szegény haza, fiaidat
 Hasztalanul hivogatod;
 Az egyik rész gaz áruló,
 A másik rész földönfutó.
Bakony erdő sötétsége
 Zsiványoknak volt a fészke,
 De most benne űzött vadak
 Laknak, igaz hazafiak.
Közöttök van – hogy ne volna? –
 Kont István is a vadonba’,
 Feje fölött sötét ágak,
 Szíve fölött sötét bánat.
Gondolkodik jó sokáig,
 Összehíja czimboráit,
 Csendesen előre lépett,
 És így kezdte a beszédet:
»Beh összeolvad a számunk!
 Szegény jó Magyarországunk,
 Csupán harmincz ember maradt
 Védeni szabadságodat.
Nincs mit tennünk, kicsiny a szám,
 Isten veled, kedves hazám!…
 Barátim, csak egy van hátra,
 Készüljünk el a halálra.
Föl Budára a királyhoz,
 Tegyük kardunkat lábához,
 Hadd vegye el életünket,
 Csak ne bántsa gyermekinket.«
Egynek sem volt kifogása,
 Mind készen volt a halálra,
 Fölnyergeltek, lóra kaptak,
 Buda felé lovagoltak.
Mentek együtt egy csoportban,
 Mentek némán, mentek lassan,
 Némán, lassan és sötéten,
 Mint a felhő megy az égen.
Budavárba följutának,
 Király előtt megállának,
 A legbölcsebb közöttök Kont,
 Királynak ily beszédet mond:
»Itt vagyunk, király, előtted,
 Kiirthat’d a pártütőket,
 Vedd el a mi életünket,
 Csak kíméld meg gyermekinket.«
S leoldozták kardjaikat,
 Kezök reszket, keblök dagad;
 Kardjoktól kell elszakadni!
 Mintha lelkök szakadna ki.
De csak még is leoldozták,
 Király előtt le is rakták,
 Oda rakták őket sorba,
 Szegényeket, od’ a porba.
A hazának képe volt ez,
 Ottan hevert, mint a holttest
 A haza is, megalázva,
 Rajta a gaz király lába.
 -418-
Zsigmond király nagy kevélyen
 Végignéz a vitézségen,
 Szemeit félig behúnyja,
 És így kezdi czudar gúnynyal:
»Nos hát, nagy jó uraimék,
 Elég már a tréfa, elég?
 Meglapulunk valahára
 Megkorbácsolt eb módjára.
Hát ezek a vad vitézek,
 A kik a királyi széket
 S koronámat fenyegeték?
 Kiktől szinte megijedék.
Hisz ezek jámbor koldúsok!…
 Szegény golyhók, mit busúltok?
 Jól van; a mért koldulátok,
 Az életet megkapjátok.«
A harmincz vitéz föllobban
 Irtóztató bősz haragban,
 Láng a szivök, láng a szemök,
 Fölfordult a világ velök.
Kont a bajuszán egyet ránt,
 Megereszti vastag hangját,
 S a beszéd végét se várva
 Reá dördűl a királyra:
»Állj meg, a ki istened van!
 Többet nem szólsz bosszulatlan…
 Koldús vagy ám te! vagy volnál,
 Ha más, ha zsivány nem volnál.
Gyermekink s nem magunk végett
 Jöttünk ide kérni téged…
 Gyermek ide, gyermek oda!
 Most a koczka el van dobva.
Zsivány voltál, vagy és maradsz,
 És minden ivadékod az,
 Vér rajtad a piros bársony,
 Süssenek meg tüzes nyárson!
Gyilkoltass meg mindnyájunkat,
 Ez te hozzád illő munka…
 De mit álltam szóba véled?
 Haramjával nem beszélek.«
Némán néz a király rája,
 Habot túr dühében szája,
 Int kezével, s a vitézek
 Hóhérkézre kerülének.
És a hóhér sujtana már…
 »Megállj, mester«, szól a király,
 »Halljátok, a ki letérdel
 S kegyelmet kér, életet nyer.«
Nincs a harmincz között egy se,
 A ki térdét meggörbítse,
 Egy se mozdul, egy se térdel,
 Állnak néma megvetéssel.
»Sujts!« ordít a veszett király,
 »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!«
 Sujt az, s hullanak a fejek,
 Mint őszszel a falevelek.
Huszonkilencz fej hever már,
 Garmadában a vérpadnál,
 Huszonkilencz ember vére
 Száradt a piacz kövére.
Most Kont István következik,
 A végső, a harminczadik!
 Ő volt akkor a hazába’
 A szabadság végsugára.
Hogy föllépett a vérpadra
 Megreszketett az alatta;
 Ott áll bokáig a vérben
 Társai elfolyt vérében.
Összegörnyed Zsigmond király,
 Az elítélt egyenest áll,
 Olyan az ő tekintete,
 Mint az isten itélete.
Szólna Zsigmond: »végezd mester!«
 De szólani nem tud, nem mer:
 Körmét a mellébe vágta,
 Fogaival ajkát rágta.
Iszonyú csend… Kont lehajlott,
 A kiomlott vérbe markolt,
 S a piros vért oda vágja
 Zsigmond fejér orczájára.
Ordítozás, dob pergése!
 De hallik Kont mennydörgése:
 »Zsigmond király, gyilkos király,
 Vérünk, átkunk fejedre száll!«
 -419-
A hóhérbárd villan, suhan,
 Kont feje is a porba’ van,
 Úgy esett le a válláról,
 Mint a nap az ég boltjáról.

(Debreczen.)

Vesztett csaták, csufos futások!

Vesztett csaták, csufos futások!
 Bár merre nézek, mást nem látok.
 Miként a sár, a melybe
 Követ hajítanak be,
 Úgy feccsen szét a harczok mezejérül,
 Oh nemzetem, képedre a gyalázat.
 S a hit már-már sokak szivébe gyérül,
 Hogy mindörökre jármodat lerázod.
 Ki ismer engem csüggedőnek?
 Kislelküséggel engemet ki vádol?
 De aggodalmak néha rám is jőnek
 Most a jövő rejtélyes távolából,
 Jőnek, miként az éji denevérek
 S el-elvisítják itten magokat,
 Hogy rá szivemben hidegséget érzek
 És lélekzésem szinte elakad.
 Hazám, hazám, magyar haza,
 Elátkozott föld vagy hát?
 Ki volt, ki igy megátkoza?
 Hogy rajtad a szabadság
 Örökké csak földönfutó legyen,
 Ki pillanatra hozzád menekűl,
 De a mint jön, megint megyen,
 Elűzik kérlelhetlenűl!
 Hányszor kelénk fel három század óta
 Lerázni hősleg a bilincseket!
 S kardunk mindig behullt a vérfolyóba,
 Mely meghasított keblünkből eredt,
 S ájulva a mint a földön feküttünk,
 Kaczagva tombolt a zsarnok fölöttünk.
Most talpon állunk ujolag…
 Azért állottunk volna fel,
 Hogy újra földhöz sujtsanak?
 Nem, nem, most győzni vagy meghalni kell!
 Csatára, nemzetem,
 Halál vagy győzelem!
 Föl, föl, te jobban nem szeretheted
 A szép halálnál a csuf életet,
 Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba…
 De a ki kész a hős halálra,
 Az diadalmaskodni fog.
 Induljatok
Százezerével, miljomjával
 A szolgaság Egyiptomábol
 A szabadsági Kánaánba’
 Mint Mózes népe hajdanába,
 Nekik volt, van nekünk is istenünk,
 Ő fog vezetni tűzoszlop képében,
 S az ellenség kiomló vére lészen
 A vörös tenger, melyen átmegyünk!

(Debreczen.)

Fiam születésére.

Ide, ide fiamat kezembe,
 Hadd szorítsam a szivemhez őt!
 Mintha volnék újonnan teremtve,
 Hogy éltemnek ifju lombja nőtt!
Üdvezellek, lelkem szép kis ága,
 Üdvezellek, édes magzatom!
 Sírásodnak bánatos zajába
 Beleolvadt örvendő dalom.
Kis parányom, milyen nagy örömmel
 Állok itt és nézem képedet!
 Kell-e még pap? örömkönnyeimmel
 Keresztellek én meg tégedet.
Csillagász lett végre is belőlem,
 Itten állok csillagom előtt,
 Arczvonásit hosszasan szemlélem,
 S találgatom a távol jövőt.
A reménynek nagy virágos fája,
 Mit e csillag fénye fölmutat;
 Csak ne szálljon kora dér reája,
 Mely leszedné e virágokat.
Oh halál, te nem lészsz oly kegyetlen,
 Hogy magaddal rántsd idő előtt;
 Nem enyém lesz ő – tartsd ezt eszedben –
 A hazának nevelem fel őt.
Úgy-e, úgy-e, kis fiam, ha majdan
 Én a sorbul kiöregedem,
 Iparkodni fogsz túltenni rajtam,
 Vagy betöltöd legalább helyem?
Vajha egykor ekkép szólanának
 Nem-busulva sírom szélinél:
 »Meghalt! de nincs kára a hazának,
 Nincs, mert lelke a fiában él.«

(Debreczen.) -420-

Az év végén.

Indulsz, pályavégezett év,
 Menj… de várj, ne menj magad,
 Sötét van a más világba’,
 Jó lesz egy kis égő lámpa:
 Vidd magaddal dalomat.
Megpendítem, régi lantom,
 Megpendítem húrjaid;
 Már régóta vagy te nálam,
 Sokat szóltál… megpróbálom,
 Tudnál-e még valamit?
Ha valaha szépen szóltál,
 Most legyen szép éneked;
 Légy méltó neved hiréhez,
 Tedd még ünnepibbekké ez
 Ünnepélyes perczeket.
És ki tudja? tán utósó,
 Legutósó lesz e dal;
 Tán ha téged most leteszlek,
 Többé majd föl sem vehetlek,
 Hangod, életed kihal.
A hadistenhez szegődtem,
 Annak népéhez megyek;
 Esztendőre hallgat a dal,
 Vagy ha írok, véres karddal
 Írok költeményeket.
Zengj tehát, zengj, édes lantom,
 Zengd ki, a mi benned van,
 Szólj vadúl, és szólj szelíden,
 Ragyogóan és sötéten,
 Szomorúan és vigan.
Légy vihar, mely haragában
 Ősi tölgyeket szakít,
 Légy szellő, mely mosolyogva
 Csendes álomba ringatja
 A mezők fűszálait.
Légy tükör, melyből reám néz,
 Egész, egész életem,
 Melynek legszebb két virága
 A mulandó ifjuság s a
 Múlhatatlan szerelem.
Adj ki minden hangot, lantom,
 A mi benned még maradt…
 A nap is midőn lemégyen,
 Pazarolva földön, égen
 Szétszór minden sugarat.
S szólj erősen, lantom, hogyha
 Már utósó e dalod;
 Hirtelen ne haljon ő meg!
 Zengjék vissza az időnek
 Bérczei, a századok.

(Debreczen.)

-421-

1849.

* *

Pacsírtaszót hallok megint…

Pacsírtaszót hallok megint!
 Egészen elfeledtem már.
 Dalolj, tavasznak hírmondója te,
 Dalolj, te kedves kis madár.
Oh istenem, mi jól esik
 A harczi zaj után e dal,
 Mikéntha bérczi hűs patak füröszt
 Égő sebet hullámival.
Dalolj, dalolj, kedves madár,
 Eszembe hozzák e dalok,
 Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
 Egyszersmind költő is vagyok.
Eszembe jut dalodrul a
 Költészet és a szerelem,
 Az a sok jó, mit e két istennő
 Tett és még tenni fog velem.
Emlékezet s remény, ez a
 Két rózsafa ismét virit
 Dalodra, és lehajtja mámoros
 Lelkem fölé szép lombjait,
És álmodom, és álmaim
 Oly kedvesek, oly édesek…
 Te rólad álmodom, hív angyalom,
 Kit olyan híven szeretek,
Ki lelkem üdvessége vagy,
 Kit istentől azért nyerék,
 Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
 De lenn a földön van az ég.
Dalolj, pacsírta, hangjaid
 Kikeltik a virágokat!
 Szivem mily puszta volt, és benne már
 Milyen sok szép virág fakad.

(Bethlen.)

Péter bátya.

Tíz katona esett a helységre,
 Nem volt szükség fogdosó kötélre,
 Húsz legény ment maga jó szántából
 Zászló alá az eke szarvától.
»Hogy ne mennék örömest, mikor kell!
 A ki nem megy, hitvány, gyáva korhely.
 Nem királyért hadakozunk mostan,
 A hazáért fogunk állni sorban.
Nem királyért, sőt a király ellen,
 A kit isten mindörökké verjen!
 Verje meg úgy, a mint ő akarta,
 Hogy igába jussunk mi s nyomorba.
Te éretted megyünk a csatába,
 Nemzetünknek drága szabadsága!
 Megyünk húszan tíz helyett, és ha kell
 Utánunk még kétszer annyi jön el.«
S összeálltak indulásra készen
 Az ujonczok falu közepében,
 Körülöttök fiatalok, vének
 Gyülekeztek búcsuvétel végett.
Az anyák (ez a természet rende,
 Isten őket már igy teremtette,
 Ők szegények erről nem tehetnek)
 Hát az anyák szörnyen keseregtek.
Sírtak-rítak, mint az őszi felleg,
 Fiaiknak hogy elmenni kellett,
 Elmenniök, és még oda pedig,
 A hol a halál vendégeskedik.
A mint mondom, volt sok sírás-rívás,
 Hejh hanem úgy csak korán se rítt más,
 Egynek se volt oly nedves köténye,
 Mint kelmednek, szegény Panna néne.
 -422-
Hogy ne sírna? három fia vagyon,
 Mind a három szép szál legény nagyon,
 S mind a három be vagyon sorozva
 Katonának s ottan áll a sorba’.
»Hagyd el, anyjok, hagyd el már,« szólt kérve
 Péter bátya, Panna néni férje,
 »Hagyd el, anyjok, elég ebbül ennyi,
 Nem is illik ennyit keseregni.
Nékem is ugy fiaim, mint néked,
 Azért még sem siratom ám őket,
 Sőt örülök, hogy nevemmel hárman
 Lesznek ott a szabadság harczában.
Menjetek el, szeretett cselédim;
 Ha megjöttök a háboru végin,
 Nagy kedvem lesz… és ha oda vesztek,
 Fáj a szívem majd, de nem reped meg.
Szép halál a szabadságért halni,
 A hogy én azt el tudom gondolni,
 Legszebb halál az a csatatéri,
 A hogy azt az én eszem föléri.
Menjetek hát életbe, halálba,
 Fegyveritek legyenek megáldva,
 Hogy szabadság ragyogjon majd rajtok,
 Különben jobb, hogy ha ott maradtok.«
Az ujonczok utra kerekedtek,
 Jó kedve volt a jó gyerekeknek;
 Ugy mentenek a halál utjára,
 Mintha mentek volna lakomára.
Péter bátya, hát kendet mi lelte?
 Olyat sóhajt, majd kiszáll a lelke,
 Néz utána az ujoncz-seregnek,
 S íme, íme könnyei peregnek.
E hát vége a sok czifra szónak?
 Addig beszélt máshoz biztatólag,
 Addig köpte a markát, mig aztán
 Tyúkmadár lett a vitéz oroszlán.
Csúfolták az öreget keményen,
 Hogy hát ő csak szóval győzte légyen,
 De az öreg, bár nagyon is únja,
 Egy sziporkát sem felel a gúnyra.
A mit szólott azt csak ugy magában
 Mormogta el haza ballagtában:
 »Mennek ők és maradni kell nékem!
 Itthonn maraszt göthös öregségem.
Szabadságot vesznek drága áron,
 S én ne legyek a véres vásáron,
 Én itthonn csak kész portékát lessek,
 Ne legyek ott, hogy én is fizessek!
Jól esik, hogy megértem ezt a kort,
 Hol nemzetem láncz helyett fegyvert hord,
 S még is vesztem vón el eddig inkább,
 Mint hogy most csak nézzem e szent munkát!
Elvágnám a két kezem, két lábam,
 Ha tudnám, hogy nem vágom hiában,
 Ha helyette más erős új nőne,
 Hogy mehetnék majd a harczmezőre!«

(Szalonta.)

Európa csendes, ujra csendes…

Európa csendes, ujra csendes,
 Elzúgtak forradalmai…
 Szégyen reá! lecsendesűlt és
 Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára
 A gyáva népek a magyart;
 Láncz csörg minden kézen, csupán a
 Magyar kezébe cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
 Hát búsuljunk-e e miatt?
 Ellenkezőleg, oh hon, inkább
 Ez légyen a mi lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
 Hogy mi vagyunk a lámpafény,
 Mely a midőn a többi alszik,
 Ég a sötétség éjjelén.
Ha a mi fényünk nem lobogna
 A véghetetlen éjen át,
 Azt gondolhatnák fönn az égben,
 Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints szabadság,
 Ismerd meg mostan népedet:
 Midőn más könnyet sem mer adni,
 Mi vérrel áldozunk neked.
 -423-
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
 Ne érdemetlen szálljon ránk?
 E hűtlen korban mi utósó
 Egyetlen híveid valánk!

(Debreczen.)

Az erdélyi hadsereg.

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
 A szabadság régi bajnoka!
 Bosszuálló fénynyel jár előttünk,
 Osztrolenka véres csillaga.
Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
 Mint egy fejér zászló lengedez;
 A kivívott diadal utáni
 Békességnek a jelképe ez.
Ott megy ő, a vén vezér, utána
 A hazának ifjusága mi,
 Igy kisérik a vén zivatart a
 Tengerek szilaj hullámai.
Két nemzet van egyesűlve bennünk,
 S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
 Van-e sors, a mely hatalmasabb, mint
 E két nemzet, ha egy czélt akar?
Egy a czélunk: a közös bilincset
 Összetörni, melyet hordozánk,
 S összetörjük, esküszünk piros, mély
 Sebeidre, megcsufolt hazánk!
Küldd elénk, te koronás haramja,
 Légionként bérszolgáidat,
 Hogy számodra innen a pokolba
 Holttestökbül épitsünk hidat.
Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk
 A szabadság régi bajnoka!
 Bosszuálló fénynyel jár előttünk
 Osztrolenka véres csillaga.

(Bánfi-Hunyad.)

Bizony mondom, hogy győz most a magyar…

Bizony mondom, hogy győz most a magyar,
 Habár ég s föld ellenkezőt akar!
 Azért nem győzött eddig is e hon,
 Mert soha sem volt egy akaraton;
 Most egy a lélek, egy a szív, a kar…
 Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
 Egy ember a haza, s ez halni kész,
 S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
 S dicső lesz élted, boldog és szabad,
 A milyen senkié a nap alatt!
 S én bátran állom a csaták tűzét,
 Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
 Tudom, hogy a sors őriz engemet,
 Hogy engemet megölni nem lehet,
 Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
 Ha elleninket mind a föld fedi,
 Megéneklem majd diadalmadat,
 Szabadság, és a szent halottakat,
 A kiknek vére volt keresztvized
 S halálhörgése bölcsőéneked;
 Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
 Midőn áldásodat reánk adod,
 S mi annyi átokteljes év után
 Sirunk, mosolygunk az öröm mián,
 Midőn, mit eltört lánczunk ád, a nesz
 Egy szabad nemzet imádsága lesz!
 Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
 A melyért lantom s kardom fáradott!

(Maros-Vásárhely.)

A székelyek.

Nem mondom én: előre székelyek!
 Előre mentek úgy is, hős fiúk;
 Ottan kiván harczolni mindegyik,
 Hol a csata legrémesebben zúg.
 Csak nem fajult el még a székely vér!
 Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.
Ugy mennek a halál elébe ők,
 A mint más ember menyegzőre mén;
 Virágokat tűznek kalapjaik
 Mellé, s dalolnak a harcz mezején.
 Csak nem fajult el még a székely vér!
 Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.
Ki merne nékik ellenállani?
 Ily bátorságot szívében ki hord?
 Mennek, röpűlnek, mint a szél, s üzik
 Az ellenséget, mint a szél a port!
 Csak nem fajult el még a székely vér,
 Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!

(Karánsebes.) -424-

Vajda-Hunyadon.

I.
Fogadjatok be, ti dicső falak,
 Fogadj magadba, híres ősi vár!
 Légy üdvezelve… hol a hős lakott,
 A költő ottan lelkesedve jár.
Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi!
 Mily lelkesűlés éget engemet!
 Szivemnek hangos dobbanásai,
 Beszéljetek ti ajkaim helyett.
Itten lakott, tán olykor épen itt
 Gondolkodék e bástya tetején,
 Innen tekintett a jövőbe ő,
 A honnan most a multba nézek én.
 -425-
Itt pihené ki fáradalmait,
 Midőn elzúgtak a kemény csaták,
 Melyek Konstantinápoly tornyain
 A büszke félholdat megingaták.
Jó pihenő hely… csendes szép magány
 Mélyen lehajló völgynek zöld ölén…
 Itt len a vár; nem éri a vihar
 Még a zászlót sem tornya tetején.
El van rejtezve a világ elől
 E szent magány; beléje más nem lát,
 Csak messziről fehér fejével a
 Hegyek nagyapja a vén Retyezát.
II.
Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:
 »Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!
 Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,
 Kit vártalak négy hosszu századig.
Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,
 Ez a hitem volt, mi erőt adott,
 Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam
 A négy száz éves gyászt és bánatot.
És megjövél… légy hévvel üdvezelve,
 Hosszan várt vendég, óh hős, oh apám!
 Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a kő…
 Örömkönyűimet hogy ontanám!«
Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár,
 Hogy örömedet el kell rontani…
 Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál,
 Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.«
Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem,
 Mi volt akkor s mi mostan a neved?
 A név mulandó, változékony; a mi
 Örök, azt nézem én, a szellemet.
Nem a nevedről, hanem szellemedrül
 S annak müvéről ismerek reád:
 Az vagy, ki voltál, négy száz év előtt s most
 Te mentetted meg a magyar hazát!«

(Vajda-Hunyad.)

Ki gondolná, ki mondaná…

Ki gondolná, ki mondaná,
 Hogy e hely csatatér?
 Hogy néhány rövid hét előtt
 Itt folyt el annyi vér?
Itt harczolánk, itt vett körűl
 Az ellenség hada,
 Elől halál, hátul halál,
 Ez rémes nap vala!
Akkor, miként a férfigond,
 Mogorva volt az ég,
 Most, mint a kis gyermek szeme,
 Szelíd és tiszta kék.
Akkor, mint aggastyán feje,
 Hófejér volt a föld,
 Mostan, miként az ifjunak
 Reménye, olyan zöld.
A légben akkor itt zugó
 Golyók röpűltek el,
 A légben most fejem fölött
 Pacsírta énekel.
Láttunk itt akkor a sikon
 Véres halottakat,
 S hol a holtak feküttenek,
 Most ott virág fakad.
Ki gondolná, ki mondaná,
 Hogy e hely csatatér?
 Hogy néhány rövid hét előtt
 Itt folyt el annyi vér?

(Szászsebes.)

Föl a szent háborúra!

Itt a próba, az utósó
 Nagy próba:
 Jön az orosz, jön az orosz,
 Itt is van már valóba.
 Eljött tehát az utósó
 Itélet,
 De én attól sem magamért,
 Sem hazámért nem félek.
 -426-
Miért félnénk az itélet
 Napjátul?
 Féljenek ők, kik viselik
 Magokat oly galádul,
 Kik rá törtek az ártatlan
 Magyarra,
 Most veri meg az úristen
 Mindenható haragja!
Föl hazámnak valamennyi
 Lakója,
 Ideje, hogy tartozását
 Minden ember lerója;
 Ki a házból, ki a síkra
 Emberek,
 Most az egész Magyarország
 Legyen egy nagy hadsereg!
Ki is megyünk, szó sincs róla,
 Mindnyájan,
 Meghalni, vagy győzedelmet
 Nyerni a szent csatában.
 Szent a csata, nem harczolunk
 Királyért:
 Király ellen szabadságunk
 Istenünk és hazánkért!
Átkos király, érezted hát
 Vesztedet,
 Az ördögnek, hogy megmentsen,
 Eladtad a lelkedet.
 De hiába volt a vásár
 Elhihet’d:
 Kit az isten elhagyott, azt
 Az ördög nem menti meg.
Sok az orosz, nagy a száma,
 Mi haszna?
 Több lesz ott a magyar; talán
 Száz is jut egy oroszra.
 És ha volnánk kevesebben,
 Mint azok:
 Hála isten, minket hí ugy
 A világ, hogy magyarok!
Ne féljetek, gyermekink, ne
 Féljetek,
 Nem szúr által dárdájával
 A vad kozák titeket;
 Feleségink, kedvesink, ne
 Sírjatok,
 Idegenek ölelése
 Nem tesz csúfot rajtatok.
S ti apáink, anyáink, szent
 Halottak,
 Sírotokon ellenség ne
 Tapodjon, nem tapodhat;
 Inkább veszszen ki nemzetünk
 Egy szálig,
 S dagadjon föl kifolyt vérünk
 Árja az ég boltjáig!
Minden, a mi szent előttünk,
 Koczkán van,
 Ha a világ támad is meg,
 Győznünk kell e csatákban;
 Ha miljomnak el kell veszni,
 Veszszen el!
 Ki fogna most fukarkodni
 Életével, vérivel?
És te isten, magyarok nagy
 Istene,
 Légy népeddel, hű népeddel,
 Jó népeddel, légy vele!
 Tedd hatalmad fiaidnak
 Lelkére,
 Világdöntő haragodat
 Fegyvereink élére!

(Pest.)

Szörnyű idő…

Szörnyű idő, szörnyű idő!
 S a szörnyüség mindegyre nő.
 Talán az ég
 Megesküvék,
 Hogy a magyart kiirtja.
 Minden tagunkból vérezünk,
 Hogy is ne? villog ellenünk
 A fél világnak kardja.
És ott elől a háború
 Csak a kisebb baj; szomorúbb,
 Mi hátul áll,
 A döghalál.
 Beh kijutott a részed,
 Isten csapásiból, o hon,
 Folyvást arat határidon
 Két kézzel az enyészet.
Egy szálig elveszünk-e mi?
 Vagy fog maradni valaki,
 Leírni e
 Vad fekete
 -427- Időket a világnak?
 S ha lesz ember, ki megmarad,
 El tudja e gyászdolgokat
 Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, a mint
 Megértük ezeket mi mind:
 Akad-e majd,
 Ki ennyi bajt
 Higyjen, hogy ez történet?
 És e beszédet nem veszi
 Egy őrült, rémülésteli,
 Zavart ész meséjének?

(Mező-Berény.)

Négy nap dörgött az ágyu…

Négy nap dörgött az ágyu
 Vizakna s Déva közt,
 Ott minden talpalatnyi
 Földet vér öntözött!
Fehér volt a világ, szép
 Fejér hó este be,
 Úgy omlott a piros vér
 A fejér hóra le.
Négy hosszu nap csatáztunk
 Rettentő vad csatát,
 Minőt a messzelátó
 Nap csak nagynéha lát.
Mindent megtettünk, a mit
 Kivánt a becsület…
 Tízannyi volt az ellen,
 Győznünk nem lehetett.
Szerencse és az isten
 Tőlünk elpártola,
 Egy pártfogó maradt csak
 Velünk: ez Bem vala.
Oh Bem, vitéz vezérem,
 Dicső tábornokom!
 Lelked nagyságát könnyes
 Szemekkel bámulom.
Nincsen szóm elbeszélni
 Nagy hősiségedet,
 Csak néma áhitattal
 Szemléllek tégedet,
S ha volna ember, kit mint
 Istent imádanék,
 Meghajlanék előtted
 Térdem, meghajlanék.
S nekem jutott a vészes
 Dicsőség, hogy veled
 Járjam be, oh vezérem,
 A csatatéreket.
Te melletted lovaglék
 A harcz veszélyiben,
 A hol az élet pusztul
 És a halál terem.
Sokan elhagytanak, te
 Rendíthetetlen agg,
 De úgy-e téged, úgy-e
 Én el nem hagytalak?
S lépésid mind halálig
 Követni is fogom,
 Oh Bem, vitéz vezérem
 Dicső tábornokom!

(Debreczen.)

Csatában.

A földön is harag,
 Az égen is harag!
 Kifolyt piros vér és
 Piros napsugarak!
 A lemenő nap oly
 Vad bíborban ragyog!
 Előre, katonák,
 Előre, magyarok!
Komoly felhők közül
 Bámul reánk a nap,
 Rettentő szuronyok
 Füstben csillámlanak,
 A sűrü lomha füst
 Sötéten gomolyog,
 Előre, katonák,
 Előre, magyarok!
Ropog, hosszan ropog
 Csatárok fegyvere,
 Ágyúk bömbölnek, hogy
 Reng a világ bele;
 -428- Te ég, te föld, talán
 Most összeomlotok!
 Előre, katonák,
 Előre magyarok!
Szilaj lelkesedés
 Foly bennem, mint tüzár,
 A vérszag és a füst
 Megrészegíte már,
 Előre rontok én,
 Ha élek, ha halok!
 Utánam, katonák,
 Utánam, magyarok!

(Medgyes.)

Szeretlek, kedvesem!

Szeretlek, kedvesem,
 Szeretlek tégedet,
 Szeretem azt a kis
 Könnyü termetedet,
 Fekete hajadat,
 Fejér homlokodat,
 Sötét szemeidet,
 Piros orczáidat,
 Azt az édes ajkat,
 Azt a lágy kis kezet,
 Melynek érintése
 Magában élvezet,
 Szeretem lelkednek
 Magas röpülését,
 Szeretem szivednek
 Tengerszem-mélységét,
 Szeretlek, ha örülsz
 És ha búbánat bánt,
 Szeretem mosolyod
 S könnyeid egyaránt,
 Szeretem erényid
 Tiszta sugárzását,
 Szeretem hibáid
 Napfogyatkozását,
 Szeretlek, kedvesem,
 Szeretlek tégedet,
 A mint embernek csak
 Szeretnie lehet.
 Kivűled rám nézve
 Nincs élet, nincs világ,
 Te szövődöl minden
 Gondolatomon át,
 Te vagy érzeményem
 Mind alva, mind ébren,
 Te hangzol szivemnek
 Minden verésében,
 Lemondanék minden
 Dicsőségrül érted,
 S megszereznék érted
 Minden dicsőséget,
 Nekem nincsen vágyam,
 Nincsen akaratom,
 Mert a mit te akarsz,
 Én is azt akarom,
 Nincs az az áldozat
 Mely kicsiny ne lenne
 Éretted, hogyha te
 Örömet lelsz benne,
 S nincs csekélység, a mi
 Gyötrelmesen nem sért,
 Hogyha te fájlalod
 Annak veszteségét,
 Szeretlek kedvesem,
 Szeretlek tégedet,
 Mint ember még soha,
 Soha sem szeretett!
 Oly nagyon szeretlek,
 Hogy majd bele halok,
 Egy személyben minden,
 De mindened vagyok,
 A ki csak szerethet,
 A ki csak él érted:
 Férjed, fiad, atyád,
 Szeretőd, testvéred,
 És egy személyben te
 Vagy mindenem nekem:
 Lyányom, anyám, húgom,
 Szeretőm, hitvesem!
 Szeretlek szivemmel,
 Szeretlek lelkemmel,
 Szeretlek ábrándos
 Őrült szerelemmel!…
 És ha mindezért jár
 Díj avvagy dicséret,
 Nem engem illet az,
 Egyedűl csak téged,
 A dicséretet és
 Díjat te érdemled,
 Mert tőled tanultam
 Én e nagy szerelmet!

(Debreczen.) -429-

Szüleim halálára.

Végre megtörtént a
 Rég várt viszontlátás!
 Nincs köszönet benne,
 Nincsen istenáldás.
 Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját,
 Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
 Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
 Mikor jó anyámat tettük le melléje.
Sem atyám, sem anyám
 Nincs többé, nem is lesz,
 Kiket szoríthatnék
 Dobogó keblemhez,
 A kiknek csókolnám még lábok nyomát is,
 Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
 Mert körülöveztek, mint a földet a nap
 Lángoló sugári, szent szeretetökkel!
Oh atyám, oh anyám,
 Miért távozátok?
 Tudom, hogy áldás a
 Sír nyugalma rátok,
 De mi nektek áldás, az átok én nékem,
 Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg!
 Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek,
 Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek?
Itt hagytak, elmentek,
 Nem is jőnek vissza!
 Omló könnyeimet
 Sírjok halma iszsza.
 Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
 Szivárogj le hideg orczáikra halkan,
 Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek
 Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!
De nem, de nem, inkább
 Eltávozom innen,
 Hogysem könnyem árja
 Hozzájok lemenjen;
 Mentsen isten tőle… édes jó szülőim
 Hogyha megéreznék fiuknak keservét,
 Szerető szivök a sírban sem pihenne,
 Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.
Isten veletek hát…
 Csak egyszer még, egyszer
 Ölelkezem össze
 Sírkeresztetekkel…
 Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
 Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját…
 Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
 Fiokat még egyszer ölelni akarják!

(Pest.)

A honvéd.

Isten után legszebb és a legszentebb név
 A honvéd-nevezet!
 Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
 Ezt a szép, nagy nevet?
 Iparkodom teljes szivembül, oh hazám,
 Megvédeni téged,
 Védni, fölemelni téged, s lesujtani
 A te ellenséged!
Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet,
 Hogy még sok van hátra;
 Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány,
 Karunk készen várja.
 Jőjetek, szabadság hóhérlegényei,
 Nem jöttök egyébért,
 Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek,
 A véres halálbért.
Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét
 Kipusztítottátok,
 Fekvén rajta három száz esztendeig mint
 Nehéz istenátok,
 Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek
 Ujra termékenynyé:
 Véreteket iszsza most, mint eddig itta
 Saját népe könnyét!
Jőjetek! Ismerjük már egymást; ti futtok,
 Mi űzünk titeket,
 Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott
 Rongyos fellegeket.
 Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a
 Szuronyunk hegyére,
 Emlékezzetek a más világon is a
 Honvédek nevére!
 -430-
Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
 – Mi tagadás benne? –
 Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
 Szökken a szemembe,
 Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
 Győző seregébül,
 Én is segitettem koronát leütni
 A király fejérül!
Hejh te király, hol van régi szép sereged,
 Hol van régi fényed?
 Hejh be tönkre tették a szegény honvédek,
 E rongyos legények.
 Rongyos vagyok, mint az ágrul szakadt, csakhogy
 Mezítláb nem járok,
 De több becsületem van még is, mint nektek,
 Czifra uraságok.
Van bizony én nékem becsületem, de nagy,
 Ország-világ előtt,
 Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt,
 Kit fegyverem lelőtt;
 Még az ellenség is a kit csak magasztal
 Egy szívvel egy szájjal,
 Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete,
 Tulajdon hazája?
Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet
 Megtartsam halálig,
 Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz,
 Elvigyem hazáig.
 Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek
 Az én enyéimhez,
 És ide szorítom rendre valamennyit
 Dobogó szivemhez!
Hejh az lesz ám a nap!… és még sem tudom, hogy
 Mit szeretnék jobban:
 Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt
 Elesni a hadban?
 Társaim arczáról, a kik elhullanak,
 Én arról azt látom:
 A hazáért halni legnagyobb boldogság
 Ezen a világon!

(Pest.)

-431-

TOLDALÉK.

* * *

I.
IFJÚKORI KISÉRLETEK.

1838.

* *

A hűtelenhez.

Esküszegte lyányka! emlékezzél
 Arra, a midőn: »ah meg ne vessél« –
 Így imádva téged kértelek, –
 Légy kegyelmes én irántam, s szíved
 Add nekem, ki csak te néked híved
 Voltam és leszek, míg létezek.
Akkoron kérő keblemre dűlve,
 Szerelem tüzétől fölhevűlve,
 Ezt rebegték csalfa ajkaid:
 »Hő szívem tiéd csak, drága lélek;
 Esküszöm, hogy csak te néked élek;
 Szünjenek könnyűid, bánatid.«
Én ez által istenülve lettem,
 És keserves sorsom elfeledtem,
 Emma, gyönge karjaid között.
 Édenek nyilának én előttem,
 Nem borúltak fellegek fölöttem,
 Tőlem a bú mind elköltözött.
Ámde mily rövid volt boldogságom,
 Mily korán eltűne mennyországom,
 Én, ah, nem gondoltam volna azt!
 Estem édenből nagy pusztaságra,
 És juték keserves árvaságra,
 Marja a bú szívem, és hervaszt.
Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
 Szívedet te ismét másnak adtad,
 Engem elfeledve, csalfa lény!…
 Jól van! én lemondok mindenről már,
 Engemet kietlen puszta hely vár
 Éjszak hó-födözte bús ölén.
Isten veled hát örökre, édes
 Tárgya hő szivemnek, ah negédes
 Csalfa Emma, isten véled hát!
 Majd ha egykor értem, szinte árva,
 Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
 Megleled hű múzsafid porát.

(Selmecz.)

1839.

* *

Szeberényi Lajos emlékkönyvébe.

Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni
 Minket együttlétünk édeni napjainak,
 Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
 Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

(Selmecz.)

-432-

1841.

* *

Lenke sírján.

Ádáz koporsó zordon éjjele!
 Mivé tevél te oly sok örömet?
 Mivé tevél te annyi szép reményt?
 Mely zsenge a szülői szív felett,
Mely egy kéjparadicsomot igért,
 Rózsás jövendő boldog karjain;
 Kegyetlenűl mind elragadtad ezt,
 Csak romja áll még: a keserv, a kin!
Oh a szülők! ha sorsok vészt zudít
 Keblökbe dúlni és pusztítani:
 Ki fog miként egy égnek angyala
 Bút űzve rájok felmosolygani?
Nyugodjatok meg, szerető anya!
 S te bús atyának gyászló kebele!
 Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő
 Temetve itt e sírnak mélyibe.
Hol a teremtő széke tündököl
 Felhők felett a csillagezreden:
 Tekintsetek fel, egy szelíd sugár
 Leng onnan rátok csendes éjeken.
És e sugár az ő szép szelleme!
 Az angyalok között ott múlat ő,
 Imádva istent, hogy boldog legyen
 A kor, mely a kedves szülőkre jő.
S örvend előre a jövő felett:
 Midőn az alkotó székéből int,
 S a drága magzat s a kedves szülők
 Egymást vigadva ölelik megint.

Erdő szélén.

Erdő szélén puszta csárda,
 Hejh mért sietsz oda, sárga?
 Fordulj vissza, szép paripám,
 Nincs benne már kedves babám.
Csárda, csárda, gonosz csárda,
 Sülyedj fenékig a sárba!
 Befogadtad a rossz legényt,
 Megölte kincsemet, szegényt!

Pórnak esti dala.

(Claudius után németből.)

Az ékes nappali csillagzat
 Pályáját végezé.
 Jer, és törüld le izzadásom,
 S teríts fel, drága nő.
Csak itt a földön is teríthetsz,
 Gyümölcsfánkhoz közel:
 Itt jóizű az étel este,
 S legtágasabb a hely.
Aprócska vendéginket is hídd,
 Mert ugy kiéhezém;
 A legkisebb is hagyja fészkét,
 Ha álom nincs szemén.
Sokat tálalnak a királynak,
 Ő, a mint hírlelik,
 Mindennap sültet, meg lepényt, meg
 Pástétomot eszik.
S egy ember van mellé rendelve,
 Más dolga nincs neki,
 Asztalneműjét rendezi csak,
 S szolgálatát teszi.
Adj’ isten ő egészségére!
 Mert mennyi dolga van:
 Hogy minket békében tarthasson,
 Éj- s nappal nyugtalan.
Ha úri mód nem élhetünk is,
 Van mégis kenyerünk,
 Van tiszta, szép, és fris tej és vaj;
 S hát kell-e több nekünk?
Elég ez untig póri népnek,
 Vedd hálánk érte, ég!
 S ma estelink szabadban tartjuk,
 Hol annyi csillag ég.
A hold ezüstlő sugarakkal
 Leszen velünk jelen,
 És áldást hintve tálainkba
 Fog tündökölni fen.
 -433-
Nos, gyermekink, együnk vidáman,
 S a mennyek áldjanak!
 Oh én irigylendő, szegény és
 Mégis gazdag vagyok!

(Pápa.)

Kuruttyó.

I.
»Hogy fejedre pusztaságot hozzon
 Isten átka, csalfa, bűnös asszony!
 A ki által oly sötét gyalázat
 Vonta éjbe a Kuruttyóházat.
Hittem asszony esküvő szavának
 De hiszek már inkább karcsu nádnak,
 Hogy kerengő forgószél viharja
 Lenge szálát földre nem csavarja.
Szűzeséged a manó elhordta,
 Nem köllesz már, hűtelen rosz borda!
 Nem köllesz, maradj magadra, s engem –
 Vagy látsz többé vagy sem életemben.«
Dörg Kuruttyó s üllőt, kalapácsot
 És szöget, mit izzadván kovácsolt,
 Hány a sátor minden szögletébe,
 S nagy szitokkal ajakán kilépe.
Útnak indul, úgy ragadja lába,
 Hogy fejér ló sem jutna nyomába.
 Sír az asszony, a szegény ártatlan.
 Messze a férj bujdos már távolban.
II.
Barna csapszékben Kuruttyó
 Űl sötéten,
 Űzni vágyván szíve kínját,
 Bor kezében.
S korty után korty, hajh, de kínja
 Végtelen hív,
 Semmikép sem szabadulhat
 Tőle a szív.
S jő toborzó víg legények
 Czifra serge,
 S énekelnek sarkantyújok
 Összeverve:
»Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl
 Katonának,
 Szép szolgálni a királynak
 És hazának.
Életünk vidor, mosolygó
 Szép halálunk,
 Ha riadtán trombitának
 Harczra szállunk.
Itt a markunk, csapj belé, jer
 Katonának,
 Szép szolgálni a királynak
 És hazának!«
S űzi ének, táncz Kuruttyó
 Nagy bánatját.
 A garatra önt néhányszor,
 S – parolát ád.
III.
Zajos órák mámora
 Hogyha széjjellebben,
 Dúl a régi fájdalom
 Annál dühösebben.
 Nyugszik a táncz, hallgat a víg zeneszó,
 És buvában újra sorvad Kuruttyó.
Tarka, foltos fegyvere,
 Rajt virít a rozsda,
 S fényesítni oly nehéz
 Az istenátkozta.
 »Hejh, jobb volna most koholni vasszeget,
 Vagy heverve nyujtózkodni zug megett.«
Nézd, Kuruttyó, nézd, ki jő
 Látogatni téged?
 Isten engem, oly alak,
 Mint a feleséged.
 Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő,
 Karján mosolyg nyájas barna csecsemő.
»Ez Kuruttyóivadék!«
 Mond a kisded apja,
 És a rajkót és a nőt
 Kebelére kapja,
 S vége nélkül, hossza nélkül pityereg.
 Jókat kaczag rajt a víg ujonczsereg.

(Pápa.) -434-

Bucsú.

Irígyen a sors boldogságom ellen,
 Pozsony! körödből ismét messze hí;
 Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem,
 Miként váradnak puszta termei.
 Utánam intesz még Dunád ködébül,
 S arczomra keserű köny árja gördül.
Nem hosszu volt tebenned múlatásom,
 S az órák mint a nyíl röpűltenek,
 De ily órákat a nagy mennyországon
 Angyalnak adnak csak az istenek.
 Édenben éltem üdvözűlöttképen
 Barátaimnak nyájas, hű körében.
A messze távol kéklő fátyolába
 Takarja már szép képedet, Pozsony,
 Nem lágyul a vad végezet, hiába
 Nyögel panasz kesergő ajkamon:
 Mennem kell! – s tán örökre szakadátok
 Már tőlem el, ti szeretett barátok?
Vegyétek hát a bujdosó kebelnek
 A zúgó szélben hangzó végszavát:
 Szerencse kényei akár emelnek,
 Akár nyomor s inségbe döntnek át,
 Mig a koporsó nyugtomat nem adja,
 Érettetek gyúl szívem indulatja.

(Pozsony, január 21.)

Elegia.

Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint
 A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
 Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal
 Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?
 Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,
 Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod.
 Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,
 Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph,
 Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik:
 De hidegen marad a lánynak örökre szive.
 S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök,
 Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erőm.
 Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak,
 Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.
 Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok,
 Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merűl.

(Duna-Vecse, junius 22.)

Galgapartihoz.

Üdvözöllek messze bércztetőkről,
 Szent helyek!
 Hol a Galga lassu andalgással
 Hempelyeg.
Hol pályája éden volt a gyermek-
 Ifjunak,
 Hol az életüdv örömvirági
 Nyíltanak.
Lángszerelmem szép viszonozója,
 Barna lány,
 Emlékezve küldsz-e még sóhajt a
 Szív után,
Melyet annyi kéjnek bölcsejében
 Ringatál,
 Melynek első éneket lantjára
 Te csalál?
Ah, rád vissza bús könyhullatással
 Néz szemem:
 Vesztve téged, vésze boldogságom,
 Mindenem!

(Grécz, május 1.) -435-

Hazatérés.

(Heine után németből.)

Te szép halász leányka,
 Hajtsd partra csolnakod;
 Jőj, s ülj le oldalamhoz,
 És nyujtsd nekem karod.
Fejecskéd tedd szivemre,
 S ne félj, ne oly igen,
 Hisz gondtalan naponként
 Jársz a vad tengeren.
Tengerhez szűm hasonló,
 Van rajt vész, ár, apály;
 És mélyen fenekében
 Nem egy szép gyöngy is áll.

(Pápa.)

Boszú.

Kecses tavasz virúla;
 Vidám tekintete
 Berkemnek kebelébe
 Rózsákat űltete.
Mosolygtak a tavasznak
 Bájgyermeki felém,
 S én a bibor bimbókat
 Enyelgve tördelém.
De látta a leányka
 Könnyelmü tettemet,
 S testvéreit boszúlva –
 Kitépte szívemet.
Azóta létem árva,
 Kietlen pusztaság,
 Mint, melynek elraboltam
 Diszét, a rózsaág.

Elválás.

Vert az óra,
 Halnak a remények,
 Kik szivembe
 Hajnalfényt hintének;
 Szebb jövendő
 Tiszta hajnalfényét,
 Mely keblemnek
 Éjjelét üzé szét.
Vert az óra!
 A szörnyű itélet:
 »Elszakadni
 Mindörökre tőled,
 Lány! szerelmem
 Nyájas tavaszában!«
 Zúga hozzám
 Rémes kongásában.
Szűm nyugalmát
 Ismét hol találja,
 Messze tőled
 Keblem ideálja?
 Honnan int a
 Csendes béke réve,
 Honnan int a
 Bujdosó elébe?
A mosolygva
 Kedvező szerencse
 Pályád édes
 Örömekkel hintse,
 Míg én búban
 A széles világot
 Átfutom, nem
 Lelve boldogságot.

Vendég.

Kerepel a szarka
 Házam tetején:
 Vendég jön. Vendégnek
 Vajh, kit várjak én?
Messze föld határán
 Jár a szerető,
 Csalfa volt szerelme,
 Vissza nem jön ő.
Tán te lész vendégem,
 Óhajtott halál;
 Úgy siess, ne késsél,
 Ajtóm nyitva áll.

(Duna-Vecse, jun. 5.)

Csal.

Völgy homályán, fák hüsében,
 Kert megett,
 Zeng a lantos hév szerelmi
 Éneket.
Zeng, ha gyúl a rózsahajnal
 Keleten,
 Ha nyugodni bércz megé a
 Nap megyen.
S szép tavaszszal, nyár hevén hüs
 Őszön át
 Pengeti a szerelemnek
 Hév dalát.
S édes díja zengzetének,
 A leány
 Ha kacsingat által a kert,
 Ajtaján.
Jő a tél, és megnyil a kert
 És ragad
 Kebelére a leány – más
 Boldogot.
A csalódott megy kinok bús
 Éjjelén,
 S hallgat a dal lantja néma
 Idegén.

(Duna-Vecse, máj. 27.)

Álom.

Kór valék, fájdalmaimnak
 Szenvedém nagy kínjait;
 Jött az éj szelíden végre,
 S könyörűlve békességre
 Álmaim karába vitt.
És láttam ott
 A szőke lányt,
 Nem hidegen
 Már szűm iránt;
Hozzám voná
 A szerelem,
 S eget lele
 E kebelen,
 -436-
S én piruló
 Lángajakán,
 Mézcsókjait
 Lecsókolván.
És ujra csók,
 S meg annyi csók,
 S oly édesek!
 S oly lángolók!
Ily álmakat adjatok, isteneim,
 És marhat a fájdalom, a fene kín;
 Én tűrni fogok, valahára talán
 Majd égi való jön az álmok után.

Örök bú.

Tódúl a felleg; barna éjbe vonja
 A látkört, búsul a sötét vidék.
 Sötét e szív is, hű szerelmem honja,
 Reá a bú gyászfátyla szöveték.
Nem bírva terhét, a felhő könyekre
 Fakadt, s a rózsa gyüjti gyöngyeit.
 Megtelt e szív is, könyeim peregve
 Áztatják arczom hervadt díszeit.
Színekkel tarkaékesen szivárvány
 Ragyog keletről, szép derű jele.
 Borúm örök, hajh, lánykám nem mosolyg rám
 Szivárványként, hogy földerítene.

(Duna-Vecse, április 24.)

Ujság.

Figyeljetek, derék história!
 »Halljuk! Tovább! Na s aztán!« A minap
 Szent elragadtatás tüzével egy
 Költő merészen mászta Helikon
 Bérczét, öröklétű hírkoszorút
 Tüzendő fürtibe a fénytetőn.
 Mármár magos czéljához ért, midőn
 Réműletes mennydörgés hallatik.
 »»Védj, szent Apollo!«« Ujra mennydörög.
 Megborzad a költő, s uramfia!
 A mélybe henterűl. »Hahahaha!«
 S ugyan mi dörge? »A boszús Olymp.«
 Nem. »Halljuk! Halljuk!« Hát a Múzsafi
 Nem legbővebben abrakolt – hasa.

(Vadas, május 16.)

Vándordalok.

I.
Távol szeretteimtől
 S tőled, te drága hon!
 Vándorlom a világot
 Végetlen útakon.
És lábam a nagy úton
 Fáradva lépdegel,
 Mert vállaim tetézvék
 Butornak terhivel.
Eldobtam én a terhet,
 Nincs többé vállamon;
 És mégis vajh mi csüggeszt?
 És mégis vajh mi nyom?
Boldogtalan fiú te!
 Mely tégedet lever,
 Nem válladon… szivedben
 Az óriás teher.
II.
Hová, hová az égi úton,
 Darusereg?
 Azért hagyjátok-é a tájat,
 Mert nem meleg?
Vándorlok én is, ámde pályám
 Ellenkező:
 A szerelem forró honából
 Jégsír felé.

(Pápa.)

Változás.

Míg a földet gyász temette,
 Dúlván förgeteg felette
 Pusztaságnak vad telén,
 Mért virúla bájos éden
 Kebelemnek belsejében?
 Mert rózsámat ölelém.
Most, midőn a szép tavasznak
 Uj virányi illatoznak
 A mosolygó téreken,
 Mért vagyon tél kebelemben,
 Puszta, gyászos, véghetetlen?
 Mert rózsám nem ölelem.

(Vadas, május 23.) -437-

Epigrammok.

1.
Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,
 Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt,
 Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,
 S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.

(Ostfi-Asszonyfa, május 29.)

2.
Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem:
 Nincs szivem. A haza s a lyányka s barátnak adám.

(Ostfi-Asszonyfa, junius 4.)

3.
Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba fürödve,
 A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen.
 Engemet, hajh, szeretőm búcsúzó pillanatával
 Holdtalan éjfélként bánat homálya takar.

(Duna-Vecse, junius 23.)

4.

(Martial után.)

Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette,
 Őt pedig Afrika; hant ha bizonyára födi.
 Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz?
 Hogy birhatott volna a föld egy helye annyi romot?

(Duna-Vecse, junius 23.)

5.

(Martial után.)

Zápor zápor után, a szüret szűnetlenűl ázik.
 Bár akarod, nem jő szűz bor iczédbe, csaplár.

(Duna-Vecse, junius 23.)

6.
Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod
 Fái között a szél mily keseregve nyögel?
 Oh nem szél nyögel ott, ősid félisteni lelke
 Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!

(Rákos, április 30.)

7.
A szerelem jelené; multé s jövőé a barátság.

(Duna-Vecse, junius 23.)

Az őrágyhoz.

Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme,
 És legyen első rang rangom az isten után;
 S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel,
 Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!
 Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva
 Szűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem;
 Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem,
 S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.
 Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja
 Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.
 -438-

Zivatar.

Mit nekem hab? mit nekem vész?
 Én nem félem haragát;
 Kebelemnek pusztaságán
 Száz sirokkó rohan át?
Rajta, gyorsan evezőhöz,
 Talpra reszkető legény,
 Bár toronynyá nő a hullám,
 A túlpartra szállok én.
Köd borong ott, sűrü ködnek
 Kétségbarna éjjele,
 Lány, temetve mindörökre
 Légyen emléked bele,
Mely az égő szerelemmel
 Enyelegve játszhatál,
 Mely hűséget esküvél, és
 Ah mely még is megcsalál.
Rajta, bajtárs, csüggedetlen!
 Nincsen messze már a part;
 Bár izzadva férfiszívvel
 Mi kiálljuk a vihart.
Im, mi kép leng a ködéjben?
 Bájoló, mint a tavasz,
 Szőke fürttel – kék szemekkel –
 Hűtelen lány! képed az.
Hajh, nélkűle nincsen élet!
 Vissza, izzadó legény,
 Bár Mátrává nő a hullám,
 Vissza – hozzá – szállok én.

(Duna-Vecse, május 8.)

Fürge méh…

Fürge méh, te bejárod a ligetet,
 Hogy szedhessed virágokrul mézedet;
 Az én babám nem jár fűre s virágra,
 Hejh mézednél mégis édesebb csókja.

1842.

* *

Dalforrás.

Költőnek lenni isteni,
 Én is költő leszek!
 Varázserővel szívemet
 E vágy szállotta meg.
S e vágy nem szűnő lángiban
 Mindegyre égtem én;
 Ragadtam végre a kobozt
 Nagy tűzzel, hevenyén.
S hogy énekem röpűlete
 Fellengezőbb legyen,
 Telt hordóhoz vevém magam,
 Pinczének mélyiben.
Mig fejtörés között időm
 Itt lassan mendegelt:
 A – nem mondhatnám szűk – torok
 S a csap nem vesztegelt.
De bár mint törjem fejemet,
 S levék borral tele:
 Hiába! a csigázott ész
 Egy kukkot sem szüle.
Vég pontra szállt a türelem!
 Még egyszer jót iszom,
 S manó vigye, ha éneket
 Úgy sem zeng kobozom.
S a csapnak estem nagy mohón,
 Gondolva ezeket;
 De oh hallatlan bosszu! a
 Csap már nem csepegett.
Zajló kebellel álltam ott,
 Bennem harag gyuladt,
 És megragadtam s vágtam a
 Hordóhoz lantomat.
 -439-
Felhangozott a kiürűlt
 Hordónak kebele,
 S oh üdv, oh kéj! a fejtörő
 Titok kulcsot lele.
Belőlem – végre rá jövék –
 Költő miként leszen:
 Im, telve hallgatott, s konog
 A hordó üresen.
Éhezni kell, éhezni hát,
 Ki költő lenni vágy;
 Éheztem én is, s folyt a dal
 S enyém a myrtuság.

(Pápa.)

Változó izlés.

Mint szerettem a cseresznyét
 Gyermekéveimben én!
 Csak cseresznye kelle nékem,
 Nem volt szebb szín, édesebb nem
 Terme a föld kerekén.
Nem kellett cseresznye többé,
 Gyermekéveim után:
 Mert az ajak édesebb volt,
 Mert az ajkon szebb pír lángolt,
 Melyet nyujta szép leány.
És az évek ballagának,
 És fejembe ért az ész,
 S jóra jöttem valahára!
 Most szemem a lyány ajkára
 Szinte egykedvűleg néz.
Mert a rózsanedvhez képest,
 Mely Ménesnek bérczfokán
 Omlik kéjes kedvet adva,
 A lyány édes bájos ajka
 Keserű és halavány!

(Pápa.)

Tünődés.

Ifjú koromnak ébredése
 Ah! oly tündéri szép vala,
 Miként a koszorus tavasznak
 Varázst mosolygó hajnala.
Hű lyányka dűle karjaimba
 Hű lyányka csókja égete,
 S mennynek röpíté képzeményim
 Hespertüzű tekintete.
S az érzemény, mely lelkesítve
 Dagasztá e meleg kebelt,
 Rózsás berek lombsátorában
 Szelíden ömlő dalra kelt.
Lejárt az év, s a fáradatlan
 Idő uj évet alkota;
 A kellemgazdag ifjuságnak
 Elhulla báj virúlata.
S nincs már a lyányka karjaimban,
 És hervadt a phantasia;
 Az istenítő boldogságnak
 Ekkép ki kelle halnia!
Ti fönn a menny kék tengerében
 Mosolygva fürdő csillagok,
 Trónjához a szent végezetnek
 Olyan közel kik állotok,
Melyik ragyog reményt szivembe,
 Melyik ragyog közűletek?
 Hogy egykor még örömre kelni
 Nem lészen tiltva véletek,
Akár a lyányka hű ajkáról
 Szedvén uj édes csókokat,
 Akár ha szárnya képzetemnek
 Dicsőbb világokhoz ragad.

(Pápa.)

Ifju a pataknál.

(Schiller után.)

Forrás mellett űlt a gyermek,
 Koszorúkat kötözött,
 S látta őket elragadtan
 Tűnni a habtáncz között.
 Éltem így röpűl miként a
 Forrás fáradatlanul,
 S mint a koszorúk sietve,
 Ifjuságom elvirul.
Ne kérdjetek, mért busongok
 Éltem rózsa-idején;
 Minden örvend és reményel
 A tavasznak jövetén;
 -440- Ámde, az uj természetnek
 Ébredő hangezrede
 Kebelemnek rejtekében
 Csak nehéz bút költhete.
Nem vidítnak a vigalmak,
 Melyeket nyujt szép tavasz;
 Egy köt engem csak: közel van
 S mégis messze tőlem az.
 A kedvelt árnykép elébe
 Vágyva nyujtom karomat,
 Hajh! nem érem el s ez érzet
 Csillapítatlan marad.
Jőj le, jőj, oh szép leányka!
 Hagyd kevély lakod falát,
 Majd virágit a tavasznak
 Kebeledre hintem át;
 Ime dal zeng a berekben
 S tiszta zajjal jár az ér:
 Egy boldog szerelmi szívpár
 Kis kunyhóban is megfér.

(Pápa.)

Szín és való.

I.
Némúl a hangszerek zenéje,
 A függöny fölrepűl,
 S az arczokon kiváncsiságnak
 Csendes figyelme űl.
És ékes színpadon a múzsa
 Kegyelt papnéja áll,
 Bájlóbb a kikelet kertének
 Minden viráginál.
És oh, midőn szavak születnek
 Az ajkak bíborán! –
 Nem, így nem énekel tavaszszal
 Pacsírta s csalogány.
S mit benne látsz megtestesülve:
 Erény és szerelem;
 S a néptömeg varázslatánál
 Kéjtengerré leszen.
Hódolva a dicső müvészet
 Magasb hatalminak,
 Éljen-zaj és örömkiáltás
 És tapsok hangzanak.
De a zajongó nép között áll
 Az ifju mereven.
 Ah! érzeményi zavarának
 Nyelvet, szót hol vegyen?
Egy új világ nyilik szivében,
 Egy új édenvilág,
 És benne lángoló szerelme
 Az illatos virág.
II.
A barna leples éj
 Nyugalmat osztogat,
 De ah! az ifjunak
 Nyugalmat az nem ad.
Zajló küzdés szivén,
 Szerelmi, égető,
 Mely tarka gondolat-
 Füzért tünődve sző.
»El, el! meglátni őt,
 Az égi szép szemet,
 A melynek e kebel
 Imádó rabja lett;
Meglátni a szelíd
 Angyalvonásokat,
 Melyeknek bájain
 Sziv és ész elakad;
S a tündér-termetet,
 S a hullámzó kebelt,
 Hol a kecs istene
 Két rózsatrónt emelt;
Meglátni, asszonyok
 Legszebbje, tégedet,
 Minőt az ég csupán
 Egyszer teremthetett!«
S az ifju elsiet,
 Szerelme vágyiban,
 A kedves hely felé,
 Hol istennője van.
»Ti ablakai fölött
 Irígy őr-kárpitok!
 Pillantanom reá,
 Oh kérlek, hagyjatok!«
 -441-
Rejtsétek a szobát
 Hiven, oh kárpitok!
 Szivszaggató, miket
 Az ifju látni fog:
Csók és édes szavak,
 S szerelmi jelenet.
 Oh bűn, oh förtelem!
 Szerelmet pénzt vehet!
III.
Szinházba sergesen tódúl a nép,
 Csodálni a müvésznő érdemét;
 S mig hangja lelkesült szivekbe hat,
 Uj és uj érdemkoszorút arat.
S az ifju?… az ifjú tetszés-zaja
 Fel-felzeng bájoló játékira;
 De ah! titkon folyó könyűiben
 Kihalt a néma kínos szerelem!

(Pápa.)

Ideál.

Küzdő gerjedelmek, fény, homály, csapongó
 Vágyak és remények tarka serege!
 Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,
 Indulat-csatáit a zajló kebelnek
 Ah ki festi le?
Mért e láng, e hullám dagadó eremben?
 Honnan e feszítő érzet keblemen?
 S szomjazó hevökben a zajongó vágyak
 Lenge képzeletnek karján merre szállnak,
 Merre szüntelen?
Mely varázserőnek bűvös ihletése,
 Ah, mi készti zengő dalra lantomat?
 És a dal ha fölzeng, ujra vaj’ mi némit?
 Mert a hur beszélni szívem érzeményit
 Nem lel hangokat.
Messze, messze szállnak érzeményim innen,
 Oh, a puszta föld, ez nem az én hazám;
 Itt a bús valónak hervatag körében
 Bájoló alakkal édesen, szelíden
 Mi mosolygna rám?
Fenn, elérhetetlen égmagas tetőkön
 Isten-szép alakkal rózsafényben áll,
 Mely után epedve küzd a hév indúlat,
 Mely után e szívnek dobbanása gyúlad.
 Ott az ideál.
Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban
 A hajnal biborszin leplén, szép alak!
 Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél,
 S szende félhomályán a merengő éjfél
 Holdsugárinak.
És ha zúg a szélvész romboló csatája,
 És ha nyögve sír a berki csalogány,
 És te lengsz előmbe, hogyha sújt a bánat,
 S hogyha keblem éjén kéj koránya támad
 Kíncsaták után.
Lelkesült idegről száll feléd az ének,
 Forró érzeményim szállanak vele;
 Oh, ki élsz ragyogva túl a földhomályon,
 Halld meg a sóvár szűt, égi ideálom
 Tiszta kebele.
Jőj le bájaidnak szép gazdagságában,
 Jőj egy pillanatra, túlvilági lény!
 Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen,
 Hogy szelíd ölednek enyhe édenében
 Üdvezűljek én.
Hervadok, te érted hullanak virágim,
 Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt;
 Légy keserveimnek édes égi bére,
 Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére
 Szellemcsókodat!
Vagy ha zárva tőled e világ határa,
 Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad:
 Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel!
 Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével!
 Nélküled hajh éltem kín és kárhozat!

(Pápa.)

Kolmár József emlékkönyvébe.

Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében,
 Az életkönyv ez, benne két lap a mienk,
 Az egyiken borongó gyász vonul sötéten,
 A másik hajnalodva rózsaként dereng.
 Ohajtom én: legyen hű kedveződ a végzet,
 Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet.

(Pápa.) -442-

Tolvaj huszár.

I.
Ló dobog, por kél az úton,
 Zeng a harsány trombita.
 »Kvártélyt, kisbiró! huszárok
 Szállanak a faluba.«
És hogy jöttek, hogy megálltak
 A vitézi seregek,
 Aggalom s öröm vegyűlve
 A lakókat szállta meg.
Aggalom s öröm szivökben
 Nem hiába lakozik:
 A huszárok csínosak, de
 Kissé hosszuk ujjaik.
»Jól vigyázz mindenre, lyányom,
 – Mondd az aggódó anya –
 Nehogy ez vagy az házunktól
 Vélök elvándorlana.«
 -443-
II.
Ébred a hajnal sugára,
 Véle ébred a huszár,
 Lóra pattan, induló zeng,
 S messze föld fogadja már.
És merengő fájdalommal
 Néz utánok a leány;
 Könny pereg le szép szeméről
 Mély fohász kel ajakán.
‚Mért, leányom, e busongás?
 Szólj, mi történt vaj’ veled?‘
 »Jó anyácskám, meglopának,
 Egy elvitte szívemet.«

(Pápa.)

-444-

Elégia egy várrom felett.

(Matthisson után németből.)

Nyugszik esti szürkület fátylában
 A halk táj, s a berki dal kivesz,
 Még csak itt, az agg falak körében
 Egy tücsök busongva zengedez;
 Csend lebeg le fellegetlen égről,
 Lassan mén a csorda mezejéről,
 És a fáradt földmives halad
 Megnyugodni ős fedél alatt.
Itt az erdőkoszorús tetőkön,
 Az enyészet töredékiben,
 Hol reám a multból borzalom száll,
 Bánat! e dalt néked szentelem.
 Búval gondolom, hogy mik valának
 Hajdanán e porló maradványok:
 E tornyos vár állt fenségesen,
 A hegyeknek szirttetőiben.
Ott, hol oszlopok sötét kövére
 Bút susogva hajlik a repkény,
 És a puszta ablak üvegén át
 Csillog szomorún az esti fény,
 Az atyának ott talán könyűje
 Áldva perge bátor gyermekére,
 Kinek hírsovárgó kebele
 Vágyva néze harcznak ellene.
»Béke véled!« szólt az őszült bajnok,
 Átövezve hősi karddal őt,
 »Soha többé, vagy térj győzve vissza,
 Érdemeld meg őseid nevét!«
 És a nemes ifjunak szemébe
 Rémítő láng szálla, arcza ége,
 Rózsáknak virító kerteként,
 Melyre bíbor hajnal hinte fényt.
És arszlánszivű Richardként harczba
 Akkoron röpűlt a dalia,
 S mint erdőnek a viharban, kellett
 Ellenének meghajolnia;
 S mint virágos partu ér szelíden
 Szállt meg sziklavára teremében,
 Az örömkönyűt siró atyát
 És ölelve szép menyasszonyát.
Ah, gyakorta a szorongó kedves
 Erkélyéről néz a völgy felé:
 Vért, pajzs csillog estnek aranyában,
 A paripa nyargal, híve jő;
 Hallgatólag jobbját néki nyujtja,
 S áll majd halványan, majd elpirulva,
 De mi szende szemeiből szól,
 Olyat Petrark’ s Sappho sem dalol.
Hol bagolyfészkek fölött terülnek
 Durván összebonyolult füvek,
 Ott a billikom vidáman csenge,
 Míg a csillagok kiégtenek,
 Terhesen vítt harczok diadalma
 És a szent csaták szörnyű kalandja
 Míg emlékezetben újra kelt,
 Kedvvel tölté a zord hőskebelt.
Ó mi változás! most borzadályos
 Éj takarja a dicső helyet,
 S esti szél nyög búsan, hol erősek
 Vígadának áldomás felett;
 Ott magányos kórók lengedeznek,
 Hol lándsát és pajzsot kért a gyermek,
 Ha riadván a harcztrombita,
 Csataménre pattant az apa.
Elhamvadtak a hatalmas csontok
 Immár a borongó föld alatt,
 Félig sülyedt kő alig mutatja,
 Hol találták vég nyugalmokat.
 Mennyi lett játéka a szeleknek!
 Sírjaikkal emlékeik is vesztek,
 A vitézkor fénytettei felett
 Feledés űz barna fölleget.
Igy enyész az élet dicsősége
 S hatalomnak álomképzete,
 Igy merűl a gyors idő röptével
 Égbe minden, a mit föld szüle:
 Hamvveder, szánt az emlékezetnek,
 Halhatatlanság-igérő ének,
 Győztes főt koszoruzó babér,
 S tett, a melyet ércz, márvány dicsér.
Minden, a mi bájol s vágygyal tölti
 Itt a porban a nemes kebelt,
 Eltűnt mint az őszi nap sugára,
 Hogyha vész a láthatárra kelt.
 Kik vigan ölelkezének este,
 A korány arczukra már bút feste,
 A barátság is, s a szerelem
 Kéje vész a földről jegytelen.
 -445- Édes szerelem, rózsás ösvényed
 Pusztaság tövisével határ,
 S te, barátság aetheri világa,
 Egy rögtön vihar homályba zár.
 Kábaság a hír, fenség, hatalmak!
 A koporsók egyaránt takarnak
 Éjbe büszke föld-uralkodót
 S reszketeg fejü zarándokot.

(Pápa.)

A bujdosó.

Mit nekem hab! mit nekem vész!
 Én nem félem haragát,
 Kebelemnek pusztaságit
 Száz vihar rohanja át.
Rajta! gyorsan evezőhöz,
 Talpra, reszkető legény!
 Bár toronynyá nő a hullám,
 A túlpartra szállok én.
Éj borong ott, sűrü ködnek
 Kétségbarna éjjele;
 Lyány! temetve mindörökre
 Légyen emléked bele,
Ki ez égő szerelemmel
 Enyelegve játszhatál,
 Ki hűséget esküvél, és
 Oh! ki még is megcsalál.
Messze tűnnek már a partok,
 Messze tűn a gyászvidék,
 Hol szivemnek béke, csönde
 Romhalomba dönteték.
Tűnjön is nagy messze tőlem,
 Hogy ne légyen semmi jel,
 Mely a multat, érzeményim’
 Háborítni, költse fel.
Hah! mi kép leng a ködéjben?
 Bájoló, mint a tavasz…
 Szőke fürttel… kék szemekkel…
 Hűtelen lyány, képed az!
Nincs tehát a nagy világon,
 Nincs hely, csalfa szép alak!
 Hol sebemre ír csepegjen,
 Hol feledni tudjalak?

Ideál és való.

Dalra, dalra, néma húrok!
 Lengj előmbe, ideál;
 Hagyd hevűlni képzeményim
 Égi fényed bájinál.
S száll egéből ideálom,
 És az ott – mely rózsaszál?
 Ah a lyányka ablakából
 Ablakomra kandikál.
S ideál és szép leányka
 Engemet hevítenek.
 Kit tekintsek, kit daloljak?
 Mondjátok meg, istenek!
Képzetem varázsalakja!
 Tűnj egedbe, tűnj tova;
 Való kell a föld fiának,
 S költő nem a föld fia?

(Pápa.)

Lehel.

A kürtkebelbe fú Lehel,
 S a kürt riadva énekel
 Vad éneket csatára;
 S szilaj szikrát ezer szem hány,
 És nyúl kifent aczél után
 Ezer kéz, hallatára.
A kürtnek harsogó szava
 Még egyszer szóla tétova,
 És összeütközének:
 Hadur világduló fia
 S a boszuló Germania,
 Mind harczszomjas legények.
Iszonyterhes lőn a csata,
 Vérnek patakja árada
 Mezők tiport füvében,
 És por közé a hadfiak
 Sürűn omolva hulltanak,
 Mint gabna jégesőben.
Még dúl soká az ütközet,
 S még diadal nem nyujt kezet
 Sem ennek sem amannak;
 Még a koromsetét halál
 Honába, kard csapásinál,
 Ezren s ezren rohannak.
 -446-
A sors koczkája vetve van,
 És hajh! serege csúfosan
 Leverve nyög Lehelnek;
 S kiket nem ére a halál,
 Kardok duló csapásinál,
 Rablánczon vesztegelnek.
»Hogy többé ránk ne törjetek,
 Bitóra tüstént véletek,
 Rablók gonosz csapatja!«
 Kihez hajolt a győzelem,
 Parancsszavát a fejdelem
 Ily büszke-durván adja.
»Elő, vezér, elő veled!
 Elsőség illet tégedet,
 Hadd lássuk szörnyü képed.
 Olyan magasra emel-e
 A magyarok nagy istene,
 Mint én emellek téged?«
S a porba tipratott kebel
 Fojtott dühérzeményivel
 A hős előbbre lépett,
 És szóla: »Fejdelem! kegyed,
 Látom, határtalan; egyet
 Engedj hát kérni tőled.
A kürt éltem hű társa volt,
 Ő annyi vért és viadalt
 Karom között szemléle;
 Ez óra tőle elszakaszt:
 Hagyd még egyszer megfúnom azt,
 Hagyj elbucsúzni tőle!«
És zúg dörögve rémitőn
 A kürt ismét Lehel kezén;
 S hogy harsogtatta szerte,
 Rá szent hevűlet lángja száll,
 A győző fejdelemnek áll
 És véle őt leverte!
»Te fölmagasztalsz – e szavak
 A hősi ajkon hangzanak –
 És én a porba váglak.«
 S megy bátran, míg önérzete
 Arczára kéjsugárt vete,
 Elébe a halálnak.

(Pápa.)

1843.

* *

Az első dal.

Kit a dal istene
 Szent csókjával füröszt,
 Első vagyok, hazám,
 Szinházad népe közt.
Zengjen tehát a lant!
 S legelső énekem,
 Pályámnak társai,
 Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje
 A dagadó kebel;
 Dalomnak hangjai
 Onnan szakadtak el.
S mint szívnek gyermeki
 A szívbe vágynak ők;
 Engedjétek nekik
 Honokba menniök. – –
Ki a művészet e
 Szent templomába lép,
 Az, illő, hogy legyen
 Fejben, kebelben ép;
Az elme éjjele
 S a megromlott kebel
 E fának ágain
 Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag sugara
 Derengje át egünk:
 Hon és erény legyen
 E két csillag nekünk.
Nem kell a színpadot
 Tekinteni csak úgy,
 Mint hol mindennapi
 Kenyérhez nyílik út;
A színpad czélja nagy,
 A színpad czélja szent:
 Ez a szív parlagán
 Erkölcsöt fejt, teremt.
Azért érzelmeink’
 Gyullaszsza tiszta tűz,
 Mely minden szennyet a
 Kebelbül számkiűz;
Mert várni lehet-e,
 Hogy romlott föld alatt
 A mag termő legyen
 Gazdag kalászokat!
Föl hát! és míg a szem
 Csak egy sugárt lövel,
 Előle a magas,
 Szent czél ne veszszen el.
 -447-
S ha ez lesz életünk:
 Édes jutalmat ad
 A hon áldó szava
 S a nyúgott öntudat

(Kecskemét.)

Népdalok.

I.
Jön az ősz, megy a gólya már,
 Hideg neki ez a határ;
 Röpűl, röpűl más országba,
 Hol jobban süt a nap rája.
Hejh van oka a gólyának,
 Hogy más hazát néz magának;
 De, galambom, hogy elhagytál,
 Nem t’om mi okot találtál.
Hív voltam én hozzád mindig,
 Elejétől utójáig,
 Nem volt szivemben ősz, tavasz,
 Érted, mint a nyár, égett az.
S vajjon a kihez röpűltél,
 Nem lesz-e annak szivén tél?
 Megeshetik, szép galambom,
 Noha neked nem kivánom.
Mert a gólya, ha visszaszáll,
 Virító szép tavaszt talál;
 Hejh de mire te visszaszállsz,
 Csak puszta sírhalmot találsz.
II.
Kakasszóra hajnal ébred,
 Én lányokkal nem beszélek,
 Mert ha szólok ő hozzájok,
 Hajnal lesz a két orczájok.
Igy valaki azt gondolná,
 Én is kakas vagyok talán;
 S hejh a kakas hamis madár,
 Untalan más fészekhez jár.
Pedig én kakas nem vagyok,
 Hanem filemile vagyok,
 Egy a fészkem, egy a párom,
 Egyért élek a világon.

(Kecskemét.)

Könyeim.

I.
Áldás reátok, ligetemben
 Odább iramló csermelyek!
 Utaitokon a szép tavasznak
 Hímes virági termenek.
Ez arcz fölött is két patak foly,
 Folytok, szerencsétlen könyek;
 De halvány pályátok körében
 Virágok ah nem zsengenek!
II.
Forró sugárokat
 Lövel a nyári nap;
 Sugári lánghevén
 Patak, folyó apad.
O forró nyári nap,
 O lángoló sugár,
 Könyűmnek árjait
 Apasztanád ki bár!
III.
Eljött az ősz; a part virága
 Hervadva hull a csermelyár habjába.
Eljött a bú; az élet kéje
 Kihalva ful a könyek özönébe.
IV.
O télnek dermesztő hidegje!
 Mely a folyókat lebilincseléd;
 O télnek dermesztő hidegje,
 Bilincseld le szememnek csepkönyét!
V.
Fuss, oh patakcsa,
 Fuss csüggedetlen;
 Megnyúgoszol majd
 A tengerekben.
Hullasz könyűm, hullj;
 O a halálban,
 Számomra is tán
 Megnyúgovás van.

(Kecskemét.) -448-

Viz és bor.

Le a tenger fenekére
 Merül a halász,
 Lent a tenger fenekében
 Gyöngyöket halász.
 Nékem a boros pohárnak
 Öble tengerem,
 S gyöngy ha van tán dalaimban,
 Az csak ott terem.
Bűnnek éje űlt a földön.
 Jött a vízözön,
 A viz által a bűn éje
 Elseperve lön.
 Búnak éje ül szivemben;
 A bú éjjelét
 – Bennem a viz tehetetlen! –
 Csak bor mossa szét.
Nyári hévben a virágszál
 Sanyarogva nő;
 A virágot uj életre
 Kelti langy eső.
 Csüggedésben, tikkadásban
 Langy esőm a bor;
 Permetegje enyhe csöpjén
 Vérem ujra forr.
Tettetés-e, vagy belösztön,
 Vagy akármi más,
 Csak hogy a halottra könyet
 Ejteni szokás;
 Engemet viz ott se érjen,
 S már ha sirni kell,
 Sirja hát hideg poromra
 Könyét borkehely.

(Pozsony.)

II.
A KÖLTŐ ÁLTAL GYÜJTEMÉNYEIBŐL
KIHAGYOTT KÖLTEMÉNYEK.

1844.

* *

Szinházban.

Nézz le immár, nézz le, lelkem!
 Nézz le kissé páholyodból,
 Nézz reám szép szemeiddel,
 Egy perczig csak, irgalomból.
Ha te tudnád – ah, ha, tudnád –
 Elbájoltál véghetetlen!
 Itten állok minden este,
 Mint bálvány merevedetten.
Ma sem volt csak egy forintom,
 Melyet vacsorára szántam:
 S jegyet vettem rajta… még sincs,
 Nincs sympathiád irántam?
Még sem nézesz rám?… oh nézz le!
 Itten állok közeledben,
 S akkorákat sóhajtok, hogy
 Még a kárpit is meglebben.
Nézd, a bú mint fintorítja
 Sentimentális pofámat…
 Úgy de bánod is te mind ezt!
 ’Sz az malheuröm, hogy nem bánod.

(Pest.) -449-

Irtóztató csalódás.

A lelkem is sirt! és miért?
 Oh mert roppant bubánat ért!
 Fogalmatok sincs róla, mi
 Gyászos költőnek hallani,
 Hogy verse hitvány, verse rosz,
 S egy kukk dicsőséget se hoz.
 És én hallottam ezeket,
 És szívem ketté nem repedt;
 Mi több: mely verseim felett
 Mondának ily itéletet?
 Szép bordalok, jó bordalok!
 Ti rólatok, ti rólatok
 Hallottam ezt; pedig hivém,
 Hogy a hir kakasüllején
 Anakreon, Vitéz Mihály
 S Béranger már alattam áll,
 Alattam áll általatok,
 Szép bordalok, jó bordalok!
S im szép hitem tündérhona
 A magasból lepottyana.
Amen hát!… a mint van, legyen,
 Meghajtom a sorsnak fejem,
 És tűrök töredelmesen;
 Nem zengem többé sohasem,
 Nem zengem én a bort, csupán
 Torkomba öntöm ezután.

(Pest.)

Szinészdal.

Minden müvészetnek
 Fején a korona;
 A mi művészetünk
 Ellen ki mondana?
 Mi szép, mi szép, mi szép
 A mi föladatunk!
 Legyünk büszkék reá,
 Hogy színészek vagyunk.
Csak árny, a mit teremt
 A költőképzelet!
 Mi adjuk meg neki
 A lelket, életet.
 Mi szép, mi szép, mi szép
 A mi föladatunk!
 Legyünk büszkék reá,
 Hogy szinészek vagyunk.
Miénk a hatalom
 Az emberszív felett:
 Idézni egyaránt
 Mosolyt vagy könnyeket.
 Mi szép, mi szép, mi szép
 A mi föladatunk!
 Legyünk büszkék reá,
 Hogy színészek vagyunk.
Apostolok vagyunk
 Az erkölcs mezején,
 Apostoli szavunk
 Téged kiált: erény!
 Mi szép, mi szép, mi szép
 A mi föladatunk!
 Legyünk büszkék reá,
 Hogy színészek vagyunk.
De a mit szinpadon
 A népnek hirdetünk,
 Ne hazudtolja meg
 A cselekedetünk.
 Ha meg nem teszszük azt,
 A mi föladatunk:
 Akkor gyalázat ránk,
 Szinészek nem vagyunk!

Igy ni…

– – – – – – –
 Igy ni, látod, ennyi az egész,
 Mi van ebben?… nemde megy?
 No de hogy páratlan ne legyen,
 Nesze hát még ez az egy.
Jaj! te kis csík, már elsiklanál?
 A világért sem szabad!
 Három a táncz s minden, a mi jó!
 S igy vedd három csókomat.
Ráadásul még a többihez
 Tedd el a negyediket!
 Bizony isten örömest adom,
 Édes örömest neked!
Végre – azt mondják – úgy jó a pénz,
 Hogyha megszámlálva van;
 Hanem a csók csak nem pénz talán?…
 Hadd legyen hát számtalan.

(Pest.) -450-

Zsuzsikához.

Kicsinke szőke kis leányka,
 Az én szerelmem nagy!
 És tárgya e nagy szerelemnek
 Kis szőke lány, te vagy.
Mit mondasz erre, szőke kis lány?…
 De ez csak fele még.
 Azon volnék én, hogy te lennél
 Én nékem feleség!
Eljösz-e hozzám? el?… szépséges
 Szép fejkötőt veszek,
 S csak azt mondom: kimondhatatlan
 Hüséges férj leszek.
Őrzöm szemem fényét, de téged
 Még jobban őrzelek,
 Hogy drága egészségednek ne
 Ártson hideg, meleg.
Ott fenn lakunk Pest városában,
 Az élet ott vig ám!
 De az atyushoz is lejárunk,
 Kivált pénzfogyatán.
Hogy suttogják majd, ha az utczán
 Végig megyek veled:
 Petőfi felesége… erről
 Csinál szép verseket.
Csinálok ám, teringettét is,
 Hogy bámulnak bele!
 Maholnap egész Magyarország
 Nevemmel lesz tele.
Ugy estenként csak neki űlök,
 Te meg majd azalatt
 Lefekszel szépen s melegíted
 Előre ágyamat.
S ha elkészűl egy-egy dicső vers,
 Én is levetkezem,
 Hozzád simúlok és azt mondom:
 Menj beljebb, gyermekem!
Igy éldegélnénk… hát csak ennyit
 Akartam mondani.
 Mit szólsz rá szőke kis lány, lesz-e
 Belőle valami?

(Duna-Vecse.)

Virít a kikirics…

Virít a kikirics –
 Csak viríts, csak viríts…
 Én ugy is hervadok,
 Hervadok, száradok,
 Csak viríts, kikirics!
Süt a nap sugára
 Halovány orczámra;
 Sütni fog maholnap
 Alacsony siromnak
 Kis keresztfájára.
Anyám, édes lelkem!
 Mért zokogsz mellettem?
 Ki annyit szenvedett,
 Mint szegény gyermeked,
 Jobb annak oda lenn.

V. Ferdinándhoz.

Igaz-e, királyom,
 A mit mondogatnak?
 Nálad híre sincs a
 Szabad akaratnak.
Megtennél te mindent
 A magyar javára;
 Csakhogy titkos önkény
 Korlátokba zára.
S nem csak közdolgokban
 Vagy te korlátozva;
 E gyalázatos kény
 Elhat ten lakodba.
A mi örömednek
 Volna kútforrása,
 Elzárják előled,
 Hogy szemed se lássa.
És kinek, kinek vagy
 Ilyen szolgarabja?
 Szolgádnak, királyom,
 Ki sajátod lopja! –
Ha ez így van: sorsod
 Szívemből sajnálom…
 Ugy nézz a szemembe
 Jó öreg királyom.

(Pest.) -451-

Batthyány és Károlyi grófnék.

Nekem nincs semmim, semmim e hazában,
 De én egészen az övé vagyok;
 Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint
 Sötétül napja avvagy fölragyog.
Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek
 Mi nálunk a hű honfiszem felett!
 Ha föl nem törtök most a telt kebelből,
 Édes terhétől szívem megreped.
– Láttátok-é a két tündérvirágot?
 Borús hazánknak két sarkcsillagát?
 Evezhetsz bátran, nemzetem hajója!
 Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát.
Én láttam, láttam!… megmutatta őket
 Szent vágyaimnak a szövétnekfény;
 Hanem mi volt e fény a lánghoz képest,
 Mely ekkor égett keblem belsején!
Ott álltak ők, mint égi jelenések.
 Szokatlan köztünk ilyen látomány:
 Hahogy sokáig néztem volna őket,
 Szemfényemet vesztettem volna tán.
S hallottam édes ajkaik zenéjét;
 Hallottam őket halkan mondani,
 Mit tetteik rég fennszóval beszélnek,
 Hogy ők a honnak hű leányai.
Miért nem voltam a lég ajkaiknál?
 Hogy vittem volna szét e hangokat,
 Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz,
 Kit éj környékez honfibú miatt.
Ragyogjatok ti ébredő hazámban
 Hajnalsugárral, testvér csillagok!
 Sugárotokra, Memnon szobraképen,
 A nemzetáldás zengedezni fog.

(Pest.)

A királyok ellen.3)

Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek;
 Midőn a népek gyermekek valának,
 Magoknak czifra, ragyogó játékszert,
 Bibor karszéket s koronát csináltak.
 S rá nyomták ezt egy fajankó fejére,
 S felültették e fajankót a székre.
S itt a királyság, ezek a királyok,
 S ők, a hol ülnek, a hol fejök szédül,
 Azt gondolják a kábitó magasban,
 Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.
 Csalatkozásban éltek, jó királyok,
 Nem uraink, csak bábjaink valátok.
De nagykorú lett a világ, s a férfi
 Nem gondolt többé gyermekjátékával,
 Le hát a bíborszékekről, királyok,
 És fejetekről le a koronával!
 Ha nem teszitek azt le fejetekrül,
 Leütjük, s majd a fej is véle gördül.
Igy lesz, s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak
 Párizs piaczán lecsapott nyakára,
 Első villáma volt a zivatarnak,
 Mely rátok készül, s kitör nem sokára;
 Igen, ma-holnap meglesz érkezése,
 Nem én vagyok már első mennydörgése!
Egy rengeteg lesz a föld kereksége,
 S e rengetegben vadak a királyok,
 Kergetjük őket, és fegyvereinket
 Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok,
 S vérökkel fogjuk ezt az égre írni:
 Hogy nem gyermek már a világ, de férfi.

-452-

1845.

* *

Lehel.4)

Melyik szerelmes nem választ magának
 A számtalan közűl egy csillagot?
 És melyik költő nem választ magának
 A számtalan közűl egy bajnokot?…
 Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti;
 Ki a vitéz, ki engem föltüzel?
 Ki e vitéz?… a kürtharsogtatással
 Országokat reszkettető Lehel!
Ez volt a hős, ez volt a kürt!… e hősnek
 Halála egy nagy égzengés vala;
 Kilencz száz év mult, és ez égzengésre
 Most kél a viszhang: lantomnak dala.
 Ti jászok és ti kúnok, hallgassátok,
 Mert, ugy hiszem, legjobban érdekel
 Titeket, ő, a kürtharsogtatással
 Országokat reszkettető Lehel.
Mi a legjobb köszörükő? a bosszu;
 Ez fente meg a magyar kardokat,
 Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszu;
 Ez hordja mostan a magyarokat.
 Éles kardokkal, szélvészrohanással
 A németek földére érnek el;
 Elől száguld a kürtharsogtatással
 Országokat reszkettető Lehel.
Hiába fented kardodat, magyarság!
 Felsőbb hatalom eskütt ellened.
 Harczod koporsó, óriás koporsó,
 A melybe dicsőséged temeted.
 Nagy lakomája volt ez a halálnak,
 S kit el nem költe: mint rab vesztegel.
 Ezek között a kürtharsogtatással
 Országokat reszkettető Lehel.
»Akasztófára!« dörg a német császár,
 »Akasztófára e zsiványokat!
 Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy
 Teremni fogtok még virágokat?
 Lám, kivirúltok újolag. – Mivelhogy
 A vezér elsőséget érdemel:
 Előre hát, te kürtharsogtatással
 Országokat reszkettető Lehel!«
Kilépe a hős: »Isten néki, császár,
 Függjek koszoruként ez oszlopon. –
 Német vagy, nem t’om: lesz-e emberséged?
 Meghallgatod-e végkivánatom?
 Szeretnék egyszer még kürtömbe fujni,
 Vén bajtársamtól hadd bucsúzzak el!«
 Ekkép beszélt a kürtharsogtatással
 Országokat reszkettető Lehel.
Megkapta kürtjét s úgy megfujta a hős,
 Hogy a császár megsiketült bele,
 Megsiketűlt és eldőlt… innen-onnan
 Kilenczszáz éve, s még föl nem kele.
 Nem is kel ő fel többé. – Jászberényben
 Még megvan a kürt csorba élivel,
 Mit megcsorbított a császár fején a
 Győzötten is még győzelmes Lehel.

Álmos vagyok és még sem alhatom…

1845. vagy 1846.

Álmos vagyok és még sem alhatom;
 Ébren vagyok és mégis álmodom.
 Gyertyám pislog komorhomályosan,
 Mint a lidércz, mely temetőbe’ van;
 S ki nem merem kezemet nyujtani:
 Elvenni hamvát vagy eloltani.
 Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
 Előttem el rém rém után vonul.
 Hiába húnyom be szemeimet,
 Látom még akkor is e rémeket.
 És milyen rémek, milyen alakok!
 Arczomról hideg izzadás csorog.
 Ott mély árokban egy koldús halott,
 Fölkél és rágja a koldúsbotot.
 -453- Kemény. Beléje törnek fogai,
 Látom szájából a vért omlani.
 Itt egy öreg czigány a deresen,
 Ütik, verik kinoskeservesen.
 Vernek le róla húsdarabokat;
 Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
 Hát az mi ott? torony vagy óriás?
 S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás?
 Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
 Mellette a nagy százakós veder;
 Most leereszti a roppant vedert…
 Nem víz, de vér, mit a kútból kimert.
 Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
 Viszi fejét, markolva üstökét,
 S szólván: »nem én, de te vagy a zsivány!«
 Bedobja azt a bíró ablakán.
 Ott akasztófa, rajta csecsemő;
 A csecsemőnek anyja oda jő,
 Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
 S körűltánczolja a bitót vele.
 Itt egy leány, két béka űl szemén,
 Nyúzott patkány van orrának helyén,
 Hosszú férgekből vannak fürtei,
 S őt félkigyó-félember öleli. – –
 Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
 Elkergetném s el nem kergethetem.
 Mindenki alszik, csak magam vagyok
 Nem alvó. Csend van, csak fogam vaczog.

Távozol hát ifjuságom?

Távozol hát ifjuságom?
 Oh bízvást távozhatol,
 Nem siratlak. Búcsúm tőled:
 Keserű, hideg mosoly.
Nem valánk mi jó barátok.
 Úr voltál te, én kutyád;
 Korbácsoltál, uszítottál
 Egyre tüskén-bokron át.
Néha dobtál irgalomból
 Száraz csontokat nekem;
 S akkor büszkébb voltam, semhogy
 Alamizsnád elvegyem.
Távozzál hát, ifjuságom,
 S halld hozzád végszavamat:
 Vidd magaddal emléked, vagy
 Vidd magaddal átkomat!

Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros…

(Nem hiteles szövegü.)

Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros,
 Benne a Sors az örökös kocsmáros,
 Éjjel, nappal tele van az vendéggel:
 Öreg, ifjú, gazdaggal és szegénynyel.
Ez utósók között vagyok magam is;
 De a kocsmáros goromba s nagy hamis:
 Nem tudom mivel keveri italom,
 Olyan keserű, hogy meg nem ihatom.
És ha néha úgy elszánom magamat,
 Hogy fejéhez vágom a poharamat,
 Hozzám símul szép leánya: a Remény,
 Megcsókol és ekkép bíztat: »oh szegény,
Jó fiú! csillapítsd le nagy haragod,
 Csókjaimtól édesül majd italod…«
 Én ekkor egy jobb jövő reményiben
 Poharamat fenékig kiüritem!

A hegyoldalt venyigesor takarja…

A hegyoldalt venyigesor takarja,
 Megvert engem az úristen haragja,
 Avval vert meg engemet,
 Hogy venyigét teremtett,
 Venyigére gerezdet, gerezdet.
Apám után szép vagyonhoz jutottam,
 Vagyonomat egy fillérig elittam;
 Most napszámra dolgozom,
 Ha napszámom kikapom,
 Kocsmába mék, eliszom, eliszom.

Védegyleti dal.

Van-e szebb láncz a világon,
 Mint mely minket összefűz?
 Bűvös karikába gyűjte
 Minket a szent honfitűz.
Sír volt keblünk, és halottja
 Volt a hazaszeretet;
 Nagyszerűen űljük e föl-
 Támadási innepet!!
 -454-
Nemzetünk, e nagy folyó, mely
 Mindig száz felé szakadt,
 Egyesítse innepénél
 A különvált ágakat.
Millió és millió száj
 És egyetlen hang legyen,
 Mely kiáltsa lelkesedve
 A magasztos innepen:
»Elfogadjuk, bármi durva,
 A mit a hon méhe szül;
 Bármi lágy és bármi pompás,
 Semmit, semmit e kivül!«
És ne szóljon áldozatról,
 Lemondásról senki sem;
 Kötelesség! mit az ember
 Hon jólléteért teszen.
S a király, a honnak atyja,
 Mint valóban jó atyánk,
 Karjait kiterjesztendi,
 És az áldást mondja ránk.

(Pest.)

A magyar nemzet.

Oh ne mondjátok nekem, hogy
 Hajnallik hazám felett!
 Látom én: az ő számára
 Sző a sors szemfödelet.
 S kérni istent nem merem, hogy
 Nemzetem gyógyítsa fel,
 Mert e nemzet, elhigyétek,
 Életet nem érdemel.
Figyelemmel átforgattam
 A történet lapjait,
 S fontolóra vette lelkem,
 A mit e hon végbe vitt.
 S mit találtam ott fölírva
 Századok bötűivel?
 Azt találtam, hogy e nemzet
 Életet nem érdemel.
Jóra termett nép honában
 Egy a szív, az akarat.
 A közérdek mellett minden
 Különérdek elmarad.
 Itten oltárt minden ember
 Ön bálványaért emel –
 És az ilyen önző nemzet
 Életet nem érdemel.
Voltak egyesek közöttünk,
 Tiszta, hű, nagy szellemek,
 A kik mindent, a mit tettek
 A hazáért tettenek.
 Hány volt köztök, kiket a hon,
 Maga a hon veszte el!
 És az ily hálátlan nemzet
 Életet nem érdemel.
Más hazában híven őrzik
 Mind azt, a mi nemzeti;
 Ősi kincsét a magyar nép
 Megveti és elveti,
 A magyar magyarnak lenni
 Elfeled vagy szégyenel,
 És az ily elkorcsult nemzet
 Életet nem érdemel.
Oh de mért elősorolnom
 E szegény hon vétkeit?
 Lesz-e sors, oh lesz-e isten,
 A ki minket megsegit?
 A nagy isten szent kegyéből
 Jő-e megváltási jel?
 Lesz-e még e nemzet olyan,
 Hogy halált nem érdemel?

(Pest.)

Sorshuzás előtt.

Kétszázezer forint! reá
 Gondolni is alig merek.
 Nagy úr leszek, mennykő nagy úr.
 Föltéve persze: ha nyerek.
Vajon hová teszem e pénzt?
 Mindenh’á, csak ládámba nem!
 Meg nem penészedik az én
 Ládámba, hiszem istenem.
A mint nyerek: elnyargalok
 Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen,
 És e jó urnál eddigi
 Kontóm szépen lekvittelem;
 -455-
Aztán (most már kész pénzemért!)
 Jó téli öltönyt varratok;
 Mert közel a tél, s mostani
 Ruhámban meg is fagyhatok.
Mily jól esik majd: ha fogat
 Vicsorgat én rám a hideg,
 Hahá! mily jól esik: fügét
 Mutatni ő kegyelminek.
Ugy ám, de hátha nem nyerünk?
 Ha nem nyerünk: isten veled,
 Jó téli öltöny! – de se baj,
 Megszoktam már a hideget.

(Pest.)

Oh, mi szép…

Oh mi szép a vándorélet… oh az
 Irigylendő vándormadarak!
 Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél?
 Egy tavaszból másba szállanak.
Vándorolni… vándorolni, mint a
 Fecske, mint a gólya, szabadon:
 Add e sorsot én nekem teremtőm,
 Hajdan ez volt a kivánatom.
Oh mi szép a házi élet… oh az
 Irigylendő házi madarak!
 Mit törődnek ők téllel, tavaszszal?
 Fészkeikben olyan boldogak.
Házasodni, házasodni… élni,
 Halni a szerelmi lánczokon:
 Add e sorsot én nekem teremtőm!
 Mostan ez az én kivánatom.

Egy kritikushoz.

Nagyságos úr! ismer engem,
 Tudja azt a rosz szokásom,
 Hogy az igazságot isten
 És ember szemébe vágom.
Nagyságos úr! ön nem isten,
 Még nem is nagy ember ám,
 Önnek hát az igazságot
 Mért hogy ki nem mondanám?
Nagyságos úr! eh, kimondom,
 Ön nékem már nem árthat,
 Censurázni nem akarok,
 S igy nem rejiciálhat.
Nagyságos úr! szükséges hogy
 A költőnek lelke légyen,
 Önnek pedig lélek helyett
 Spongyia van a szivében.
Nagyságos úr! a spongyia
 Lángot nem vet, szikrát nem ád,
 Mind hiába ütik-verik;
 Minek üti-veri tehát?
Nagyságos úr! valahányszor
 Az ön verseit olvasám,
 Tudja, mi jutott eszembe?
 Az, hogy: asinus ad lyram.
Nagyságos úr! Kecskeméten
 Az ön atyja csizmadia;
 Jobb lett volna önnek is e
 Mesterséget folytatnia.

(Pest.)

Legenda.

»Megint panasz, hát már megint panasz!
 És a kiről szól, mindig csak pap az.
 Tart a panasz estétől hajnalig,
 Az ember még csak nem is alhatik!«
 Igy szólt az úristen nagy bosszusan.
 »Már megtekintem, ott alant mi van.«
 Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott,
 Felöltözék és utra kelt legott.
 A mint elérte volna a kaput,
 Szent Péter mint a bunda úgy alutt:
 Mert tennap egy uj vendég érkezék,
 S ily alkalomkor lakmát tart az ég,
 Mivel mostanság úgy áll a világ,
 Hogy új lakó a mennyben ritkaság.
 Ilyenkor aztán Péter bácsinak
 Kezében a kancsók jól forganak.
 »Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?«
 Igy szólt az úr, a midőn oda ment,
 Hosszan czibálván üstökét, fülét.
 »Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!«
 Fölébredt végre s nyitja a kaput,
 S az úr egy hulló csillagon lefut,
 -456- S a földre ép oda ereszkedett,
 A honnan a panasz fölérkezett.
 Egy ifju ember mondá a panaszt;
 S az isten ekkép szólitá meg azt,
 S megszólitása hangzott nyájasan:
 »Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?«
 »Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom!
 Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
 S kit ott a pap ágyában látni fog,
 A menyecskének férje én vagyok.«
 Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
 S nagy istentelenséget láthatott:
 Mert a mint aztán leereszkedék,
 Igen furcsán csóválá meg fejét,
 Ily szavakban törvén ki sóhaja:
 »Biz e, fiam, kurucz história!
 Segitnék rajta édes örömest;
 De már késő, mert minden megesett.
 Hanem vigasztalásul mondhatom,
 Hogy a papot pokolba juttatom,
 Bár eddig is már a pokol fele,
 Sőt több felénél, pappal van tele.«

Visegrád táján.

Ki mondja meg… Visegrád táján
 A bágyadt alkony
 Nem Zách Klárának megtört szelleme?
Ki mondja meg… Visegrád táján
 A vad, sötét éj
 Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?…

A Honderühöz.5)

Oh Honderü, te Lázárok Lázára,
 Te csak nevednek két bötűje vagy,
 Nevednek vagy csak két végső bötűje…
 Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj.
 E két bötű elől, hátúl olvasva
 Egyformán mondja meg mi-létedet.
 De én becsüllek! mert hisz aranyával
 Fizetted egykor költeményimet.
Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy,
 Mint Kecskemétnek piaczán a légy;
 Egyébiránt alávalóbb a légynél:
 Az még röpül, te csuszva, mászva mégy.
 De minden ember nem néz láb alá, majd
 Elgázolnak… vigyázz, mondom neked!
 Javad kivánom! mert hisz aranyával
 Fizetted egykor költeményimet.
Oh Honderü, mi aztán a jutalmad
 E sok jeles tulajdonságidért?
 Hiába, olyan a világ, mint régen
 Az érdem becsüléséhez nem ért.
 Lám annyi útál tégedet, ki a hont
 Ha nem deríted is, de dőrited.
 Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával
 Fizetted egykor költeményimet.
De, Honderü, te vélem összetűztél,
 Te általad váltig karmoltatom…
 Mióta van, hogy meri ingerelni
 A hős oroszlánt a hitvány majom?…
 … De megbocsátok, hogy muzsámat mostan
 Oly irgalmatlanúl becsméreled;
 Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd
 Most is (ha adnám) költeményimet.

(Pest.)

-457-

1846.

* *

Legszebb versem.

(Nem hiteles szövegü.)

Sok verset írtam én már össze,
 S nem mindenik haszontalan;
 De a mely hírem megszerezze,
 A legszebb vers még hátra van.
Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel
 Hazám boszúja szembe száll,
 S én villogó kardom hegyével
 Száz szívbe ezt irom: halál!

(Ér-Mihályfalva.)

Kovács Jánosné emlékkönyvébe.

Jellemtelenség e kor bélyege;
 Pedig csak egy, csak egy: a jellem az,
 A mi az embert emberré teszi.
 E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak,
 Vagy legfölebb is állatok vagyunk.
 Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza
 S az emberiség kettős szent nevében:
 Ha gyermekekkel áld meg majd az isten
 Olts gyermekid szivébe jellemet,
 Szeplőtelent s megtántoríthatatlant.
 És nem szükség, hogy mást is adj nekik,
 Mindent adál, ha jellemet adál.

(Debreczen.)

Emlékversek T. M. kisasszonynak.

A szerelemnek asztaláról
 Nem ittunk mi közös pohárból;
 Még is, ha egy hosszú öröm lesz életem,
 Azt én leányka, csak neked köszönhetem.
 S ha meg fogom siratni a napot,
 A melyben életem fogantatott,
 Ha nem lesz a világon többé örömem,
 Azt is leányka, csak neked köszönhetem. –
 Csodálkozol? ezt föl nem foghatod?
 Gondolkozzál csak… kitalálhatod.

(Nagy-Károly.)

Száműztem magamat.

Száműztem magamat az emberek közűl,
 Magányba mentem és mélyen rejteztem el;
 Magam voltam csak ott és még sem egyedűl,
 Együtt valék a múlt ezer emlékivel.
 És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt
 Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét,
Végig tekintettem tulajdon sorsomon
 És a világ sorsán. Az és ez oly sötét!
 S az éjben, mely minket homályával bevon,
 Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét;
 Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda.
 Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.
Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő,
 Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;
 E gondolat, miként varázsvessző, elő-
 Idézi ama mély rejtekből lelkemet,
 A melybe zárkozék, midőn az emberek
 Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.
Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!…
 Minden tőled kapott sebem felejtve van;
 Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ,
 Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan,
 Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet,
 S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.

Juliához.

Piros orcza, piros ajkak,
 Barna fürtök, barna szem,
 És ez arczon és e szemben
 Mennyi lélek, istenem!
Oh ha birhatnám e lelket,
 Ezt a lelkes kis leányt!,
 Szólj, leányka, mondd, hogy téged
 A szerelem még nem bánt.
Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már,
 Mondd, hogy engemet szeretsz,
 És ez a szó életemnek
 Egy új teremtője lesz.
 -458-
Én szeretlek, és szerelmem,
 E végetlen áradat,
 Mint a földet az özönvíz,
 Eltemette multamat.
Nem tudom, mi voltam eddig,
 Ámde azt sem, mi leszek;
 Tőled függ, hogy sötét árnyék,
 Vagy fényes sugár legyek.
Mit határzasz?… már látásod
 Megépíté mennyemet;
 Oh leányka, ezt a mennyet
 Nem szabad ledöntened!
Im letérdelek előtted
 S esdve nyujtom föl karom;
 Vonj föl engem kebeledre,
 Vagy borúlj rám, angyalom!

1847.

* *

Haza tértem.

Haza tértem és letettem
 A vándorbotot kezembül,
 S veszem a lantot helyébe,
 Mely sokáig félre téve
 Hallgatott, most ujra zendül.
Melyik a leglélekrázóbb,
 A legfájóbb húr e lanton?
 Azt veszem, hogy ujjaimtól
 A húr s ennek hangjaitól
 Bennem a szív megszakadjon.
Messze jártam, sokat láttam;
 Sokat?… oh nem, csupán egyet:
 Azt, hogy e hon ereje fogy,
 Hogy meghalni készülünk, hogy
 Elfajult a magyar nemzet.
Alkotmányunk egy vásártér,
 Melyen lelket adnak-vesznek,
 Adnak-vesznek olcsó pénzért,
 Egy kis czímért, egy ebédért…
 Jó éjszakát ily nemzetnek!
Elmegyünk a más világra…
 Nem a magasból esünk le,
 Mint madár, melyet lelőnek
 Közeléből a felhőnek
 S onnan hull a mély tengerbe.
A pornak vagyunk szülötti,
 Az alacsony úti pornak,
 Nincsen emberméltóságunk,
 Mint a féreg csúszunk-mászunk,
 Mint a férget eltipornak.
Jaj azoknak, jaj azoknak,
 Kiket magyar anyák szűltek,
 Kik hazájok pusztulását,
 Nemzetök vég vonaglását
 Nem nézhetik egykedvűleg!

(Pest.)

Mint megfogamszott átok…

Mint megfogamszott átok, az őszi köd
 Sötéten űl a puszta világ fölött.
Mi sötétebb, mint e ködborulat?
 Az ifjunak arcza, ki benne halad.
Megy a komor ifju, ragadja lova.
 Száguldó paripán, komor ifju, hova?
»Mit tudta, hová megyen ősapánk, midőn
 A paradicsomból kiűzve lőn?
Mit tudja, hová megyen az, ki szerelmet
 Nem nyerve, a lyánytul örökre bucsút vett?«
S így czéltalanúl az ifju halad.
 Előtte, utána ködborulat.
Minden komor, minden sötét,
 Csak két dolog, a mi kis csillámot vét:
Egy sárga tövisfa, a reggeli dértül
 S az ifju halvány arcza szeme könyétül.
S nagy a csend, s a csendben nem hallani mást,
 Mint egy sohajt és varju-károgást.
 -459-

Oda járok, hova…

Oda járok, hova senki nem megyen,
 Hogy a világ szeme észre se vegyen.
 Neki adom ott magam a bánatnak,
 Szememből a könnyek csak úgy szakadnak.
Soha, soha ilyen őrült szerelem!
 Nem tudom én mit fog tenni én velem!
 Mérföldekre belátom a világot,
 Szerelmemben egy lépésre sem látok.
Örökös bujdosásban van a lelkem,
 Egyre űzi nyughatatlan szerelmem,
 Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem?
 Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében?

Várady Antalhoz.

Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még?
 Ha főbe lőttek: tudósits felőle;
 Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak,
 És bosszut álljak éretted, barátom!
 Szó a mi szó, de nekem igazán
 Nem tetszik, hogy te minden balgaságért
 Kész vagy koczkára tenni éltedet.
 Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha
 Leborotválnak, újolag kinősz?
 Csalódol! mert az élet csizmatalp,
 S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott;
 Azért kiméld a drága csizmatalpat,
 A melyet nem szab kétszer senkinek
 Az ég vargája, a kőszívü sors.
 S azt gondolod tán: annyi a barátom,
 Mint fönn az égen a csillag? ha egy
 Lehull közűlök, észre sem veszem?
 Hiszen tudod jól: mily kis számotok van
 Nektek, kik engem őszintén szerettek,
 Kik föntartjátok szívem melegét.
 Mért e kis számot megfogyasztani?…
 És Ida, Ida, e kedves leány,
 Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő,
 Kinek kivűled nincsen senkije!?
 Te vagy világa… lennél oly kegyetlen,
 Reá szakadni hagynád a világot?
 S van még egy – a hon! Vagy már elfeledted?
 Feledhető-e, a miről beszéltünk
 A lelkesűlés lángóráiban?
 Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,
 Mely álmainknak legkedvesbike,
 S akkor hazánknak ránk szüksége lesz.
 Látod, barátom, élted mily becses,
 Azt a világhoz mennyi láncz köti,
 S te még is könnyelműn koczkáztatod.
 Ha még nem tértél, térj eszedre már,
 S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,
 Vagy igazabban: oly kétségbesett.
 Kétségbe esni! milyen gyávaság!
 Kinek van erre több s nagyobb oka,
 Mint én nekem? de én szégyenleném ezt.
 A szenvedésnek lángjában szivem
 Szét fog pattanni, mint a porczellán,
 De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!
 Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,
 Majd megtanitlak én kétségbeesni,
 Hogy unokád is megemlegeti!
 Vásárra ott benn termek nálatok,
 S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,
 Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért
 Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.
 Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember!
 A mit kutyákon, kártyán s más egyében
 Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.
 A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros
 Nadrágjával s prémes mentéivel volt,
 Melyet nagyapja s édes apja vett,
 Az szolgált még az ő fiának is.
 Hazám! még sem vagy oly boldogtalan,
 Minőnek első pillanatra látszol,
 A lelki szükség nem bánt tégedet;
 Minden szükséged van, de lelki nincs,
 Ettől az egytől megmentett az isten…
 – – – A mint mondottam: a vásárra majd
 Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek,
 S te rám sem ismersz, úgy megváltozám;
 A szép természet megváltoztatott,
 Beteg kedélyek e hű orvosa;
 Beteg valék én ott ti nálatok,
 A pesti utczák holthideg kövén,
 Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
 A csüggedés, az életunalom.
 Ujjá születtem! a falusi lég, a
 Sötét erdőknek zúgó lombjai,
 Lombok fölött a csattogó madár,
 A fák alatt a hallgatag virágok
 Föléleszték elájult lelkemet;
 Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot;
 Már csak haragszom rája, csak haragszom,
 Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
 Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
 Meg nem torolja kincse elrablóin
 Évezredeknek szenvedéseit.
 De hinni kezdem, hogy dicső napoknak
 Érjük maholnap fényes hajnalát,
 Midőn a népek mind fölemelik
 A föld porába gázolt fejüket,
 -460- S végigmennydörgik a föld kerekén:
 »Legyünk rabokból ismét emberek!«
 Ez nagyszerű, de véres kor leszen,
 És úgy is illik, hogy véres legyen!
 Már vízözön volt, most egy vérözön kell,
 Hogy megtisztúljon a világ a szennytől,
 A mely fölötte meggyülekezék;
 Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,
 A megmosdott föld tiszta, szép leend,
 És lakni fognak emberek fölötte,
 Hasonlitók az isten képihez.

(Dömsöd.)

Erdőd, május 17. 1847.

Nevezetes a tennapi napom,
 Furcsa dolgokat kellett hallanom.
 Szerencséje, hogy az bánt ugy velem,
 A kinek a leányát szeretem.
Mondott volna csak felényit is más,
 Majd megtudná, mi a bosszuállás,
 Majd kiálltunk volna a mezőre,
 Zöld mezőre folyna piros vére.
De még hagyján, hogy én nekem esnek,
 Hejh van, a mi jobban fáj szivemnek,
 Az még sokkal jobban fáj én nekem,
 Hogy téged is bántanak, kedvesem.
Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz,
 És csak azért, mert engemet szeretsz.
 Tűrj galambom, tűrj még egy keveset,
 Maj’ megszakasztom szenvedésedet.
Légy csak egyszer az én feleségem,
 Nem lesz párod a földkerekségen,
 Nem lesz párod boldogság dolgába,
 Még csak nem is vágysz a más világra.

A gyüldei ifjakhoz.

(Nem hiteles szövegü.)

A honnak egy igaz zászlója van.
 Ezt mi álljuk körül.
 S ti elhagyátok a hon zászlaját, –
 Elhagyátok, oh ifjak, hűtlenül!
Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán
 Rókák fészkébe tér?
 Silány rongyot hogy cserélhettetek
 A haza szentséges zászlójaér’?
Hol van szabadság, ott van a haza.
 S ti elválhattatok
 E két szentségtől, és olyan korán,
 Mert hisz’ fiatalok vagytok, fiatalok!
Nem jó idők! A féreg eddig a
 Vén fákat rágta csak;
 Ti ifjak vagytok, ifju csemeték,
 S a férgek már belétek hullanak.
Hát a férgest mi várja? Rothadás.
 S a rothadás halál.
 Minket levágnak, tűzre tesznek tán;
 De lelkünk lesz a láng, mely égbe száll.

(Pest.)

Fölösleges aggalom.

Világdöntő kaczajra
 Nyilnék meg ajakam,
 Ha olyan szörnyüképen
 Nem szégyelném magam:
 Mindeddig azt hittem, hogy én
 Okos emberként ragyogok,
 Pedig nem volt s nincs s nem leszen
 Oly tökfilkó, mint én vagyok!
Előre-hátra engem
 Az élet hányt-vetett,
 Epedve szomjazám már
 A nyúgott életet;
 S mit tettem? megházasodám,
 Hogy kipihenjem magamat…
 Házasság s nyugalom! van-e
 Ennél bolondabb gondolat?
S barátaim miattam
 Aggódtak rémesen,
 Hogy vélem együtt szépen
 Majd lantom is pihen,
 Mivel szélnek kell fujnia,
 Hogy zugjon a fák levele,
 S szélcsendben ugy hallgat, miként
 A fák, az ember kebele.
Kérlek, kedves barátim,
 Hogy ne aggódjatok,
 Mint eddig nem hallgattam,
 Eztán sem hallgatok,
 Sőt még majd nem is győzitek
 Végig hallgatni lantomat…
 Házasság s nyugalom! van-e
 Ennél bolondabb gondolat?

-461-

1848.

* *

A mágnásokhoz.

(Nem hiteles szövegü.)

Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok?
 Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok?
 Új divatu nyakravaló készül most
 Számotokra, nem czifra, de jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket?
 Hogy irántunk emberiek legyetek,
 Vegyetek be az emberek sorába…
 Rimánkodott a szegény nép, s hijába!
Állatoknak tartottátok a népet:
 Hátha most mint állat fizet ti néktek?
 Ha megrohan mint vadállat bennetek.
 S körmét, fogát véretekkel festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból, miljomok!
 Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok!
 Az alkalom maga magát kinálja,
 Ütött a nagy bosszuállás órája.
Ezer évig híztak rajtunk az urak,
 Most rajtok a mi kutyáink hízzanak!
 Vasvillára velők, aztán szemétre,
 Ott egyék a kutyák őket ebédre!
Hanem még se!… atyafiak, megálljunk,
 Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
 Isten után legszentebb a nép neve,
 Feleljünk meg becsülettel nékie!
Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
 Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk;
 S örömében mindenható kezével
 Fejeinkre örök áldást tetézzen.
Felejtsük az ezer éves kínokat,
 Ha az úr most testvérének befogad,
 Ha elveti kevélységét, czímerit
 S teljes egyenlőségünk elismeri.
Nemes urak, ha akartok, jőjetek!
 Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek,
 Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
 Szüksége van mindnyájunkra hazánknak.
Nem érünk rá várakozni, szaporán!
 Ma jókor van, holnap késő lesz talán.
 Ha bennünket még mostan is megvettek,
 Az úristen kegyelmezzen ti nektek!

Vörösmartyhoz.

(Midőn a nemzetgyülésben aug. 21-én ő a hadügyben a többséggel szavazott.6))

Hallgassak-e, mivel szeretlek,
 Miként atyámat szeretem?
 Hallgassak-e, mert te neked sem
 Fáj majd ugy a szó, mint nekem?…
 Hogy is tehetted, a mit tettél,
 Az isten szent szerelmeért! –
 Nem én tépem le homlokodról,
 Magad tépted le a babért.
Azért hagyád el a muzsákat,
 Azért tevéd le lantodat,
 Hogy, földre szállván az egekből,
 Tüstént besározd magadat.
 Sarat, sarat kell látnom rajtad!
 Inkább szeretnék látni vért –
 Nem én tépem le homlokodról,
 Magad tépted le a babért.
Ime a sas, ha itt alant van
 A földön, milyen nagy madár,
 S olyan kicsiny, hogy alig látszik,
 Midőn a fellegekben jár.
 Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy;
 Az ember ily csodát nem ért, –
 Nem én tépem le homlokodról,
 Magad tépted le a babért.
 -462-
Megunta azt a szennyes pályát
 A nemzet, melyen eddig ment,
 Kiküzködé magát belőle,
 S uj czélt tüzött ki odafent,
 S ti visszahurczoljátok őt a
 Mocsárba, honnan már kiért. –
 Nem én tépem le homlokodról,
 Magad tépted le a babért.
Mit bánom én, hogy nem magad vagy,
 Hogy ott száz és száz van veled?
 Habár ott volna valamennyi,
 Itt kéne lenni te neked.
 Ha a költő is oda hagyja,
 Ki küzd aztán a jó ügyért? –
 Nem én tépem le homlokodról,
 Magad tépted le a babért.
Te voltál a nemzet költője?
 Te irtad azt a szózatot,
 Mely szólt egy országnak szivéhez?…
 Azt most már szétszakíthatod,
 Mert hieroglif lett belőle,
 A melyet senki meg nem ért.
 Nem én tépem le homlokodról,
 Magad tépted le a babért.
Ki hitte volna? én nem hittem,
 Hogy neved is, e fényes név,
 Hazánk egén csak rövidlétü
 Futócsillag volt, nem egyéb.
 Omoljatok, szemem könyűi,
 E lehullott szép csillagért! –
 Nem én tépem le homlokodról,
 Magad tépted le a babért.

(Pest.)

Egész világ…

Egész világ a harczmezőn,
 Csak én nem vagyok ottan,
 Ki harczi vágyat annyiszor
 Éreztem és daloltam.
S a vágy, a láng még most is ég,
 Még most se halt ki bennem,
 Rohannék és maradni kell,
 És nem lehet elmennem.
A szégyen és a fájdalom,
 Kettős könyűje áztat,
 Szivemre szállt a fájdalom,
 Nem, nem az: a gyalázat.
Oh gyermekem, oh gyermekem,
 Még meg se vagy születve,
 S szivemre már is kínt hozál
 S gyalázatot nevemre!
Ha megleszesz, ha élni fogsz,
 Úgy fogsz-e majdan élni,
 Hogy nevünkről elvész e szenny,
 Mely azt miattad éri?
De az soká lesz, addig én
 Leszállhatok a sírba…
 Fejfámra ne legyen nevem
 Sötét betűkkel írva!
Jőjön csak a tavasz! a fák
 Zöldelni fognak akkor,
 Az én hiremnek fája is
 Kizöldül a tavaszkor!

(Debreczen.)

1849.

* *

Ujév napján, 1849.

Megérte ezt az évet is,
 Megérte a magyar haza;
 A vészes égen beborult,
 De nem esett le csillaga.
 Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,
 De azért még elbírja fegyverünk,
 S a merre vág
 Ott hagyja fájó vérnyomát.
Ott hagyja fájó vérnyomát,
 Haramja csorda, képeden!
 Hogy majd az ítéletnapon
 E bélyeg vádolód legyen,
 Vádolód az isten szine előtt,
 És gyujtsa rettentő haragra őt.
 Te ellened,
 Ki ránk veszett fogad fened!
 -463-
De mit az ítélet nekünk?
 Ha lesz is az, sokára lesz!
 És a mi több, és a mi fő –
 Az isten könyörűletes.
 Még majd kegyelmet adna nékik ő…
 Ne várakozzunk! E vérengező
 Kutyák felett
 Tartsunk magunk itéletet!
Tartsunk oly véritéletet,
 Hogy elborzadjon a világ;
 Majd addig szórjuk rájok a
 Szörnyű halálos nyavalyát,
 A míg hirmondónak marad csak egy,
 Ki majd otthonn reszketve mondja meg,
 Hogy jaj neki,
 Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk most az isten kevés,
 Mert ő nem eléggé kemény;
 Hozzád imádkozom, pokol!
 Az új esztendő reggelén:
 Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
 Hogy ne ismerjünk könyörűletet,
 Mig e gazok
 Közűl a földön egy mozog!

Buda várán újra német zászló!…

Buda várán újra német zászló!
 Hova legyek lelkem haragjától?
 Arczunk piros, de nem zsarnok-vértül,
 Hanem saját szivünk szégyenétül!
Egy kezünkön rajt van a láncz ismét,
 Várjuk-e, hogy amazt is lekössék?
 Hogy megint a régi nóta járja,
 En kinunkra, világ csúfságára.
Kár azoknak a szabadság kardját
 Kézbe venni, kik csak azért tartják,
 Hogy a zsarnok a porig alázza,
 S száradjon rá vér helyett gyalázat.
Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet,
 Téged isten nem arra teremtett,
 El onnan a csatatérrül, lódulj,
 Messziről nézz csak rá a kuczkóbul!
Ha urad jön, térdepelj le szépen,
 S csókold meg a korbácsot kezében,
 S várd el békén míg reád halált szól,
 És kirúg a nemzetek sorából!
Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép,
 Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép?
 E rettentő gondolatra föl kell
 Állanod, habár a sírban fekszel.
Azt hiszem, hogy a mi most levágott,
 Balsorsod volt és nem gyávaságod,
 S ha a balsors csüggedést nem hoz rád,
 Elszegődik a szerencse hozzád.
Uj erővel és uj bátorsággal
 Álljunk szembe ama haramjákkal,
 Szent az ügyünk, velünk van az isten,
 Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen.
Dobogjatok szíveink kevélyen,
 Diadalmunk előérzetében!
 Pirulj arczunk, pirulj zsarnok-vértül,
 És ne saját szívünk szégyenétül!

(Debreczen.)

Jött a halál.

Jött a halál, hogy elsöpörjön minket
 A föld szinéről, jött a döghalál,
 Reánk lehelte rothadó lelkéből
 Azt sátándühhel a gonosz király.
 Tombolt a vész irtóztató erővel
 A végitélet végórájaként,
 És im, mi élünk még és nem halánk meg,
 Csak meghajoltunk, de el nem törénk!
Él a magyar, még áll a hon, s hol egykor
 Olyan halotti volt a hosszu csend,
 Minő zajt üt most ott a harczoló kard!
 Minden csengése egy világra cseng!
 Oh népem, eddig önmagad se tudtad,
 Hogy létezel, most tudja a világ;
 Utósó voltál, s íme a legelsők,
 Most még ők is bámulva néznek rád.
Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy
 Sors átkából magyarnak született?
 S melyik nem büszke most reá, hogy isten
 Kegyelméből e nemzet tagja lett?
 Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra
 Mint bárki más, méltóbb vagy igazán!
 Oh hol keressek, hol lelek virágot,
 Dicső fejedre illőt, szent hazám!
 -464-
De béfejezve nincsen még a munka,
 A melyet néked béfejezni kell;
 Csak félig van még a csomó elvágva,
 Mit szét kell vágnod kardod élivel.
 Majd akkor illet a koszoru téged,
 Ha e munkát végkép bevégezéd,
 S ekkor nem én foglak megkoszorúzni,
 Hanem az egész nagy emberiség!
Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg!
 Hogy állanál meg pályád közepén?
 Fél útadon vagy, fölértél a hegyre,
 S könnyű már annak, a ki völgybe mén.
 Elő, elő a zászlóval kezedben!
 Egész Európa te utánad jő;
 Te vagy, hazám, most a világ vezére,
 Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!

(Pest.)

A huszár.

Szegény legény vagyok,
 Nincs semmi vagyonom
 Szivem sem az enyém,
 Rég birja galambom.
Életemet pedig,
 Hazám, te szent hazám,
 Kész áldozat gyanánt
 Te néked áldozám.
A mi még megmaradt,
 Te szűz becsületem,
 Magammal viszlek el,
 Te sírba szállsz velem.

(Szalonta.)

Nyakravaló.

Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat?
 Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez?
 Honszeretet, bátorság s más, mind kóficz, az a fő
 A katonában, hogy nyakravalója legyen.
 Mészáros Lázár, a kitől én ezt tanulám, s ő
 Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló,
 Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfutamúlt volt,
 Egytül egyig mind, mind nyakravalóba’ vala.
 Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül…
 Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!

(Debreczen.)

Egy goromba tábornokhoz.7)

Tábornok úr, én nem tartom magam
 Nagy embernek, de akkorácska csak
 Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,
 Levett kalappal szóljanak velem.
 S ön engemet gorombaságival
 Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt.
 Igen, pirúltam, de nem magamért,
 Pirúltam a magyar sereg miatt,
 Hogy annak egy ily tábornokja van.
 Tábornok úr, van ellenség elég,
 Gorombáskodjék azzal, ott szabad,
 De bánjék szépen a jó honfiakkal,
 Különben azt hiszszük, hogy őket el
 Szándékszik ön kergetni a seregből,
 És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.
 S gorombaságit épen rajtam űzi!
 Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére
 Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,
 Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,
 S a kit megszúrok véle, fáj neki
 Még akkor is, ha a sír férgei
 Czirógatják ott lenn a föld alatt.
 Kiírnám önt itt név szerint, de a mit
 Saját kardjával tenni képtelen,
 Tollammal tenni én nem akarom,
 Nem fogom önt megörökíteni.
 Csak azt ajánlom, hogyha még leszen
 Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor
 Beszéljen vélem emberségesen;
 Mert én ugyan nem tartom magamat
 Nagy embernek, de akkorácska csak
 Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,
 Levett kalappal szóljanak velem.

Jegyzetek.

1) Hégésippe Moreau, Francziaország egyik legszebb lelkű és legszerencsétlenebb költője. Született Párizsban 1810-ben s meghalt 1838-ban sok évig tartó koldús-nyomor után egy kórházban, isten és embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s dicsősége még jókor érkezett… temetésére. Nyolcz évi koplalásának dija pompás temetés volt. – Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak, előtte-élt franczia költő volt s szinte, mint ő, nyomorban és kórházban halt meg. – És ezek Francziaországban történtek, a nagy és fényes Francziaországban!… mit mondjon, mit tegyen a magyar költő? hallgasson és, ha lehet ily szomoru vigasztalástól, vigasztalódjék. A költő mindenütt édes gyermeke az inségnek.

2) Sietek lefordítani e költeményt, mely megbecsülhetetlen érdekű talán nem csak én reám, hanem minden olvasóra nézve, mert a dicső Béranger irta és irta a februáriusi forradalom, a köztársaság kikiáltása után és irta hatvannyolcz éves korában! és végre, mert ez legszebb költeményei között talán a legszebbik. (Petőfi jegyzete.)

3) »E verset még 1844-ben irtam; nem szükséges megmagyaráznom, miért hevert mindeddig iróasztalomban, annak is a fenekén.« Jegyzi meg Petőfi 1848-ban, midőn e költeményét a »Mártius tizenötödike« czímű lapban kiadta.

4) Ezen s a következő három költeményt Kovács Mihály túrkevei reform. tanitó küldte be a Petőfi-kiadás számára. A három elsőt, Petőfi költeményeinek tizenhat ivre terjedő kéziratával, Fazekas Lajos volt nagykőrösi tanár ajándékozta 1858-ban a beküldőnek. E három költemény is azok közül való, melyeket a költő gyüjteményeiből kihagyott; a negyedik: az »Ez a világ« kezdetű, nincs az emlitett kéziratokban s csak később jutott, mint Petőfiének vélt költemény, a közlő birtokába.

5) A Honderü engem legközelebb többek közt arrogantiával vádol; bizony ha csak oly parányi arrogantia volna is bennem, mint benne jóravalóság, ő rája nem is hederítenék, nem hogy még megénekelném.

6) Én ha verset irok, nem irom a magam mulatságára, hanem irom azért, hogy kiadjam, hogy mások gyönyörködjenek benne vagy okuljanak rajta. (Elérem-e czélomat vagy nem? az nem tartozik ide.) Sokan voltak, kik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok mert én szerettem, és tiszteltem legjobban Vörösmartyt mind azok közt, kik őt valaha szerették, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem mint őt. Szivem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is belé. Brutus talán sirva szúrta le jóltevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartyt elitélem, nagy áldozat, melyet szivem tesz elveimért; de bár mily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!

7) E tábornok nem Mészáros Lázár volt.

-465-

BETÜRENDES TARTALOMJEGYZÉK.

A RAJZOK JEGYZÉKE.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 Küldök és örökös éjszakát reátok. Küldök én örökös éjszakát reátok.
10 Nem mulatni megyünk, megyünk öldögölni. Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
13 S Kukoricza Jancsit czélozza vasával S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.
14 Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz. Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:
15 S végre ily szavakkal törte meg a csendet S végre ily szavakkal törte meg a csendet:
16 Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem« Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«
17 Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.
17 Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?
23 János vitéz s annak irányán sietett János vitéz s annak irányán sietett.
23 Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.
31 Hanem itten nincs… s ma alig lesz« Hanem itten nincs… s ma alig lesz.«
34 Eletölő fájdalmát: Életölő fájdalmát:
34 Annakutána a lángszivü kántor Annakutána a lágyszivü kántor
34 Nyem nyerek egy makulányi szerelmet, – Nem nyerek egy makulányi szerelmet, –
36 De a széles tenyerű Fejenagy. De a széles tenyerű Fejenagy,
40 Elő oszlopain, Élő oszlopain,
44 És a levirítóbb rózsákat letépte. És a legvirítóbb rózsákat letépte.
64 Nagy csetepátéval küldte Nagy csetepatéval küldte
64 Hisz Bolond Istóknák híták. Hisz Bolond Istóknak híták.
65 Mind, mind, mind a fejemben van Mind, mind, mind a fejemben van.
69 El nem távozott El nem távozott.
80 Es visszaszállott a nagy égből És visszaszállott a nagy égből
80 Min születél? ponyván vagy bársonyon Min születél? ponyván vagy bársonyon?
81 Elő alak… vagy kísértet talán? Élő alak… vagy kísértet talán?
82 Jó estet, kis öcsém Jó estét, kis öcsém
83 Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már!
83 De itten egy kisse hüvös van, De itten egy kissé hüvös van,
97 Es ott ülök, mig megreped szivem. És ott ülök, mig megreped szivem.
97 Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű,
101 Mert a kis isten legszebb adományát Mert a ki isten legszebb adományát
101 És a mégrémült nép utána mondá: És a megrémült nép utána mondá:
102 Megcsördütt rajta a nehéz bilincs. Megcsördült rajta a nehéz bilincs.
105 Es sírt a rab, sírt, sírdogált. És sírt a rab, sírt, sírdogált.
129 Az ég… vagy álmunk is hazud?… Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘
133 Koszorúm szerény világit Koszorúm szerény virágit
135 Es rengetegekbe nem egy uta téved. És rengetegekbe nem egy uta téved.
137 Hevényen?‘ Hevenyén?‘
137 Lopta el. – Lopta el.‘
138 Es lantja! lantja hová lőn? És lantja! lantja hová lőn?
148 Régen összeroskadt… s áll az akasztófa. Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.«
174 Ha a czizmámnak talpa, sarka Ha a csizmámnak talpa, sarka
175 Hogy fellegekhe öltözzék a láthatár, Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár,
178 Atokvert kósza lélek, Átokvert kósza lélek,
186 A nap tikkasztóan süt az égen: A nap tikkasztón süt az égen:
189 Tábláin a tél délvirága nő. – Tábláin a tél dérvirága nő. –
189 S elkemnek oly széles jó kedve van S lelkemnek oly széles jó kedve van
195 Be szomoru az élet én nekem… Be szomorú az élet én nekem…
198 Legjobb s legboldogtalanabb anyám! Legjobb s legboldogtalanabb anya!
201 Légy átkozott, de átkos pillanat, Légy átkozott, te átkos pillanat,
212 Le nem vette volna a Le nem vetette volna a
218 Irmerjetek meg! Ismerjetek meg!
219 Mikor isten a felhőt teremté, Mikor isten a férfit teremté,
220 Boldogság napja volt szived. Boldogság napja volt égő szived.
235 Vagyem észre, ha mellettem ül. Vegyem észre, ha mellettem ül.
237 Csapjunk egy hátalmas ünnepet, Csapjunk egy hatalmas ünnepet,
239 Sötétül háthatárom; Sötétül láthatárom;
242 Ejének egy-egy holdvilága volt. Éjének egy-egy holdvilága volt.
244 Ki irhatná le györelmeidet? Ki irhatná le gyötrelmeidet?
247 És vett beléje halálmagot? És vet beléje halálmagot?
258 Es a tenger meghallotta azt, És a tenger meghallotta azt,
260 Ambár a dajka elenyésze rég. Ámbár a dajka elenyésze rég.
264 Eltessük, ifjak, végszerelmemet. Éltessük, ifjak, végszerelmemet.
265 Mikent akkor zokogtam. Miként akkor zokogtam.
266 En nem irígylem koszorútokat: Én nem irígylem koszorútokat:
268 Nem törődnék aztán életökkel, Nem törődnek aztán életökkel,
278 Hüvös szárnya legyintgetl orczámat. Hüvös szárnya legyintgeti orczámat.
283 Tünik föl, hogyha távol nézheted Tünik föl, hogyha távol nézheted.
289 Pobarába, édes szerelem! Poharába, édes szerelem!
289 Lyánka, tőled egy tekintetet, Lyányka, tőled egy tekintetet,
292 Erőm fut, mint a gyáva hadsreg, Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
292 S rab voltam, míg a színésztarsaság S rab voltam, míg a színésztársaság
294 En leszek világod, Én leszek világod,
298 De miért is gondolok rá?… De mért is gondolok rá?…
299 És dalától reszkedett És dalától reszketett
303 Ez olajos-korsó az élet képe; Ez olajos-korsó az élet kéje;
305 Miért jár a nap keletről nyugatra? Mért jár a nap keletről nyugatra?
308 Vagy a szomszéd falu tarnyát? Vagy a szomszéd falu tornyát?
311 Kedv s bor bennök meg nem férve már Kedv s bor bennök meg nem férve már.
313 Röpütt, a merre más elméje járt Röpült, a merre más elméje járt
316 Es elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
317 A czigánvok temetnek el A czigányok temetnek el
329 Tisztítottam más czizmáját, Tisztítottam más csizmáját,
333 Ad az isten egy kis műhelyt, Ád az isten egy kis műhelyt,
334 Csak ugy képzelemtalán. Csak ugy képzelem talán.
337 Ki feleségem mélyen, csendesen. (3. sz.) Kis feleségem mélyen, csendesen.
343 Igy maradj meg, szép Kolosvár, Igy maradj meg, szép Kolozsvár,
347 Teremtve van-e a világ, »Teremtve van-e a világ,
355 Orökre elhagyj’ azt az ég. Örökre elhagyj’ azt az ég.
357 Oh de hát én, én meg mindezeknél Oh de hát én, én még mindezeknél
363 Mint a gyémánt a vérzős eb felett. Mint a gyémánt a vérzős seb felett.
374 A magyar istenére (4. sz.) A magyarok istenére
379 Röpül előttünk a magas Röpülj előttünk a magas
380 Egyik kezemben fegyverem, Egyik kezemben a fegyverem,
382 Félre, kislelkűek, a ki mostan is még Félre, kislelkűek, a kik mostan is még
382 Szól a király: mind elhagyott! Szól a király: »mind elhagyott!
396 Es a világ, a nagy világ, És a világ, a nagy világ,
402 Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
418 »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll! »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!«
425 Szólt vissza a vár: »En azzal törődjem, Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem,
434 Grécz, május 1.) (Grécz, május 1.)
435 Ejjelét üzé szét. Éjjelét üzé szét.
444 Es a fáradt földmives halad És a fáradt földmives halad
447 En is kakas vagyok talán; Én is kakas vagyok talán;
448 S jegyet vettem rajta..: még sincs, S jegyet vettem rajta… még sincs,
458 En szeretlek, és szerelmem, Én szeretlek, és szerelmem,
468 Farkaskaland (kép) 390 Farkaskaland (kép) 130
470 Ne bántson az meg 326 Ne bántson az meg 328

 

 

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 41504 ***